Czike László
                                          Bingeni Szent Hildegárd  
 
Szent Hildegárd látomástrilógiájának első kötetében, a Liber Scivias-ban világias kifejezésekkel ez áll: „Vaginájában szörnyű és koromfekete, izzó tekintetű fej jelent meg, fülei akár a szamáréi, orrlyukai s szája akár az oroszlánéi... A fejhez csatlakozott valami, ami nagy rakás ganéjhoz hasonlított. Aztán felemelkedett a hegy tetejére, és megpróbált felszállni az ég magasába. Hirtelen mennydörgés hallatszott és egy hatalmas erő akkorát taszított a fejen, hogy lebukott a hegyről, és egyszersmind a páráját is kiadta.” Az idézett szövegrész az Antikrisztusnak, ‘a Sátán fattyának’ a születését; majd rövid tündöklési kísérletét és gyors bukását írja le, tömör költői képek formájában, igen szemléletesen.              
De ki is volt a szent, aki ezeket a ‘máig érvényes’, jövendőmondó sorokat leírta?
 
Az egyháztörténet viharosan mozgalmas korszaka volt a XII. század: éppen meg-kezdődtek a keresztes háborúk, - a pápa és császár között viszály dúlt. Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Bingeni Szent Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna vidéki Bermersheim-családban, melynek neve még ma is él Bermersheim falu nevében. Ismertté a Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében évtizedeken át a rupertsbergi bencés apácakolostor apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux-i Szent Bernát mellett ő is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, mely egészen egyedülállóvá teszi.
Zseniálisan tehetséges volt! Az írásai közül legjelentősebb a látomásaira épülő misztikus trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, - ‘Az Úr útjainak ismerete’ és ‘Az isteni művek’ könyve. A természettel és gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudós-és orvosnőnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy ‘a tizenkettedik század csodája’. Ámde Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós volt, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét még a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker-éihez hasonlíthatók. A muzsika is vérében volt. Szép daljátékát, ‘Az erények körtáncá’-t a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban, illetve Bingenben is.

Látnoki adottságai miatt ‘a német prófétanő’ nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt a sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása folytán egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.
Önmagáról csak így nyilatkozott: ”egy nyomorult nőszemély”; - „törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból”. Csak azt mondta, írta, amit valaki más oltott beléje: „A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melegíti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme. Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Akkor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és fölépültem a betegségből.”

Hildegárdot egyre többen keresték föl bonyolult, nehéz ügyekben jótanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz levél maradt ránk, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak vagy olyanoknak írt, akiknek Isten őáltala üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.
Egyszer meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: „Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok. Gőg, dicsőség, szórakozás - ezek jegyében telik az életetek. Az Egyház pillérei kellene legyetek, és (ehelyett) romokban hevertek a földön.”

1179. szeptember 17-ikén hajnalban költözött át e világból az örök hazába, hogy a hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen.
Emlékezetére még álljon itt egy költeménye Babits Mihály fordításában:

Szent Hildegárd:       
                                            Éneke a Szentlélekről

Ó Isten lelkének tüze, minden
teremtmény életének élete,
szent vagy, ki a formákat élteted!

Szent, ki írral kened a törések veszélyét
s gyógyítva dörzsölöd a bűzös sebeket!

Szentséged szellője, szelelője,
szeretet tüzelője!
Ó zamat a mellekben, édes íz!
ki szíveinkbe átitatódsz az erények jó illatával.
Ó tiszta forrás, akiben példálózható, hogy Isten
maga köré gyűjti az idegent
s megkeresi az elveszettet.

Ó élet páncéla!
Ó egység záloga minden tagok között!
Ó tisztesség öve, áldj meg
és tégy boldoggá!
Erős pálya, lelki út,
ki áthatoltál mindenen
a magasságban,
a földi világban,
s minden mélység szurdokában:
mindenkit összekötsz és egybehajtsz.

általad felleg árad, levegő
röpül, átivódik a kő,
vizek folyókat öntenek
és zöld pompát izzad a barna föld.

S te neveled a doktorok erényét,
akiket életükben a bölcsesség ihlete vidámít.

Dicsőség hát neked,
ki dicsőség hangja
s élet öröme vagy;
remény és erős becsület,
s fényességgel fizetsz!

Vác, 2004. május 20.

                                                                    Czike László