Czike László

                                   Az alfától az ómegáig

A május 26-i lapszámban  jelent meg „Kényszerpályán a világ” című írásom.
Június 19-i hozzászólásában reagált rá Magyari Zoltán, „Kényszerpályák és az ómega pont” címmel. Írása ‘a tárgyi kényszerpályák’ nagyon érdekes és indokolt kiterjesztése, pozitív és negatív irányban egyaránt. A görbék messzire vezetnek...

Nem arról van szó, mintha ‘nem vállalkoznék’ a kényszerpálya görbéjének aktív leírására, csak arról, hogy ‘mint pedagógiai módszert’, sokkal eredményesebbnek tartom, ha - persze bizonyos mértékű ‘beavatás’ után - az olvasó inkább maga jön rá a legfontosabb szakrális összefüggésekre, s nem rágjuk a szájába azokat. A hit is akkor lehet a legerősebb, ha az ember maga választja ki a szabad akaratából, ahelyett, hogy másoktól kapná készen, mint - például a nescafé mintájára - afféle ‘instant karmát’. Az egyes ember - mint a vízcsepp a tengert - magában hordozza az egész emberiség, sőt, az egész világegyetem ‘sorsának’ kibontakozási, illetve végkifejleti lehetőségeit, az evolúció teljes drámáját, tragédiáját vagy komédiáját, nagyjából tetszés szerint. Minthogy azonban a világegyetemet teremtő Isten vég-telenül irgalmas; komoly reményünk lehet rá, hogy ‘a legvégén’ még az úgymond legsúlyosabb szomorújáték is a visszájára fordítható, és hepienddel érhet véget...

Egységes-e a világ?
Wilhelm Heisenberg atomfizikus, a kvantumok világában az ún. ‘határozatlansági relációk’ felfedezője és bevezetője mondta egyszer, hogy: „A tudomány italának minden cseppje istentagadás, de a pohár legalján ott van az Isten.” Valahogy így vagyunk Einsteinnek az általános relativitás-elméletet leíró egyenleteivel is. A tér és az idő dimenziói határozzák meg ‘az anyagi világ’ szerkezetét, az univerzum kozmológiai felépítését. A matematika - mint száraz, absztrakciókra és fikciókra is épülő tudomány - alkalmasnak tűnik az anyagi világegyetem ‘alapvető törvény-szerűségeknek’ tűnő folyamatainak leírására, de nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a matematika nem az Isten által teremtett világ legbenső, ‘természetes’ algoritmusa, hanem csak az emberi agy ‘varázslatos fikciója’, mely legkevésbé sem tévedhetetlen, s mint ilyen még kevésbé kiáltható ki egyfajta általánosan érvényes törvénynek, amely ‘mintha’ Istent is kötelezné bizonyos teremtési és működtetési szabályok kvázi ‘betartására’. Aki az emberi tudományt vagy annak pillanatnyi konklúzióit mindenek fölé helyezi, az egyrészt ‘isteni kreativitást’ fel- tételez az emberről, ami istenkáromlás; másrészt be akarja korlátozni, sőt, holmi görbék és megoldó képletek keretei közé is próbálja kényszeríteni Isten teremtő fantáziáját és tevékenységét, ami nonszensz, és amúgy nagyfokú ostobaság lenne!

A táguló világegyetem
Albert Einstein képleteiből és matematikai levezetéseiből valóban két lehetséges kozmológiai modell adódik, persze tisztán elméleti alapon. Mindkét modell meg-egyezik abban, hogy a rádióteleszkópjainkkal belátható ‘világegyetem’ létrejöttét egy ősrobbanás - a ‘Big Bang’ - előzte meg, amely előtti ‘elméleti időpontban’ az összes proto-anyag még ‘egyetlen elméleti pontban’ sűrűsödött össze. Ez lehetett a teremtés első pillanata, amikor is az anyaggal ‘egyidejűleg’ megszülettek a mai világunk dimenziói: a tér és az idő, a tér-idő, vagyis az ‘egységes’ anyagi világ. Az ősrobbanás következménye ‘a táguló világegyetem’, melynek tényét minden eddigi ismeretünk csak alátámasztja, illetve megerősíti. Vesd össze pl. a Hubble által a Doppler-effektus analógiájára felfedezett ún. ‘vöröseltolódással’, illetve az ún. ‘háttérsugárzás’ regisztrálásával. Ez a ‘globális, sőt univerzális’ tágulás azt is jelenti, hogy a látható galaxisok, kivétel nélkül, növekvő sebességgel távolodnak egymástól, mintha egy folyamatosan felfúvódó ‘gömbfelületen’ helyezkednének el. A száguldó tágulás - a növekvő sebesség a távolabbi csillagvárosok esetében már nagyságrendileg megközelíti a fénysebességet! - közben-következtében zajlik le az anyag kihűlése, összesűrűsödése, a csillagközi porból és a felrobbanó napok magasabb rendszámú elemeiből a galaxisok és stabil naprendszereik felépülése; vagyis és majd a teremtett anyag szervetlen és szerves evolúciója, később pedig az élet kialakulása, sőt, évmilliárdos törzsfejlődés megkoronázásaként az anyag kvázi öntudatra ébredése. Az ősrobbanás a mai, és e tekintetben véglegesnek is tűnő ismereteink szerint mintegy 13 milliárd éve történt - azóta szakadatlanul tart az anyagi folyamatok entrópiája. Az entrópia azt jelenti, hogy az anyag legbenső, immanens jellemző tulajdonsága az a magasabb szervezettség elérésére irányuló hajlam, amely evolúciót eredményez s amelynek során az anyag rendezetlensége, kaotikussága megszűnik, hogy egyre bonyolultabb struktúráknak adja át a helyét.   

Az oszcilláló modell
Az egyik matematikai ‘megoldás’ szerint a tágulás csak egy adott pont eléréséig folytatódik - tekintsük ezt most egyszerűség kedvéért a világegyetem élettartam- görbéje (a haranggörbe) maximum-pontjának - és amikor ezt az extrémális pontot elérte, attól kezdve a tágulás megáll, visszafordul s összehúzódásba megy át, ami egészen a ‘nulla pont’ újbóli megközelítéséig tart, majd ‘a komprimálódás’ miatt újbóli ‘ősrobbanás’ következik. Ez az ún. ‘oszcilláló világegyetem’ kozmológiai modellje, ami Einsteinnek az általános relativitást leíró matematikai formuláiból (egyenleteiből), mint elméletileg valós megoldás következik.   

Az ősrobbanás, a teremtés - fényrobbanás volt
A másik ‘elméletileg reális’ megoldás az, ami a gyakorlatban is valósnak tűnhet, amennyiben - Heisenberg után szabadon - a teremtő Isten meghatározó létét valós tényezőnek fogadjuk el, vagyis hiszünk Őbenne, és egyszersmind elhisszük azt is, hogy a teremtésnek teleológiai szempontból is értelmes célja van, és ez a cél nem egy ide-oda kvázi értelmetlen oszcillálásban manifesztálódik, hanem valahonnan valahová, praktikusan az alfából ómegába tartó evolúciót megvalósítva a világ Istenhez, a teremtőhöz való magasabbszintű, üdvözült állapotú visszatérésében fejeződik ki. Vagyis a teremtésnek Istenhez méltó, magasabb rendű célja van, és ez a cél a teremtett (anyagi) világból származó, öntudatra ébredt embernek Isten nagy tervében való részeltetése, mert Isten az embert azért teremtette, hogy amint arra méltóvá válik, üdvözüljön, és igazi ‘alkotó társává’ legyen a hideg Kozmosz otthonossá tételében és boldog, Istent és egymást is szerető, halhatatlan lényekkel történő benépesítésében. A másik megoldás tehát - amit a matematikai egyenlet szintén valós megoldásként ‘engedélyez’ -, hogy a Kozmosz, az Univerzum ‘vég nélkül’ tágul, ami egy végtelen, de nem határtalan világmindenséget keletkeztet. Ennek a világegyetemnek a fény sebessége, másszóval ‘a kimért idő végessége’ szab határt; tudniillik a fény sebessége abszolút (300.000 km/sec), amiért az idő múlása, de ‘a puszta léte is’ relatív. Feltehető, hogy az ősrobbanás előtt, amikor az összes anyag egy picinyke, elméleti pontban zsugorodott össze; ez a proto- anyag még a plazmánál is milliárdszor sűrűbb halmazállapotban ‘létezett’, talán leginkább egy minden mozgási energiáját ‘visszatartott’ fénycseppként írható le.

Fényből lettünk és fénnyé leszünk
A teremtés pillanatában ez a fénycsepp robbant fel, amitől először minden határon túl felhevült, majd a növekvő sebességgel zajló tágulás közben és következtében fokozatosan lehűlt, megszilárdult illetve globálisan szétszóródott, lokálisan össze-sűrűsödött, majd pedig a periódusos rendszer legmagasabb rendszámú elemeinek felépülése után az arra alkalmas anyagcsomókban (galaxisok, naprendszerek és bolygók) megkezdődhetett a szervetlen s a szerves, azután pedig az élő anyag (az élet) evolúciója. Vagyis hát az egész Univerzum végső soron a sűrített fényből keletkezett - ezt írja le implicite Einstein híres egyenlete, az E = mc² is! -, és az is feltehető, hogy amikor a végtelenül táguló világegyetem gyorsuló objektumai épp elérik (azaz: elérnék, mert a fénysebesség nem érhető el, illetve nem léphető túl!) a fénysebességet; újra tiszta fénnyé válnak, fénnyé, melyből egykor megszülettek.

Isten teremtő modellje konvergens
Gondoljuk csak meg! Amennyiben egy kozmológiai modellt leíró (keletkeztető) matematikai egyenletnek két - egy pozitív és egy negatív - megoldása van, akkor a verifikáció viszonylag egyszerű. Isten értelmes céllal teremtette a mindenséget, ezért az oszcilláló világegyetem ‘megoldása’ a gyakorlatban működésképtelen. A pozitív megoldás, amelyikben a teremtett világ ‘értelmes’ funkcióval (teleológia) bír; az oszcilláló modell azért istentelen (sátáni), negatív ‘megoldás’, mert egyen-rangú mozgásnak tekinti ‘az öncélú csiki-csuki’ mindkét irányát, a távolodást és a közeledést is, ami istenhittel tarthatatlan elképzelés. A két-megoldású egyenlet egyébként is emlékeztet a katarok ősi hitére, miszerint a mennyet Isten, a Földet  a Sátán teremtette. A ‘sátán-életgörbe’ - amelynek két, kvázi egyenrangú, életet adó és azt el is pusztító (táguló és összezsugorodó) periódusa (oszcilláló fázisa) lenne - az isteni teremtő gondolattól teljesen idegen. Isten előre gondolkodik, nem oda-vissza, - és a teremtésének szentséges, magasztos célja van! Az önmagába ok nélkül vissza-visszatérő (oszcilláló) világegyetemnek isteni szemszögből éppúgy nincs semmi értelme, mint például a reinkarnációnak, a mindig újra kezdődő földi életnek. Ha a világnak és az egyes embernek mindig lenne egy még újabb esélye, akkor a teremtés elveszítené az eredeti célját, mármint, hogy a jónak a rossztól egyetlen esély alapján kell elkülönülnie és megtisztulnia. Akkor minden, a meg-tisztulásért, a jóért és az igazságért folytatott kemény küzdelem és harc értelmét veszítené; megszűnne az élet, a lét minden felelőssége, kötelező felelősségtudata.

A kétely a sátán itala
Ezért ha az isteni teremtés titkainak kutatása közben egy olyan képletre, illetve egyenletre bukkanunk, melynek egyik valósnak tűnő megoldása kétségessé teszi Isten tervét, szándékait, vagy a ‘létét’ is, akkor habozás nélkül azt a megoldást kell helyesnek, valódinak elfogadnunk, amelyik Istennel és a teremtés céljaival teljes szinkronban van. E tétel egyébként az istenhit és a tudomány viszonyának az alfája és ómegája is egyben. Isten léte és a teremtés célja (vö.: kozmológiai modellek!) nem a megoldó képleteinkből következik! Isten az egyetlen önmagától való létező, a kezdő és a végpont - alfa és ómega - is egyben. Az Istenhez vezető út rögös és kacskaringós, olykor vargabetűkkel teli is lehet, de semmiképpen nem oszcilláló, vagy többször is ‘újrakezdhető’. Isten és a teremtés titkainak kutatása közben rábukkanhatunk valós megoldásokra is, de hogyha valamelyik pohár ital elfogyasztása (egy tudományos felfedezés) után a ‘pohár alján’ nem sejlik fel az Isten, azonnal éljünk a gyanúperrel, hogy istené helyett a sátán - a kétely, a viszály, az istentagadás és az istenkáromlás - italát ittuk ki.

Vác, 2004. június 22.

                                                                 Czike László