Czike László

                                  Böjte atya dévai passiója

Ulicsák Szilárd levelében segítséget kér, egy mozijegy árának erejéig:
„Erdélyben kigyulladt a dévai Böjte Csaba atya által épített szovátai gyermek-otthon. Nyár elején adták volna át a mezőgazdasági épületekből átalakított árva-házat. Huszon-valahány magyar gyermeket azonnal el kellett költöztetni, míg a beköltözésre várók sorsa bizonytalanná vált...
Újra felépíteni szinte reménytelen. Vagy mégsem?!
Kérek mindenkit, aki látta Mel Gibson: Passió című filmjét, hogy mozijegyének árát az alábbi számlaszámra fizesse be: Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.: 1030 0002-2014 5639-0000 3285.
„Bizony mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt. 25, 40.)
Cserébe nem tudok mást, mint amit én is kaptam. Csaba testvértől pár évvel ez előtt - egy elmélkedést. Ha úgy tetszik: Passiót...”

„Vajdahunyadon voltam, - ezt láttam. A hajdan takaros városon, mint a sebek hatalmasodtak el a mikro 5-6-7-nek elnevezett lakótelepek. Románul ‘micro centrale’: három kazánház=három lakónegyed, mindegyik 10-15 ezer lakóval. Itt nincsenek nevek, mindent a dicsőséges kommunizmus épített, és az ország minden részéről ide telepített egyszerű emberek lelakták. Itt is, ott is egy-egy fantomblokk, tömbház-lakás, ajtó, ablak nélkül, víz, fűtés, remény nélkül, de kimondhatatlan sok-sok gyerekkel. Lepusztult iparvidék, garzonváros. A régi kommunista rendszer más iparvidékéhez hasonló, mocskos, penészes épületek.

Sokgyermekes családok, egy-két kicsi, salétromos, vizes odúban. Boldogok, ha a nagycsaládból legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor megalo-mániája szülte gyárak, kombinátok, bányák az utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor, mely a testet, de a lelket is megöli. Ahhoz, hogy a gyermek felnőjön, kibontakozzon: melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége. Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban, - meglátogattuk a családját. Öt évvel nagyobb, kilencedikes nővére három ujjal kisebb a nálunk növekedő húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabor. A szülők kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó művét. A Sátán kacag. Egy embertelen rendszer elpusztította a takaros magángazdaságokat, a falvakat, a tisztaszobát, a majorságot, mindent.

Kollektivizált, államosított, jobb jövőt ígért, barakk-és garzonvárosokba terelte a fiatalokat. Talán már nem is tudják, hogy milyen más volt az íze a fehér, kikeményített abroszon gőzölgő, aranysárga húslevesnek, amelynek minden egyes laskáját a dolgos kezek a bordán készítették el, hogy szebb hunyorgó ünnepek fénypontja legyen. Itt nem hizlalnak disznót, nem tudják a gyermekek hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas és véres hurka, a disznó-sajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak a frissen mosott rongyszőnyeg, vagy a sárgítóval felsúrolt deszkapadló, netán a függöny az ablakon. Mindezek semmi kis dolgai mindennapjainknak. Asztal, szekrény, fogas: elmúlásunkban otthonná teszik a házat. Itt szeget vernek a falba, és arra akasztják a ruhát, az ölükbe veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit. El tudod képzelni azt az évek óta használt mocskos téglát, melyre rácsavarták az izzószálat, és össze- bogozták életveszélyesen a falból kilógó drótokkal, hogy főzni tudjanak, és ne fagyjanak meg? Ezekben a barakkokban nem ropog a tűz, itt nincs kályha és kémény, nincs fürdőszoba. Itt felnőnek az emberek, és soha nem ültek fürdő-kádban, és nem hallottak Hófehérkéről meg Piroskáról. Itt mostoha a sors, és a bűn az emberek között jár. Tizenéves férjetlen lány-anyák vihognak, hervadó bájaikat árulják. Itt nem kötnek házasságokat, a beteghez nem hívnak orvost, papot. Van, aki otthon szüli meg a gyermekét. Vannak anyák, akik eladják a gyermeküket egy televízió áráért, és ez nem mese. A víz nagy érték, messziről hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok, legyek és svábbogarak.

Az igénytelenség, a mocsok és a durva trehányság beborít mindent. A leg-szörnyűbb, hogy itt mindez természetes. Talán nem is fáj a felnőtteknek mind-az, ami van, ahogy van. Legyintenek egyet: jól van ez így. Mint más az értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban élő emberek. Mindenki szidja őket, joggal, de ők nem értik, hogy mit kérnek tőlük. Lusták, mocskosak, bűnösek! Lopnak? Az egyik ötgyerekes apát tyúklopás közben megfogták. Ott helyben bálakötő dróttal megkötözték és agyonverték. Akkor jön a piszkos kiegyezés: mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? És néhány millióval, vagy néhány börtönévvel elsimul minden. Szinte irigykedve jegyzik meg a szomszédok: jó pénzt kapott az özvegy. S az árvák? Hogy nem jön haza az a durva, goromba ember? Talán nem is fáj. Egy újabb seb, melyet elkaparhatnak és mutogathatnak...

Félelmetes, kiúttalan. Jézus Krisztus meghalt ezekért az emberekért. Nincsen annyi pénz, hogy ennyi családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk. Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen tényleg csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden. Menteni kell, ami menthető. Egy kislány két éve van nálunk. Az aradi állomáson koldult. Nem tudjuk, hol van az apja és az anyja. Amikor idekerült, mocskos volt és durva. Most a harmadik tanuló az osztályban; ha rászólok, elpirul, és belefúrja az arcát az oldalamba. Lehet vele beszélni, már nem vihog, kérdez és gondolkodik, - azt mondja, tanító néni akar lenni. Nem igaz, hogy a kutyából nem lesz szalonna!
Egy fiúcskát megbuktattak s kicsaptak az iskolából; durva volt, agresszív. Most          büszke, mert jó jegyei vannak. Ministrál, pap akar lenni. Mindennapi csodák.  A rút kiskacsa hattyúvá változik. Öröm nézni!

Gyermekotthonunkban, mint törékeny melegházban, kivirulnak a kicsinyek, akiket Krisztus nevében befogadtunk. Kint a tél, az ordító oroszlán. Törékeny üvegház. Lesz-e elég pénzünk kenyérre, a számlákra, s még egy házra újabb gyermekeknek? És lesz-e erőnk, majd ha felnőnek, életteret biztosítani nekik? Nincs válasz ezekre a kérdésekre. Csak hit és remény. Istenben bízva utolsó pénzünkkel újabb lakást veszünk. A holnapi kenyeret, biztos kifizetik a jószívű emberek.

Két millióan vagyunk Erdélyben. Ha csak egy millió ember adna egyenként ezer lejt évente, az egy milliárd lej lenne. Évente lehetne egy-egy gyerekvárost indítani. Tizenötmillió magyar él a Földön...
Már nem is számolok. Romániában az állami árvaházakból ki lehetne venni több száz magyar származású gyereket. Mindenütt zsúfoltság van, szívesen el-engednék őket. Csak a mai napon hat gyereket irányítottak hozzánk, akiket helyszűke miatt nem fogadhattunk, és így arra ítéltünk, hogy egy állami árva-házban románok, ortodoxok legyenek. Hány lélek? Hány magyar?!

Kevesebb pátoszt és több áldozatot! Tíz év tapasztalata után azt mondhatom: érdemes, lehet és kell kollégiumokat és gyermekotthonokat alapítani. Nem fog változni a világ, ha nem változnak az emberek. Ha nem trágyázzuk a földet, ha nem vetünk magot, akkor nem arathatunk. Áldozatok nélkül nem változik meg a világ. Ha összefogunk, még a kis ezer lejekkel is - annyival, amennyink van - hegyeket mozgathatunk meg...

Segítségeddel a sokgyermekes, szegény családok kicsinyeit összeszedhetjük, és talán évek múlva közülük valaki  a lányodnak megkéri a kezét, vagy unokádat nevelni fogja. Talán a közösséged papot kaphat az áldozatod árán. Lehet, hogy semmid sincs, magadat sem tartod sokra. Nincs célod. Férjed-feleséged meg-halt, elhagyott s te úgy érzed: munkádra nincs szükség sehol. Lehet, hogy bele fáradtál: magadat is felajánlhatod.
Senki sincs magáért. Mindenki másért van!
Talán te épp az árva gyermekekért vagy! Taníts, nevelj, mossál, főzzél velük, mondj mesét, vagy egyszerűen csak imádkozzál a többiek munkájáért! Így megtapasztalod, befogadod az Urat a legkisebbekben.

Déván most 374 gyermekkel foglalkozunk. Sokan vagyunk. De ha lesz kivel, s ha lesz miből, újabb gyermekvárosokat alapítunk Csíkban, Háromszéken.
Összeszedjük a családi fészekből kihullott gyermekeket.
Ezt kéri az Úr, és mi ezt akarjuk. Csaba testvér.”
Elolvastam a levelet, a megdöbbentő leírást a romániai állapotokról, az erdélyi magyarok, a kilátástalan jövőjű magyar gyermekek helyzetéről, a misszió hősies küzdelméről a pénztelenséggel s az emberi közömbösséggel - és elgondolkoztam. Sokszor mondják - egyszer, 1999-ben, egy Új Idők ebéd-összejövetel alkalmával Döbrentei Kornél is szóvá tette -, hogy az anyaországi, immár teljesen elpuhult, a nemzeti identitását lassanként liberális kozmopolitizmusra felcserélő, az öröklétét a percnyi túlélésért habozás nélkül feladó magyarság utolsó ‘tartalék génbankja’ az erdélyi töredék nemzet-test lehet, hiszen az ott élő, ‘a nagyrománságba’ még  be nem olvadt magyar emberek olyan túlélési génekkel, nemzedékek keserves gyakorlati tapasztalásával rendelkeznek, amely ‘vérfrissítés’ visszaadhatná azt a testi-lelki regenerációs készséget, amit mi, a kádári gulyáskommunizmus ‘haszon-élvezői’ talán végleg, örökre elveszítettünk. Tudatában vagyunk e kincsünknek?

Mert mit adtak, mit adnak, s mit tesznek a mi folytatólagos ‘rendszerváltás utáni’ kormányaink ezért a génbankért, hogy a várva-várt jobb időkre is megőrződjék? És hogy ezek a trianoni átoktól máig is sújtott magyarok majd valamikor ne csak európai-úniós ‘kozmo-polgárként’, hanem valódi, ‘esély-egyenlő’ honfitársakként léphessenek Magyarország földjére? Hogy ténylegesen felfrissíthessék a Trabant-korszak és a gorenje után a BMW-kbe és a DVD-be beleszédült, belelangyosult ellenállás-képtelen magyar populáció liberalizmussal fertőzött szellemiségét? Mit tettek azért, hogy ne asszimilálódjanak, ne haljanak ki, ne haljanak éhen; hogy kis biztatást kapjanak a megmentendő, lerobbant-vacak génállományú anyaországtól: veletek vagyunk, segítünk benneteket, számítunk rátok, nem hagyunk benneteket cserben?! Szükségünk van rátok, mert különben mind szocikká vagy fideszesekké válunk ebben a kétpólusú úniós tagországban - ahol a kisgazdát azért támogatják, hogy ne vessen, hogy aztán ne is arathasson?! Ahol már a parlagfű is parlagon hever? Hogy veletek végre sűrűbben is lehessünk, ne csak ‘többen’?!

Sok mindennel nem dicsekedhetünk! Adtunk nektek státusz-törvényt, ami afféle ‘Nesze semmi, fogd meg jól!’ volt eredeti szövegezésében is (magyar-igazolvány, egy kis utazási és tanulmányi kedvezménnyel, stb.), hogy azután azonnal ’lótusz-törvénnyé’ váljék, amint a csonka nemzetben gondolkodó szocialisták kiherélték, megfosztva minden valós és valótlan (képzetes) tartalmától. Adtunk nektek „Új Kézfogás” Alapítványt, pénzbeli támogatásokat, ami a valós szükségleteitek tört részét sem fedezi, azonban minden forint, ami magyar állami költségvetésből jobb sorsotokat szolgálja, úgy feldühíti a helyi pénzosztogatókat, hogy kettőt vesznek el abból, amit egyébként az államuk rátok költött volna...

Máig sem adtunk nektek semmi olyat, ami a magyar nemzethez tartozásotokat - a szép szavakon túlmenően - egyértelműen deklarálta volna. Mert egy ország ugyan elveszítheti a területe kétharmadát, de hogy a honfitársairól is lemondjon, az már képtelenség! Hogy el vagyunk szontyolodva attól, hogy Magyarország lakossága évente egy Salgótarján nagyságú kisváros népességével (35-40 ezer fő) csökken, miközben nyilvánvaló, hogy az évtizedek óta elszakadt (pl. az erdélyi) népességet nem csupán a kiöregedés, a kihalás veszélye fenyegeti, hanem az erőszakos és az ‘önkéntes’ belesimulás, beolvadás gyakorlata sokkal inkább... Gyorsabban fogy a génbankunk lélekszáma, mint a saját anyaországi lakosságunk! Nem attól kellene, kellett volna rettegni, hogy 23 millió potenciális román munkavállaló versenyezne 1 millió magyar munkanélkülivel a nem létező új munkahelyekért, hanem inkább attól, hogy itt is, ott is kihalásra ítéltetett a magyar nemzet, mert nincs utánpótlás.

Most pedig itt a schengeni határok kötelezettsége napi mizériája, ami még az egy-szerű átjárást, a kapcsolattartást is csak tovább nehezíti. És mi még mindig, most is csak habozunk megadni a kettős állampolgárságot magyar honfitársainknak, akik jogfolytonosan jogosultak rá, lassan száz éve! Akikkel az összes népesség-fogyási problémáink megoldódhatnának, ha úgy akarnánk, s befogadnánk őket...
Legalább az árva gyerekeket fogadjuk be, hogy megújítsuk gyökereinket!

Vác, 2004. június 25.

                                                                     Czike László