Czike László

                                         Örkény István laudációjára
  Sándor György 2004. június 26-i, az MTA dísztermében hallott beszédjéhez

Nos, „Dicsérni jöttem Örkényt, nem temetni!”, mondhatta volna Sándor György, majd azután kicsit később mondott is valami ilyent. Hála Istennek ‘szokatlanul hosszúra’ nyúlt méltatásában, az immár 25 éve halott Örkény Istvánt, a hetvenes években leginkább egyperces novelláiról közismertté vált írót ajánlotta a Magyar Örökség Díj elnyerésére. A monumentális, boltozatos terem zsúfolásig megtelt, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét is, amint az ősz bárd szólásra emelkedett. Fel-néztem a boltíves mennyezet alatti ál-karzatra, ahol a magyar tudományt megőrző angyalok szobrai állnak. Közülük kettőnek az alakja vászonba burkolózott. Vajon leleplezik-e még egyszer őket? Talán éppen ma? Sándor György előtt nincsenek titkok; pontosabban: amije van, azt mindig, mind megosztja velünk...

A már életében is ‘túl-dimenzionált’ Örkény alakja - „a nyugdíjas humorista”, amint saját magát aposztrofálta - kiváló lehetőséget biztosított a szintén magyar ‘örökség-tag’  humoralistának, hogy aktuális intelmeit és kétségeit ránk zúdítsa. Az izgalmas ‘simléderekkel’, furfangos intellektuális fordulatokkal is teletűzdelt beszédében ismét kísérletet tett a maga számára önként vállalt áldozati küldetése betöltésére: tudniillik, hogy ‘ponton-híd’ legyen. Mármint, hogy ezen a ponton, a legújabb kori magyar történelem legérzékenyebb pontján legyen ‘élő nemzeti híd’, vagyis népiek és urbánusok között. Hősünk kiállt hát a már nagy részében ‘urbanizált’ és nemcsak jobboldali közönsége elé; és elkezdett jó szokása szerint most is úgy beszélni, mintha spontán a Magyar Nemzet és a Hócipő fúziójának alkalmi ünnepségén szónokolna...

Mivel az elhangzó szöveget már jól ismertem - a gondos telefondoktor korábban felolvasta -; jobban figyelhettem a beszélő gesztusaira, hanglejtésére, szüneteire s legfőképpen arra, hogy a lüktetés belső poénjai, szívhangjai miként érintik meg a hallgatóságot. Nem tudom, hogyan csinálta, de a hölgyek arcára földöntúli öröm ült ki, hiszen a jó női lelkek éppúgy a béke követei, mint a laudátor (vö.: Idegen Szavak Szótára: laudator temporis acti = a múltat rózsaszínre festő, de a jelennel elégedetlen ember)! Ez az érzés ráadásul a hölgyek szigorúan magányos, belső lelki élménye maradt; férfi párjukkal ezt nem osztották meg. A férfiak (Boross Péter, Schmitt Pál, stb.) markáns vonásai is megenyhültek; - a hétköznapi karrier-harcok ráncai most ideiglenesen elsimultak, hogy átadják helyüket valami furcsa, kétellyel vegyes, rácsodálkozó megbocsátásnak: „Persze nem olyan a világ, mint amilyennek a Sándorgyuri látja, de jó lenne, ha olyan lenne, amilyennek mondja s látni, láttatni szeretné!”...
De miért ne lehetne - valóban olyan?!
A hölgyek önfeledten mosolyogtak, mint akik e röpke félórára még „a dagadt ruhát is másra hagyták”. Az urak tekintete is kinyílt; - máskor soha nem látható lelki csatornák tárultak fel, mintha az összes kommunikációs-közlekedési dugulás elhárult, hirtelen feloldódott volna. Mitől ennyire hatásos, hiteles ez az ember?! - gondolkoztam el, azután egyszerre rádöbbentem. Sándor György (is) az átkosban humoristaként kezdte, vagyis először a hatalom, majd a nemzet udvari bolondja lett... De másokkal szemben rendelkezett valami ‘isteni plusszal’, amit szerény véleményem szerint megszentelő kegyelemnek kell tekintenünk. Az ő általános hitelessége abból fakad, hogy komolyan gondolja, amit mond: csak azt mondja, amit szívből gondol és megtiszteli mindenki emberi méltóságát azzal, hogy még véletlenül sem hazudik. Ami a szívén, az a száján. Nincs főnöke, így nem azért beszél, hogy fizetés-emelést kapjon. Abszolút hiteles, amit mond. Őszintén hisz a mondanivalójában, és el is tudja hitetni azt. Minden - akár jóakaratú - manipuláló szándék nélkül. Aki hallgatja, elandalodik, mert kezdi ő is rózsaszínben látni ezt a világot. És miért? Mert Sándor György küldetést teljesít. Nem véletlenül nevezte el humoralistának magát, hanem azért, hogy ne csak nevettessen, de tanítson is - ne csak szórakoztasson, de neveljen is mindannyiunkat. És mivel az Úr megfelelő kvalitásokkal látta el, ez sikerült is neki. Mert a mindennél erősebb lelki fegyver, a szeretet szól belőle, mindazok iránt akikről, vagy akiknek (akik előtt) beszél. Az esendő, szeretni való emberi mivoltával ajándékoz meg bennünket, ahányszor csak beszél nekünk... Nincs önzetlenebb annál, mint aki mindig önmagát adja!

Ha árok betemetése a feladat, hát hívjátok Sándor Györgyöt. Ha oldani kell a már betokozódott ostoba gyűlöletet, hát keressétek meg Sándor Györgyöt. Ha a népi-urbánus ellentét feloldhatatlannak és már feloldozhatatlannak is látszik, szóljatok Sándor Györgynek, ő majd új erőt kölcsönöz a kicsinyhitűeknek. Ha parlamenter kell, akit egyik oldalról sem lőnek agyon, hívjátok Sándor Györgyöt - a személye tabu (kell legyen) mindkét oldal militánsainak. Honnan ered e magasztos lelkierő? Megfoghatatlan! Emberi mélységekből és isteni magasságokból. Valaki, aki oly’ keveset kapott az emberektől, de oly’ sok talentumot és szeretetet Istentől...        
Aki kiteszi a lelkét érettünk, magyarokért. Ezért szeretjük őt, mindannyian. Mert egy kicsit (nagyon) tékozló önmagunkat is szeretjük, nosztalgiával benne, hiszen mi is lehettünk volna tiszták és védtelenek, ha mertünk volna azok lenni, maradni. De mivel nem lettünk udvari bolondok, klaunok - nem lehettünk bölcsek sem...
Sándor György a mi kollektív felettes énünk, a ‘jobbik’ alteregónk. Petesejtként elhervadt klónunk, aki sajnos csak elvi lehetőség, elvetélt esély volt, az is maradt.

Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág...
De mi lenne, ha mégis megfoganna?
S valami csoda folytán gyönyörű rózsaszál nőne a kopár, lepusztult sírhalmon?
Ha kiterebélyesedne, egész erdővé szaporodna?
Elborítaná Magyarországot a parlagfű helyett a futórózsa?
Ha naponta újabb ezrek és ezrek követnék a példáját?
Nem, hogy elszégyelljük magunkat, hanem hogy megszelídüljünk, mi is.
És ha egyszer - büszkén álmodik a nyomor! - nemcsak félórát beszélhetne, nem-csak kötött programot teljesíthetne; ha nem csak másról áradozhatna, minthogyha Petőfinek ma abból kellene megélnie, hogy esztétikai elemzéseket ír fűzfapoéták fércműveiről... Ha egyszer - ne adj’Isten! - többezer ember előtt beszélhetne alibi
nélkül, kötetlenül arról, amit fontosnak, velünk megosztandónak gondol!
Ha mondjuk: ez a ‘kötetlen előadóestje’ a Nemzeti Színházban lehetne?
Elsőként váltanék rá jegyet.

Vác, 2004. június 27.

                                                                   Czike László