Czike László

                    Magyarországból gyarmatország
                      a Hírtévé Orbán Viktorral októberben készített interjúja

Népszavazás három ügyben
„Nos hát, az egyiket - ami a kórházak privatizációjának szándékáról szól - december 5-ére írta ki a köztársasági elnök úr; a második a kettős állam-polgárság ügye, amiről reményeim szerint hamar döntés születik az Alkotmány-bíróságon, így december 5-én ezt is megtarthatjuk; a harmadik a privatizáció leállítását sürgető Fideszes kezdeményezés. Ha a Kormány támogatja, tehát ha egyetértés van abban, hogy ne mi döntsük el, illetve ne a kormánytöbbség döntse el, mit adunk el és mit nem, hanem kérdezzük meg erről az igazi tulajdonosokat, az embereket - mert a kormány nem tulajdonos hanem csak üzemeltető, a tulajdonosok az emberek -, akkor ki lehet írni december 5-ére ezt is, és akkor meg tudunk takarítani, számításaink szerint két-hárommilliárd forintot. Minden  népszavazási esemény két-hárommilliárd forintba kerül. Ha a hármat egyben
tartjuk, akkor is csak annyi. Tehát spórolunk is vele. (...) Mi a békesség, a megegyezés és az összefogás oldalán állunk az ügyek legtöbbjének esetében. Itt is így volt. Először aláírásokat gyűjtöttünk, egymillió-háromszázezer ember kérte, hogy a biztonságos megélhetés érdekében a privatizációt állítsák le. A Kormány a füle botját sem mozdította. Beterjesztettünk a Parlament elé törvényjavaslatokat - amelyek ugyanezt a célt szolgálták -, ezeket lesöpörték. Összehívtunk egy rend-kívüli parlamenti ülést augusztus végén és beterjesztettünk egy újabbat, azt is lesöpörték. Most már nem maradt más választás, a megegyezés útja nem nagyon járható, - kénytelenek leszünk dűlőre vinni a dolgot, és az embereket megkérni arra, hogy egy népszavazáson állítsák meg az ország vagyonának eladását. Nem látok esélyt, hogy a kormány hallgat a szép szóra, vagy hallgat a jó szóra.”

A privatizáció leállítása
„Nagyon fontos kérdésekről van szó. Eljutunk-e a munkahelyünkre? Hiszen a VOLÁN társaságokat el akarják adni. Mennyi lesz az energia ára? Hiszen el akarják adni Paksot és el akarják adni a vezetékrendszert, amelyen az elektromos áramot tudjuk továbbítani. A kistelepülések vajon részei maradnak-e az ország civilizációs hálózatának, vagyis eladjuk-e a postát? Ha eladjuk, akkor nyilván be fogják zárni a kistelepüléseken működő postahivatalokat. Lesz-e nemzeti tan-könyvkiadónk? Mert azt is el akarják adni. A lottó-és totónyereség hova kerül? Magánzsebekbe kerül-e, vagy pedig bekerül a magyar költségvetésbe, mert el akarják adni a Szerencsejáték Rt.-t is. Ha elmondjuk az embereknek, hogy a privatizáció veszélyessé vált, és a mindennapi élet biztonságát fenyegeti, akkor szerintem magas lesz a részvétel. Nem az embereken, hanem igazából rajtunk múlik. Ha meg tudjuk értetni, ha világossá tudjuk tenni, mi is a tétje a nép-szavazásnak, akkor el fognak jönni az emberek, szerintem.”

A kettős állampolgárság ügye
„Hogyha nem adjuk meg a kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak,
 csak idő kérdése, hogy mindenki átköltözzön ide. Nem attól fognak átköltözni, ha megkapják a kettős állampolgárságot, akkor fognak átköltözni, ha nem érzik otthon magukat biztonságban. Ha otthon, a szülőföldjükön rendelkeznek magyar állampolgársággal, nagyobb biztonságban vannak. Azt hiszem, el lehet mondani, be lehet ezt mutatni úgy is a magyarországi magyaroknak - bár a határon túli magyarok ügyéről van szó látszólag -, hogy mindenki érezze: ez közös ügyünk. Emellett a nemzeti eszmének, az összetartozásnak, a közös sorsnak még mindig van mozgósító ereje, nem becsülném le ezt sem. Tehát én azt hiszem, hogy egy önmagában, csak a kettős állampolgárságról szóló népszavazás sikere is részben attól függ, hogy mi mennyire vagyunk ügyesek, mennyire tudjuk hihetően és pontosan bemutatni a döntés súlyát és tétjét. Nem mondanék le arról a mozgósító erőről sem, amit a határon túli magyarok személyes részvétele jelentene. Nyilván egy ilyen kampányban részt vesznek majd a határon túli magyarok is. Hát ők sokkal jobban el tudják mondani, a saját életük szempontjából miért fontos ez az ügy, mint ahogyan mi tennénk.” (...) Ha saját magunkra gondolunk, akkor is tudjuk, hogy állandóan belül küzd egymással a jobbik, meg a rosszabbik énünk. Ez a közéletben is így van. Biztosan, a rosszabbik énünk, a nemzet rosszabbik énje is megszólal majd, és nem az összetartozásról, hanem az önérdekről, nem a ‘segítsük egymást’, hanem a ‘mindenki törődjön a saját dolgával’ jelszóval; - nem az önzetlenségről, hanem az irigységről szól. Ez is meg fog szólalni. De hát egy kampány ilyen, a nemzet megmutatja az arcának mindkét felét, a jobbikat is és a csúnyábbikat is, és azért dolgozunk, hogy a jobbik énünk, az arcunk szebbik része kerekedjen fölül, az látsszék inkább a fényben. Ez egy erő. Minden nép-szavazás - különösen ilyen kérdésekről - erkölcsi erőpróba a nemzet számára is. Miért ne tudnánk kiállni ezt a próbát?! Bizakodjunk. Ne lebeszéljük magunkat, hanem inkább lelkesedjünk!”

Érvek a privatizáció ellen
„Az első dolog, amiben talán egyetértünk a pénzügyminiszter úrral az az, hogy a liberalizáció és a privatizáció együtt áremelkedést fog jelenteni. Olyan vevőt még nem láttam, aki befekteti a pénzét, és nem akar profitot. A profit ez esetben azt jelenti, hogy mi, akik fogyasztjuk az energiát és az áramot, többet fogunk fizetni. Tehát ezt minden magyarnak tudnia kell. (...) Bocsánat, a tényt azért rögzítsük, hogy ez nem egy jótékonysági akció. Aki megvesz valamit a magyar államtól, azért teszi, mert ő abból nyereséget akar csinálni, és fog is. Ez esetben, ha az energia területére lép be, akkor magasabb árakat fog szabni, azért, hogy több haszna legyen. Ez mindig így volt. (...) Magyarországon a privatizációk esetében a következőket láttuk. Szinte kivétel nélkül elbocsátásokkal járt. Tehát menjen körbe az országban, és álljon meg egy-egy olyan régi, állami tulajdonban volt üzem előtt, amelyet privatizáltak. És nézze meg, hogy mennyien dolgoznak most, és mennyien dolgoztak ott korábban. Ha a privatizációs szerződéseket megnézi, amiket az elmúlt esztendőkben, elmúlt tíz-egynéhány esztendőben kötött a magyar állam, akkor azt látja, hogy a szerződéseknek körülbelül a húsz %-ában szerepelt a munkahelyek védelme, a nyolcvan százalékában nem. Tehát az egyik, amiről beszélünk, hogy csökkennek-e a munkahelyek, csökken-e a munkahelyek száma. A második dolog, amit megtanultunk az, hogy a privatizáció Magyar-országon mindig áremelkedéssel jár. Nyugaton ez nem mindig van így, de Magyarországon kivétel nélkül így van. Tehát ezért én azt hiszem, hogy a mai helyzetben, amikor a létfenntartási aránya egy fizetésnek, tehát egy embernek, aki átlag jövedelmet keres, elviszi a hetven százalékát a létfenntartási kiadások összege, ilyen pillanatban szerintem nem szabad privatizálni. A harmadik dolog pedig az, hogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy mi privatizálni szoktunk-e vagy csak eladni? Miért nevezzük privatizációnak azt, amikor a francia állam tulajdonában lévő cég megvásárol valamit? Az mitől privatizáció? Miért van az, hogy a francia államnak megéri idejönni Magyarországra és megvenni a magyar elektromos rendszer egy részét, míg a magyar állam azt mondja, hogy neki nem éri meg. Miért van az, hogy a Magyar Nemzeti Tankönyvkiadó Vállalatért a legesélyesebb pályázó az a lengyel állami tulajdonban lévő nemzeti tankönyv-kiadó. Miért van az, hogy a csehek éppen most akarják megvenni, a cseh állam tulajdonában lévő cég most akarja megvenni a bulgároktól az energiarendszert? Tehát nem igaz, hogy az állam ne tudna jól gazdálkodni. A magyar állam nem tud jól gazdálkodni. Ugyanakkor pedig ha valaki nem jól gazdálkodik, akkor nem eladni kell a tulajdont, hanem el kell csapni azokat, akik rosszul gazdálkodnak, reformokat kell végrehajtani, át kell alakítani az irányítást. Sosem szabad össze-keverni a tulajdont az üzemeltetéssel. Ha valami rosszul működik, nem biztos, hogy a tulajdonossal van baj; - nem a tulajdonos működteti, hanem azok, akik üzemeltetik. Magyarországon az állami vagyont nem bürokraták üzemeltetik, nem is államigazgatási fizetést kapnak. Üzletemberek üzemeltetik, rosszul. (...) Angliában pl. privatizálták a vasutat. Mit csinált a tulajdonos? Mindenhol, ahol lehetett, megtakarított, hiszen vissza akarta kapni a pénzét, sőt, nyereséget akart. Az eredmény: oda a biztonság, balesetek egymás után. Mit csinál most az angol kormány? Megpróbálja visszavenni. Vagy a posta. Nem vált be. Most próbálják visszavenni. Tehát számos olyan történet is van Európában, amely arról szól, hogy megpróbáltak bizonyos dolgokat eladni, aztán rájöttek, jobb, hogyha mégis az állam marad a tulajdonos.”

„Ha olvassa az ember a mostani kormányprogramot - ami egy üzleti tervnek is nevezhető -, arra jut, hogy mindent eladnak. Az oktatás privatizálása is napi-renden van, a kollégiumokkal már meg is kezdték; az egészségügyet privatizálni akarják, - hát lassan már nem marad olyan fajta szolgáltatás, amit az államnak kellene működtetnie. Már csak egy lépés, hogy még a minisztériumok épületeit vagy a minisztériumok működését is kiadják bérbe vagy gebinbe, vagy értékesítik. Olyan tendenciákat látok a magyar gazdaságpolitikában, amelyek a mindennapi életben az emberek számára rendkívül komoly veszélyeket hordoznak magukban. Az egyik ez a privatizáció, a másik, ha e mellé még sikerül elmozdítani esetleg a Jegybank elnökét, és meggyengítik a forintot. A miniszterelnök azt mondta, hogy gyengíteni akarják a forintot. Az ország nincstelen lesz, mert minden közvagyont eladnak, másfelől pedig a munka egyre kevesebbet ér, mert a pénz, amit kapunk, egyre kevesebb áru megvásárlására alkalmas, hiszen a kormány mesterségesen lerontja az értékét. Hát hova fogunk így jutni? Én nagyon veszélyes tendenciákat olvasok ki a következő évi költségvetésből, meg az ahhoz kapcsolódó kormányzati nyilatkozatokból. A biztonságos Magyarország egyre nagyobb távolságra kerül tőlünk. Nem tudom, hogyan lesz így kiszámítható és biztonságos élet Magyar-országon.”

„Az a fontos, hogy a magyar emberek kifejezzék az akaratukat: állami kézben lévő egészségügyet akarnak, vagy magánkézben lévő egészségügyet. Az egészség-ügynél még súlyosabb a helyzet: láttunk már olyan befektetőt, aki megvesz egy kórházat vagy bizonyos szolgáltatásokat nyújt, és nem azért teszi, hogy nyeresége legyen? Ilyen tőkést vagy tulajdonost még nem láttam. Ez pedig azt jelenti, hogy fizetnünk kell mindenért. Egyre drágább lesz az egészségügy. A gazdagok majd elérik a jó minőségű ellátást, a szegények pedig nem fogják elérni. Egy baloldali, vagy magát baloldalinak mondó kormánytól - amely meghatározás felől komoly kétségeink lehetnek! - ez több mint gyanús. Hát ilyet sehol a világon a baloldali kormányok nem tesznek, hogy magánkézre adják az egészségügyet. Az egészség-ügynek az a problémája, hogy kevés benne a pénz. Na most ha jön valaki, aki pénzt tesz be, hogy utána többet vegyen ki, mint amit betett, akkor összességében kevesebb lesz benne. Az egészségügy privatizálását - szakmailag, intellektuálisan is - a legnehezebb kérdések egyikének tartom, és ezért fokozott óvatosságra van szükség, és helyes, hogyha az emberek kijelölik a haladás irányát, ami azt jelenti, hogy állami egészségügyi szolgáltatásokra tartanak igényt.”

                                                            * * *

„A koncessziónak az a lényege, hogy fizetni fogunk. A polgári kormány idején az állam megépítette az autópályákat. Semmi koncesszió. Sőt, amit a Horn-kormány idején koncesszióban építettek - mert fizetni kellett érte és drága volt -, azt is visszavásároltuk. Az a helyes, ha az állam építi az autópályákat. És az, ha nem
mással építteti, hanem maga építi. (...) Az a kérdés, hogy fontos dolog-e az autó-pálya? Fontos. A legolcsóbb módon akarjuk-e megvalósítani? Igen, a legolcsóbb módon akarjuk. Mi ennek a módja? Abban mindenki egyetért a közgazdászok között, még a liberálisok is, hogy iszonyatos drágán fogjuk megépíteni ezeket az autópályákat. Összességében rengeteg pénzt fogunk kifizetni, sokkal többet, mint hogyha egyébként mi magunk tettük volna ezt meg. Autópályát építeni kell, csak nem ilyen drágán, ez a dolog lényege. Arról nem beszélek, hogy tulajdonképpen ez a privatizációnak egy bújtatott módja, előre eladjuk az autópályákat. (...)
Két koncessziós szerződést ismerünk. Az előző, polgári kormány időszakában két koncessziós szerződéssel birkóztunk. Minden közgazdász azt mondta: ha lehet, mindkettőt mondjuk föl. Vásároljuk vissza az autópályát. Emlékezzen mindenki: a Győr és az osztrák határ közötti szakaszon olyan drágán lehetett közlekedni, hogy, minden magyar elkerülte. A külföldiek még megengedhették maguknak, a magyarok már nem. Vissza kellett vásárolnunk. Hasonló volt a helyzet a Bács-Kiskun megyén keresztülhaladó, Szerbia felé tartó autópályával, ami sík terület, de többet kellett fizetni a magyaroknak, mint a Brenner-hágón való átkelésért az osztrákoknak s a svájciaknak, ami képtelenség. Tehát ami tapasztalatként eddig összegyűlt: az a helyes, ha az állam saját fejlesztési forrásokból, leginkább a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül fölvett hitelekből építi meg az autópályát, és nem adja koncesszióba. Térjünk majd vissza tizenöt év múlva erre a kérdésre, és akkor csináljunk egy kasszát.”

„A gazdaságnak nemcsak az egyik oldala létezik, amikor eldöntjük, hogy mire fordítjuk a forrásokat, hanem az a fele is, amikor előállítjuk. Ha a magyar kis-és középvállalkozásokat nem támogatjuk kellőképpen: nem is lesz olyan mértékű gazdasági növekedés, ami kitermelné a más területeken szükséges összegeket. A polgári kormány alatt ez működött. Modernizáltuk az egészségügyet. Még jobban kellett volna, - de fontos dolgokat, életpályát, miegyebeket megindítottunk, kór-házakat építettünk. Támogattuk a kis-és közép vállalkozásokat, autópályákat is építettünk. Lehet ilyen gazdaságpolitikát csinálni. Az, amit mi magyar modellnek neveztünk - egy magyar gazdasági rendszernek -, az működött. Énszerintem kár volt megbontani, tehát én a kormányváltás után csalódott is voltam. Amikor a jóléti rendszerváltás programját - amit azóta persze már sutba dobott a kormány-koalíció - meghirdették, akkor azt mondta a miniszterelnök úr - az előző -, még a
választási vitában is, hogy mindent folytatni fognak, ami az új magyar gazdasági rendszerre jellemző volt. Folytatni fogják a Széchenyi-tervet, sőt, ki is terjesztik. Folytatni fogják az otthonteremtési támogatást, sőt, kiterjesztik. Folytatni fogják a mezőgazdasági családi vállalkozók, a családi gazdaságok támogatását, sőt, még több ember számára elérhetővé teszik ezt az életmódot. Ez volt az ígéret. Ha ezen az úton haladtunk volna, jó irányba ment volna a gazdaság. A baj, hogy nem ez történt. A rendelkezésre álló forrásokat akkor kizárólag szétosztották, ami egy helyes dolog, jó dolog, hogyha az emberek jobban élnek, mint tették azt egy évvel ezelőtt, de valamit mindig meg kell tartani a gazdaság fejlesztése érdekében is. Az állam nem vonulhat ki a gazdaság fejlesztéséből: tévedés, hogy azt rá lehet bízni kizárólag a piacra. Abban az államnak aktív szerepet kell vállalnia. Nos, akkor lehetséges mindaz, amiről most beszéltünk; - egyszerre többet termelni, és hogy több jusson egészségügyre, autópálya-építésre is. Úgy, ahogy most csinálják, úgy valóban nem jön létre elegendő forrás. Hát láthatjuk: az adóprést kell növelnie a kormánynak ahhoz, hogy túlélje a következő esztendőt a költségvetés.”
„A legfontosabb a kis-és középvállalkozások támogatása. Két és fél millió ember Magyarországon kis-és középvállalkozásoknál keresi meg a kenyerét. Ma pedig újabb és újabb adókkal sújtják őket. Ez az a réteg, ez az a gazdasági motor, erő, amit támogatni kellene. A másik dolog, hogy az otthonteremtési támogatás rend-szerét visszaállítanánk. Ma már mindenki egyetért abban - leszámítva persze a kormányzatot -, hogy az otthonteremtési támogatásra fordított összegnél több jött vissza bevételként az államkasszába. Tehát ezek a legfontosabb dolgok szerintem. És az árakat meg kell fékezni. Úgy nem lehet gazdaságpolitikát csinálni, hogy a miniszterelnöknek az a programja, hogy váltsuk le a jegybankelnököt, mert nem hajlandó lerontani a forintot. Az Alkotmányunk tiltja, hogy lerontsa a forintot a Nemzeti Bank elnöke, de ezt most tegyük félre. Ez ma már nem tűnik olyan nagy akadálynak. De ha lerontják a forintot - amire kormányzati szándék van -, akkor ugyanaz a nyugdíj kevesebbet ér a boltban. Ha lerontják a forintot, ugyanannyi munkáért látszólag ugyanannyi fizetést kapok, csak kevesebbet ér. Ez a politika, amely gyengíteni akarja a forintot, nem támogatja a kis-és középvállalkozásokat, nem akarja megfékezni az árakat, szerintem rossz irányba visz bennünket. Ezért is élünk napról-napra nehezebben, és ezért áll előttünk olyan nehéz esztendő - a 2005-ös évre gondolok -, mint amilyen áll.”

„Így lesz Magyarországból gyarmat-ország. Ez az az út, amelynek a végén egy olyan Magyarország áll előttünk, amelynek nincsen már semmilyen vagyona, és amely csak és kizárólag külföldi érdekeket szolgál. Hiszen az exportálók között már elsöprő többségben vannak a nagy nemzetközi cégek. Ezt hívják gyarmat-országnak. Szerintem ebből nem kérünk. Én azt gondolom, hogy fontosak az exportra termelő vállalatok, nagyon fontosak. Tehát buta az a kormány, amelyik ezt a szempontot nem veszi figyelembe. Sőt, az lenne a legjobb, ha minél több középvállalkozó Magyarországon nagyvállalkozóvá tudna fejlődni, és így részt tudna venni Magyarország exportteljesítményében. De ugyanilyen fontos a kül-földről beérkező működő tőke, ez a kettes számú motor. A hármas számú motor  pedig a belső erőnk. Ez a mostani kormány nem hisz a magyar emberekben. Ez csak a külföldiekben hisz, csak azért, mert külföldiek. (...) Amit mi képviselünk, az egy egyensúly. Egy olyan növekedés, amelyben megvan a szerepe az exportáló vállalatoknak. Megvan a szerepe a külföldi beruházóknak, és megvan benne a magyar kis-és középvállalkozók szerepe is. Ma az a baj, hogy elbillent a rendszer. Nem motorja a gazdasági növekedésnek az, ami a kis-és középvállalkozásoknál történik. És mi értelme van a gazdasági növekedésnek, ha nem teremt munka-lehetőséget? Kenyérkereseti lehetőséget messze a legnagyobb számban Magyar-országon ma a kis-és középvállalkozások adnak. Mi értelme is lenne a gazdaság működésének, ha nem az, hogy az emberek tisztességes munkából tisztességesen megélhessenek? Ezt a lehetőséget Magyarországon a kis-és közép-vállalkozások teremtik meg a legtöbb ember számára. Nem mondom, hogy a multik nem adnak munkát és nem teremtenek munkahelyet, ők is adnak valamennyit, de közel sem annyit, mint a magyar kézben lévő kis-és középvállalkozások. A gazdaság nem önmagában értelmes dolog, hanem az emberek életét szolgáló világ. Az értelme, hogy az emberek tisztességesen meg tudjanak élni, - ezért nem lehet kihagyni a gazdaságpolitikai számításokból magukat az embereket. Nem lehet kihagyni a munkahelyeket, a kis-és középvállalkozásokat, az otthonteremtési támogatást és így tovább. Tehát egyensúlyt kell tartani, minden motornak működnie kell. Nem elég csak két-három motort megindítani, hogyha négy-öt lenne még, amit meg-indíthatnánk. Ma az a fő baj, hogy nem működtetik a magyar gazdaság néhány
motorját. Sőt, még összébb akarnak húzódzkodni. A forint legyengítése merénylet az emberek, különösen a nyugdíjasok, a gyerekes családok ellen. Nem is értem, hogyan lehetséges mindez! Nincs is a világon olyan baloldali kormány, amely fel merné vállalni, hogy baloldali, és privatizálja a közvagyont, és le akarja rontani a nemzeti valuta és a keresetek reálértékét. Komolyan mondom, az ember időnként nem tudja, hogy hol van.”

„Mi nem szeretnénk természetesen kiszakadni az európai fősodorból. De mi az
európai fősodor? Ha megnézzük ma Németországot, Franciaországot vagy bár-melyik másik, számunkra mintaként szolgáló államot, pl. Ausztriát, - azt látjuk, hogy a magántulajdon és a köztulajdon aránya kb. 75 százalék : 25 százalék. Ehhez képest Magyarországon 90 százalék a magán és 10 százalék a köztulajdon. És ha a kormány meg tudja valósítani, amit akar - bízom benne, hogy ezt mi meg tudjuk akadályozni -, akkor ez fölmegy 95 százalékra. Hát ilyen nincs sehol, ez egy nincstelen ország lesz. Sehol Európában egyetlen konzervatív keresztény-demokrata nem merné kiejteni a száján, amit a baloldaliak itt és most előadnak. Bocsánat, nem akartam fölindultan nyilatkozni, de egy olyan képet látok magam előtt a következő két-három évre, amivel nem is tudom, mit fogunk mi kezdeni. Hogyha majd kormányváltás következik be, egyre nehezebb lesz visszabillenteni a dolgokat a normális kerékvágásba. Ezért gondolom, hogy most kell cselekedni, most kell először a privatizáció kérdését a népszavazás segítségével sikerre vinni,  aztán később a többi ügyben is most már muszáj világossá tenni a Kormánynak, hogy nem haladhat tovább ezen az úton, mert visszafordíthatatlanul szétszedi és lerontja az országot. (...) Ezt az egész privatizációs ügyet én nem csak egyszerűen a közvagyon kérdésének látom. Itt sokkal nagyobb dologról van szó, hogy meg tudjuk-e győzni az embereket, egyetértünk-e az emberekkel abban, hogy Magyar-országnak mégiscsak magyar országnak kell maradnia. Mert ez mégis csak a mi országunk, mi tudjuk fölépíteni, nem külföldről érkező segítségre kell várni - az jó, ha jön -; nem külföldi befektetőkben kell reménykedni - az is jó, ha jön -; de bízni, meg reménykedni magunkban kell. Mindenki tudnia kell, hogy ez az egy országunk van, nem a külföldre kell támaszkodnunk, nekünk kell rendbe hozni, a külföldnek megvannak a maga saját érdekei, a külföldi befektetők nem segíteni jönnek, hanem a saját érdeküket keresik, és ezt bele kell illesztenünk a mi érdek- rendszerünkbe. Fontos alkalmazkodnunk a világhoz, de azért alkalmazkodunk, hogy a saját ügyeink jobban menjenek. Tehát ez az egyszeregy szerintem a köz-életben, már ha az ember nemzeti alapokon áll, és hisz abban, hogy a közéletnek az emberek nemzeti érdekeit kell szolgálnia, vagyis azokat a nemzeti érdekeket, amelyek az emberek számára a mindennapi életben fontosak. De hát mi lehet fontosabb, mint hogy ne engedjük, hogy az égbe menjenek a gázárak, az energia-árak, hogy eljuthassunk munkahelyeinkre a VOLÁN-buszokkal, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó mégiscsak olyan tankönyveket adjon ki, amilyen szellemben mi nevelni szeretnénk a gyermekeinket.”

„Mit tudnak tenni az emberek? Hogyan is változtathatnának a dolgok menetén? Vagy kivárják a következő választást tétlenül - szerintem akkor súlyos állapotok alakulnak ki a 2006-os választásra -, vagy ahol csak tudjuk, megpróbáljuk meg-szervezni magunkat, és megakadályozzuk, hogy a Kormány hibákat kövessen el. Ilyen a közvagyon teljes kiárusítása. Össze kell fognunk, s meg kell mozdulnunk. El kell hinniük az embereknek, hogy ők a tulajdonosok és az ő szavuk dönt. És ebben a kérdésben nekik kell dönteniük.”

„Az első száz napban vagyunk. Minden új kormány hivatalba lépésekor az első száz napnak megvan a sajátos karaktere. Az emberek végül is reménykednek, és igazuk van. Hát miért is ne reménykednének? Volt egy kormány, amelyik meg-bukott, elvesztette a közbizalmat. Ez fejeződött ki az európai választáson. Ennek a
konzekvenciáit, következtetéseit végül is a szocialisták levonták. Később, nem úgy, ahogy kellett volna, puccsszerűen, de mégiscsak levonták. Azt mondták, ez így nem mehet tovább. Valami mást kell csinálni. Az emberek ilyenkor mindig reménykednek, hátha jobban fogják csinálni. És igazuk van, ha reménykednek. Tehát egyelőre az első száz nap lelkiállapotában van az ország. Majd a költség-vetési vita, az adótörvények után, amikor az élet visszazökken a közéletben is a normális kerékvágásba, akkor érdemes arról beszélni, megtaláltuk-e a megfelelő utat? A közélet értelmét nem abban látom, kinek hány százalékos támogatottsága
van, hanem abban, hogy az ország abba az irányba megy-e, amilyen irányban az emberek haladni szeretnének.”

Vác, 2004. október 25.

Újságcikké szerkesztette, stilizálta:                           Czike László