Czike László

                   Széchenyi, Kossuth, Petőfi, - és Deák

Nézem a televíziót, mint amúgy is igen gyakran; - édes mindegy, hogy melyiket. Épületes politológusi beszélgetés végkonklúziója, miszerint március 15-ike az a (talán egyetlen) nemzeti ünnepünk, amelynek jelentősége értékelésében kivétel nélkül minden politikai párt egyetért; - még ha igaz is, hogy mindegyik a maga aktuális, gyakorlati céljainak a megvalósítására igyekszik használni az ünnepet. A Fidesz a polgárosodást, az MSZP a baloldaliság üzenetét, az SZDSZ pedig a szabadságot (tovább nem mondom) veszi ki belőle, s abszolutizálja. Az egyik politológus egészen odáig merészkedik, hogy rendszerváltó nagyságaink súlyos hibájául rója fel: miért épp augusztus 20-ikát tették meg a legnagyobb nemzeti ünnepünkké, ami ugyebár bal-és jobboldalra osztja a nemzetet - március 15-ike helyett, amely pedig a nemzeti egység méltó jelképe lehetne...
Isten óvjon mindannyiunkat a naív és az álnaív politológusoktól!

Csak az vitatkozzék a köztelevízió nagy nyilvánossága előtt ilyetén mélységű kérdésekről, akinek legalább halvány fogalma van arról, hogy mi a különbség: nemzet, társadalom és állam; forradalom, szabadságharc és kiegyezés, vagy Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák személye között.
Az évszámokból, a dokumentált történésekből, a feljegyzett eseményekből vagy a jelentős személyiségek tetteiből minden egyes uralkodó rezsim a maga képére és hasonlatosságára írja át visszamenőleg a történelmet - kizárólag azzal a céllal, hogy történelmi jogfolytonossággal tegye legitimmé a saját hatalmát. A valóságot így minden generáció másképpen ismeri és tanulja meg. Az igazságot azonban sem a nép, sem az állam nem tudhatja. A nép ma már nem rendelkezik történelmi önismerettel (identitása, öntudata főként ettől olyan bizonytalan!); az állam pedig önismeretre eleve képtelen. Fennmarad az örök kérdés: a kor szüli-e meg az aktuális társadalmi problémákat ‘megoldó’ személyiségeket, vagy a kivételes személyek csinálják-e a történelmet? Báb az ember, vagy saját sorsa kovácsa?!
Egy egészséges nép hajlamos az öntisztulásra, a bármilyen állam soha. A regnáló hatalmi gépezet - legyen esetleg akármilyen demokratikus is! - egyszerűen nem engedheti meg magának a luxust, hogy a népet önmaga fölé emelje. Mert mindig fennáll a veszély, hogy a nép az állama fejére nő. Március 15-ike a nép, a nemzet legnagyobb ünnepe lehetne, amennyiben tényleg igaz lenne, hogy: „Habár felül a gálya, s alul a víznek árja - azért a víz az úr!” Akkor a mi életünk egy ‘liberális, anarchisztikus népünnepély’ lehetne. De nem az. Helyette sajnos inkább az állam ünnepli - pazarlón/gazdagon - önmaga megalapítását, ezeréves fennállását, szent alapítójának felemás/sikeres életművét.
Koppány felnégyelése, olasz-keresztény állam - majd Orseolo Péter...
A keresztény államiság paradoxonát, kacsintó kétszínűségét Bródy János István király szájába adott, Istenhez szóló szavai fejezik ki leghívebben: „Veled Uram, de nélküled!” , - ami Isten és az állam mesterséges, ateista szétválasztása. Mert ha van Isten, akkor mindenható; - s ezáltal az ember és az állam hatalma nem választhatja el semmilyen evilági létezőtől. Ha pedig nincsen, akkor nincs értelme semmi szétválasztásnak,  hisz’ akkor a földi állam hatalma az egyetlen létező...
Ámde: ha Isten nem létezik, akkor az erkölcs, a bűn és a lelkiismeret(furdalás) egytől-egyig fiktív kategóriák. A keresztény kurzus (keresztény hivatkozás)  csak a nép folytonos sakkban tartására szolgál; hadd érezze magát a földöntúli erő által is fenyegetve, miközben az ateista állam azt tesz vele (is), amit akar. Bizony nem írnék ilyeneket, ha mindez nem lenne keservesen aktuális... A liberális polgári demokráciának álcázott angolszász-utánzatú, alkotmányos, kvázi-parlamentáris monarchia, illetve annak a legalábbis erőltetett szimbólumaiban megnyilvánuló anakronisztikus kísérlete minimum annyival rosszabb a baloldali alternatívánál, hogy tettei felelősségét részben Istenre hárítja át. A Szent Korona égisze alatt...

Széchenyi István gróf ‘a legnagyobb magyar’ nevét számos építmény, történelmi emlék, - sőt, egy budai hegy is őrzi. Széchenyi Lánchíd, Széchenyi Könyvtár, Széchenyi Fürdő, Széchenyi rakpart, stb. Kétségtelenül nagy (lehet) a politikai kísértés, hogy párhuzamot vonjunk a XIX. századi reformkor, és a rendszerváltás reformkora (1988-tól) között. (Történelmi analógia lehet ‘a Hitel’ című folyóirat szellemisége, szerepe is; mely tudatosan rímel Széchenyi egyik fontos könyvére.)
Széchenyi István nem volt forradalmár, ‘csak’ nagyformátumú, európéer polgári gondolkodó, modern nemzeti szervező és nagyvállalkozó, aki hatalmasat alkotott a reáltudományok és a társadalomtudomány terén egyaránt, mint az átgondolt és szisztematikusan végrehajtott reformok feltétlen híve. Nem volt igazi ellensége a monarchiának, ám nem volt igazán császárhű sem. Ellenezte viszont a Kossuth Lajos vezette forradalmat és a szabadságharcot is. Évekkel a véres megtorlás után Széchenyi öngyilkos lett. Talán amiatt (is) hasonlott meg, mert olyan öngyilkos ‘forradalmat tetszettek csinálni’, ami szerencsére ‘nem jött össze’ később 1990-ben, mert már éppen mentek kifelé a megszállók. Ekkor Antall József rendszer-váltást vezényelt zendülés helyett, amit a reformkommunisták is saját reformként folytattak tovább. Orbán Viktornak olyannyira kapóra jött a Széchenyi-analógia, hogy az ország gazdasági felvirágoztatásának középpontjába a Széchenyi-tervet állította. A polgári kormány mindent átvett a múltból, ami a píárjába belepasszolt. Szent István királytól vették a rendet és a koronát (a Tant); sőt, a keresztény állami kurzus látszatát és fenyegetését, Isten és állam mégis ‘szétválasztását’, és a jelen esetben az angolszász idegen szervilis tiszteletét, fölénye elfogadását. 
Széchenyi István gróftól vették az ún. polgári értékek, a reform, a vállalkozás, a nemzeti iparosítás és a szabadkereskedelem grandiózus álmát, melyet sötéten árnyékol be a globalizáció; - az európai úniós integráció fenyegető közelsége. A szabadságot nyugaton mindenütt a korábbi polgári forradalmak alapozták meg; azok, amelyektől Széchenyi, Antall és Orbán mindig is egyaránt iszonyodtak.
Antall Józseftől a keresztény kurzus ‘jogfolytonos látszatát’ és a működés-képtelen paktumokat örökölték, majd már teljesen önállóan továbbfejlesztették a „Hazudik a Kormány!” baljós valóságát is. Orbánt az a Torgyán-paktum tette tönkre, amelyik csaknem idő előtt távozásra kényszerítette az Antall-kormányt is.
Soros Györgytől megtanulták a pénz és a spekuláció szeretetét; - azonban nem értek föl a játék bölcsességéhez, s véresen komolyan vették azt. A kampányhoz, s a győzelemhez 50 millió dollárt kaptak Sorostól; de Oxford már új utat jelölt ki.
Károly főhercegtől ellesték a hatalom legmélyebb titkait is, ami törvényszerűen az önimádatba torkollott. Szegény mezei rókák mindhiába rohantak a szélrózsa minden irányában szerteszét; a walesi ebek vadászkutyái hangtalanul s vértelenül mészárolták le valamennyiüket... A normann-angolszász fölény magáért beszél...
Petőfi Sándortól viszont semmire nem volt szükségük. Mit is kezdhetne a Fidesz píárja a lánglelkű költővel, aki legszívesebben a nyilát lőné az előtte álló királyi székbe, hogy végül ott haljon meg, a harc mezején; s aki a sírból is feljönne az özvegyi fátyolért, hogy oda levigye azt - s akinek a rögeszméje valami zavaros világszabadság, aminek a goodwillje gyakorlatilag nulla.
Mert az árulás igazi természete: ésszel fel nem foghatja, szívvel át nem érezheti - ezért csak fanyalog és irtózik a valódi hűség beteljesedése láttán. A Barguzinban ‘történteket’ azért kellett kitalálni, mert akik a királyokat csinálják, azok ki nem állhatják a valódi (spontán) hősöket, s a lánglelkű költő eredeti, igaz mítoszát. 
Kossuth Lajos (akinek később „elfogyott a regimentje”) eredeti foglalkozására nézve újságíró volt; aztán országgyűlési képviselő, szónok és forradalmár lett, az 1848-as forradalom és szabadságharc felelős vezére, majd a független polgári kormány pénzügyminisztere. Média, politika, végül pénzügyek... Mintha csak ma lenne, annyira hasonló ez a karrier! Kossuth Lajos emlékét is sokminden őrzi...
Sajnos, csak volt Kossuth-hidunk, Kossuth-cigarettánk (minden slukkja fulladási rohamot váltott ki!), stb. Ma is van viszont: Kossuth-tér, Kossuth-rádió, Kossuth-címer; s tovább él a Kossuth-nóta, Kossuth ‘apánk’ emlékezetére... Kossuth a szabadságharc (osztrák-orosz) leverése után nem lett öngyilkos, mint Széchenyi, hanem azonnal az Amerikai Egyesült Államokba menekült (emigrált), ahonnan is igyekezett újra megszervezni a magyar nemzeti ellenállást. Felvette a kapcsolatot a Grand Orient olasz szárnyával (emlékezzünk például Garibaldira!), s az USÁ-ban csatlakozott is a szabadkőműves mozgalom Cincinnati-páholyához. Kossuth Amerikában töltött éveinek valós története, életének e végső, nem túl dicsőséges szakasza nem közismert, s még kevésbé tananyag. Talán azért, mert valamiért nem fért bele a nemzeti illúzió emlék-imázsába. A példája ő az olyan hirtelenjött államférfinak, aki belevág valamibe, aminek előre nem látja a végét - de utólag azért megéli-megérti, hogy mi okozhatta a kudarcot. Meg is értette, ámde haláláig nem nyugodhatott bele. A hasonló kockázatos vállalkozásnak manapság semmi értelme nincs, így nem vállalhatunk vele aktuális közösséget sem. Más kor, és egészen más emberek. Akik esetleg Kossuth-díjra számítanak, de mások kapják meg helyettük - mint pl. Sándor György humoralista - nincs mit irigyelniük ezért.

Petőfi Sándor, a valaha élt legnagyobb, lánglelkű forradalmi költőnk - a létező legnagyobb magyar talány is egyben. A családi neve valójában Petrovics Sándor, mivel édesapja szerb-horvát származású volt. Külsőre és természetre a dunamenti népek közül állítólag a szerb hasonlít leginkább a magyarhoz. Az édesanyja Hrúz Mária, aki a neve után ítélve akár grúz is lehetett. (Mint láthatjuk - a segesvári csatatér érintésével -, lassan, de biztosan közelítünk a szibériai Barguzinhoz, a szabadkőműves legenda szerinti világforradalmi kegyhelyhez, Petőfi ‘sírjához’...) Petőfi Sándor eleinte vándorszínész, majd egyre inkább nagy költővé válik. Mivel
katona nem volt, tisztességes polgári foglalkozással sem rendelkezett, - azt sem tudhatjuk, hogy a kivételes tisztánlátását és ifjúi bölcsességét honnan és hogyan szerezhette. Zseniális lírai kifejezőkészsége nyilván vele született. Jószerivel még abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy forradalmár volt-e, - amennyiben persze egyáltalán pontosan meghatározható a forradalmár lényegi mibenléte. Mert
egyesek szerint melankólikus volt, és tudatosan készült a közelgő halálra. Róla is sok mindent elnevezett a magyar állam történelmi emlékezete. Petőfi-híd, Petőfi-rádió, Petőfi-utcák, Petőfi-laktanya, Petőfi-kirándulóhajó (amilyent a MAHART Széchenyiről, Kossuthról is elnevezett); sőt, egyszer volt Petőfi Kör is, amelynek a reformkommunista értelmiségi tagjai (pl. Sándor András) olyannyira sikeresen fáradoztak 1956. elkerülésén, hogy végül is nemzeti forradalom lett belőle. Petőfi Sándor, a költő, éppúgy nem volt beavatott, mint Kossuth Lajos a forradalmár. Amatőrök voltak, és társadalmi értelemben akként is fejezték be. Balekok voltak egy láthatatlan sakktáblán, melyen világhatalmú profik sakkoztak - sakkbábuként használva fel minden meggondolatlant. A dolgok normális természete szerint egy tehetséges fiatalember tanul, szakmát szerez, dolgozik, csatákat vív, nyer meg és veszít el, kiokosodik, politizálni kezd, - netántán bölccsé válik: nagyritkán még arra is alkalmassá, hogy kereshesse ‘a Bölcsek Kövét’. Széchenyi valószínűleg beavatott volt (furcsa öngyilkossága erre is utalhat!), Kossuth valószínűleg (akkor még) nem, - Petőfi azonban teljes bizonyossággal profán volt: mindössze csak a saját halálát láthatta előre. (Amelyet érthetetlen okból talán tényleg kívánt is.) A magyar költészet legnagyobbjai közül viszonylag sokan eljutottak a bölcsesség azon magas fokára, amikor is a költő még mindig nagyon okosakat ír, - de már minden valós kockázat (a veszély vállalása) nélkül. Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, József Attila és Nagy László mind zsenik voltak, ám mégsem lettek mártírok. De Petőfi Sándor nemcsak életében (a lírájában), hanem a halálában is rendhagyó maradt - rejtélyes eltűnése mindmáig borzolja ‘a nemzet’ lelkiismeretét. Egyszerűen sehogyan sem illeszthető be a ‘megvalósult’ nemzeti függetlenség és a polgári demokrácia jóléti államának ország-imázsába a holttest nyomasztó hiánya; éppen most, mikor már szinte mindenkit újra csak eltemettek, hogy bolyongó lelkeik ne kísértsék tovább a nemzeti öntudat ébredését. Horthy Miklós, Nagy Imre és Rajk László sírjai oldalában betöltetlen gödörként tátong a világforradalom magyar költőjének a sírhelye, amelyhez ‘sürgősen’ meg kell találni a belevaló holttestet, hogy az végre a ‘szabad’ magyar földben nyugodhassék, legalább európaúniós privatizációjáig...
Másfél évszázada már tucatnyi kutatás munkája maradt eredménytelen, melyek a segesvári csatatér tömegsírjaiból próbálták meg ‘előtalálni’ Petőfi Sándor földi maradványait - azonban mindösszesen egy szőke őrnagy csontvázára bukkantak. Nyilvánvaló tehát, hogy Petőfi Sándor ‘azonos’ Petrovics Zander, 48-as magyar őrnagy-költővel, akit az oroszok Erdélyből még sebesülten Szibériába hurcoltak, s végül - sok évvel később - Barguzinban helyeztek örök nyugalomra. Ugyanis a Megamorv-expedíció a rendszerváltás után legott haza is hozta Petőfi csontjait, s csontvázán megtalálták mindazon jellegzetességeket, amelyek a költő életében is közismertek voltak. Ámde Kosáry Domokos Magyar Tudományos Akadémiája tudománytalannak, téveszmének minősítette ‘a leletet’, és a vizsgálódásai alapján kinyilatkoztatta, hogy a csontváz egy vézna nőé, aki nem is magyar. Morvayék erre föl kicsempészték ‘Petőfit’ Amerikába, nehogy a tudós urak nyomtalanul el-tüntethessék a csontokat, tudós buzgalmukban. (De a csontok így is elvesztek...) Egy Grespik László ‘széleslátókörűsége’ kellett ahhoz, hogy végül is 10 év után engedélyezzék ‘a csak Amerikában’ elvégezhető DNS-vizsgálatok céljára Petőfi Sándor szüleinek exhumálását, az azonosság bizonyítását szolgáló csontminta-vétel megejtését. (Az engedélyt azóta visszavonták; tehát: se csont, se engedély.) Petőfi Sándor - akinek a barguzini azonosságához ezek után kétség sem férhet! - nem nyugodhat az orosz szolgaföldben, mihamarébb haza kell őt hozni (mindegy, hogy Amerikából vagy Szibériából, vagy csak ‘a sírját’, mintegy jelképesen)...
Konszenzusos újratemetésére majd négypárti egyeztető bizottság alakul.

Deák Ferenc ‘a haza bölcse’ megalapozta Magyarországnak az 1848-as dicső tragédia utáni polgári fejlődését, amikor 1867-ben tető alá hozta a Kiegyezést a Habsburgokkal, hogy élhessünk. Ha kritikusan áttekintjük a magyar történelmet, gyorsan átláthatjuk, hogy a hősi kudarcainkat minden esetben bátor paktumok követték, melyek segítségével biztosíthattuk nemzeti továbbélésünk, állami létünk jogfolytonosságát. Az ős-paktumot az államalapító Szent István királyunk kötötte a római pápával, az akkori Európa legerősebb politikai hatalmával. A következő nevezetes egyezséget a magyar nemesség kötötte meg Mária Teréziával, aminek a győri menekülés lett a következménye, Napóleon elől. Aztán kicsit később gróf Károlyi Mihály ‘paktált le’ Kun Béláékkal, ebből lett a dicső Tanácsköztársaság.

Horthy Miklós kormányzó a németekkel szűrte össze a levet, amit megint vesztes világháború követett: benne a zsidó holokauszt. Majd Rákosi Mátyás, moszkovita lévén, az oroszokkal állt össze, amiből végül 1956. következett - újabb tragédia...
Kádár János kiegyezett a szovjetekkel, azért, hogy ‘a legvidámabb barakk’ a mi országunk lehessen. Németh Miklós békésen átadta a hatalmat a ‘rendszerváltó’ pártoknak, - kiegyezett az ellenzékkel a konfliktusmentes átmenetről.

Antall József mindenkivel paktumot kötött, - a miniszterelnökségért. Horn Gyula előkészítette a csatlakozást a NATO-hoz és az Európai Únióhoz. Orbán Viktor beléptetett minket a NATO-ba, kiegyezett az angolszász globalizmussal, ami nem feltétlenül eurokonform - a felzárkózásunk érdekében. Orbán Viktor is paktumot kötött, Torgyán Józseffel - ami végzetes hiba volt. Megszakadt az ‘eredményes’ paktumok ‘végtelen lánca’, mert a szükségszerűen kierőszakolt (s így a hatalom érdekében fel is használt) jobbratolódás végképp ellehetetlenítette a nagykoalíció létrejöttét. Pünkösdi polgári királyság után - ahogy szokott - a kommunizmus jött vissza, most már újra erejének teljében (lehullt a lepel), hogy bevezesse Magyar-országot az egyébként észrevétlenül szintén kommunistává vált Európai Únióba.  
Petőfi szent világszabadságának - úgy tűnik - végképp lőttek...
Ma már Orwell 1984-e, az illuminátusok szép új világrendje a divatos trend.

Vác, 2004. január 24.

                                                                Czike László