Czike László

                                     A hamis rendszerváltás
                            (tények és nyugtalanító kérdések)

Magyarország mai ‘demokrácia-állapotának’, politikai és gazdasági helyzetének alapvető meghatározója, hogy az emberek, a nép döntő többségének teljességgel képtelen elképzelései, hamis ismeretei vannak az őt környező világról, legfőképp arról, hogy mi is történt az elmúlt 15 év alatt az országgal, a gazdasággal és vele. Okkal és joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez a ‘jellemzés’ lényegében helytálló, úgy mindez nem lehet véletlen, - valamilyen társadalmi-politikai ‘erők’ mintegy legfontosabb ‘projektjüknek’ tekintik a magyarok és a magyarság teljes, céltudatos félrevezetését; mint amikor valakinek ‘bekötik a szemét’, mielőtt meg-erőszakolják, vagy kirabolják. Bekötött szemmel még háromszor meg is pörgetik a tengelye körül, hogy elszédüljön és azt is elfelejtse: eredetileg merre volt észak.

A kísértő múlt
A speciális magyar lélek talán legspecifikusabb jellemvonása a kudarcélmény, a frusztráció, a pesszimizmus, az önbizalom hiánya, a bizalmatlanság s az általános bizonytalanságérzet. Ezek ellenére e nép sajátos jellemzője egyfajta megrögzött naivitás is, amely lehetővé teszi, hogy újra meg újra be lehessen csapni. Ez a nép önmaga cinkos ártatlansága, hiszékenysége révén maximálisan kiszolgáltatott, ám mintha csökönyösen ragaszkodna a tragédiához, amit a sors legalsóbb bugyraiból minduntalan magához vonz. Honnan eredhet ez az ‘áldozati bárány’ szerepkör?
A történelmi múlt legmélyéről...

A török megszállástól számítva (1526 után) a - korábban is törékeny - független Magyarország lényegében megszűnt létezni. A három részre szakadt ország soha többé nem forrott össze egységes egésszé; legalábbis önálló, önszervező, minden más hatalomtól független egységként nem. A török kiűzésével párhuzamosan vált  fokozatosan osztrák gyarmattá, pontosabban a Nyugat-Római Császárság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia részévé, a Habsburg-dinasztia uralma alatt. 1848 kudarca megerősítette a magyarokban a negatív hitet: az ország többé nem lesz független. 1867., a Kiegyezés elindított ugyan egyfajta polgárosodást, azonban a haynaui akasztófák árnyékában minden maradék önbizalmát elveszített nép nem a maga (fő)nemessége, vagy egyéb ‘kapitalizálódó’ rétegei felemelkedése révén polgárosodott; - külhonból ideérkezett bevándorlók valósították meg a magyarok helyett. A XIX. század végének, és a XX. század elejének tipikus magyarországi figurája a gentry, a mindenét elveszített köznemes, - amely réteg a polgárosodás motorja is lehetett volna, de nem lett. A ‘polgárosodásunk’ tehát nem önerőből zajlott le. Ilyen körülmények között lett Magyarország az 1920-as évek végére a hárommillió koldus országa...

A zsidó származású Sándor András református író, publicista, nekem 1997. III. 12-én írt levelében így vélekedett a magyar problémáról: „A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét előttről eredt. Kihalt, - aztán már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba ... Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is meg-bánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, aztán Bécsbe (mert Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengő ritteréről, Otto von Habsburgról mindig a Deák Ferenc be-köpése jut az eszembe: „Akinek a szél lefútta a kalapját, az nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.”) Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros (napjainkban Mádl Ferenc köztársasági elnök éppen kitüntette őt: a magyar rendszerváltásért nyújtott pozitív tevékenységéért) annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl newyorki lakását sem), államfővé választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökőt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra is emelvén. Fő, hogy nem hazulról való és nem kell meg-pukkadni az irigységtől: mért ő, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az előszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínű gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, - annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."

Magam amúgy magyar hazafi volnék, azonban ezzel a fenti sommás ítélettel nem nagyon tudok ellenkezni; annál is kevésbé, mert egyetértek vele, hiszen átéltem a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized magyar széthúzását, és nemzetáruló elitje egymást is sűrűn eláruló, köpönyegforgató ‘kormányzását’, amellyel nagyjából az egész nemzeti működő tőkét elkótyavetyélte; olyan nevetségesen alacsony árért, amit még közvetítői jutaléknak is túlzás tekinteni... A magyar nép nemzetalkotó és önvédelmi képességével bizony súlyos bajok vannak; nem akarok mindenáron ‘polgárpukkasztó’ lenni, de: vannak nemzetalkotó, történelmi népek, például az angol, a francia, a német, az orosz - a magyar nem ilyen. A nemzetalkotás már a modern korban elsősorban megfelelő, példamutató vezetők kérdése; - a magyar a legújabb korban ilyeneket nem, vagy nem eleget volt képes kinevelni. Idézzük ez ügyben ismét csak a Sándor András levelében foglaltakat: „Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott.” Ez van...

A magyar népnek emellett kvázi ‘veleszületett képessége’, hogy a világháborúk vérzivatarában mindig ‘sikerült’ a később vesztes oldalra állnia. Ez a nemzetünk önbizalmát, valamint további jövőbeli lehetőségeinket folyamatosan, jelentősen lerontotta. A nemzetalkotás: polgárosodás és megfelelő vezetők kérdése. Egyik sem állt a rendelkezésünkre. Az első világháborút vörös terror, fehér terror és a Trianoni Békeszerződés; - Magyarország megcsonkítása követte. Majd jött újra a revánsra készülődés, ismét Németország oldalán - az elvett területeink vissza-szerzése reményében. De reváns helyett újból vesztes világháború következett; - majd Magyarország újabb megbüntetése. Zsidótörvények; - német megszállás, náci terror, és a szégyenteljes magyar zsidó holocaust. Amit persze a szovjet felszabadítók ideiglenesen 46 évig tartó megszállása, ávós kommunista terror, diktatúra, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc, aztán annak leverése után újra csak a megtorlás, a vörös terror követett... Majd jött Kádárék gulyás-kommunizmusa, a puha diktatúra, a legvidámabb barakk viszonylagos jóléte a fel-színen - és az ország titkos eladósítása, nyugati kézre játszásának előkészítése: a mélyben. Eladósodás: 1973. és 1989. között. 1982.: beléptetésünk a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. A rendszerváltó kormány 1990-ben abszolút kész helyzetet örökölt: 20,5 Mrd USD államadósságot, üres államkincstárt, válságos állapotban lévő elavult szerkezetű gazdaságot, összeomló hagyományos piacot - és ‘nem létező polgárságot’. Kapitalizmust kezdett építeni - polgárság nélkül...  

1.
Történelmi visszatekintés
A kelet-európai, és benne a magyarországi ‘rendszerváltás’ egyáltalán nem belső társadalmi szükségszerűségként következett be - mint pl. a forradalom -, hanem kizárólag külső hatásra, ti. a ‘80-as évek közepén Reagan és Gorbacsov Máltán megegyeztek a világ újrafelosztásáról. Sándor András így ír erről: „megegyeztek, hogy Magyarország hogyan megy át Gorbacsovéból Bushék tulajdonába”. Az USA ugyanis megnyerte a csillagháborús fegyverkezési versenyt; - a Szovjetunió gazdasága, a KGST, és vele az egész kommunista tömb diktatórikus tákolmánya kártyavárként omlott össze. Jelentős spontán tömegmegmozdulások nem voltak, ugyanakkor a kapitalista világ egyszerűen ‘felmondta’ a kelet-európai rezsimek folyó finanszírozását, így magától értetődik: a kommunizmusról a kapitalizmusra való áttérést belülről, még a régi rendszer működése közben kellett megszervezni. Ezt az előszervezést egyrészt a hazai titkosszolgálatok - elsősorban a katonai hír-szerzés -, másrészt a titkosszolgálatok, valamint a régi és a feltörekvő új hatalmi elit tagjaiból már a 80-as évektől verbuválódó szabadkőműves páholyok végezték el, természetesen a megfelelő külföldi háttérhatalmi szervezetek szigorú utasítása, útmutatása alapján. A magyar rendszerváltás tehát alapvetően ‘koprodukcióban’ készült nemzetközi, sőt inkább nemzetek feletti ‘öszvér’ alkotás, - forgatókönyve a híres-nevezetes Rózsadombi Paktum volt, ami a beavatott külföldi és hazai erők politikai megegyezésének titkos jegyzőkönyve. A huszon-egynéhány pont szinte kivétel nélkül tételesen megvalósult... Akik a ‘szerződés’ résztvevői voltak: mind, kivétel nélkül későbbi magas beosztású államférfiak, elnökök, pártelnökök lettek. A rendszerváltás tehát egy ‘kétkulacsos’ megegyezés volt abból a célból, hogy ‘a leköszönő régi’ elit mégis a hatalomban maradhasson; ugyanakkor látszólag újak is feljebb juthassanak, amivel a demokrácia látszatát kelthették. Mivel a titkosság követelményei szigorodtak; - továbbra is érvényben maradt az előző diktatórikus rendszer alapvető szervező, káderkiválasztó elve s gyakorlata: a kontraszelekció. Csakhogy ezek után már nem (csak) egyedül a politbüro titkosrendőrsége végzi a szerencsés kiválasztottak átvilágítását, elő-szelektálását, - hanem a háttérhatalom civil-társadalomba beépült, szellemi céheknek, gondolkodó műhelyeknek álcázott szabadkőműves páholyai. A demokratikus intézményrendszer a nyugati mintákat majmolja, - azok 200 évvel ezelőtt még maradéktalanul ‘megvolt’ tartalma nélkül.
Nyugtalanító kérdés: miért csak és éppen a katonai hírszerzés őrizte meg titkait, nimbuszát, személyi állományát, jogfolytonosságát? Miért vette át az új rend a régi összes államtitkát (újabbakkal kibővítve), - államadósságával együtt? Miért?!
Miért, mitől új a rendszer, mely a réginek épp a lényegét őrzi meg, változatlanul? Ha az előző rendszer vezetői nemzetárulók voltak, politikai tévedéseiket csak az adósság-felhalmozásuk múlta felül, akkor miért nem vontak közülük felelősségre egyetlen-egyet sem? Mert ugye egy rendszert a vezetői fémjeleznek, vagy nem? Egy államot pedig az államtitkai, nem? Melyeket leginkább a hírszerzők őriznek, a katonai hírszerzők, vagy nem? Talán nem azok a legféltettebb államtitkok ma, amelyek épp a rendszer meg nem változására, jogfolytonosságára vonatkoznak? Akik a politikai titkokat (a nemzettel szemben) máig őrzik, sőt generálják - miért lettek mind magas állami tisztségviselők, és a kellő büntetés helyett miért kaptak mind kitüntetéseket, lovagkereszteket, francia, angol és egyéb érdemrendeket is? Miért is nem juthat ma már Magyarországon semmilyen (sem állami, sem társasági) vezető beosztáshoz az, aki nem rendelkezik hivatalos (állami) angol nyelvvizsgával? Vajon ez itt még Magyarország?!

2.
A külpolitikai háttér
A rendszerváltás ‘pillanatában’ Magyarország nem volt független állam, s mivel a politikai választások időpontjában még teljes létszámmal hazánkban állomásozott a Vörös Hadsereg; a rendszerváltás politikai legitimációja külpolitikailag is meg-kérdőjelezhető. Nem véletlen, hogy a Rózsadombi Paktum résztvevője (aláírója) volt - Palmer, USA-nagykövet mellett - a világ talán két leghatékonyabb titkos-szolgálatának (KGB, Moszad) képviselője is. (Ami jól mutatja: nem ‘babra’ ment a játék.) A titkos nagyhatalmi asszisztencia nyilvánvalóvá teszi: a magyar rezsim-váltás egyfelől szupranacionális projekt volt - a jelentősége messze meghaladta a magyar nemzeti kereteket, érdekeket -, másfelől a végrehajtás szigorú ellenőrzése minden pillanatban minden momentumra, a legkisebb részletekre is kiterjedt. Mi, magyarok azt hittük, hogy politikai és gazdasági börtönünkből most ‘végre igazi felszabadulás’, a polgári jólét s az egyéni vállalkozás szabadsága következik, ám  igazából csöbörből vödörbe pottyantunk, - de erről majd később... Sándor András így írt levelében a várakozásról: „A két szélsőség a közgazdasági szférában egy gúzsba-kötött, börtönbe zárt nép belső impulzusait fejezi ki. Amikor a mária-nosztrai meg váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk s ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom is: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."

Mi, magyarok egyszerre éltük meg ‘a rendszerváltást’, meg a szép új világrend, a globalizáció ‘átterjedését’, melynek valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól kb. 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy a rendszerváltás és a globalizáció egy és ugyanaz a hatás, s az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert ‘megdöntötték’. Vagyis: a kapitalizmust, a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, s a magyar pénzügyi és politikai elitet. Emiatt a magyar nép legalább fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát, - mert azt hiszik, hogy az egykori ‘jólét’ ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható, kevés jóakarattal... Pedig az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni! Akárha létezett a Rózsadombi Paktum - a rendszerváltás magyar bölcseinek jegyzőkönyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történtek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már 22 év óta (vö.: 1982-ben léptettek be minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi konspiráció és kollaboráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (és vele a multiknak Magyarországot!); ám a csomagba a tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra-burzsoáziával való teljes kiegyezést (vele implicite a ‘Bokros-csomagot’ is) kalkulálták bele, de az egész globalizációt is, - beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy amíg ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, a mammon pénzével is ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy átgondolt koncepció, valóságos komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben ‘felszabadultunk’ a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog, - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül  sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista (a szovjet) megszállás’ igája alól. Így a globalizáció tette lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszer-váltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között; valójában a mélyben hosszú évtizedek óta a gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása (John Lennon: „and the world will be as one”) az uralkodó irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”; odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak ‘utazó nagyköveteink’: a katonai hírszerzők, Aczél György és Soros György kineveltjei tudtak, kiket a 80-as években (direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé, a szép új világrendre felkészülő reform-kommunistáink. Az  észrevétlen egységesülés és egyesülés Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek és ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, - Keleten pedig a magán-tulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkos-szolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - meg-kezdődhetett a reálfolyamatok összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke mozgásának korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután együtt hozzáláttak, hogy fel-számolják a véletlent az egész világon. A koncentrált világhatalom legfőképpen a spontán meglepetéstől, a véletlentől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsivel’ lett rosszabb - ám nálunk: nagyon. A ‘rendszerváltás’ Magyarországon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi atlanti globalizáció és az úniós integráció céljával...

A koncentrált világhatalom 6 alappillére: (1) A multinacionális világtársaságok szupranacionális kereskedelmi világuralma, lásd: D. C. Korten idevágó művét. (2) Az amerikai (FED), illetve az európai (Frankfurt) jegykibocsátó bank papírpénz-kibocsátó és hitel-, illetve kamatszedő ‘világ’-monopóliuma. (3) A politikai titkos társaságok (pl. ‘a fekete nemesség’, az Atlanti Tanács, a Római Klub, a Három-százak Tanácsa, a Bilderbergi Csoport, a Royal Society, stb.), - amelyek a világ nemzetállamainak közösen kinevelt uralkodó (állami) elitjét adják. (4) A ‘világi’ szabadkőművesség (az Illuminátusok Rendje, a Rózsakeresztesek, a templomos lovagrendek, a Grand Orient, az Angol Nagypáholy, a Halálfejesek Rendje, stb.), amelyek a teljes civiltársadalmat lefedik, ellenőrzik; főként a karitatív szervezetek (Vöröskereszt, Greenpeace, Rotary Club, Lions Club, stb.) információs és egyéb együttműködése révén. (5) Egyházi (vatikáni és katolikus nemzetállami) szabad-kőművesség, amely a hívők félrevezetését szervezi (a világi szabadkőművesség utasításai és útmutatásai alapján), továbbá egy olyan ál-ökumenikus egyen-vallás létrehozását és kötelező bevezetését, amely az ortodox zsidó vallást egyesítené a római katolikus vallással (zsidó-keresztény kultúrkör = neokonzervativizmus). (6) Nemzeti és nemzetközi (szupranacionális) titkosszolgálatok, amelyek egymást is ellenőrzik a világállam megbízásából. A titkosszolgálatok (főleg a hírszerzés) és a szabadkőműves páholyok között a legszorosabb az együttműködés, szabad az ‘átjárás’. Az integrált együttműködés a teljes kulturális és szellemi, tudományos és művészeti életet lefedi s ellenőrzi, az egész világra kiterjedően, mindenekelőtt az internet, az elektronikus kommunikációs világháló bevezetése, figyelése révén.
A Nagy Testvér szeme tehát mindent lát, a füle pedig mindent hall. Titkok immár nem léteznek, csak a széles nemzeti néptömegek előtt és számára...     

3.
A belpolitikai helyzet
Tekintve, hogy a rendszerváltást viszonylag rövid idő alatt kellett tető alá hozni; - sem arra nem volt lehetőség, hogy a korábbi politikai elit ‘egy az egyben’ átvigye magát és hatalmát az ‘új’ rendszerbe, sem arra, hogy egy egészében ‘vadonatúj’, de kézben tartható elitet neveljenek ki. Egyébként is abszolút groteszk, s végül is ‘kezelhetetlen társadalmi szituációt’ eredményezett volna, amennyiben ‘a guruló dollárok’ pártállami vörös bárói, akik a minap még ékesszólóan buzdítottak a monopolkapitalista imperializmus elleni globális és végső harcra, egy hirtelen 180 fokos fordulattal, gombnyomásra Moszkva helyett mind New York felé kezdenek el gurítani. Eme általános (reform)kommunista megtérést csak egy-két választási ciklus elmúltával lehetett ‘a társadalmi siker reményével’ abszolválni, - amint ez később éppen így is történt. Ezért aztán egy ‘öszvér’ megoldást kellett felvállalni, vagyis a hatalom korábbi gazdáinak ideiglenesen, színleg le kellett mondaniuk a hatalomgyakorlás kizárólagosságáról. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy úgy kellett tenni (‘jó pofát’ vágva az egyébként igencsak langyos ellenzéki akciókhoz, kezdeményezésekhez), mintha a változások derékhada éppen a megújuló reform-kommunista párt-elit lenne, ezért hát a kommunista pártot (MSZMP) legalábbis formális elemeiben gyorsan át kellett mázolni modern, perspektívájában euro-kompatibilis, ‘szociáldemokrata’ párttá (MSZP), mely ‘zseniális’ húzással egy-szerre két legyet is üthettek, egy csapásra. (1) Szakítottak a múltjukkal; - a többit majd megoldja a gyorsan múló idő. (2) Kihúzták a talajt a feléledő valódi szociál-demokrácia alól, ami ‘a neofita szocialisták’ legveszélyesebb konkurense lehetett volna. Létrehozták tehát azt a régi-új politikai erőt, amely majd visszaveszi az át- menetileg elveszített hatalmat, ha eljön ennek az ideje, a kínálkozó alkalom...

Nyilvánvaló volt, hogy ‘a többit’ sem célszerű a véletlenre bízni. Noha ‘a modern szocialista párt’ mögött ott állt a közel félévszázados történelmi múlt, a már több generációs párttagság, az országos infrastruktúra, a rutinszerű működés, a vagyon és a technika minden (potenciális és valós) lehetősége - ám ez mind nem volt elég garancia a feltételezett jövőbeli sikerhez, mármint a hatalom visszaszerzéséhez... Ahhoz ennél több kellett. Mégpedig az évszázadok során kifinomult, és persze az illegális kommunista sejtek működése révén a tökélyig fejlesztett szabadkőműves ‘technológia’, amelynek a lényege az ellenfél arcvonalai mögé kerülés: vagyis a szisztematikus beépülés az ellenség legintimebb soraiba. A szabadkőműves fel-építmény lényege, hogy az ellentét mindkét oldalán ugyanazok az erők, a vakolók álljanak. A mai politikában már azért nem érdemes olyan kifejezésekkel operálni, hogy „az ellenség beszivárgott, leplezzük le, űzzük ki!”, vagy „árulók férkőztek a szervezetünkbe, közösítsük őket ki!”, mert ez a tényhelyzet már régen túlhaladott. Ugyanis nem az történt - nemcsak 15 év óta, hanem már sokkal régebb óta; 100 év óta, 130 év óta sem az történik -, hogy kvázi létrejönnek ‘a jó’, s vele szemben ‘a rossz’: az így vagy úgy, de egymással épp ellentétes identitású szerveződések. Tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtt valóban alakultak ‘új’, kvázi ellenzéki politikai szervezetek, ám ezeket egytől-egyig a reform-kommunista  pártállam-hatalom alapította, látszólag önmaga ellen, hogy kifogja a szelet a valódi, spontán nép-akaratból eredő kezdeményezések vitorlájából (akár még úgy is, hogy látszólag történelmi pártokat ‘elevenítettek’ fel, amelyek 40 éven át nem is léteztek). Tehát még az is enyhe, sőt, alapvetően téves, félrevezető megfogalmazás, hogy MSZP-s ügynökök épültek be ‘a történelmi pártokba’. A szomorú valóság, hogy ezeket az ellenzékinek álcázott, valójában reform-kommunista utódpártokat mind eleve ‘nép-és hazaárulónak’ hozták létre, többségében a történelmi jogfolytonosság látszatát keltve. Mert a kommunizmusnak (mely a szabadkőművesség gyermeke), nem az a legfőbb jellemzője, hogy szovjet irányultságú, hanem az, hogy idegen, a néptől elidegenedett, kollaboráns, nemzetközi, nemzetek feletti gazdája van. Ez a multinacionális gazda volt az, aki Magyarországot tervszerűen eladósította, és a ‘80-as években - amikor már a bennfentesek számára látszott az alagút vége - jó előre még a ‘janicsárok’ kiképzéséről is gondoskodott, a legbefolyásosabb külföldi páholyokkal ápolt bizalmi kapcsolatai kihasználásával. Az eladósított és multinacionális kézre játszani szándékozott Magyarország jövendő vezetőit, legfőképpen azokat, akiknek ‘az ellenzéki ellensúly’ álságos szerepét szánták - azokban az elit high-schoolokban (angolszász egyetemi városokban) képezték ki, amelyek az egész világállami management vagy establishment kiképzésére hivatottak, - szerte a világon, minden, a szép új világrendbe már betagolt állam örök hűségének biztosítása céljából.     
A mai magyar belpolitikai paletta tehát cseppet sem annyira színes, még kevésbé plurális, széttagolt vagy pláne ellentmondásos, ellentétes gyökerű, önazonosságú, mint gondolhatnánk. Egyszerre vannak jelen a volt moszkoviták, kommunisták és reform-kommunisták, kripto-kommunisták; - világpolgárnak kitanult balliberális vagy neokonzervatív aranyifjakkal, magukat hol kereszténydemokratának, hol kisgazdának, hol középutas konzervatívnak aposztrofáló, ide-oda szövetkező, s valós meggyőződés nélkül tévelygőkkel. Egy dologban egyformák, egyetértenek: Magyarország kizárólag attól magyar, mert a hivatalos nyelve (ma még) magyar...  

4.
A makrogazdaság állapota
Minden gazdálkodó tevékenységet - magánháztartást és államháztartást egyaránt - alapvetően két mutató jellemez: a gazdálkodás tárgyévi eredménye és a vagyoni helyzet alakulása. A rendszerváltó állam a pártállamtól 20,5 Mrd USD adósságot, üres államkincstárt (zéró összegű valuta-tartalékot), deficites külkereskedelmi és fizetési mérleget, meredeken zuhanó GDP-t és életszínvonalat; - de mindemellett, a világbanki szakértők becslése alapján, mintegy 100 Mrd USD piaci értékű port-foliót ‘örökölt’. Antall József kormányának az volt a nagyvonalú terve, hogy az  állami vagyon részleges privatizációjával, annak bevételéből maradéktalanul kifizeti a külföldi hitelezőket, és fellendíti a mélyrepülésben lévő gazdaságot; olyannyira, hogy a hatékonyság növekedésével felszámolja az éves deficitet... Mindebből nem lett semmi! Nézzük meg, hogy ma, 15 évvel a rendszerváltás után
rendre hogyan alakulnak, ugyanezek a nemzetgazdasági mutatók!?

A forint kb. 2000. körüli konvertibilissé válásától már a nemzetgazdaság minden résztvevője vehet fel külföldi hiteleket, mert megszűnt a devizagazdálkodás s vele a hitelfelvétel nemzeti-banki monopóliuma. Ettől kezdve célszerűen már nem a magyar állam, hanem a nemzetgazdaság külső adósságáról beszélünk. A külső nemzetgazdasági adósság ma (2004-ben) mintegy 50-52 Mrd USD-re rúg, vagyis a két-és félszeresére nőtt. Igen ám, de 1990 óta megjelent az ún. belső adósság is, aminek az a lényege, hogy az állam fix-kamatozású kötvényeket bocsát ki, ezek ‘értékesítése’ állandóan növeli a belső hitelállományt, melynek összege ma 12-13 ezer milliárd forint, ami átszámítva 60-65 Mrd USD-nek felel meg. ‘Ezek mellett’ rendelkezünk 15-20 Mrd USD valutatartalékkal is, ami döntő hányadában ‘hitel-jellegű’ garanciális elemekből, ‘adósságszerű tételekből’ áll, vagyis szintén nem pozitív vagyoni elem. A külkereskedelmi mérlegünk ma is súlyosan deficites, ami önmagában átlagosan évi 4-6 Mrd USD-vel automatikusan növeli a külső nemzet-gazdasági adósság összegét. A legdöbbenetesebb adat azonban a vagyoni helyzet:
az elmúlt időszakban (elsősorban 1990 és 1998 között) lezajlott az állami vagyon kampányszerű privatizációja, minek következtében eltűnt a fentiek szerint is 100 Mrd USD értékűre becsült portfolió mintegy 90 %-a, melynek ellenértékeként kb. 8-10 Mrd USD árbevétel folyt be, mindösszesen. A privatizáció során megszűnt létezni a teljes magyar nemzeti ipar és kereskedelem, a kétszintű nemzeti bank-rendszer, - de multinacionális tulajdon ma már a közüzemi szolgáltató (stratégiai fontosságú), volt állami nagyvállalatok (pl. ELMÜ) nagyobbik hányada is. ((Most folyik a politikai ‘huzavona’ a maradék, mintegy 10 %-ot kitevő, nagyjából csőd-portfolió, benne az egészségügy és az oktatásügy magánosításáról, - és ha ezt is eladják, már tényleg nem marad más tulajdonunk, mint a termőföld, az anyaföld: a haza, amely belépésünk, 2004. májusa óta az egy és oszthatatlan Európai Únió ‘szabad mozgású’ működő-tőkéjének szerves alkotóeleme, amit 5 év múlva ki is vásárolhatnak azok, akik a legmagasabb árajánlatot (vö.: licit) teszik.)) Sajátos, új problémaként jelent meg az utóbbi években az ún. „iker-deficit”, ami azt jelenti, hogy mind az éves fizetési mérleg, mind az állami költségvetés éveken át, kvázi rendszeresen hiánnyal zár. Ez azért a legsúlyosabb probléma a külföldi hitelezők nézőpontjából, mert az adós csődszerű (már visszafizethetetlen) eladósodásának a veszélyével fenyeget, hisz a fizetési mérleg állandósult deficitje miatt növekvő államadósság éves kamatainak fizetését, és a tőketartozás törlesztését is együtt, az állami költségvetés terhére kellene teljesíteni, ám ha az állami költségvetés szintén tartósan hiánnyal küszködik (márpedig épp ez a helyzet), akkor egyre nagyobb hányadát köti le a adósságszolgálat (a magyar büdzsé esetében már 40 % feletti ez az arány!), ami öngerjesztő mechanizmust indít be, ami vagy az állami működést, vagy az adósságszolgálat teljesítését lehetetleníti el. Meg kell  említenünk az úniós előírásokat, amelyek minden tagállam eladósodását korlátok közé szorítják. Az ún. ‘maastricht-i’ követelmények (éppen az iker-deficit meg-akadályozása érdekében is!) egyrészt 60 %-ban írják elő a külső eladósodás felső határát, az éves GDP %-ában kifejezve. Magyarország ezt a mértéket már éppen túllépte. Másrészt 3,5 % az állami költségvetés hiányának előírt felső szintje, ami nálunk 2004-ben cca. 5,5-6,0 % körül várható, szintén a GDP %-ában. Előírás az éves infláció mértéke is, hisz’ ameddig egy tagállamban az infláció többszörösen meghaladja a tagállamok inflációjának az átlagát (ma ez a helyzet), addig a közös pénznemet, az eurót nem vezetheti be. Visszatérve a főbb mutatóink 15 év alatti változására; - látni kell, hogy a legnagyobb probléma talán a felzárkózásunk az Európai Únióhoz, mert olyan jelentős anomáliák (szakadékok) mutatkoznak, ami nehezen hidalható át, még hosszabb időtávlatban is. A magyar GDP egy lakosra jutó szintje 50-55 %-a az úniós átlagnak, míg a reálbér csak kb. 20 %-a. Ez tartós különbségnek tűnik, ami perspektivikusan is konzerválni látszik a jelenlegi csere-arányokat, illetve a megalázó ‘bérmunkás bedolgozó-beszállító’ státuszt. (A GDP és az életszínvonal egyébként 1990 és 1993 között Magyarországon drasztikusan visszaesett - elsősorban a keleti-, KGST-piacok hirtelen összeomlása miatti sokk következtében -, az 1989-es szint cca. 60 %-ára, ami nagyságrendileg az 1969-es mértéknek, az akkori teljesítménynek és reálbérnek felel meg. Az 1989-es értéket újra, csak 2001-ben értük el...) A GDP növekedése hazánkban évi 3-4 %, eléggé hektikus (ciklikus?) változásokkal, ami azt jelenti, hogy ha a trendek változatlanul alakulnak, úgy kb. 25-30 év leforgása alatt tudunk felzárkózni az úniós átlaghoz...

5.
A vállalkozások állapota
A nemzetgazdaság tulajdonosi szerkezete az eltúlzott/elhamarkodott magánosítás, az ‘elprivatizált’ nemzeti vagyon elvesztése, hiánya miatt rendkívül előnytelen. A nemzeti működő tőke mintegy 70 %-a multinacionális tulajdonba került, ami azt is jelenti, hogy a GDP növekedése túlnyomó részben a multik teljesítménye, ami pedig csak látszólagos ‘fejlődést’ eredményez, hiszen a megtermelt profit döntő hányadát a tulajdonosok repatriálják (ráadásul alig adóznak). Ezek a torz arányok jelentős mértékben hátráltatják a bármiféle kibontakozást, mert tovább növelik a  nemzetgazdaságnak a külföldi tőketulajdonosoktól, hitelezőktől való függését. A kampányszerű privatizáció első éveiben Magyarországon nagyjából 1,2-1,5 millió munkahely szűnt meg, amelyek lényegében azóta sem pótlódtak, mert amennyi új létesül, ugyanannyi meg is szűnik, minden évben. Ez a tartós munkanélküli sereg jelentős hányadában ‘rejtett’, nem jelenik meg semmilyen statisztikában, mert az ún. ‘kényszervállalkozók’ táborába tartozik, azok közé, akik a tönk szélén élnek: a multiknál nem találnak munkahelyet, állami munkahely nem létesül - vállalkozni sem éri meg, mert az adózási rendszer vegetálásra, önfelszámolásra kényszeríti a kisvállalkozókat... És csak most következik majd a mezőgazdasági őstermelő kis-gazdák ‘elűzése’ a földjeikről; amikor szándékos tönkretételük után az állam még a puszta termőföldet is eladja a lábaik alól. A gazdaságnak újabb 1-1,5 millió főt kellene felszívnia, pedig még az előző munkanélküliekkel sem birkózott meg...

                                              **************

Okulásul idézet az USA kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából:    "Kizárólag a teljes és szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, az üzleti életbe való belépést, - és biztosítani a véleményadás, a személyi kezdeményezés növekedését, javítani az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni, szélesíteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szempontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a biztonságot és jólétet, ha bátorítjuk és felfejlesztjük a kisvállalkozások meglévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus deklarált politikája hát, hogy a Kormány lehetőség szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze meg a kis-vállalkozások érdekeit."
Magyarország sajnos nem a korai Egyesült Államok...

                                             
                                              **************

A ‘Péntek 8’ (Hírtévé) november 12-i adásában Bayer Zsolt felvetette: ha a neo-liberális gazdaságpolitikát megvalósító állam sorban bejelenti (bejelentette), hogy sem az állami egészségügy (a társadalombiztosítás, a kórházak) fenntartását, sem az önkormányzatok finanszírozását, sem az autópályák építését, sem az ingyenes közoktatást, sem a kistelepülési postahivatalokat, sem a tömegközlekedés (MÁV, BKV, VOLÁN, MALÉV, stb.) támogatását - tehát semmilyen eredeti közhasznú funkcióját, amire valamikor létrejött (honvédségi laktanyákat például lehetséges, hogy katonák helyett, kiírt pályázat nyerteseként az őrző-védő Inkal-Security fog őrizni, s a költségvetés súlyos százmilliókat fizet majd ezért) - nem vállalja, akkor mi, állampolgárok mi végre fizetünk még adót? Mert - ha jól emlékszünk -, még a felvilágosodás korszakában (az egyház és az állam szétválasztásakor!) létrejött az ún. „társadalmi szerződés” az állam és polgárai között, aminek a lényege, hogy az állampolgárok adóbefizetéseket teljesítenek közszolgálati célokra, vagyis hogy a csak központilag ellátható közfeladatokat, mert magánerőből megoldhatatlanok, az állam átvállalja a polgáraitól, adóbefizetés fejében. Most akkor: él még ez a szerződés, vagy már az állampolgár is szabadon felrúghatja? Tőkéczky László  a költőinek látszó kérdésre a következő, rendkívül frappáns választ adta: „Adót  azért fizetünk, hogy elősegítsük az állami és a magántőke (konspiratív) össze-fonódását, fúzióját.” Aztán Bayer Zsolt hozzátette még, hogy a neoliberalizmus célja az „államtalanítás”: az állam s az állampolgárok társadalmi szerződésének, szövetségének végleges szétroncsolása, - hogy az egyes embert megfossza utolsó mentsvárától, az állam gondoskodásától is (vagyis végképp kiszolgáltatottá tegye  ‘a piac’ vak és embertelen erőinek).

Ezt már én teszem hozzá: vagy esetleg valamilyen más, ismeretlen, rejtőzködő erőknek. A legnagyobb baj ugyanis az, hogy a neokonzervativizmus ‘ugyanezt’ csinálja, csak legfeljebb nemzeti-keresztény álruhában... Mi a különbség? 1990 óta mindkét ‘szociál-liberális’, és mindkét ‘nemzeti-konzervatív’ kormány első-rendű feladatának tekintette a külföldi (nagyhatalmi, hitelezői, befektetői, - multi-nacionális) érdekek maradéktalan kiszolgálását; minden és bármilyen tekintetben, akár a magyar polgárok nyilvánvaló érdekeivel szemben is, a következők szerint:

(1) Magyarország számára minden jel szerint előnyösebb státusz lenne a politikai semlegesség: mégis, kb. minden negyedik szavazóképes magyar állampolgár igen szavazatával, 49,12 %-os részvétellel (pedig a hatályos törvény 50 % + 1 fő rész-vételét írta elő!) beléptünk a NATO-ba. Az Európai Únióba való belépésünket is csak a szavazóképes lakosság egyharmada szavazta meg a szavazók többségével. Mint tudjuk, a dolgok azóta ‘felfejlődtek’: a NATO-csatlakozásból USA-támasz-pont lett Taszáron, meg passzív részvétel Szerbia lebombázásában, azután meg ‘aktív részvétel’ az Irak elleni, téves előfeltételezéseken ‘alapuló’ huntingtoni (értsd: ‘civilizációk háborúja’) angolszász hódító megszállásban, aminek pedig a rövid és hosszú távú (negatív) következményei ma még beláthatatlanok. Azt  viszont már tudjuk, hogy az Irak újjáépítésében beígért vállalkozói szerepünk és a velejáró profit köddé vált, nem lesz belőle semmi. Egyéni munkavállalók mentek ugyan Irakba - egyet azok közül is koporsóban hoztak haza -, vállalatok azonban nem. Az újjáépítés minden joga - hasonlóan a szerbiai romboláséhoz - angolszász privilégium lett. De az EU-csatlakozással sem jártunk eddig jobban, sőt! Kiderült, hogy mezőgazdasági támogatáshoz alig jutunk, az is késik; ámde már 2004-ben, a belépés évében is nettó befizetők leszünk. ((Az elérhető pályázati pénzeket is a bal-liberális kormányhoz közelálló (pl. vö.: a Medgyessy és Baráth fiúk) brüsszeli lobby-cégeinek közvetítésével lehet majd megszerezni.)) (2) 1990-ben a magyar rendszerváltó kormány bármi húzódozás, tárgyalás és feltétel nélkül átvállalta a kommunista diktatúra által összehozott (és eltüntetett) 20,5 Mrd USD állam-adósságot, annak folytatólagos/jogfolytonos kamatszolgálatát, visszafizetését. Ráadásul ahhoz, hogy ezt megtehesse, kvázi-önkényesen, minden legitim nép-felhatalmazás nélkül ‘államosította’, majd - előbb még jóváhagyva az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia spontán privatizációját - bármiféle vagyonleltár, fel-értékelés és stratégiai koncepció nélkül, kampányszerűen ‘végkiárusította’ a nép társadalmi tulajdonát, a valós érték mintegy 10 %-át érve el árbevételként. Ezekkel a - kényszerűnek álcázott - lépéseivel az állam érthetetlenül, de kizárólag  a külföldi hitelezők érdekeit képviselte és valósította meg, szemben a magyar nép nyilvánvaló tulajdonosi érdekeivel. (3) A magyar működő tőke túlnyomó részben multinacionális kézbe került, ami több szempontból nemzeti tragédia. Megszűnt a magyar ipar és kereskedelem, miáltal a mezőgazdaság is kiszolgáltatott helyzetbe került. A tulajdonos külföldi tőke a magyar munka minden hasznát kiviszi az országból. (Évente maximum 2-3 Mrd USD külföldi tőke érkezik az országba, - mindenekelőtt fizetési mérlegünk éves deficitjének finanszírozása céljából, persze az államadósságot folyamatosan halmozva. Ennek mintegy 2-3-szorosa hagyja el az országot minden évben adósságszolgálat és kivitt profit formájában.) Az állam a mezőgazdasági és mindenfajta kisvállalkozásokat támogatás helyett tönkre-teszi, a  fizikailag teljesíthetetlenül szemérmetlen adótörvényekkel, miközben a multinacionális tulajdonosokat és befektetőket olymértékben támogatja, ami az úniós jogszabályok szerint is megengedhetetlen. (4) Ami a magyar termőföldet illeti, nagyon is nyilvánvaló, hogy mi s miért történik. Ugyanaz, ami a privatizáció során: először is az állam önkényesen kisajátította a társadalmi tulajdont, - azután ‘nagylelkűen’ körmönfont (ám teljesíthetetlen) banki hitelkonstrukciókat kezdett kidolgoztatni és bevezetni azzal a képmutató álságos céllal, hogy a dolgozók (vö.: most a kisgazdák!) miként vásárolhassák meg ‘kedvezményes hitelfelvétellel’, az addig saját tulajdonukat képező termelőeszközeiket. Ez az álmegoldás akkor sem működött, most sem (fog). A magyar termőföld is multinacionális hitbizománnyá válik, mint minden, ami 1000 évig a magyaroké volt Európának ezen a területén... 

                                                  ************

Az, hogy Orbán Viktor kormánya 1998 és 2002 között életre hívta a ‘Széchenyi-tervet’ - amely például jelentős fejlesztéseket hozott a gyógy-turizmus, a fürdők tekintetében -, és ezzel néhány-száz Fidesz-közeli ‘közép-vállalkozó’ működését jelentősen megkönnyítette: semmit nem változtatott azon a képtelen, megalázó és nemzetgazdasági szempontból tarthatatlan, ‘nemzetgyilkos’ alaphelyzeten, hogy a külföldi, főként multinacionális bankok, cégek, befektetők lényegesen jobb kondíciókat élveznek - a mindig nekik parírozó állam ‘jóvoltából’ - az országban, mint a hazai ‘kis-és középvállalkozások’. A mikro-és ún. ‘kényszervállalkozások’ helyzete (ezekből van a legtöbb, szám szerint 7-800 ezer, - a kisgazdák, a mező-gazdasági őstermelők nélkül) pedig direkt reménytelen. Az egyéni gazdálkodók adó-és járulékterhe a legmagasabb egész Európában, és az egyre növekvő éhségű állam - hogy költségvetési hiányát valahogyan csökkentse - minden évben kitalál egy újabb képtelen adófajtát, vagy más szigorítást, hogy a vállalkozók helyzetét még tovább nehezítse. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a létező szocializmus amúgy elviekben maximális megvetéséről ‘biztosította’ a kisiparosokat, - viszont ennek ellenére a kisiparosok, kistermelők, kiskereskedők, kisszolgáltatók voltak (engedélyezetten és eltűrten) Magyarország leggazdagabb emberei, egzisztenciái: az akkori ‘(kis)polgári középréteg’. Ma a helyzet éppen fordított: a kapitalizmus jelenleg regnáló szocialista pártja verbálisan mindenben támogatja a kis-és közép-vállalkozásokat; - valójában azonban tűzzel-vassal ‘irtja’ őket, hogy megtisztítsa a terepet, a piacot a minden előnyt, bevételt, forgalmat, profitot elnyelni igyekvő nemzetközi társaságok előtt. Csak példaként említem meg: egy kizárólag szellemi tevékenységet végző mikro-vállalkozásnak - amelynek tehát anyagköltsége úgy-szólván egyáltalán nincs - éves 3 millió forint árbevételt kell elérnie (ÁFA nélkül) ahhoz, hogy minden adó-és járulékkötelezettségét teljesítve kifizethesse magának az éppen aktuális minimálbért (ami most éppen bruttó 53 ezer forint/hó), - amiből persze nem lehet megélni, sőt, a 2-3-szorosából sem. Még egy tájékoztató arány: a levonások, mindenfajta adóbefizetések, stb. teljesítése után az árbevétel mind-össze 15 %-a kerül ‘nettó (saját magánfogyasztásra elkölthető) jövedelemként’ az egyéni vállalkozó ‘zsebébe’, - a 75 % közvetlenül (és áttételeken keresztül) az állami költségvetésbe folyik be, a bevétel után számított 25 %-os ÁFÁ-val együtt. Az adóterhelés mértéke, az állami jövedelem-koncentráció így évről-évre nő...