Czike László

Új Baloldal

     Magyarország
  felzárkóztatásának
gazdasági programja

            az Európai Únióba

írta:  
         Czike László

                T a r t a l o m

1. A lemaradásunk tényezői és okai

1.1.  Egyensúly, adósság és növekedés
1.2.  Szabadversenyes piacgazdaság
1.3.  A GDP és az életszínvonal
1.4.  Szociális biztonság
1.5.  Mezőgazdaság és egészségügy
1.6.  Belbiztonság és a közélet tisztasága

2. A felzárkózás megoldási módja

2.1.  Költségvetési reform a takarékos államért
2.2.  Európai munkáért európai jövedelmeket
2.3.  Az adórendszer komplex reformja
2.4.  A kisvállalkozások támogatása (átalányadózás)
2.5.  A családi farmergazdaságokért
2.6.  A családi jövedelemadózás megteremtése

1. A lemaradásunk tényezői és okai

1.1.  Egyensúly, adósság és növekedés   

Magyarország belépése az Európai Únióba leghamarabb két év múlva, tehát 2004-ben várható; miközben a lemaradásunk a fejlettebb országokhoz viszonyítva minimum másfél-, néhány gazdasági és egyéb területen pedig két évtizedes mértékű.
A nemzetgazdaság általános helyzete ma stabil, ugyanakkor rendkívül érzékeny a külgazdasági folyamatokra; elsősorban ezért szükséges az Európai Únió tagállamává válnunk. Túl a várható (remélt) támogatásokon; a kibővülő piaci lehetőségek, az Únió belső stabilitása lehet a mi gyors, biztos fejlődésünk hosszú távú garanciája. A belépés mindemellett veszélyeket is hordoz magában, ami részben a piaci versenyképességünk hiányosságaiból, sérülékenységéből, - részben pedig abból is ered, hogy a lemaradásunk egyes területeken megmaradhat, sőt, még tovább is nőhet, ha nem teszünk meg a belépés előtt bizonyos lépéseket, önerőből a felzárkózásunk érdekében.

A rendszerváltás (1990.) után a magyar gazdaság a polgári fejlődés, a kapitalizmus útjára lépett. A KGST szétesése után a keleti piacok helyett új, nyugati értékesítési lehetőségeket kellett találnunk; amelyek magasabb minőségi követelményeit csak a termelő kapacitások teljes körű strukturális átalakítása útján tudtuk teljesíteni. A sikeres átmenetet végső soron a nemzetgazdaság működési folyamatainak mindenre kiterjedő liberalizációja tette lehetővé, ami azonban nagy áldozatokkal is járt: a gazdaság teljesítménye és az életszínvonal az 1989-es szint mintegy 60 %-ára zuhant vissza. Az elmúlt 12 évünk így nagyjából arra ment rá, hogy újra elérjük az akkori szintet; ám most már egy egészségesebb, versenyképes szerkezettel.

Magyarország nyitott gazdaságú ország, ami azt jelenti, hogy a nemzeti jövedelem 60-70 %-a a külkereskedelmi forgalmán keresztül realizálódik. Ebből az is következik, hogy a fizetési mérleg adott évi alakulását alapvetően a külkereskedelmi mérleg eredménye határozza meg. Tekintve, hogy országunk nyersanyagokban szegény, sőt, az alkalmazott technológiák terén sem jár az élen; a termelés (a teljesítmény) növelése az export ösztönzésén keresztül valósítható meg, ami azonban a cserearányok romlása miatt gyorsabb ütemben bővülő import-hányaddal párosul, s ez a külkereskedelmi mérleg hiányát előidézve, könnyen felboríthatja a fizetési mérleg egyensúlyát. Az elmúlt 12 év szerkezet-váltása éppen azt célozta, hogy a modernizáció révén kiküszöböljük a cserearányok romlását, s képesek legyünk növekedni egyensúlyhiány és eladósodás bekövetkezése nélkül is. Ez részben sikerült, részben nem.

A rendszerváltás 20 milliárd USD államadósságot „örökölt”.
Az új állam felvállalta az örökölt adósságszolgálat teljesítését, amit részben (vagy egészében) a privatizációs bevételeiből kívánt törleszteni. Emellett a gazdaság liberalizációja, az adó-rendszer fejlesztése és módosításai is azt az elsődleges célt szolgálták, hogy minél kedvezőbb feltételeket teremtsenek a külföldi tőkebefektetések számára. Az adókedvezmények és az alacsony átlagbérek keltette extraprofit-remények az 1990-es években cca. 20-25 milliárd USD összegű működő-tőkét „csalogattak be” az országba; ami nagyjából „kiegyenlítette” a fizetési mérleg évente jelentkező, átlagosan 1,5-2 milliárd USD összegű hiányát. Ez a stabil tendencia a rendszerváltás után regnáló kormányokban azt a kényelmes képzetet építette fel, miszerint „nem kell aggódnunk a fizetési mérleg rendszeres hiánya miatt; inkább arról kell gondoskodnunk, hogy nagyjából azonos összegű külföldi tőkebefektetés érkezzék”, amit pedig a nyújtott állami preferenciákkal, privatizációval lehet elérni.
Az utolsó jelentős értékű állami vagyon privatizációját 1997-ben a Horn-kormány hajtotta végre, amikor cca. 4 Mrd USD-ért értékesítette a villamosenergia-szektort, hogy csökkentse a bruttó államadósság állományát, - miután a gazdaság, s vele a fizetési mérleg stabilizációját már megalapozta a „Bokros-csomag” révén. Az Orbán-kormány tehát nem kényszerült új megszorító, pénzszűkítő intézkedésekre; sőt, kihasználhatta a konszolidációt egy magasabb növekedési pálya elérésére.  
1.2.  Szabadversenyes piacgazdaság (1990-2002.)   

A magyar gazdaság külgazdasági érzékenységét, és továbbra is fennálló sebezhetőségét jól mutatja, hogy most, a ciklus vége felé, amikor az Orbán-kormány súlyos százmilliárdokat helyez ki (Széchenyi-terv, mezőgazdaság támogatása, stb.) költségvetési pénzeszközökből a konjunktúra élénkítésére, - újból csak a túlfűtöttség tünetei jelentkeznek: a fizetési mérleg ismét romlik, az államadósság megint nő, kevesebb külföldi tőke áramlik be, s az infláció sem csökken a várt mértékben.
Az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának legfőbb hibája, hogy minden ésszerű határon túl, és csak a gazdasági növekedést erőlteti, mert „fixa ideája” szerint a felmerülő többlet-igények csak a GDP évi 6-7 %-os növelésével elégíthetők ki. Az Únió fejlettebb országaihoz való felzárkózásunkat a szabad verseny jegyében úgy képzelik el, hogy a tartósan gyorsabb ütem (az Európai Únió átlaga 1-2 %) 10-15 év leforgása alatt lehetővé teszi az utolérést. Magyarország egy főre jutó GDP-mutatója ma cca. fele az Európai Únió átlagának, miközben a nominál-bérek átlaga az Úniós színvonal alig egyötödét teszi ki.
Látható tehát, hogy Magyarország többszörösen is az öröklött (értsd: a rendszerváltás előtti) kedvezőtlen adottságai rabja, s ezek a hátrányos függések részben konzerválódnak, másrészt újra is termelődnek. A külföldi tőke elsősorban a privatizáció kapcsán, piacot vásárolni, valamint az adózási preferenciák és az alacsony magyar munkabérek kihasználása céljából jött ide befektetni. A privatizációnak vége, a piacunk telített; így ma már elsősorban az alacsony adók és bérek maradtak vonzóak. Ha tehát jelentősen közelíteni akarnánk az Európai Únió tag-országainak életszínvonalához, - eleve le kell mondanunk a jelenlegi, kiugróan magas (ma 4 %!) GDP-növekedési rátáról, hiszen a gyorsan emelkedő bérek következtében csökkenne a beáramló külföldi tőke összege, a befektetési és beruházási hajlandóság, s emiatt felborulna a fizetési mérleg egyensúlya, ami pedig újbóli rohamos eladósodáshoz vezetne. De nem csak erről van szó! Az Orbán-kormány előszeretettel úgy állítja be a jelenlegi magas növekedést, mintha az „a magyar gazdaság, a magyar vállalkozók” konjunktúrája lenne, s ebben a szép eredményben igen jelentős szerepet tulajdonít a saját „vállalkozásbarát” gazdaságpolitikájának. Ám megfeledkeznek arról, hogy a növekedésünk mintegy 80 %-ban a belföldön működő multinacionális cégek gazdálkodásának köszönhető, miközben „a magyar vállalkozások” többsége csak vegetál.  Egy ponton túl óhatatlanul visszaesés következik be, hiszen a külföldi tőke ösztönzése sem fokozható a végtelenségig, - márpedig ma ez a növekedésünk motorja. Nem beszélve arról, hogy „eddig könnyen” növekedhettünk gyorsabban másoknál, mert csak az 1989. évi szintre „visszakapaszkodás” volt a cél.   Belátható hát, hogy a növekedés minden áron erőltetése nem járható út, bár a GDP-mutató dinamikája kétségtelenül komoly „statisztikai előnyökkel” is jár! Tekintve, hogy az államadósság mértéke, az állami költségvetés hiánya, stb. (s ezek az IMF által előírt, kötelezően betartandó mutatók!) egytől-egyig a GDP százalékos arányában „méreti meg magát”; kézenfekvő, hogy a gyors növekedésünk kedvezőbb képet mutat az ország gazdaságáról, mint amilyen az alacsonyabb növekedési szint mellett lenne, - illetve kedvezőbbet, amilyen az valójában.
Az eladósodás mértéke az egyik legfontosabb olyan összetett mutató, amely az ország gazdaságának állapotát jellemzi; így nem csoda, ha a rendszerváltás utáni kormányok igyekeztek azt „alacsonyan tartani”. Egészen 1997-ig a helyzet viszonylag tisztán nyomon követhető, hiszen a Magyar Nemzeti Bank kezében volt a devizahitel monopóliuma: az államadósságot az MNB kezelte, a hitelfelvételek kizárólag általa történtek, - így az államadósság megegyezett a nemzetgazdaság teljes adósságával. Aztán megkezdődött az adósság „szétterítése”. Elsőnek (1997.) az MNB „megszabadult” mintegy 2000 Mrd forintnyi nem kamatozó államadósságától, amikor kamatozóvá téve azt, kamatkötelezettségével együtt ráterhelte a büdzsére.
Azután, már a Fidesz-kormány megszűntette az MNB deviza-hitel monopóliumát, megteremtette a forint konvertibilitását, és leállította a forint csúszó-leértékelését is. Ettől számítva már a gazdaság bármelyik szereplője is vehet fel külföldi hiteleket, - így a nemzetgazdaság teljes külföldi adóssága nagyobb, mint az állam adóssága. A bruttó államadósság 1997-ben cca. 26 Mrd USD-re rúgott. Magyarország fizetési mérlege 1990. óta is minden évben deficites; hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A Horn-kormány 1996-tól (a Bokros-csomaggal) stabilizálta a gazdaságot, miáltal a fizetési mérleg egyensúlya helyreállt, és a korábban „megszokott” évi 1,5-2 milliárd USD mérleghiány az 1997. utáni években jelentősen mérséklődött. Tudni kell, hogy a fizetési mérlegünk bármekkora hiánya folyamatosan növeli, halmozza az állam adósságát, s emellett a gazdálkodó szervezetek hitelfelvételei - pluszként - a nemzetgazdaság adósságát. Az Orbán-kormány növekedés-erőltető, gazdaság-élénkítő intézkedései hatására azonban megállt az infláció csökkenése, ismét romlik a fizetési mérleg egyensúlya, megint nő az államadósság, amely újból 30 Mrd USD nagyságrendű. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy ma annyiban rosszabb a helyzetünk a 12 évvel ezelőttinél, hogy már nincsen eladható állami tulajdonú portfoliónk, amelynek a privatizációja által csökkenthetnénk az adósságot. Tekintve, hogy a gazdaság és az állam eladósodottsága ma már eltér egymástól, - a nemzet-gazdaság adóssága nagyobb, ma már cca. 35-40 Mrd USD-re tehető. Ez az összeg 1990-es árfolyamon számítva legalább 120 Mrd USD-t tesz ki, ami a 6-szorosa az akkori adósságnak.
Mivel saját tőkénk alig van; a helyzetünk nem túl bíztató...
A növekedés túlerőltetése helyett a meglévő erőforrásainkat kell ésszerűbben, arányosan elosztanunk, hogy a jövedelmek nagyobb hányada fordítódjék az életszínvonal javítására, és közös társadalmi feladataink megoldására.
Hogy a multinacionális-monopolisztikus piacgazdaság helyett megvalósuljon a magyar szociális piacgazdaság.
 1.3.  A GDP és az életszínvonal 

Mint említettük; az 1990. évi politikai rendszerváltást követő gazdasági visszaesés után a gyors szerkezetváltás meghozta az eredményét, a nemzetgazdaság növekedési pályára állt. A sikeres átmenet azonban nem várt mértékű aránytalanságok, társadalmi igazságtalanságok keletkezését vonta maga után. Egy szűk kör hirtelen meggazdagodott, miközben másfél-millió munkahely szűnt meg; közel egymilliós munkanélküli-sereg állandósult, amelynek kb. a fele kényszervállalkozóvá alakult, kikerülve így minden ellátási szférából. A társadalom ketté-szakadt, vagyonosokra és szegényekre. Hangsúlyozzuk, hogy  a százszoros jövedelmi különbségek nem egy felfelé ívelő fejlődési szakaszban, a termelékenység növekedéséből eredő többlet-teljesítmények differenciált elosztásából keletkeztek, hanem éppen ellenkezőleg, a visszaesés időszakában. Ebből egyértelműen következik, hogy „az eredeti tőkefelhalmozás”, a rendszerváltó elit vagyonosodása milliók elszegényedéséből táplálkozott, tehát a rendszerváltás árát a közalkalmazottak, a munkanélküliek, a mezőgazdasági kisárutermelők, a kis-és kényszervállalkozók, a nyugdíjasok, a nagycsaládosok, a vagyontalan többség, a kisemberek tömege fizette meg. Úgy 5 millió ember reáljövedelme olyan alacsony szintre zuhant, ami már a fizikai megélhetést is komolyan veszélyezteti.
Mi, szociáldemokraták hisszük, hogy a kapitalizmus ember-arcúvá tehető, de csak úgy, ha a „jóléti társadalom” minden tagja számára garantálja a biztos megélhetést. Nem vagyunk hívei a totális szabad versenynek; valljuk, hogy a szociális gondoskodás megvalósítása az állam feladata. A mai kormány egy szűk körű elit, „a polgárság” érdekvédelmét tekinti legfőbb feladatának, és csak alig törődik az elszegényedő milliókkal.
Ma Magyarországon közel 5 millió ember él a meghatározatlan létminimum szintjén, vagy az alatt, - ugyanaz az 5 millió, aki a rendszerváltás árát megfizette, akik elszegényedése árán jött létre az ún. „polgári középosztály”, a mai vagyonosodó elit.
Mi azt tartjuk, hogy mérhetetlen igazságtalanság történt, ezért azokat a rétegeket képviseljük, azoknak a felzárkóztatásáért küzdünk, akik a rendszerváltásért a legnagyobb áldozatot hozták. Emiatt nem érthetünk egyet az MSZP, nevezetesen Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt választási programjával sem, amelyben csak a GDP éves növekményét kívánja a szociális egyenlőtlenségek kiegyenlítésére fordítani, s nem számol az elosztás arányainak alapvető megváltoztatásával.

Már a GDP mai szintje - amely az Európai Úniós átlag fele - is jóval magasabb, és arányosabban elosztott reáljövedelmeket, illetve életszínvonalat tenne lehetővé, tehát sürgős, határozott belső intézkedéseket kell foganatosítanunk annak érdekében, hogy minél gyorsabban felzárkózhassunk az Európai Únióhoz.  Ezért szükséges kidolgoznunk egy „nemzeti bér-programot”, ami csomagtervként fogja össze a megfelelő tennivalókat.
 1.4.  Szociális biztonság  

Minden nosztalgiázás nélkül, egyszerűen csak megállapítjuk, hogy az ún. szociális biztonság Magyarországon társadalmi méretekben utoljára az 1980-as években, a Kádár-korszakban létezett. A rendszerváltással az ország lakosságának a fele számára a szociális biztonság megszűnt, s helyette a növekvő létbizonytalanság időszaka köszöntött be.
A szociális biztonság nagyon összetett fogalom; a lényege az, hogy a társadalom minden hasznos tagja rendelkezik önálló otthonnal (lakással), hosszú távon biztos munkalehetőséggel (állással), rendszeres jövedelme normális, javuló megélhetést biztosít, a családalapítás-és nevelés költségeihez az állam jelentősen hozzájárul, az oktatás ingyenes, az alapvető lét-szükségleti cikkek ára megfizethető, a beteg ingyenes gyógy-kezelésben részesül, a táppénz áthidalja a felgyógyulási idő-szak keresőképtelenségét, s az idős ember olyan összegű és értékálló nyugellátásban részesül, ami a haláláig szerény, de biztos megélhetési forrás. Ha most a fentieket tételesen sorra vesszük, beláthatjuk, hogy a szociális biztonságot a mai állam még azon tagjai számára sem garantálja, akik munkahellyel és átlagos keresettel rendelkeznek! Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem, amikor már újra elértük a GDP rendszerváltás okozta visszaesés előtti színvonalát?! Kézenfekvő a válasz: azért nem, mert a jelenlegi jövedelmi és vagyoni különbségek fenntartása - ami pedig az uralkodó elit elemi érdeke! - nem teszi lehetővé a teljes körű szociális biztonság garantálását.

A szociáldemokrácia alapvető jelszavai: „Aki akar, dolgozzék; aki dolgozik, megélhessen; s aki egy életet átdolgozott, az ne nyomorogjon!”, - tulajdonképpen arra irányulnak, hogy legyen közel teljes foglalkoztatottság, a munkabér nyújtson fedezetet a biztos megélhetésre, és még a nyugdíj is legyen elég egy teljes élet átdolgozásával elnyert életszínvonal megtartására.
A szociális piacgazdaság, „a jóléti állam” a modern szociál-demokrácia korunkbeli legmagasabb vívmányai; azt fejezik ki, hogy a munkaképes ember a piacgazdaságban betöltött állásában a munkájával szerzett jövedelméből, önállóan tartja el önmagát és a családját, - míg a munkanélküliekről, részben a gyermekekről (pl. családi pótlék), a betegekről, az öregekről és az elesettekről túlnyomó részben az állam gondoskodik, az elsődleges jövedelmekből kifejezetten a szociális célra elvont (adó-és járulék-) bevételeiből. A munkaképes felnőttek tehát önmagukról gondoskodnak, a többiekről pedig az állam. A mai Magyarországon azonban akkora a szociális bizonytalanság, hogy az a bérből és fizetésből élők jelentős hányadát is érinti.

A hivatalos statisztikák adatai szerint a nyugdíjasok létszáma jóval meghaladja a 3 millió főt, az átlagos nyugdíj 25-30 ezer forint/hó. A munkanélküliek és a kényszervállalkozók létszáma együtt cca. 1 millió fő, - látható tehát, hogy gyakorlatilag több, mint 4 millió ember él közvetlenül a nyomor szintjén. Család-tagokkal (gyermekekkel) együtt ez jóval meghaladja az 5 millió lelket. A magyarországi jövedelem-szerkezet legjelentősebb problémája azonban, hogy a munkahellyel rendelkező keresők legalább fele sem képes önállóan gondoskodni önmagáról és a családjáról. Statisztikai tény, hogy a magyar bruttó átlagbér mintegy 100-120 ezer forint/hó, ami nettó 70-80 ezer forint/hó. Ebből egészen alacsony, vegetáló szinten is csak az a család képes megélni, ahol 2 kereső (szülő) dolgozik, olyan lakással rendelkeznek, amelyet nem kellett megvásárolniuk (örökölték, vagy nem a tulajdonuk), és gyermekük nincs, maximum egy, legfeljebb kettő. Akik az átlagbér-szint alatt keresnek, azok  nyomorognak, akárcsak a nyugdíjasok túlnyomó többsége.
Az Orbán-kormány uralma legnagyobb vívmányának tekinti, hogy a ciklus vége felé végre megszűntette a nyugdíj mellett dolgozók nyugdíjának emelt-sávú adóztatását, valamint két ütemben 50 ezer forint/hó összegre emelte a minimálbért, ám továbbra is fenntartotta annak 20 %-os személyi jövedelem-adóját. Tette ezt pedig azért, mert az eredetileg 25.500.- Ft/hó minimálbér nettó összege nem haladta meg annyival a munka-nélküli segély összegét, hogy a különbségért érdemes legyen munkába állni és dolgozni. Két szégyenfolt tehát végre eltűnt, a harmadik azonban megmaradt, - lényeges javulás nincs.
Mi, szociáldemokraták „nem szeretjük” a minimálbér fogalmát, mert az a véleményünk, hogy ez csak egy kényszer-szülte fikció, amit az uralkodó elit talált ki az egyébként sem működő érdekegyeztetések „gumicsontjául”, hogy elfedje a lényeget.
A minimálbér ugyanis egy olyan, a kormány által önkényesen és egyoldalúan kinyilatkoztatott kategória, illetve érték-etalon, amely semmilyen valós tartalommal nem bír, nem alapszik széles körű társadalmi közmegegyezésen, így nem is legitim.
Valós legitimitással csak egyeztetett, kölcsönösen elfogadott összeg rendelkezhetne, amelynek a számszerűsítése hatás-vizsgálatokra, pontosabban létminimum-számításokra épülne, hiszen még a minimálbérnek is biztosítania kell legalább a szerény megélhetést, tehát meg kell haladnia a létminimumot.
Csak akkor válunk alkalmassá a belépésre az Európai Únióba, ha önerőből elérjük, hogy legalább az önálló keresők, s főleg a minimálbérből élők ne szoruljanak szociális gondoskodásra, vagyis képesek legyenek megélni a munkájuk jövedelméből.
Képtelenség, hogy a magyar állam olyan összeget deklaráljon minimálbérként, amelyért a munkáltató tisztességes munkát várhat el, ám ugyanakkor nem lehet belőle megélni. Alapvető alkotmányos emberi jognak tartjuk nem csupán a munkához való jogot, hanem azt is, hogy a munkavállaló a munkájáért kapott bérből fedezhesse önmaga és családja létfenntartását.
A létminimum alatti munkabérért nem érdemes dolgozni.
Minél előbb vissza kell adnunk a társadalom minden hasznos tagja számára az elveszített szociális biztonságot; ellenkező esetben egyrészt elvész a felzárkózáshoz szükséges ösztönző erő, másrészt a hátrányunk „örökre” konzerválódik az Európai Únióban. Rögzítik, hogy nekünk a minimálbér is elég...
 1.5.  Mezőgazdaság és egészségügy 

A mezőgazdaság és az egészségügy az a két ágazat, amely egyaránt a teljes csőd tüneteit mutatja, mindkettőt a rendszer-váltás utáni három kormány nemtörődömsége, a problémák halmozása és elodázása tette tönkre; az, hogy a modern kor követelményeinek megfelelő teljes körű átalakítást máig egyik kabinet sem vállalta. Másoldalról megközelítve e két ágazat alapvető viszonyainak, működőképességének rendezése és helyreállítása össztársadalmi, nemzetgazdasági érdek, mert e nélkül sem a nemzeti felemelkedésünk, sem az Európai Únióba történő zökkenőmentes beilleszkedésünk nem oldható meg. Emellett mindkét ágazat saját, belső erőforrásai erősen korlátozottak, ami az állam lényegi szerepvállalását feltételezi.

Ez év (2002.) februárjában megkezdődik Brüsszelben a mező-gazdasági fejezet részletes tárgyalása, ami már a csatlakozás konkrét feltételeit rögzíti. Mindez meglehetősen készületlenül talál bennünket; tekintve, hogy az elmúlt évek koncepciótlan költségvetési támogatásai semmilyen pozitív eredménnyel nem jártak, ráadásul a legvitatottabb kérdésekben (termőföld-tulajdon, termelési kvótarendszer, családi farmergazdaságok, optimális üzemnagyság, nagygazdaságok privatizációja, állami támogatás, stb.) semmilyen megegyezés, kiforrott elképzelés nincs, csak rögeszmeszerű kormány-diktátumok, félig kész tervek, amelyek megvalósíthatósága erősen kétséges.
Alapvető probléma, hogy a kormány a nagybirtok szétverésére törekszik, holott máig ezek rendelkeznek a legkoncentráltabb jövedelemtermelő képességgel; s eközben egyáltalán nem, vagy csak csekély hatékonysággal gondoskodik arról, hogy a  „családi farmergazdaságok” kialakuljanak, hitel-és működő-képesek legyenek, legyen tőkeerejük a gazdálkodásuk alá vont termőföldek megvásárlására, a termelési technológia modernizálását célzó beruházásokra, s így elérhessék azt az üzemnagyságot és infrastruktúrális szervezettséget, ami úniós versenyképességüket megalapozza. Az új kormány elsőrendű feladata lesz az egységes, valós feltételrendszer kialakítása, amely alkalmas lesz arra, hogy a fennmaradás és a fejlődés esélyével vezesse be mezőgazdaságunkat az Európai Únióba.
Mert nagy a tét! Magyarország alapvetően rendkívül kedvező adottságokkal rendelkező mezőgazdaságú ország, ami nem csak az önellátást, de jelentős export-bevétel kitermelését is biztosítja, ha a földtulajdon, az üzemnagyság, az ösztönzés és a finanszírozás (támogatás) problémáit sikerül megoldani. Ám ellenkező esetben a magyar termelők versenyképtelennek bizonyulhatnak az Európai Únióban, ami a termőföldek és a munkalehetőségek gyors elveszítéséhez vezethet, s nem csak az ágazat nemzetgazdasági hasznossága vész el, hanem akár újabb félmilliós-egymilliós munkanélküli sereg keletkezhet, ami mérhetetlen károkat okozhat, hiszen a hirtelen felszívására az ország gazdasága nyilvánvalóan képtelen.

Az állami egészségügy finanszírozási rendszere korszerűtlen, áttekinthetetlen; már egy évtizeddel ezelőtt megérett a teljes átalakításra, amit most a fizetésképtelenné vált intézmény-rendszer átfogó és maradéktalan szanálásával egyidejűleg kell megoldani, illetve végrehajtani. Az állami szanálás azt jelenti, hogy egyrészt egyszeri állami ráfordítással (pénz-juttatással) rendezni kell az eddig felhalmozott adósságokat, pótolni kell a forráshiány miatt mindmáig halogatott épület-rekonstrukciókat, beruházásokat, eszköz-beszerzéseket, valamint a munka-bérek elfogadható szintre történő felemelését, - másrészt az új finanszírozási rendszert úgy kell kialakítani, hogy az állami költségvetés folyamatosan olyan összegeket biztosítson az egészségügyi intézmények számára, amelyekből a zökkenő-mentes működés egy magasabb szinten is megoldható. Hiába vár a kormány feltételezett külföldi befektetőkre, vagy egyéb külső forrásokra; hiába próbálkozik az orvosi praxis részleges privatizációjával, - a kellő pénzeszközök csakis akkor fognak az egészségügy rendelkezésére állni, ha az állam eleget ad.
A szanálás tovább immár nem halasztható, mert a magyarság egészségi állapota ma már szinte a legfontosabb gazdasági és szociális kérdés is egyben, amit sürgősen rendezni kell, mert ellenkező esetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek.