1.6.  Belbiztonság és a közélet tisztasága  

Nem elég a gazdaság főfolyamatait tartós növekedési pályára állítani, s vigyázni az oly törékeny egyensúlyra; de nem elég az egészségügy állami szanálása sem, - meg kell teremteni az emberek biztonság-érzetét és a közélet tisztaságát is. Azért kell ezekről a kérdésekről a szűkebb gazdasági programban megemlékeznünk, mert mindkét terület egészen közvetlenül kapcsolódik a gazdaság hatékony működtetésének feltétel-rendszeréhez, - már szinte valóságos termelési tényezők.
Emellett egyik területen sem állunk olyan jól, mint amilyen „kedvező a sajtónk”, - s mindkettő európai úniós „vizsgatétel”.

Sajnálatos tény, hogy az országgyűlési képviselők, a törvény-hozók - párthovatartozásuktól függetlenül - egyfajta rendszer-váltó, belterjes politikai elitet alkotnak, s mint valami „lobby”, igyekeznek megakadályozni az egészséges mobilitást. A köz-vélemény szerint a honatyák „érdeklődésének” prioritási sor-rendje a következő: személyes önérdekek, lobby-érdekek, s ha marad rá idejük - országos érdekek érvényesítése.
Ebben a „minden úgy jó, ahogy van!” általános légkörben a  közbiztonság és a közélet tisztaságának a megítélése belügyi statisztikák, számszaki bűvészmutatványok ügyévé silányul; miközben az ország közvéleménye, s a makacs tények ezzel szöges ellentétben állnak.
Kétségtelen, hogy az Orbán-kormány időszakában láthatóan csökkent a szervezett bűnözés számlájára írható erőszakos bűncselekmények száma; ugyanakkor meredeken emelkedik az ún. „intellektuális bűnözés” veszélye és gyakorlati mértéke, ami mind az esetek számának, mind pedig jelentőségének és összegszerűségének a növekedésében is megmutatkozik. 
Arról van szó, hogy a szervezett bűnözés minden jel szerint jelentős (láthatatlan) szerepet játszik a fekete gazdaságban, és összeköttetéseinek a láncolata egyes legfelsőbb politikai körökig is nyúlik. Nehéz különbséget tenni milliárdos lobbyzás és a „köztörvényes” bűncselekmények között, amikor mindkét esetben a költségvetési pénzek „lenyúlása” az ügylet tárgya. Nem az a lényeg ugyanis, hogy melyik vagy milyen színezetű érdek-csoport jut „érdemtelenül”, törvénytelen, vagy más, nem legitim eszközökkel az állam (az adófizetők) pénzéhez, hanem az, hogy ezeket a forrásokat - nyakkendővel, fehér gallérral, vagy anélkül - a szociális juttatásokra rászorulóktól vonják el.
Nem szükséges itt felsorolnunk az elmúlt évek, és főként a közelmúlt leghírhedtebb állami korrupciós közbotrányait; néhány tucatot jól „ismer” mindenki. Ezeknek az (egyébként egytől-egyig máig lezáratlan) ügyeknek a közös jellemzője és tanulsága, hogy azok az állami tisztségviselők, akiknek nem csupán az állami vagyon védelme, de a jó példa mutatása is  esküvel fogadott kötelezettsége, - hűtlenül kezelték az állam tulajdonát. Korrupciós közbotrányoktól hangos a közvélemény! Határozott véleményünk, hogy lényegében nem is szükséges közvetlen kapcsolatot kimutatni az alvilági és felvilági bűnözés között, hiszen a legmagasabb fokú szervezett bűnözés az, ha a politikai és állami hatalom képviselői kitüntetett helyzetükkel, a választók bizalmából szerzett jogaikkal visszaélve követnek el törvénysértő vagyonszerző tranzakciókat. A közvéleményt nem célszerű sem lekicsinyleni, sem hamis illúziók keltésével manipulálni, - számolni még a legalacsonyabb képzettségű emberek is jól tudnak, mert megjegyzik, amikor a televízióban szinte hetente újabb tisztviselőket, államtitkárokat vezetgetnek pórázon az egész ország szeme láttára, és szégyenére...
Az emberek ezt látják, rögzítik, s mindez következményeiben demoralizálja a társadalmat: a nagy tömegek elveszítik hitüket a demokráciában, a jogállamban (az igazságszolgáltatásban); és elfordulnak a politikától, - a bűnözők, a bűnre hajlamosak pedig „tanulnak”, majd követik a rossz példát. A kormány igen „büszke” a történtekre; a demokrácia pozitív bizonyítékának tekinti a letartóztatásokat, a vizsgálatokat, stb. - holott mindez csak a jéghegy csúcsa! -, íme: az igazságszolgáltatás kivétel nélkül lesújt minden bűnösre! Ez bizony hamis érvelés!
Mi, szociáldemokraták valljuk, hogy demokratikus jogállamban eleve olyan a kiválasztódás, a választás mechanizmusa és az egész rendszere, ami lehetetlenné teszi potenciális bűnözők, hűtlen kezelők bekerülését az államapparátusba; s ha esetleg elszórt esetként ez mégis előfordul, a társadalom önvédelmi reflexei még idejében (elkövetés előtt) kirostálják, vagy vissza-hívják beosztásából (mandátumából) az ilyen embert.
A szociáldemokrácia alapvető eszmeiségétől (egyenlőség, igazságosság, szolidaritás) és kormányzati gyakorlatától pedig teljességgel idegen bármiféle privilegizált csoportok (lobbyk) létrehozása vagy támogatása, és így a korrupció bármilyen formája, hiszen mi a kormányzást szolgálatnak tekintjük.

Miként az állami egészségügy állapota döntő mértékben meg-határozza a társadalom tagjainak fizikai jól-létét, munkavégző képességét; akként a közbiztonság, a közélet tisztasága az emberek lelki állapotát, a munkába, a jövőbe vetett hitük meg-alapozását hivatott szolgálni. A választók bizalmát hosszabb távon csak az a társadalmi erő nyerheti el, amelyik hatalomra kerülve betartja ígéreteit, képviselői jó példával járnak elől, - és amelyik úgy is cselekszik, amint beszél, s nem elit-jogok megszerzésére, hanem valós közösségi elismerésre apellál.
Valódi közbiztonságot kell teremtenünk, olyat, amely a közélet morális tisztaságára épül, és amelynek megőrzésére törekszik a társadalmunk minden hasznos tagja. Ez alapvető érdekünk; nem egyszerűen gazdasági, vagy politikai megfontolásokból, hanem azért, mert a mai állapotainkkal nem fogad be minket az Európai Únió.
 2. A felzárkózás megoldási módja

2.1.Költségvetési reform a takarékos államért  

A magyar állam ma több szempontból is aránytalanul sokba kerül: (1) Túl sok elsődleges jövedelmet (adóbevételt) köz-pontosít. (2) A költségvetés túlméretezett, az állam annak túl magas hányadát fordítja „önnön” céljaira. (3) A túlköltekezés „ellenére” az állami funkciók ellátása nem elég hatékony. (4) A hasznos célok, funkciók megvalósítása lényegesen kevesebb ráfordítással is megoldható lenne. (5) Az állami intézmények jelentős hányada látszattevékenységet folytat, felesleges. (6) Az állam gazdálkodása sok tekintetben pazarló, ami szemben áll az állampolgárok többségének alacsony életszínvonalával. (7) Az állami költségvetés sokkal inkább lobby-alkuk terméke, s nem pedig hatékony központi elosztó-rendszer, amelyben ténylegesen a köz érdeke érvényesül. (8) A költségvetés ún. „bázis-szemlélet” alapján működik, amely „kőbe vési a múltat”, s egyik évről a másikra csak jelentéktelen elmozdulást tesz lehetővé. (9) A büdzsé szerkezete elavult, áttekinthetetlen. (10) Az állami költségvetést állandósult hiányra tervezik, ezért  folyamatosan nő a (külső és belső) halmozott adósság, amiért az éves kamat-költségek már 1/4-es, 1/3-os arányt tesznek ki. (11) Sokkal nagyobb a kiadások belső tehetetlensége, mint a rugalmas, ésszerű változtatásokra való hajlam. (12) Ezek miatt a költségvetésben belső, öngerjesztő inflációs tendenciák is érvényesülnek; sőt, tudatos az ún. „inflációs alultervezés”.

A rendszerváltás után máig sem történt meg az állami költség-vetés teljes körű reformja; minden kormány a változatlan, elavult szerkezetet tölti ki „önérdekű” belső tartalommal, ami lényegében a szocialista múlt kétes értékű örökségének továbbélését valósítja meg.
A Fidesz-kormány 1998-ban ígéretet tett egy átfogó költség-vetési reformra, amit aztán gyorsan elfelejtett. Mi végrehajtjuk ezt a reformot, ami egyrészt az elavult szerkezet átalakítását, korszerűsítését, másrészt minden bevételi és kiadási összeg tételes felülvizsgálatát, illetve új, részben más szempontok szerinti újragondolását, összeállítását valósítja meg.
Alapvető irányelveink a következők:
 Csökkentjük az állam és a költségvetés méreteit.
 Felszámoljuk a felesleges intézményeket és funkciókat.
 Az állam működését ésszerűbbé, takarékossá tesszük.
 Mérsékeljük az adóbevételeket.
 Bővítjük az önkormányzatok feladatkörét, támogatását.
 Szanáljuk és fizetőképessé tesszük az egészségügyet.
 Növeljük a kisvállalkozások, a családi farmergazdaságok, a lakásépítés állami támogatását, kedvezményes hitelezését.
 Visszaállítjuk az oktatás (a tanulás) teljes ingyenességét.
 Jelentősen bővítjük a szociális juttatások körét és mértékét.
 Visszaállítjuk a társadalombiztosítási önkormányzatokat.
 Megvalósítjuk a teljes körű és valós közbiztonságot.
 Felszámoljuk a korrupciót a közélet minden területén.
 2.2.  Európai munkáért európai jövedelmeket  

Nem igazságos, hogy amíg a magyar nemzetgazdaság GDP-színvonala már eléri az Európai Únió tagországai átlagának a felét, addig a bruttó nominálbéreink csak az átlag 1/5-ét teszik ki. Még tovább nő a látható igazságtalanság nagysága, amint meggondoljuk, hogy a mostani GDP-lemaradásunk azért ilyen mértékű, mert még csak most értük el újra az 1989-es fejlettségi szintet. Nagyon valószínű, hogy a növekedési ráta javunkra mutatkozó (4 %/év, míg az Únióban csak 1-2 %/év) különbségében komoly szerepe lehet a termelékenységnek, amelyet a magyar munka már évek óta produkál. Végképp nem igazságos tehát, ha a magyar munka intenzitását és jó minőségi színvonalát Európa és a világ piaca nagyságrendileg alacsonyabb bérekkel honorálja! Nem igazságos, hogy azért, mert a II. világháborút lezáró nagyhatalmi béke a keleti térfélre osztotta hazánkat; a cserearány-romlás, a külföldi hitelek, az eladósodás és a privatizáció után most még a béreken is rajta veszítsünk! Nem igazságos, de a piaci alku soha nem az.
Minden lehetséges eszközzel meg kell próbálnunk a magyar munka valós értékét érvényesíteni az árakban: a nemzetek együttműködésében, az európai és a világpiacon egyaránt. Nem lehetünk az Európai Únió bérmunkás beszállítói, afféle „minimálbér-alkalmazottak”, mert amennyiben így lépünk be az Únióba, ez egyrészt rögzül, másrészt fokozatosan a fejlődés komoly akadályává válhat, hiszen az alacsony jövedelmeink korlátozzák a belföldi fogyasztási piac dinamikus bővülését.

A magyar bérek gyors felzárkóztatása érdekében nemzeti bérprogramot fogunk kidolgozni, amely egyrészt rendezi a belső következetlenségeinket, az alapvető aránytalanságokat; másrészt olyan automatizmust valósít meg, ami rendszerében biztosítja a lemaradás felszámolását. Egy furcsa kettősségről sem szabad megfeledkeznünk! A magyar életszínvonal sokkal alacsonyabb az úniós átlagnál, ami hátráltatja a belépésünket az Európai Únióba, ugyanakkor a belső piac jelentős korlátja. Másfelől azonban tudjuk, hogy a gyors gazdasági növekedés motorja a külföldi tőkebefektetés összege (a multinacionális cégek beruházási készsége), ami pedig döntő mértékben a béreink alacsony szintje által motivált, tehát megtörténhet az is, hogy a béreink emelésével elveszítjük a növekedési tempó-előnyünket. Tárgyalnunk kell, ami kölcsönös áldozatokkal jár, de nem engedhetünk abból, hogy európai minőségű munkáért fokozatosan elérhessük az európai bérszínvonalat is!

Mindazonáltal belföldi vonatkozásban az alacsony életszín-vonal már semmiképp nem tartható tovább fenn. Az árszintünk már régen „európai” (sőt, világ-!); ami pedig „egyötödös” bérrel kombinálva egy európai éhbér-szintnek felel meg... Bizonyítja ezt a döbbenetes tény, hogy a nettó béreink jelentős hányada nem fedezi a megélhetés költségeit, a létminimumot sem!
Béreink, jövedelmeink (és az alapvető társadalombiztosítási juttatások) felzárkóztatása érdekében a következőket tesszük:
 Nemzeti bérprogramot dolgozunk ki.
 A fogyasztói kosár alapján differenciált (aktív kereső, nyug-díjas, fiatalkorú) létminimum-számításokat végzünk.
 A fogyasztói kosárban elismertetjük a létfenntartás minden szükséges költségét, beleértve a lakásszerzést is.
 A minimálbért, a minimál-nyugdíjat (a munkanélküli segélyt, a családi pótlék, a GYES és a GYED összegeit is) igazítjuk a létminimum differenciált összegeihez, azzal a céllal, hogy létminimum alatti kereset, illetve ellátás ne fordulhasson elő.
 A minimálbért és a legkisebb nyugdíjakat tehát létminimum fölé emeljük; arányosan növeljük a szociális juttatásokat is.
 Megszűntetjük a minimálbér adóztatását.
 A minimálbért szakképzettség szerint differenciáljuk.
 Kidolgoztatjuk az új szakmai-ágazati bértáblázatokat.
 Csökkentjük a személyi jövedelemadó kulcsait, illetve szét-húzzuk az adózás sávjait, hogy a kisebb jövedelműek nettó pénzkeresete megnövekedjék.
 2.3  Az adórendszer komplex reformja 

A 14 éves magyar adórendszer teljes körű reformja már régóta esedékes, tekintve, hogy lényegileg 1988. óta változatlan tartalommal és formában működik; pedig 1990-ben lezajlott a politikai rendszerváltás, majd azt követően a nemzetgazdaság  átfogó szerkezetváltása, aminek következtében a termelési, kereskedelmi, gazdálkodási, pénzügyi, vagyoni, jövedelmi és bérezési viszonyok, a gazdaság egész szerkezete gyökeres változáson ment át. Ha pedig elfogadjuk, hogy az adórendszer lényegi ösztönzési és elosztási folyamatokat, teljes viszony-rendszert generál, akkor egyértelművé válik, hogy ma miért nem lehet optimális ugyanaz az adórendszer, amelyik már 14 éve működik. Az új típusú társadalmi preferenciák, állami prioritások megvalósításához egyszerűbb, de korszerűbb adó-rendszerre van szükség; ugyanakkor az Európai Únióhoz  közelgő csatlakozásunk is felvet bizonyos jogharmonizációs és „kompatibilitási” kérdéseket, másfelől az adórendszerünk fejlesztése bizonyos „önvédelmi célokra” is felhasználható.
Magyarország, a magyar lakosság a valós jövedelmeihez képest túladóztatott, - ebből következően, és ezen túlmenően is az állami költségvetés túlzott mértékben központosítja a jövedelmeket, amely pénzeszközöket egyrészt a növekvő külső és belső eladósodás (mert az csak relatíve csökken, abszolút mértékben folyton nő!) kamataira, tehát az adósság-szolgálat teljesítésére költ, másrészt ebből finanszírozza túl-költekezését, ami az állami funkciók kellően nem hatékony gyakorlásából, illetve a takarékosság hiányából fakad.
Megjegyezzük, hogy a már ismertetett költségvetési reform-elképzelésünk önmagában feltételezi a komplex adóreform megvalósítását, hiszen a kettő szervesen összefügg.
Tervezett intézkedéseink a következők:
 Elemezzük az összes adófajta hatásmechanizmusát, meg-szüntetjük a „felesleges” adókat, egyszerűsítjük a rendszert.
 Csökkentjük a személyi jövedelemadó kulcsait, széthúzzuk a sávokat, hogy a keresők nettó jövedelme növekedjék, és megszüntetjük a minimálbér adóztatását.
 Csökkentjük az általános forgalmi adó kulcsait, miáltal a fogyasztói árak szintje, s az infláció is mérsékelhető.
 Új típusú adózási formákat vezetünk be a kisvállalkozások (átalányadó), a családi farmergazdaságok (családi adózás) és a családok (családi jövedelemadózás) tekintetében.
 Egységesítjük az adórendszert, ami azt jelenti, hogy azonos adózási feltételek között működhet mindenfajta vállalkozás, legyen akár külföldi, akár belföldi.
 Ezzel összefüggésben csökkentjük, illetve megszüntetjük a külföldi vállalkozások adókedvezményeit.
 Megszüntetjük az egészségbiztosítási járulék és a nyugdíj- járulék beszedésének és kezelésének az adó-jellegét, és a társadalmi szolidaritás működtetése jegyében visszaállítjuk az autonóm társadalombiztosítási önkormányzatokat, majd  állami portfoliót biztosítunk a számukra, amely hozadékából az önrendelkezésük önfinanszírozássá alakulhat át.
 Megszüntetjük az egészségügyi hozzájárulást.
 A központi állami adóbevétel lényegesen nagyobb hányadát bocsátjuk a helyi önkormányzatok rendelkezésére.
 Minden eszközzel igyekszünk gátolni, hogy az állam tovább adósodjék (államkötvények) a kül-és belföldi bankoknak, megállítjuk Magyarország eladósodását, a büdzsé kamat-költségeinek a növekedését.
 2.4.  A kisvállalkozások támogatása (átalányadózás) 

A kisvállalkozások, de különösen a mikro-és a „kényszer”-vállalkozások ma - a Kormány minden siker-propagandája és  handabandázása ellenére - a gazdaság számkivetettjei és az adórendszer kiszolgáltatottjai; nemhogy elvárható támogatást nem élveznek, hanem ezernyi hátrány sújtja működésüket.
Mintha az állam minden port rajtuk akarna elverni, ahelyett, hogy kedvezmények nyújtásával a felfejlesztésükre törekedne. A kisvállalkozásokra vonatkozó adórendszer a legkeményebb, sokkal nehezebb - gyakorlatilag teljesíthetetlen - feltételeket diktál, mint bármilyen más gazdálkodók esetében. Ugyanakkor a kisvállalkozások, és különösen a kényszervállalkozások nem juthatnak semmilyen hitel-forráshoz sem, ami lehetetlenné teszi a bármikori felzárkózásukat, hiszen önerőből képtelenek beruházni. Sorsuk a vegetálás, a lassú tönkremenés.
Az az ország, amely a vállalkozások támogatását nem a leg-kisebbeknél, a legelesettebbeknél kezdi - megragadva alkotó kezdeményezésüket, felzárkóztatásuk érdekében! -, fejlődése legdinamikusabb lehetőségeiről, a saját motorjáról mond le; s önszántából, végleg kiszolgáltatottá teszi nemzetgazdaságát a külföldiek, a multinacionális befektetők előtt.
Mi, szociáldemokraták pontosan felmértük, mekkora esélyek rejlenek a csupán néhány főt foglalkoztató kisvállalkozások fejlesztésében, hiszen ezek többsége jobbára azért „önellátó”, mert a nemzetközi társaságok modern technológiája már nem igényli a rutinos, univerzális szakemberek foglalkoztatását, - vagy azért, mert inkább a függetlenséget választotta, szemben a futószalagos tömegtermeléssel. A nemzet számára óriási anyagi veszteség, ha a szellemi tőke legképzettebb rétege fel-számolásra ítéltetik, tönkremegy a készpénz hiánya miatt.
Szeretnénk a szabad versenyben egyenlő esélyt biztosítani a magyar kisvállalkozók számára, ezért a következőket tesszük:
 Mint említettük, megszűntetjük a kisvállalkozások hátrányos helyzetét; egységes adórendszert dolgozunk ki, amelyben az esélyeik azonosak a közép-és nagyvállalatokkal.
 Megszűntetjük a tételes egészségügyi hozzájárulást.
 A - különösen az Európai Únió vonatkozásában - még nem versenyképes, az optimális üzemnagyságot még nem elért (maximum 10 főt foglalkoztató) kisvállalkozások számára bevezetjük a kedvezményes átalányadózás rendszerét, ami abban áll, hogy meghatározott üzemnagyság eléréséig csak egyfajta, egyösszegű  átalányadót köteles fizetni, profitját addig előírt arányban fejlesztésre és jövedelemre fordíthatja.
 Teljesen megoldatlan kérdés ma a kisvállalkozások banki, és állami kockázatvállalással történő hitelezése. A rendszer-váltás óta alakult ki az a rendkívül kényelmes, monopolista bankárszemlélet, miszerint „bankhitelt csak az kaphat, aki bebizonyítja, hogy nincs rá szüksége”. A kicsik helyzete épp ettől vált végképp reménytelenné, - hiszen a két-és félszeres fedezet-biztosításhoz sem termelési-, sem magántulajdonú portfolióval nem rendelkeznek. Mivel a bankok ma már nem vállalják azt a gazdaságfejlesztő célú hitelezési kockázatot, amire (mint bank!) eredetileg létrejöttek; az állam kénytelen azt helyettük felvállalni. Ezért valódi Kisvállalkozási Bankot kívánunk létrehozni, amely állami pénzeszközökből fedezeti kockázatot vállal a szükséges hitelfedezettel, és önerővel nem rendelkező kisvállalkozások felfejlesztéséért.

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a mi célunk nem „a kis-és középvállalkozások támogatása”, mert az összevonásnak semmi értelme, vagy egyéb létjogosultsága nincsen. A Fidesz-kormány a kisvállalkozások „nevét” használta fel arra, hogy a holdudvarába tartozó közepes méretű vállalkozásokat, pl. a Széchenyi-terv keretében támogassa. A közép-vállalkozások üzemi mérete akkora, hogy külön támogatott felfejlesztésükre nincs szükség; ennek megoldása banki feladat, a szokványos hitelezési eljárás keretei között. Támogatásra kizárólag az ön-erős fejlesztésre (hitel-)képtelen kisvállalkozások szorulnak, - ennek megoldása az állam feladata.
A kis-, és a középvállalkozások gyökeresen eltérő gazdasági struktúrákat, jövedelmi rétegeket takarnak; ezért e kategóriák  bármilyen célú összemosása nem más, mint demagógia.

2.5.  A családi farmergazdaságokért  

A rendszerváltás utáni eddigi három kormány semmit nem tett azért, hogy segítse a családi farmergazdaságok létrejöttét, ami pedig az Európai Úniós csatlakozásunk elemi feltétele. A mezőgazdaság kapott ugyan többszáz-milliárd forintnyi állami támogatást; ám ebből semmilyen farmergazdaság nem nőtt ki. Az Orbán-kormány sem rendelkezik határozott ez irányú koncepcióval; csak a nagygazdaságok szétverésén fáradozik.
Ezért az alábbi intézkedéseket tartjuk fontosnak:
 A Farmergazdaságok Bankját célszerű létrehozni, amely egyrészt a művelt termőföldek megvásárlásához, másrészt az őstermelői vagy családi kisgazdaságok technológiai beruházásaihoz nyújt kedvezményes állami bankhiteleket.
 A mezőgazdasági kisvállalkozások számára megteremtjük, illetve biztosítjuk ugyanazt az átalányadózási rendszert, amit a kisvállalkozások adórendszerénél már említettünk.
 Speciálisan kedvezményes adózási formaként bevezetnénk a családi átalányadózás rendszerét; ami egyrészt segítené az optimális üzemnagyság eléréséig tartó fejlődés pénzügyi finanszírozását, másrészt áttérési modellé válhat a családi adózásra, általában.
 2.6.  A családi jövedelemadózás megteremtése  

Egy olyan országban, mint Magyarországon, ahol százszoros a jövedelmi különbség, és 5 millióan (a népesség fele) élnek a deklarált (ám hamisan alacsony) létminimum-összeg határán; már 6-8 évvel ezelőtt indokolt lett volna a családi jövedelem-adózás (CSJA) bevezetése, a társadalmi egyenlőtlenségeket csak felnagyító személyi jövedelemadózás (SZJA) helyett.
A dolog lényege, hogy a mai rendszer igazságtalanul elveszi a jövedelmek 30-40 %-át a kereső család-fenntartóktól, és nem vesz tudomást a családban nevelkedő gyermekekről, és azok számáról; pedig az egy főre jutó jövedelem fejezi ki valósan a család, mint a gazdaság legkisebb kollektív jövedelmű alap-egységének közös anyagi és szociális helyzetét egyaránt.
A mai kormány az adó-visszatérítés indirekt, és egyébként is kétes módszerével operál, amely visszatérítésben csak a fő-állású munkaviszonnyal rendelkezők részesülhetnek, miáltal a társadalom széles rétegei kimaradnak a kedvezményből.
Mi, szociáldemokraták egyáltalán nem a maximális adóbevétel elérésében vagyunk érdekeltek, hanem abban, hogy minden család (és főként a nagycsaládosok) rendelkezzenek azzal a jövedelemmel, amely a gyermeknevelés, a családfenntartás költségeit maradéktalanul fedezi. Ezért nem adó-visszatérítés formájában próbálunk egy kivételezett körnek kedvezményt nyújtani, hanem el sem vonjuk, tehát meghagyjuk a családok megszerzett jövedelmét, oly módon, hogy a családok egy főre jutó jövedelmét fogjuk sávosan adóztatni, vagyis általánosan  bevezetjük a családi jövedelemadózás rendszerét.

Vác, 2002. január

                                             Czike László