Czike László                         

    A rendszerváltás utáni államrend kérdései     

1. Bevezetés  
A dolog úgy kezdődött, hogy ‘megint csak’ (bár most még viszonylag távolinak tűnik a következő országgyűlési választások 2006. évi idő-pontja!) pártprogramot kellene írni; végre olyat, amely nem az 1990-es ‘rendszerváltó állam’ illegitim pótcselekvésének toldozott-foldozott legújabb kori ‘változata’, hanem valamilyen eredendően eredeti vízió, egy olyan állam elvi leképezése, amilyent valójában látni szeretnénk.

Egy olyan államrend és egy olyan cselekvési program, mely a magyar állam történelmi gyökereihez tér vissza, a történelmi múlt autentikus folytatása; - s mint ilyen, a népfelség elvét, a Szentkorona-tant tekinti az összes mai jogok, a cselekvési szabadság ősi jogforrásának. Előre kell bocsátanom, hogy jómagam azok közé tartozom, akik véleménye szerint a mai magyar ún. ‘liberális polgári jogállam (demokrácia)’ nem legitim, legalábbis a felsorolt történelmi okok miatt: (1) Magyar-ország elveszítette politikai, jogi és tényleges függetlenségét, amikor a II. világháború végén, 1944. március 19-ikén országunkat megszállta a hitleri német hadigépezet, a Wehrmacht. (2) A párizsi békekötéssel a győztes nagyhatalmak (USA, Anglia, Franciaország és Szovjetúnió) lezárták ugyan a világháborút; ám Magyarország a szuverenitását nem nyerte vissza - a német katonai megszállást felváltotta az orosz, amely ‘ideiglenes’ jelleggel 1991. júniusáig tartott. (3) Időközben 1990-ben lezajlott az ún. ‘rendszerváltás’, amit 15 év történelmi távlatából szín-játéknak (tragikomédiának, pamfletnek vagy még inkább egyszerűen bohózatnak) tekinthetünk, mivel nem a népfelség elvéből indult ki, s nem is állította helyre a hiteles magyar állam jogfolytonosságát - ‘csak úgy’ bevezetett egyfajta nemzetközi látszat-demokráciát; nép-nemzeti sajátosságaink figyelmen kívül hagyásával, illetve teljes mellőzésével. Ez az ún. ‘polgári jogállam’ nem szerves folytatása sem a Kiegyezés (1867.) utáni, monarchisztikus keretek közötti polgárosodásnak, sem a II. világháború előtti Horthy-korszaknak; - sőt, megkísérli kitörölni ‘emlékezetünkből’ a szocialista Magyarország minden kétségtelenül megszerzett, felépített tényleges vívmányát, valamint 1956. történelmi csodáit is, amelyekkel államjogi, polgárjogi és demokrácia-teremtési, illetve humanisztikus értelemben példát mutattunk a szabad világnak.

A rendszerváltás nem a történelmi gyökerek talaján, nem a népfelség elve alapján és főleg nem a nép valós akaratából történt; így az általa létrehozott polgári jogállam - minden látszólagos vagy valós ‘erényei’ ellenére - illegitim; a teljes politikai és államjogi szervezeti rendjével, berendezkedésével együtt. Meg kell állapítsuk, hogy a rendszerváltás révén kialakult struktúra nem más - nem több, nem jobb -, mint a volt reformkommunista diktatúra voluntarista államának megerőszakolt, új spontán mutációja; pontosabban annak toldozott-foldozott tökéletlen változata. Lehetséges, hogy az ‘átalakítás’ (peresztrojka) eredménye tökéletesen kielégíti az annak lényegét kiagyaló idegen nagyhatalmak és háttérhatalmi szellemi műhelyeik érdekeit és igényeit; de a magyar nép ‘ez irányú szükségleteit’ semmiképpen nem. Mikor valamiféle új, a történelmi magyar nemzet jövője felépítésének ország-programján gondolkozunk; elvileg szükségképpen kétfajta megoldás között lehet választani: (1) Vagy folytatjuk a mára kialakult skizofrén demokratúra toldozását-foldozását és akkor semmivel nem vagyunk különbek, mint ‘rendszerváltó’ honi eurokommunistáink; vagy (2) ‘Mindent’ elölről, a gyökerektől kezdünk újra; vagyis olyan új típusú államot alkotunk, amely nem is hasonlít a jelenlegi ‘állatorvosi ló’ torz-képződményhez. Szeretnénk az utóbbi elvárásnak megfelelni, hogy végre kiléphessünk a bűvös körből; melyben a frissen kikelt globalizációs elitünk vezetett tévútra valamennyiünket. Nézzük mindenekelőtt a jogforrásokat:

Drábik János írja az „Uzsoracivilizáció” II. kötetében az alábbiakat: „Ezen írás célja figyelmeztetni a magyar Országgyűlés tagjait - és a magyar állampolgárokat - az Európai Únióba történő belépéssel járó óriási hátrányokra és Magyarország függetlenségének a végleges fel-adásával járó veszélyekre. Először is azt kíséreljük meg bizonyítani, hogy az államok feletti JOGOT, amely az államot kötelezi, az állam a „JOG uralmának” durva megszegése nélkül nem változtathatja meg, ha igényt tart arra, hogy jogállamnak minősüljön. A következőkben kifejtjük, hogy a magyar állam felett álló ezen nem megváltoztatható JOG a magyar történelmi alkotmány, melyet a Szent Korona jelképez és tartalmilag a róla szóló tan foglal össze. A Szent Korona-tan egy-ben a magyar nép metafizikai háttere, a nép-és nemzetvallás szerepét is betöltő transzcendens dimenziója. Végül rátérünk, hogy a belsőleg fokozatosan elbürokratizálódott és antidemokratikussá átalakult EU beolvasztja Magyarországot. Ebből az ellenőrizhetetlen kolosszussá növekedett államok feletti birodalmi struktúrából nem lehet kilépni, és kizárni sem lehet senkit; - tehát végleg elvész a magyar nép saját önrendelkezése, az ország függetlensége, a történelmi alkotmány jog-folytonosságának a helyreállítása és ezzel együtt a magyar föld. Mert a magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép. Érdemes-e vállalni fejenként és évenként 19 ezer forintért - optimális esetben is csak ennyi előnnyel járhat az EU-tagság - ezt a nemzeti önfeladással járó, Trianonnál is nagyobb tragédiát jelentő sorsdöntő lépést? Az  EU ma már sokkal inkább az egykori Szovjetúnióhoz hasonlít, mint az eredeti Közös Piachoz. Felmértük már, objektív ismérvek alapján, hogy mennyi hátrányt jelent ez a beolvadásig elmenő integráció? És közöltük-e ezt megfelelő formában az ország népével? Elemeztük-e, hogy kinek kell jobban a másik? Az Európai Úniónak kell-e Magyar-ország bekebelezése, és a vele járó hatalmas haszon, - vagy nekünk, magyaroknak, az önrendelkezésünkről való végleges lemondásunkért az évi 19 ezer forint?!”   

Amikor Drábik János a fenti sorokat írta; Magyarországon még nem zajlott le az EU-ba belépéssel kapcsolatos népszavazás. Mondhatjuk úgy is, hogy elemzését felvilágosító célzattal írta, - éppen azért, hogy aki megérti ez irányú ‘választói felelősségét’, az szavazzon nemmel...
Ma már a kérdés, illetve a nemzetállam függetlenségéért aggódó fel-vetés nagyjából aktualitását vesztette, mert 2003. tavaszán a magyar nép ‘ügydöntő kisebbsége’ - a vonatkozó jogszabály szerint érvényes szavazással - eldöntötte, hogy Magyarország az EU tagja legyen. (Sőt, 2004. májusában az Európai Únió ‘teljes jogú’ tagjai is lettünk.) Még teljes súllyal, az államjogi problémakör teljes spektrumában felmérni sem vagyunk képesek: mi minden hátránnyal járt ez a döntés?! Annyi mindenesetre biztos, hogy a magyar függetlenség - örökre? - elveszett; és a magyar föld, a magyar haza egyetemes részvénytulajdonná, úgy- nevezett szabad mozgású tőkévé alakult át. Történelmünknek tehát itt a vége; - ettől kezdve lehet beszélni magyar régióról, népviseletről és népi táncról, magyar zenéről és kultúráról, de önrendelkezésről nem. Ha teljesen tárgyszerűek vagyunk, azt kell mondanunk, hogy ezentúl a magyar népnek már nemcsak a harácsoló, pazarló reform-kommunista establishmenttel kell megküzdenie, hanem az EU szintén méregdrága,  igazából ‘működésképtelen’, szintén velejéig korrupt bürokráciájával is. Az adóterhek szó szerint megduplázódhatnak, amit pl. az általános forgalmi adó jelentős hányadának átutalási kötelezettsége reprezentál, amint hogy a legújabb ‘rémhírek’ szerint Magyarország szinte már a belépéstől számítva nettó befizetővé válik, ami lényegében azt jelenti, hogy az EU részben már a magyar állampolgárok adóbefizetéseiből is fogja támogatni például a dán mezőgazdasági kisvállalkozókat; míg a magyar mezőgazdasági kisvállalkozók számára olyan teljesíthetetlen termelési feltételeket írnak elő, amelyek kihúzzák a kisgazdáink alól a talajt (a termőföldet), hogy százezrével váljanak földönfutó munka-nélküliekké. Innentől kezdve már nemcsak a magyar kommunista párt rendőrsége fog vigyázni ‘a fennálló demokratikus rendre’, a renitens tömegmozgalmak csírájában való elfojtására, hanem belga, francia és olasz vízágyúk néznek majd farkasszemet a netán mégis tüntetőkkel...

Petőfi Sándor gondolatai váratlan fordulattal nyerik vissza százötven-egynéhány évvel ezelőtti aktualitásukat: ha a magyar nemzet egyszer  újból fellázad; nemcsak az itthoni, de európaúniós kamatrabszolga-tartóit is le kell majd győznie, vagyis csak egyvalami segíthet rajta, a világforradalom, amelynek végeredménye globális világszabadság lesz. Sajnos az események jóval gyorsabban peregnek, mint ahogy az ötven éves rémálmából alig 15 évvel ezelőtt ‘felébredt’ magyarság ezt követni, illetve feldolgozni képes: az ún. rendszerváltással elvették a népfelség-előjogunkat, a társadalmi tulajdonunkat; az európaúniós beléptetéssel pedig a nemzeti függetlenségünket és a földet, vagyis a hazánkat is tőlünk. Mi tízmillióan ebből nem vettünk észre - semmit!

A magyar társadalom sajnálatos, eléggé el nem ítélhető módon össze-verekedett azon, hogy ‘a vonat’ jobboldali, vagy baloldali ablakaihoz ülhessen, napfényre vagy árnyékba; - miközben az expresszvonat az összes rajtaülőt (a menetiránnyal szemben ülőket is) egy szakadék felé röpíti, amelynek a mélyére zuhanva minden ‘előny’ az értelmét veszti. Ilyenformán lényegében ‘már csak nosztalgiázgathatunk’ államjogról, vagy bármiről, ami az ezeréves államiságunk egykori öröksége volt; - többé már sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy világállami integrációs tömb (értsd: az Európai Únió) egyik provinciája (régiója!) vagyunk csak, amely nem ‘a nagyok’ (az alapítók) egyenrangú társa, hanem afféle perifériális végvár - Bizánccal és a Balkánnal szemben. Ezek után már csak az lehet a nagy történelmi kérdés, hogy békésen, újabb világháború nélkül olvadunk-e majd össze egyetlen közös világ-állammá az Amerikai Egyesült Államokkal, vagy előbb még megérjük a gigászok, az Egyesült Európa s az Egyesült Államok világháborúját, s csak az (Armageddon) után jön létre a végső fúzió. Akár így történik majd, akár úgy; álmodozni - legalábbis egyelőre - még nem tilos...