Czike László

                         A kritika kritikája:
                 Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!

Molnár Gál Péter – vagy ahogy’ a Napkelte, esetleg az ATV valamelyik sztár-riportere, mi több volt népidemokratikus véleményformálója mondotta/mondaná: „emdzsípí” -, a mostanában nem csupán veretes színikritikáiról elhíresült firsz (a franc tudja, mit is jelent ez a misztikus cím: „hebefrén firsz”!) tűhegyes tollával most éppen Sándor György humoralistát vette célba, s az alant elemzendő hebe-hurgya hablatyot vetette papírra, miután végignézte az előadás bemutatóját. Ám-bátor „fel is lépett” a műsorban, mint egy bizalmas jelentés alkalmi felolvasója; - kérgesre szikkadt kritikusi lelkét a darab különösképp nem érintette meg…
Ezúttal következzék „a hóhér akasztása”: hebefrén fityisz a magamutogatónak!
 
„Több őrült naplója, avagy 15 évünk elszelelt” címmel játssza az Asbóth utcai Shur-ban Sándor György a Sándor György írta, sőt összeállította új műsorát, Sándor György rendezésében, Sándor György díszletében és Sándor György jelmezterveiben. Az elején bejön a szomorú humorista sámlival kezében. Leül az első sorban, a nézők közé. Aggodalmasan pillant a szomszédjára. Várja az előadás kezdetét. Sokáig várja. Rájön: éppen ő az előadó itt. Aztán középre kászálódik. Állva ugyanolyan, mintha ülne. Előadva, mintha néző volna.  Amit mond: őrültség, de benne van a rendszerváltás.”

A méltatás eme szakaszából megtudtuk: mindent Sándor György csinált, aminek  „oka lehetett” színházi (fiskális) takarékosság, már-már „beteges” tökéletességre törekvő egoista hajlam, krónikus létszámhiány vagy fluktuáció, megalomániás mindent-akarás, vagy mindez így együtt, ami a legvalószínűbb. Vagy csupán egy nosztalgiázó utánérzés: az egykori Popriscsin, a Darvas Iván, Gogol „Egy őrült naplójá”-ban sem ’mindent’ csinált egymaga, pedig akkor és ott – a hetvenes években – tényleg csak egy őrültről volt szó, most és itt már több őrült a téma.

De hát: egy vagy több, nem mindegy? Azóta megszaporodtak – a pénz elfogyott. Tán azért fogyott el a pénz, mert most már több őrültet kell kiszolgálni, eltartani, mint korábban (a hetvenes években)? Netán ez az új önálló est eszmei mondani-valója? A több őrült fogja – a saját naplójából – elénk tárni, hová is tette a lopott holmit? Tolvaj s kárvallott nem sokban különböznek? Megfigyelő és megfigyelt – közös gyékényen árulnak? Az álláspont nem haladja meg az üléspontot? Nem több az előadó egy ráérős nézőnél? Az előadás nem is (lesz) több néhány (több) besurranó tolvaj, vagy „egy komplett őrült” sajátos naplója felolvasásánál? Ez a műsor vajon forradalmi lázítás, vagy csak egy újabb svédcsavar a köpönyegen? Eddig ti néztetek engem, mostantól én nézlek benneteket – stabilan hülyének?
A rendszerváltás csak új műsor, melyben megsokasodtak az őrültek? Ki az őrült, a rendszerváltók vagy csupán a humoralista? Itt már mindenki megőrült, és saját naplót ír önvédelemből egy igaz történelem-könyv helyett, ami többé már nincs? Végkimenetelében a rendszerváltás óta – ki merjem ejteni? - a miniszterelnök is már csak „egyszerű őrült” lenne: közülünk? Aki a rendszer(váltás) túsza-foglya?  

The show must go on. „A badarságai bölcsességnek bizonyulnak. Téves eszméi mögül fölfénylik az aranyigazság. A gyermeteg összeférhetetlenségei igazság-talanságok elleni lázadássá állandósulnak. Romlott szövegek hangzanak el a színpadról. Vendégszövegek. Elszabadult mondatok. Mondat-omladékok. Szó-romok. Foszlányok. Álközmondások. Újsághírek. Hirdetések.” A kritika immár jól (rá)érezhetően rímelni igyekszik az egykori Popriscsin dadaista szövegére, és ravaszul úgy tesz, mintha Sándor György egy őrültet alakítana. Ez nagy tévedés!

Sándor György az első szótól az utolsóig – jól tudja, mit beszél. Sőt, szelídebben már nem is lehetne szólni arról a többrétegű (minden rétegű) őrültségről, amihez semmi közünk, mégis kéretlenül körbevesz minket. Sándor György a legkevésbé sem a tévedés eszméi között tobzódó, „őrült” Popriscsin! Az aranyigazság nem a téveszméi mögül fénylik fel, hanem éppen, hogy az „őrültség” álruhája alá bújt bölcsességéből. Az őrült(ek)et ezúttal sem a színpadon kell keresni. Az őrültek a nézőtéren ülnek, no meg a politika világában, az emberek fejére nőve - a valóság „felett”. Az őrültek, akik káini féltékenységből, önző hatalomvágyból erőszakot tesznek a világ természetes isteni, társadalmi törvényein, kijátsszák azokat „saját boldogulásukra”. Popriscsin – a távoli hetvenes években – badarságokat beszélt ugyan, de „az őrültségében” volt „rendszer”. Sándor György azonban a mások, a több őrült naplóját meséli el, a saját olvasatában. A több őrült rendszerváltását adja elő, a próféta felelős bölcsességével. Összeférhetetlenségei „csak annyiban” gyermetegek, amennyiben a gyermek még nem követett el halálos bűnöket, és nem is szándékozik elkövetni azokat. Nem is az igazságtalanságok ellen – amik mindig voltak – lázad, hanem a több őrült gátlástalan, külső agresszori fellépése ellen, ami több, mint őrültség: rendszerváltás. Romlott szövegek nem hangzanak el a színpadról, csak a romlottság ostorozásai, ami nem ugyanaz. A romlottságok ezúttal (is) a nézőtérről hangzanak el. Az ellen, arról, aki soha romlott nem volt.

Aki nem újsághíreket és/vagy hirdetéseket olvas fel, abban reménykedve, hogy a foszlányok majd önmaguktól értelmes gondolatokká transzformálódnak a néző/ hallgató fejében. Sándor György – szemben a kritikával – pontosan tudja, hogy a rendezetlenségből, a káoszból, a semmiből nem lesz semmi (mint ahogy hiába is rázogatnánk egy zsákban egy nagy halom rádióalkatrészt, spontán soha nem áll össze vevőkészülékké!): csak Isten teremtő és gondviselő energiája mozgatja a világot. Az „előadó” jó hírt hoz nekünk, mert az örökkévalóságot reklámozza.

Idegesítő, hogy még mindig nem tudom, mit jelent az, hogy: „hebefrén firsz”! A baljós hangzású cím valami ravasz, dupla-fenekű előítéletet sejtet. Nézzük meg az Idegen Szavak Szótárában! „Hebephrenia” (görög) = serdüléses elmezavar. Ahá! Hát innen fúj a szél! (A „Firsz”: a szolga neve Csehov „Cseresznyéskert”-jéből.) Jó volt megnézni! Tehát Sándor György egyetlen „mentsége”, hogy nem a megfelelőképpen szocializálódott, vagy „másként” kifejezve: problematikusan serdült, vagyis máig magában hordozza „serdüléses elmezavarát”, amit netalán skizofréniában azonosíthatunk? A „Több őrült naplója” írója, szerkesztője, elő-adója, rendezője, stb. „önnön őrültségét” vetíti ki a világra: mindenki mást tekint bolondnak, épp’ mert „betegségének lényege”, hogy a világot látja abnormisnak, saját maga helyett. Sőt, még tettestársakat is keres, toboroz ön-és közveszélyes bolondériájához, mert képtelen megérteni identitás-zavarainak valódi forrását. A „hebefrén firsz”, a serdületlen, vagyis bal helyett jobbmenetesre, félreserdült író és előadóművész színházába csalja és beavatja kizökkent lelkivilágába, mi több: csehovi szolgaként, firszként aggodalmaskodva ijesztgeti a gyanútlan és ártatlan, naiv közönségét – olyasvalamikkel, oly’ képtelen világ-látásmóddal, paranoiás fantazmagóriákkal, amelyek csak rémlátomások saját lelki törésvonalai mentén.

Mindez – kibontás és kicsomagolás után - egyenesen következik „a kritikából”, amely igazából egy ügyesen kódolt figyelmeztető jelentés, mely egyaránt szól a hebehurgya firsznek és a személyzetisnek: vigyázzatok, íme azonosítottam a kór okát, valós mibenlétét, várható lefolyását, összes következményeit: terjed a kór, lokalizáltam „őrültségei” ősforrását, mely egy ragály veszélyével is fenyeget. S azt sem nehéz „lokalizálni”, mi lehet minden hebefréniák kritikusan kiszaszerolt ősforrása. Megleljük Emdzsípí korábbi kritikájában, amelyet Sándor György egy másik, rendszerváltás előtti műsoráról, a „Lyukasórá”-ról nemrégen írt. Idézem:

„Idővel katolizált. Ez legszemélyesebb ügye. Elhagyta közönségét. Új közegben új publikumot keresett. Elhagyta a régi barátait. Minek következtében a régi barátai (is) elhagyták. Más deszkákat keresett magának. Másfajta nyomó-papírokat. Ebből az időből emlékszem talán a Magyar Nemzetben megjelent mondatára: „A keresztény-zsidó párbeszéd nem azt jelenti, hogy vitatkozom önmagammal.” Mesteri gondolatcsavarás, kifejezi közös meghasadtságunkat.”     

Csak pár visszafogott megjegyzést tennék. The show must go on? Amennyiben a katolizálás S. Gy. "legszemélyesebb ügye”, akkor a kérdésfelvetés mit keres a nyilvános színikritikában? Azért az összes dossziék mind még nem nyilvánosak! A (hamis) rendszerváltás azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy azelőtt titokban kádereztünk, mostantól majd nyilvánosan! Hanem azt, hogy mostantól többet egyáltalán nem káderezünk. Másrészt M. G. P. akkor is gyökeresen félreértette a művész nyilatkozatát, éppúgy, mint most az előadását. (1) S. Gy. azt adta a világ tudtára, hogy a párbeszéd szüksége és készsége a számára új evangelizáció. (2) Az evangelizáció igénye nem gondolatcsavarás, hanem küldetés. (3) Tisztelettel jelzem, hogy Sándor György egyszer se’ hasadt meg – sem akkor, sem most. (4) Ami a mi „közös meghasadtságunkat” illeti – nos, ez is tévedés. Nem hasadtunk meg, egy ízben sem. Minket ugyanis tudatosan, szándékosan kettéhasítottak, - és tovább hasítanak még ma is, mint a hasított tűzifát, hogy beférjen a cserépkályha ajtaján. Hogy ki(k)? A halhatatlan politbüro. Aztán – amint „a mellékelt ábra is” jól mutatja - ők tényleg meghasadtak, és most ezer forgácsként repülnek szerte-széjjel, mint József Attilánál a tőke szilánkja. Bródy János zeneköltő szavaival élve: „Egy olyan bolondokházában éltünk, ahol az ápolók voltak a bolondok.” Most akkor valójában történt rendszerváltás, vagy csak a „személyzeti” feliratot cserélté(te)k ki „humán erőforrás gazdálkodás” táblára – vallásszabadsággal?!

 „Kifordított klasszikus idézetek, szabatos idézetek Ady, Vörösmarty, Pilinszky, Shakespeare, Csehov - és Luzsnyánszky Róbertnek a Sándor Györgyről írott jelentéséből (utóbbi jelen sorok írójának felolvasásában). Mindazon egymásra hányt katyvasz, ami az asszociációs rendszerünkben fortyogva kavarog. André Bretont, a szürrealizmus pápáját elbájolta volna Sándor György új estjének szó-kollázsa, egymáshoz ragasztott, lazán odaillesztett, össze nem illésében új képzettársításokra uszító lomtára, 15 év hordaléka, az elmúlt század verbális uszadéka. Illogikája új logikát szervez.”

Sándor György előadóestjének a szövegkönyve – nem egymásra hányt katyvaszt tartalmazó lomtár. Aki így érzi, összetéveszti az esztétikát a foxi-maxi egyetem esztétika szakával. A művész rendkívül finom megoldásokkal operál: szeretettel, szelíd, szinte a lelkünket simogató szavakkal, metaforákkal avat be naiv-álnaiv (embere válogatja) mindannyiunkat az egyre halmozódó történelmi hazugságok immár kibogozhatatlannak látszó szövevényébe. Érdekes – atavizmus? -, hogy a kritika írója az idézet utolsó gondolatában mintegy „lépést téveszt”, mikor kvázi egy kalap alá veszi az elmúlt tizenöt év hordalékát az elmúlt század verbális uszadékával, vagyis gyakorlatilag nem lát különbséget ezen időszakok verbális megjelenítései között. Valójában sincs különbség. A 15 év – szerves folytatás.

A kritika így folytatódik: „A hablatyolása néhol már túlnyúlik az elviselhetőn, de premier van és megengedhető, hogy a még nézők türelmét próbára tevően (is) maratoni hosszúságú (kétszer másfél órás) értelembőszítő szótekerései amorf terjedelmességgel hömpölyögjenek az este hullámain. Pillangóhálóval, a levegőből elhalászott, kiszabadult szótöredékek lebegnek a színpadon. Egyik-másik hökkentése megnevettet, helyenkénti szószátyársága elkedvetlenít. Kötő-anyagként működik S. Gy. komor tekintete. Sámánosan ítéletre kényszerítő ál-halandzsája, kétségbeesett világvége-víziót jelez, korukat érzékenyen érzékelő művészek ezt (!) menetrendszerű aggodalmassággal jelentik. A hulladékokból, jelszóforgácsokból értelmes új, megbotránkoztató gondolatokat szikráztat föl. Egy állampolgár (?!) szemtelenkedik a formál-logikával. Az újonnan kiemelt bolondériákból vadonatúj értelmeket villant nézőiben.”
Hát igen, a jó-öreg világvége-vízió! Bizony, a kritikus – aki nyilván jobban érti a világ működését, mint az előadó, ezért lett esztéta és személyzetis – itt és most Sándor György hebefréniájának általa újonnan diagnosztizált szimptómáit tárja elénk, tehát: a kapuzárási pánikot, ami önnön világvégéjeként manifesztálódik elérhetetlen „édentitást” szomjúhozó gyermeklelkében (így serdületlenségének identitás-elmezavarodottsága szinte észrevétlenül vezeti át az infantilizmusból a szenilitásba, sőt, a formál-logikával elkövetett állampolgári engedetlenséget, ami a rendszerváltás rendszerére nézve súlyos veszélyeket rejt magában, netán egy „tetszettek volna” kései megvalósulásának esetére. Ami ha nem is jelentené egyben a világvégét, de a (hamis) rendszerváltásét – minden bizonnyal.

„A gyerekkorában dadogó színész dikciója plasztikusan érthető. Nem sikkaszt el szóvégi hangzókat. A magnetofonról bejátszott irodalmi betétek megérett, szép orgánummal hangzanak fel. A színpadról kikonferáló nézőkkel évődve csevegésnél érződik csak halványan a hebegő múlt, de ez is állandó színpadi slemilségét erősíti, és nem lehetünk teljesen biztosak szándéktalanságában.”

Expressis verbis: Sándor György egyfelől már a születésétől fogva sem volt egy kiköpött Démoszthenész; - a szájába dugott kavics nélkül is kinőtte a dadogását. Másfelől (vö.: Idegen Szavak Szótára, 181. oldal, dikció = fellengzős beszéd; és dikciózik = nagy hévvel, kevés tartalommal szónokol) fennhéjázásában legalább nem esik a hangzók elsikkasztásának megbocsáthatatlan bűnébe, ami 4 évtizedes begyakorlás után szinte már magától értetődő. Végül is a hangzók elsikkasztása a színházi világban minimum akkora bűn (érdekes: a vele oly rokon, s mennyivel véleményformálóbb elektronikus médiában a legkevésbé sem!), mint politikusok esetében a milliárdoké, csak az utóbbit nem büntetik, sőt, nem is kritizálják. Ám a hebegő múlt felemlegetése, sőt, atavisztikus újból-előtörése ismét csak döntő bizonyíték a prejudikált diagnózis helyessége mellett, hiszen leplezhetetlenül párosul egyfajta rosszul kompenzált kisebbségi komplexussal is, ami - kevesek tudják ezt! - a nagyzási hóbort édestestvére, és mint ilyen, szintén a hebefrén szindróma szerves alkotóeleme. Itt a kritika szerzője egy jiddis kifejezéssel élve (slemil = ügyefogyott, gyámoltalan ember) mintegy össze is foglalja a kórképet.

„Önbiztosításból beemel régi műsoraiból. Firszként aggodalmaskodik Csehov-paródiájában. Rászögelik a magányt. Odakint elmúlik a cseresznyéskertet jel-képező ifjúság. Lassan bezárul az élet. Sándor György még elmondja önmaga nekrológját: az érzelmes öngúny és az életképesség biztonságos keveréke.

Az élet egyre rövidebb. Műsora egyre hosszabb. És mert tovább éltetik a tapsok és figyelmeztetik az elmaradt nevetések: idővel megrövidül a műsor és hosszan életben marad a műsoron.”

Magam az előadást nem ilyennek láttam, sőt éppen megfordítva. Én pl. elmaradt nevetésre nem emlékszem: ahol „elmaradt” a nevetés, ott nem is volt kívánatos. Emellett szerintem az élet és Sándor György „tartama” egymáshoz mérve épp a fentivel ellentétes tendenciát írnak le. A rendszerváltás óta elszelelt újabb 15 év az előző (a 20.) század „méltó folytatása” - a rendszerváltás meghosszabbított kínszenvedés, mutatja, mélységesen igaz: a kommunizmusban legrosszabb az, ami utána jön. Sándor György írásai, önálló estjei csörgedező, tiszta-hűs forrás; gyógyír az átélt és átélendő társadalmi borzalmak enyhítésére: hitet s erőt adnak a folytatáshoz az embereknek, akik meghallgatják, elolvassák őt. Ám arányaiban mindez kevés: bár többen, többet láthatnánk és hallhatnánk szelíd bölcsességeit, kevesebb megpróbáltatással! A szenvedés megnyúlik, a gyógyír sajnos rövidül.
De szerencsére: míg a kritika elenyészik – a műsor halhatatlan. 

Nézzék meg Sándor György új önálló estjét, ha tehetik, minél többen!
Aki elmegy, kabaré helyett szeretetre: evangéliumra, igehirdetésre készüljön.
Sem csalódni, sem megbánni nem fogja.

Vác, 2005. február 27.

                                                                 Czike László