Czike László

                                             Szelíd identitás

A Demokrata 1996. május 2-iki számában olyan hatoldalas interjút találunk, amelynek alanya és tartalma mára meghatározóvá vált Magyarország és lakói számára, - ám ezt akkor még csak kevesek sejthették.
„Magyarország nem telephely, hanem haza. Minden népnek van valamifajta közös nevezője, - a homo sapiens, mint nevező, pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves, közös magyar történelmünk.” Igen! Magyarok vagyunk, de nem kirekesztőleg, s nem mások ellenében.
A nacionalizmus az egyik, a kozmopolitizmus a másik nemkívánatos véglet.
Ez túlhangsúlyozza, az pedig felszámolja a nemzeti hovatartozás érzését.
Más dimenziókban, szférákban azonban még az is kevésnek bizonyul, ha értelmes emberek és hazaszerető magyarok is vagyunk egyszerre.

Mostanában rengeteg idegen szót, kifejezést kell megtanulnunk, amelynek többsége technikai jelentésű anglicizmus, anglomán sznobizmus, esetleg anglolatin megfogalmazás, amelyre nincs megfelelő magyar szóhasználat.
Sok olyan van, amely „-ty”, vagy éppenséggel „-ity”, - sőt, „-tity” végződésű. Ilyenek például: royalty, society, property, city, globality.
Sokkalta szebbek: entity, identity, édentity - sőt, mi több: SZELÍDITY!
Sándor György nemrég megjelent 386 oldalas könyve - „A 20. század idill-kollázsa” (Kairosz) - a hátoldalán a gyönyörű ÉDEN-TITÁS címet viseli, ami arra utal, hogy írója megtalálta a létező legnagyobb közös nevezőnket.
Krisztust, aki az elveszített Paradicsom visszaszerzésének ígérete.
Az Éden-titás a közös, nosztalgikus érzése annak a legfontosabb, embere-ket összetartó azonosságnak (identitásnak), ami a paradicsomi ősállapot elveszítéséből, illetve a halandó ember üdvözülési vágyainak keveredésé-ből keletkezik: a bűnös/baljós múlt és a reményteli jövő érzet-ötvözete.
Sándor György könyve mindannyiunkat „össze” akar szelídíteni egymással.

Az ember ellentmondásos lény, mert minden egyes személyben újra meg újra vakító ívet húz a Menny és a Pokol egymással vívott engesztelhetetlen földi harca, míg el nem dől, hogy Krisztusé, vagy Luciferé leszünk-e vajon?!   
Sokféle azonosságunk, azonosulásunk sokféle ellentétet rejt magában.
A gyarló ember - akárcsak az agresszív birodalmak! - belső háborúit kivetíti magából, s azokat mintegy a külvilággal vív(at)ja meg, önmaga helyett.
Sándor György nem harcol senkivel, nem érvel és nem ellen-érvel, csupán-csak békéltet, megszelídít, és szeretni tanít mindannyiunkat. Idegen tőle a „békeharc” mindenkori és mindenfajta formája - szelídsége eleve kizárja a háborút. Minden szépet észrevesz és rögzít, de fütyül mindenre, ami hamis és gonosz. Szemében a történelem a mosoly és a megbocsátás története.
Pedig a 20. század emberi gonoszságai minden megelőzőn túltesznek!
Sokféle bűnös eszme bűzös mocsarán kellett átgázolnunk (bolsevizmus, kommunizmus, fasizmus, rasszizmus - legyen ennyi elég!), mígnem mára elérkeztünk Tód és Metód jaffaízű krumplipüré (lásd még: citromízű banán) világába, amelyben a parlamentáris demokratikus centralizmus uralkodik. Sándor Györgynek nincs szüksége fogódzóra, kapaszkodókra ahhoz, hogy kvázi szellemi kaszkadőrként sikerrel tornásszék a különböző összetételű mocsarak felett - lógva a szeren!  -, különleges ösztönei révén közvetlenül abban a Paradicsomban gyökerezik, melynek emlékezete homályba vész.
Sándor György valamilyen különleges oknál fogva nem lett olyan kentaurrá, amilyen korunk elfogadott (legitim) embertípusa, aki előre mosolyog, hátul pedig nyihog. Furcsamód sem nem paranoid, sem nem skizofrén, - mégis láthatóan egyensúlyban van, jól érzi magát! Nem támad, és nem védekezik. Nem jobb, és nem bal, - és legfőképpen nem bal-jobb! Nem hagyja, hagyta, hogy a 20. század boldogtalanná tegye, bárgyún vigyorgó világpolgárrá torzítsa, aki üres szenvtelenséggel leplezi önző nemtörődömségét. Úgy tudott élő Ábel maradni a Káinok között, hogy szelídségével őket is megnevetteti.

Pedig az Édentitás a szörnyű 20. század története, magyar és külföldi írók művei szemelvényeiből egységes szófolyammá fűzve, egybefüggő logikai láncként, stílustörés nélküli (!), egyirányú eszmei mondanivalóval!
De vajon mi ez a könyv? Szöveggyűjtemény? Személyes kívánságműsor? Célzatos egybeszerkesztés? Jószándékú manipuláció? Pozitív indíttatású megvezetés? Makacs optimizmus, szellemi délibáb, illúziók színes csokra? Ez is, az is, egyik sem, - sőt, valami egészen más!
Sándor György könyve teljesen egyedülálló vállalkozás, mert alkotói célját szemtelenül direkt módon éri el, - épp ellenkezőleg, mint pl. Stephen King!
Nem az elrettentéssel operál, hanem bebizonyítja, hogy az üdvözült, para-dicsomi világ veszélytelen, édeni környezet az ember(iség) számára, - idilli körülmények között élhetünk benne, ha nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot. A könyv tulajdonképpen „használati utasítás” emberi életünk végigélésére, színes térkép, amely közérthető turista-jelzéseivel utat mutat számunkra az elveszített Paradicsom, az Éden felé. Lelki, érzelmi húrjainkon játszik, ami-kor egy szabásminta vonalai mentén is képes hazavezetni bennünket! Mert halhatatlan lelkünk istendarabka-azonossága a legerősebb identitás, mely csalhatatlan iránytűje egymás és Isten iránti vonzalmunknak, szeretetünknek! A földi utak „rendszere” bizony csak jel(leg)telen szabásminta.

Sándor György és a könyv gondolatban végigvisz minket az elmúló-félben rohanó 20. századon, s az utazás legnagyobb sikere, hogy a dzsungelben sem az írót, sem az olvasót nem eszik meg az oroszlánok. Hiába őrjöng a sűrű sötét bozótban üvöltve ezernyi ragadozó, - fogaik/karmaik egyikünk-nek sem árthatnak már. Megtaláltuk végre a Rómából kivezető közös utat.    
Az édeni időutazás sikerének magyarázata a bűnbocsánat megelőlegezé-sében rejlik. Ne gyűlölj senkit, semmiért, soha, - hidd, hogy idejében megtér.
Ne törj uralomra senki felett, ne követeld magadnak az ítélkezés és a megbocsátás isteni jogát, bízz vakon Isten bölcsességében és igazságosságában. Fogadd el, hogy a legszörnyűbb bűnök is megbánhatók, megbocsáthatók. Ez ésszel felfoghatatlan bár, ám hittel és szeretettel talán átérezhető.

A faház kicsiny manzárd-szobájában, a heverőn és a padlón csodálatos könyvek fekszenek szanaszét. Ezer oldal egy papírdobozban, kezdetleges írógéppel írva. A szellem vezeklése a 20. század - mások - bűneiért.
Az elveszett Édent keresik - Sándor György, és írótársai. Éden-titás!
És megtalálják - egymásban. Az egybecsengő tiszta gondolat-fűzérben.
Talán a századfordulóval egyidejűleg átlépjük önnön gyarló korlátainkat is.
Egy fecskét megölhetsz, akkor is eljön a nyár, - tartja a maláj közmondás.
Kérlek benneteket, olvassátok el a könyvet ti is!

Vác, 1999. november 21.

                                                                      Czike László

Czike László

                                             Szelíd identitás

A Demokrata 1996. május 2-iki számában olyan hatoldalas interjút találunk, amelynek alanya és tartalma mára meghatározóvá vált Magyarország és lakói számára, - ám ezt akkor még csak kevesek sejthették.
„Magyarország nem telephely, hanem haza. Minden népnek van valamifajta közös nevezője, - a homo sapiens, mint nevező, pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves, közös magyar történelmünk.” Igen! Magyarok vagyunk, de nem kirekesztőleg, s nem mások ellenében.
A nacionalizmus az egyik, a kozmopolitizmus a másik nemkívánatos véglet.
Ez túlhangsúlyozza, az pedig felszámolja a nemzeti hovatartozás érzését.
Más dimenziókban, szférákban azonban még az is kevésnek bizonyul, ha értelmes emberek és hazaszerető magyarok is vagyunk egyszerre.

Mostanában rengeteg idegen szót, kifejezést kell megtanulnunk, amelynek többsége technikai jelentésű anglicizmus, anglomán sznobizmus, esetleg anglolatin megfogalmazás, amelyre nincs megfelelő magyar szóhasználat.
Sok olyan van, amely „-ty”, vagy éppenséggel „-ity”, - sőt, „-tity” végződésű. Ilyenek például: royalty, society, property, city, globality.
Sokkalta szebbek: entity, identity, édentity - sőt, mi több: SZELÍDITY!
Sándor György nemrég megjelent 386 oldalas könyve - „A 20. század idill-kollázsa” (Kairosz) - a hátoldalán a gyönyörű ÉDEN-TITÁS címet viseli, ami arra utal, hogy írója megtalálta a létező legnagyobb közös nevezőnket.
Krisztust, aki az elveszített Paradicsom visszaszerzésének ígérete.
Az Éden-titás a közös, nosztalgikus érzése annak a legfontosabb, embere-ket összetartó azonosságnak (identitásnak), ami a paradicsomi ősállapot elveszítéséből, illetve a halandó ember üdvözülési vágyainak keveredésé-ből keletkezik: a bűnös/baljós múlt és a reményteli jövő érzet-ötvözete.
Sándor György könyve mindannyiunkat „össze” akar szelídíteni egymással.

Az ember ellentmondásos lény, mert minden egyes személyben újra meg újra vakító ívet húz a Menny és a Pokol egymással vívott engesztelhetetlen földi harca, míg el nem dől, hogy Krisztusé, vagy Luciferé leszünk-e vajon?!   
Sokféle azonosságunk, azonosulásunk sokféle ellentétet rejt magában.
A gyarló ember - akárcsak az agresszív birodalmak! - belső háborúit kivetíti magából, s azokat mintegy a külvilággal vív(at)ja meg, önmaga helyett.
Sándor György nem harcol senkivel, nem érvel és nem ellen-érvel, csupán-csak békéltet, megszelídít, és szeretni tanít mindannyiunkat. Idegen tőle a „békeharc” mindenkori és mindenfajta formája - szelídsége eleve kizárja a háborút. Minden szépet észrevesz és rögzít, de fütyül mindenre, ami hamis és gonosz. Szemében a történelem a mosoly és a megbocsátás története.
Pedig a 20. század emberi gonoszságai minden megelőzőn túltesznek!
Sokféle bűnös eszme bűzös mocsarán kellett átgázolnunk (bolsevizmus, kommunizmus, fasizmus, rasszizmus - legyen ennyi elég!), mígnem mára elérkeztünk Tód és Metód jaffaízű krumplipüré (lásd még: citromízű banán) világába, amelyben a parlamentáris demokratikus centralizmus uralkodik. Sándor Györgynek nincs szüksége fogódzóra, kapaszkodókra ahhoz, hogy kvázi szellemi kaszkadőrként sikerrel tornásszék a különböző összetételű mocsarak felett - lógva a szeren!  -, különleges ösztönei révén közvetlenül abban a Paradicsomban gyökerezik, melynek emlékezete homályba vész.
Sándor György valamilyen különleges oknál fogva nem lett olyan kentaurrá, amilyen korunk elfogadott (legitim) embertípusa, aki előre mosolyog, hátul pedig nyihog. Furcsamód sem nem paranoid, sem nem skizofrén, - mégis láthatóan egyensúlyban van, jól érzi magát! Nem támad, és nem védekezik. Nem jobb, és nem bal, - és legfőképpen nem bal-jobb! Nem hagyja, hagyta, hogy a 20. század boldogtalanná tegye, bárgyún vigyorgó világpolgárrá torzítsa, aki üres szenvtelenséggel leplezi önző nemtörődömségét. Úgy tudott élő Ábel maradni a Káinok között, hogy szelídségével őket is megnevetteti.

Pedig az Édentitás a szörnyű 20. század története, magyar és külföldi írók művei szemelvényeiből egységes szófolyammá fűzve, egybefüggő logikai láncként, stílustörés nélküli (!), egyirányú eszmei mondanivalóval!
De vajon mi ez a könyv? Szöveggyűjtemény? Személyes kívánságműsor? Célzatos egybeszerkesztés? Jószándékú manipuláció? Pozitív indíttatású megvezetés? Makacs optimizmus, szellemi délibáb, illúziók színes csokra? Ez is, az is, egyik sem, - sőt, valami egészen más!
Sándor György könyve teljesen egyedülálló vállalkozás, mert alkotói célját szemtelenül direkt módon éri el, - épp ellenkezőleg, mint pl. Stephen King!
Nem az elrettentéssel operál, hanem bebizonyítja, hogy az üdvözült, para-dicsomi világ veszélytelen, édeni környezet az ember(iség) számára, - idilli körülmények között élhetünk benne, ha nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot. A könyv tulajdonképpen „használati utasítás” emberi életünk végigélésére, színes térkép, amely közérthető turista-jelzéseivel utat mutat számunkra az elveszített Paradicsom, az Éden felé. Lelki, érzelmi húrjainkon játszik, ami-kor egy szabásminta vonalai mentén is képes hazavezetni bennünket! Mert halhatatlan lelkünk istendarabka-azonossága a legerősebb identitás, mely csalhatatlan iránytűje egymás és Isten iránti vonzalmunknak, szeretetünknek! A földi utak „rendszere” bizony csak jel(leg)telen szabásminta.

Sándor György és a könyv gondolatban végigvisz minket az elmúló-félben rohanó 20. századon, s az utazás legnagyobb sikere, hogy a dzsungelben sem az írót, sem az olvasót nem eszik meg az oroszlánok. Hiába őrjöng a sűrű sötét bozótban üvöltve ezernyi ragadozó, - fogaik/karmaik egyikünk-nek sem árthatnak már. Megtaláltuk végre a Rómából kivezető közös utat.    
Az édeni időutazás sikerének magyarázata a bűnbocsánat megelőlegezé-sében rejlik. Ne gyűlölj senkit, semmiért, soha, - hidd, hogy idejében megtér.
Ne törj uralomra senki felett, ne követeld magadnak az ítélkezés és a megbocsátás isteni jogát, bízz vakon Isten bölcsességében és igazságosságában. Fogadd el, hogy a legszörnyűbb bűnök is megbánhatók, megbocsáthatók. Ez ésszel felfoghatatlan bár, ám hittel és szeretettel talán átérezhető.

A faház kicsiny manzárd-szobájában, a heverőn és a padlón csodálatos könyvek fekszenek szanaszét. Ezer oldal egy papírdobozban, kezdetleges írógéppel írva. A szellem vezeklése a 20. század - mások - bűneiért.
Az elveszett Édent keresik - Sándor György, és írótársai. Éden-titás!
És megtalálják - egymásban. Az egybecsengő tiszta gondolat-fűzérben.
Talán a századfordulóval egyidejűleg átlépjük önnön gyarló korlátainkat is.
Egy fecskét megölhetsz, akkor is eljön a nyár, - tartja a maláj közmondás.
Kérlek benneteket, olvassátok el a könyvet ti is!

Vác, 1999. november 21.

                                                                      Czike László