5.4. Megint a rejtélyes Sioni Rendház

A Prieuré de Sion a világtörténelem egyik legősibb, legbefolyásosabb titkos társasága (...) 1956-tól itt-ott újság s folyóiratcikkek számoltak be egy, Languedoc tartományban található Rennes-le-Chateau nevű kisvárost körüllengő ‘rejtélyről’, ami elrejtett kincsekről szólt. (...) A rejtélyben főszerepet játszott egy Francois Bérenger Sauniére nevű katolikus pap, akit 1885-ben bíztak meg a városka plébániájának a vezetésével. (...) Elhatározta; - helyreállíttatja a templomot, amelyet még 1059-ben Mária-Magdolnának szenteltek. 1891-ben Sauniére a templomban dolgozva elmozdította az oltár kövét és felfedezte, hogy annak egy üreges támasztéka négy pergameniratot rejt. Megmutatta a felfedezett dokumentumokat elöljárójának, a közeli Carcassonne püspökének, aki elküldte őt Párizsba, hogy keresse fel a Saint Sulpice papnevelde igazgatóját. Azóta kiderült, hogy a papnevelde korábban a hivatalos vallási tanokat tagadó ‘Compagnie du Saint-Sacrement’ nevű társaság központja volt, mely feltehetően a Sioni Rendház fedő-szervezeteként működött. Ha ez valóban így történt, akkor érthető, a Rendház tagjai hogyan ismerhették meg Sauniére felfedezéseit. Az iratok bármit is tartalmaztak, - az életét gyökeresen megváltoztatták. (...) Párizsból való visszatérését követően munka közben felfedezést tett: egy kis kriptára bukkant a templom alatt, amely a tudósítások szerint csontvázakat rejtett. (...) A sírkő-felirat lefordított változata szerint: „Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona; ő holtan van ott.” (...) A restaurált templomban Sauniére különös szobrot állíttatott Asmódeás démonnak, aki „a titkok és rejtett kincsek őrzője és egy ősi zsidó legenda szerint Salamon templomának építője.” A helyreállított templomot telezsúfolta különös festett táblákkal, melyek közül egy a Jézus testét a sírboltba vivő menetet ábrázolja. A képen látható telihold kapcsán azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint gyanítható, hogy a festmény inkább azt a jelenetet mutatja, amikor is Jézus testét az éjszaka leple alatt kicsempészik a sírboltból. (...) 1917. január 17-én Sauniére hirtelen szívrohamot kapott. Ez a nap volt a Saint Sulpice papnevelde hivatalos ünnepnapja (itt mutatta meg elő-ször szakembereknek a megtalált iratokat Sauniére); de ez a nap szerepelt a sírkövön is, és mindössze öt nap telt el azóta, hogy a ház-vezetőnője megmagyarázhatatlan okból rendelt egy koporsót. Egy környékbeli papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, ám az ‘meg-rendülve’ megtagadta ezt, miután meghallgatta Sauniére gyónását, amit soha nem hoztak nyilvánosságra. Marie Denarnaud (házvezető-nő) visszavonult a Villa Bethaniába, és mélyen hallgatott Sauniére viselt dolgairól. Élete vége felé járva eladta a házat egy embernek és megígérte, hogy megoszt vele egy titkot, mely gazdaggá, befolyásossá teszi majd. Sajnálatos módon vele is végzett egy szívroham, mielőtt átadhatta volna titkát. Ezzel indult útjára a Rennes-le-Chateau-i rejtély. (...) „A legprózaibb feltevés szerint Sauniére hatalmas halom kincset talált, - míg mások úgy vélik, valami sokkal döbbenetesebb leletre bukkant, pl.: a frigyládára, a jeruzsálemi templom kincsére, a Szent Grálra - vagy éppen Krisztus sírjára. (...) A Sioni Rendház szerint Sauniére a Meroving-uralkodóház fennmaradását bizonyító genealógiai leírásokat tartalmazó pergamentekercseket talált.” - írta Picknett és Prince. Két dolog bizonyos: Sauniére nyilvánvalóan a birtokába jutott valaminek, amiért valaki vagy valakik hatalmas összegeket fizettek neki; - illetve láthatólag ezt követően is kutatott még valami után, egészen haláláig. Hasonlóképpen egyértelműnek látszik, hogy egyházi feljebbvalói áldásukat adták tevékenységére, - bármi is volt az valójában. A Sioni Rendház egy tisztviselője szerint Sauniére-t magasrangú egyházi személyek busásan megfizették erő-feszítéseiért és hallgatásáért. Egy másik beszámoló szerint Antoine Gelis, idős pap is közel állt Sauniére-hez, és szintén jelentős pénz-összegre tett szert. Bármit tudott is Gelis, az nem derülhetett ki, mert 1897. novemberében holtra verve találták otthonában. Megölésének körülményeiről szóló feljegyzések nyomtalanul eltűntek az egyházi nyilvántartásból, csak a rendőrségi és bírósági jelentésekből lehetett rekonstruálni az esetet. Henry Lincoln, a brit BBC társaság televíziós dokumentumfilm-producere franciaországi szabadsága alatt olvasott a rejtélyről. Összeállt Richard Leigh regényíróval s Michael Baigent fényképész-újságíróval, hogy megoldják a rejtélyt, minek eredménye: a történetről számos tévés dokumentumfilm készült, meg egy 1982-ben kiadott sikerkönyv ‘Szent vér, Szent Grál’ címmel. A könyv meg-jelenésével a Sioni Rendház története a nemzetközi közönség látó-terébe került. Kutatásaik Rennes-le-Chateau városából, a Blanche-fort családtól a templomos lovagokon és a katarokon keresztül a Sioni Rendház nevű rendhez vezettek. Egy bizonyos Bertrand de Blanchefort volt a templomos lovagok negyedik nagymestere, és egy Rennes-le-Chateau közelében lévő templomos birtokról irányította a szervezetet. Megállapították, hogy a Blanchefortok a katarok oldalán harcoltak, Bertrand pedig a templomos alapító, Andre de Montbard pártfogoltja volt. Baigent, Leigh, és Lincoln kiderítette: Blanchefort vezetése alatt sok templomos érkezett Rennes-le-Chateau környékére, s ott kiterjedt ásatásokba kezdtek. Elméletük szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a jeruzsálemi szállásuk alatt feltárt kincset biztonságos helyen elássák. Gyanújukat megerősíteni látszott, hogy megtudták: mikor IV. Fülöp király 1307-ben megindította a rend elleni országos letartóztatásokat, csak a Rennes-le-Chateau környékén tevékenykedő templomosok kerülték el a zaklatást. (!) A II. világháború alatt hírek szerint a németek is kiterjedt ásatásokat folytattak Rennes-le-Chateau környékén, feltehetően szent relikviák után kutatva - mint ahogy az a Steven Spielberg rendezte Indiana Jones kalandfilmekben is szerepel. A három brit kutató rengeteg anyagot gyűjtött a Sioni Rendházról, többek közt a francia szerző, Gerard de Sede által írt számos könyvet, aki, mint kiderült, kapcsolatban állt egy bizonyos Pierre Plantard de Saint-Clairrel, a mai Sioni Rendház tisztségviselőjével. A francia Nemzeti Könyvtárban kutatva tanulmányozták a ‘Titkos akták’ nevű dokumentumok mikrofilm-másolatait, melyek tanúsága szerint a Sioni Rendház egészen a keresztes háborúk koráig vezethetők vissza, és szoros kapcsolatban állt a templomos lovagok rendjével. Az akták a Rendház részletes történetét és nagymestereinek nevét tartalmazták, és arról is beszámoltak, hogy Sauniére a Rend szolgálatában állt (!) Rennes-le-Chateau-ban töltött évei alatt. (A dokumentumokat 1950-es évekre keltezték, de csak az 1960-as évek közepén kerültek be az állományba, ezért a hitelességükről azóta is heves vita folyik.) (...) A Rendház-sztori bírálói úgy vélik: a társaság nem is létezett azelőtt, s az egész dolog ‘végtelen nagyzási hóbortban szenvedő királypártiak’ mesterkedése. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a VII. Lajos által az ‘Ordre de Sion’-nak adományozott alapítólevél Orléans-ban még mindig fellelhető, valamint egy 1178-ból való, a Rendet vagyonában megerősítő pápai bulla bizonyíthatóan létezik. Magyarázatuk szerint a Rendet érintő dokumentumok jó része megsemmisült az 1940-es orléans-i német bombázások idején. Kutatásaik során a templomos lovagrenddel és a szabadkőművesekkel kapcsolatban álló számos híres név került elő: Marie de Saint-Clair, a Rosslyn-kápolnához kötődő Henry Saint-Clair leszármazottja, aki állítólag házasságot kötött Jean de Gisors-ral, a Rendház első független nagymesterével; aztán Rene d’Anjou, aki másokkal együtt a ‘Jeruzsálem királya’ címet viselte (mely a templomos Anjou gróftól származást jelölte), és 1418 és 1480 között a Sion nagymestere volt, a nagy Leonardo da Vinci (a Rendház nagymestere 1510 és 1519 között); Robert Fludd, Sir Francis Bacon és több angol király barátja (nagymester 1595-től 1637-ig); Johann Valentin Andrea, a hesseni szabadkő-művességgel kapcsolatban álló lelkész, akit a ‘Rózsakeresztes kiáltvány’ szerzőjeként tartanak számon, és 1637-1654 között sioni nagymesterként szerepel a listán; Robert Boyle, Bacon ‘Láthatatlan Kollégiumának’ tagja, aki állítólag Sir Isaac Newtonnak tanított alkímiát, 1654-1691 között töltötte be e tisztséget; míg a köztudottan szabadkőműves Newton a beszámolók szerint őt követve, 1691 és 1727 között volt a Sion nagymestere. A ‘Titkos akták’-ban szereplő további nagymesterek jól mutatják a Rendház befolyásának a súlyát. Köztük van Charles Radclyffe, Károly Eduárd trónkövetelő herceg unokatestvére; Károly Sándor lotharingiai herceg, aki a templomos lovagrend ihlette német lovagrend nagymestereként is szolgált; sőt, Lotharingiai Miksa József bajor választófejedelem, Károly herceg unokafivére, Haydn, Mozart és Beethoven mentora; Victor Hugo, a lotharingiai arisztokrata (A párizsi Notre-Dame és a Nyomorultak szerzője); Claude Debussy, aki olyan írókkal s költőkkel barátkozott, mint Oscar Wilde, W.B.Yeats és Marcel Proust; Emma Calve, az ünnepelt operaénekes; és Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Chateau-i pap. Kutatásaira alapozva Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli, ‘meg-cáfolhatatlan történelmi ténynek’ tekinthető, hogy a Sioni Rendház az idők folyamán más-más néven ugyan, de a templomos lovagok ‘háttér titkos társaságaként’ működött, és túlélte a templomosok XIV. századi megsemmisítését. Legalábbis a ‘Titkos akták’ szerint egyes rendházi tagok - a Gisors, Anjou s Saint-Clair dinasztiák tagjai, például Hugh de Payens és Gottfried Bouillon - a templomos lovagrend alapítói közt voltak. A három szerző azt is feltételezi, hogy a Rendház ma is létezik, és ‘a színfalak mögül, az árnyékból működve szervezte meg a nyugati történelem bizonyos meghatározó eseményeit’. Azt azonban csak sejttetik, hogy a Rendház tagjai a szabadkőművesek, a Kerek-asztalok és az illuminátusok szűkebb vezetésében is szerepet kaptak. ‘A Sioni Rendház nyílt és elismert célkitűzése a Meroving uralkodó-ház és vérvonal visszahelyezése nemcsak Franciaország, de még más európai államok trónjára is’ - írja a szerzőhármas. Úgy tudják, hogy a Rendház tagjai a XIX. században szabadkőművesség berkein belül tevékenykedve próbálták életre kelteni a Német-Római Birodalmat, amelyet a Habsburg-család és a megreformált Római Katolikus Egyház közösen irányított volna. A tervet, úgy tűnik, csak az I. világ-háború kitörése és az európai uralkodóházak bukása hiúsította meg. Évek során a Rendházat - mely gyaníthatóan örökölte a jeruzsálemi felfedezések eredményeit, ha ugyan nem épp maga kezdeményezte az ásatásokat (!) - nemcsak a királyi vérvonalak foglalkoztatták, hanem a katarok és korábbi szekták eretnek tudása is. ‘Európa vargabetűs történetében hirtelen drámai és összefüggő cselekményt fedezünk fel - írta Vankin s Whalen. - A katarok egyházi üldöztetése, Róma közre-játszása Meroving-dinasztiabeli Dagobert király meggyilkolásában, V. Kelemen pápa és a francia IV. Fülöp sikeres cselszövése a be-folyásos templomosok elnyomására (megsemmisítésére!) - mindez Jézus vérvonalának az eltörlésére tett kísérlet volt. Mégpedig azért, mert az nem volt más, mint egy rivális egyház, amely a Vatikánnál összehasonlíthatatlanul szorosabban kötődött Jézus örökségéhez.’ A korábbi munkájában Vankin amellett érvelt, hogy az egyház eltitkolta a Jézus életével kapcsolatos dokumentumokat, mint ahogyan erre a templomosok és a Rendház beszámolói is utalnak. ‘Két magyarázat lehetséges, hogy nem léteznek máig fennmaradt szent feljegyzések Jézus korából - írta. - Az első szerint Jézus egyáltalán nem is létezett, hanem csak egy kitalált személy. A második, valószínűbb változat szerint Jézusról szóló korabeli írásokat az egyház cenzúrázta azért, hogy az ismert feljegyzések közül egy se állhasson ellentmondásban Jézus ‘hivatalos’ életrajzával, amely az egyház hatalmának alapot adott. Bármelyik változat igaz, Jézus élete veszélyes titkokat rejt.’
Baigent, Leigh és Lincoln idővel arra a meggyőződésre jutott, hogy a hírhedt Cion Bölcseinek jegyzőkönyve valóban a Sioni Rendházhoz tartozik. Hosszas kutatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a jegyzőkönyv egy létező dokumentumon alapszik, amelyet nem egy nemzetközi zsidó összeesküvés részeként alkottak meg, hanem ‘egy szabadkőműves szervezet, vagy a szabadkőművességhez közel álló titkos társaság’ adta ki, ‘amelynek a nevében benne volt a Sion szó, és könnyen elképzelhető, hogy olyan célokat fogalmazott meg, mint a hatalom átvétele, a szabadkőműves szervezetekbe való beszivárgás és a társadalmi, politikai, illetve gazdasági intézmények irányítása. Akár 1090-ben, akár 1099-ben alapították a Rendházat, - Jeruzsálem bevételét követően a lovagok egy részét egy apátságban szállásolták el, melyet Bouillon egy bizánci templom romjai fölé emelt a várostól délre fekvő Sion hegyén. Ez lett később ‘Notre Dame du Mont Sion’ apátság, mely után a Rend felvette ‘Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai’ nevet. A ‘Sion’ szót a ‘Zion’ átírásának tartják, mely maga is Jeruzsálem héber nevének átirata. (...) Picknett és Prince szerint a Rendház és a templomosok rendje ‘gyakorlatilag egy és ugyanaz a szervezet volt, ugyanazzal a nagymesterrel az élén, amíg 1188-ban bekövetkezett szakadásukat követően útjuk szét nem vált’. (...) A Sion Rendjét 1188-ban, vagyis egy évvel azután, hogy a muzulmánok újra visszafoglalták Jeruzsálemet s a tagok visszatértek Franciaországba - átszervezték. Ekkor valamifajta szakadás következett be a Rend és a templomosok között egy Gisors nevű városban. Ettől kezdve a Rend inkább a francia Merovingok vérvonalával foglalkozott, - míg a templomosok visszaszorultak Ciprus és Rodosz szigetére, és inkább Angliával, Skóciával meg az ottani királyi vérvonallal törődtek. (Ha mindez igaz, akkor történelmileg ebből a szakadásból származtatható akár a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy máig is fennálló történelmi rivalizálása és harca is - a világ ‘újrafelosztásáért’. Ennek a szembenállásnak a nyilvánvaló következménye nagyrészt az 1990. évi magyarországi rendszerváltás ‘kisiklása’, sőt, az ország bekövetkezett politikai kettészakadása is. Talán tényleg meg kéne vizsgálni a Máltai Lovagrend mindezekben játszott baljós szerepét, - miként ezt idéztem, Zelnik Józseftől. - Cz. L.) A rendházi dokumentumok tanúsága szerint Jean de Gisors volt a Rend első nagymestere a templomosoktól való különválásuk után, amelyet ‘a szilfa kivágásának’ neveztek. A Sioni Rendház Johann Andrea révén ekkor már kapcsolatban állt a Rózsakeresztesekkel. Egy pap 1629-es feljegyzései szerint a ‘Rose-Croix Rendet’ maga Gisors alapította 1188-ban. Baigent, Leigh és Lincoln utal rá, hogy ez a kapcsolat fellelhető a ‘Titkos akták’-ban is. (...) Egyértelműnek tűnik, hogy röviddel az első keresztes hadjárat után az eszmék, a teológiai elvek és az ősi titkok olyan keveredése zajlott le, amelyből a Rózsakeresztesek, a Templomosok és a Sioni Rendház születtek. A templomosokkal történt szakítás után, a XII. század közepén a Sion Rendje számára nagy rendházat alapítottak Orléans-ban, VII. Lajos alapítólevelével. A Rendház történetének el-telt időszakát titokzatos homály fedi. Újkori létének első nyilvános bizonyítéka 1956. júliusában látott napvilágot, amikor egy bizonyos ‘Prieuré de Sion nevű szervezetet jegyeztek be a francia hatóságok, amely úgymond’ ‘a tanulás és a tagoknak történő kölcsönös segítség-nyújtás’ szándékával jött létre. A bejegyzett cím azonban már ekkor is lenyomozhatatlan volt, s a csoportról keveset lehetett megtudni. Nagyjából ebben az időben a Rendház közel tízezres tagsággal bírt, különböző ‘fokozatokra’ osztva, a nagymesterrel az élén. (...) Újabb rendházi dokumentumok kerültek nyilvánosságra, de csak kisebb példányszámú magánkiadványokban. ‘Bármilyen céllal adták is ki őket, biztosan nem a pénzügyi nyereség reményében’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln, akik egyre inkább meg voltak győződve arról, hogy a Rendházzal kapcsolatos információk tudatosan adagolt ki-szivárogtatása ‘egy kiszámított taktika része, valamiféle döbbenetes, meghökkentő leleplezés előfutára’. (Megjegyzésem: A ‘Testamen’ című könyv - melyről jelen kritikai esszém szól - egyetlen példányát sem az anyagi haszon, illetve a bármilyen mértékű vagy futamidejű megtérülés reményével adták ki. Becslésem szerint egyetlen példány előállítási költsége 25-30 ezer forint lehet, mely tény önmagában is el-gondolkodtató. Ugyanez a megállapítás áll még Kiszely Gábornak ‘A szabadkőművesség’, illetve ‘A leleplezett szabadkőművesség’ című - a Korona Kiadónál 1999-ben és 2000-ben megjelent könyveire, de némileg ‘csökkent mértékben’ s összegszerűségben. Ezek a könyvek nem leleplezések, - ezek a címek csak azt az igyekezetet szolgálják, hogy lehetőség szerint mégis vegyék, ‘mint a cukrot’. Igazi apológiák; mellesleg - államköltségen. Drábik János írásai a Leleplezőben, illetve ‘Uzsoracivilizáció I.-II.’ című kötetei - valóban leleplező célzatúak; más kérdés, hogy ‘a kiszivárogtatás tényálladéka’ a szponzorok céljai szerint itt is megvalósul. - Cz. L.) A három szerző ezt írta: egy 1981-es, francia lapokbeli közlemény szerint nem mást választottak meg a Rendház nagymesterének, mint Pierre Plantard-t, s ‘ez döntő lépés a Rend felfogásának s a világhoz való viszonyának fejlődésében - hisz’ a Prieuré de Sion 121 tisztviselője pénzügyi körök vagy nemzetközi politikai, filozófiai társaságok szürke eminenciása; Pierre Plantard  II. Dagobert révén közvetlen leszármazottja a Meroving-háznak.’ A néhai Plantard egész élete során közeli kapcsolatban állt a Rend-házzal. Nemcsak, hogy egyes kiválasztott kutatók számára ő volt a Rendházat érintő információk forrása, hanem ráadásul Rennes-le-Chateau környékén volt egy birtoka, apja pedig állítólag jól ismerte Sauniére-t. Úgy tudják, a II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, és a háború vége felé a Gestapo több mint egy évig fogva tartotta. Érdekes módon a háború vége körül Hitler ellen szőtt összeesküvés egyik tagjának fedőneve ‘Szürke eminenciás’ volt. Már 1958-ban André Malraux francia miniszterrel együtt segítette meg-szervezni a mozgalmat, amely visszahelyezte Charles de Gaulle-t a hatalomba. Plantard tehát nyilvánvalóan nem holmi átlagember volt. (...) Állította, hogy a Rendház valóban birtokában van a Salamon-templom elveszett ‘kincsének’, és azt tervezi, hogy visszajuttatja ‘a megfelelő időben’ Izraelbe. Azt is kijelentette, hogy a közeljövőben visszaállítják a királyságot Franciaországban és más országokban is. (...) Robert Richardson a Gnosis Magazin 1999-es tavaszi számában egyértelműen azt állította, hogy az egész Rendház-történet egy ‘szél-hámosság’. Plantard-t szegről-végről kapcsolatba hozta a háború előtti ezoterikus szervezetekkel és arra következtetett, hogy ‘a Sioni Rendház csalárd történetét, hamis vérvonalát a könyvtárakban bárki által hozzáférhető temérdek ezoterikus írás felhasználásával alkották, saját irataikat ezek közé csempészve’. Bár Richardson is megerősíti, hogy egy ‘Sioni Rendház’ nevet viselő katolikus monostori rend (!!!) valóban működött a keresztes hadjáratok korában Jeruzsálemben, - ez szerinte beleolvadt a jezsuitákba (!) és 1617-re teljesen eltűnt. A véleménye szerint Plantard és az ‘Alfa Galatáknak’ nevezett csoport más jobboldali (!) tagjai ötlötték ki a Rendház történetét ‘azáltal, hogy hamisított történelmi beszámolókat helyeztek el könyvtárakban, hazugul kapcsolatba hozták magukat ősi ezoterikus csoportokkal, és elbitorolták a háború előtt működő ezoterikus körök örökségét’. ‘A Rendház legtöbbet a Templom és a Grál Rózsakeresztjének Rendjé-től lopott, amelyet Josephin Peladan alapított 1891-ben. Ez a csoport bensőséges kapcsolatban állt Rennes-le-Chateau igaz történetével.’ - így Richardson. Peladan titkárát, a skótrítusú szabadkőműves Montit (Izrael grófját) elítélte a francia Szabadkőműves Nagypáholy, - mert jogtalanul viselte a nemesi rangot. Plantard-t ugyanezzel a kegyetlen váddal illette: ‘nagyon is elképzelhető, hogy az Alfa Galaták (és így Plantard is) Monti csoportjának fedőszerve volt, s a csoport fenn-maradt, végeredményben egy olyan tervet léptetve életbe, amelyet aztán majd a Sioni Rendház álcája alatt valósítottak meg’. (...)
Picknett és Prince, bár szintén nem adtak hitelt a Meroving-vérvonal fenntartásáról szóló történetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy ‘az egyértelmű hazugságok, a köntörfalazás és a ködösítés füst-függönye mögött végig ott húzódik egy nagyon komoly, határozott szándék’.”
 6. Hajsza Jézus vérvonaláért és őellene
 
6.1. A kitalált háromszáz év

E szándék megértéséhez azonban ismét csak vissza kell térnünk a Meroving-uralkodóház történetéhez. Azokhoz a Merovingokhoz, kiket az uralkodásban őket ‘követő’ Karolingok űztek el a középkori Franciaország trónjáról, meglehetősen homályos körülmények között. A szabadkőműves legenda szerint a pápaság, a szándékos történelem-hamisító katolikus egyház ‘találta ki’ a Karolingok korát; úgy, hogy 300 évet betoldottak a naptárba, amelyhez ‘külön kis történelmet’ is alkottak, azzal a céllal, hogy megszakítsák a konkurens Meroving-vérvonalat, amely így elmerült a középkor, és a kitalált Karoling-kor mesterséges homályában. A legenda szerint így ma még csak 1703-at írunk... Erről szól a német Heribert Illig Kitalált középkor című műve. Eddig ugye ott tartottunk a kacskaringós templomos-szabadkőműves históriában, hogy a szentföldi keresztes hadjáratok időszakában aki él és mozog, ‘mindenki’ a Szent Grált kereste a Salamon templom ősi romjai alatt (vö.: Zelnik szerint ‘a Pokol Jeruzsálem alatt van’!), - és ha ‘azt’ nem is találták feltétlenül meg; viszont találtak számolatlanul kincseket, vagy kincset érő ősi, eredeti iratokat Krisztus életútjáról és származásáról, amelyeket - alkalmasint kincsekre átváltva! - fel is használhattak zsarolásra a katolikus egyház ellen, vagy vele szemben.