Czike Tanácsadó Szolgálat
       egyéni vállalkozás
-------------------------------------- 

A magyar rendszerváltás 12 évének
           politikai gazdaságtana 
                 (elemző tanulmány) 

Írta:
           Czike László 
               közgazdász-író

Vác, 2002. május 20.

                                     Tartalomjegyzék   

1. Bevezetés a fogalomkör tisztázására
  1.  1. Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus
  1.  2. A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája
  1.  3. Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben
  1.  4. Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül
  1.  5. Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció
  1.  6. Állami vagyon és állami költségvetés
  1.  7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe
 
2. A növekedés összefüggései, története   
  2.  1. Posztszocialista monopóliumok rendszere
  2.  2. Cserearány-romlás
  2.  3. A fizetési mérleg hiánya
  2.  4. A kétfajta gazdaságpolitika
  2.  5. Orbán Viktor adósság-teóriája
  2.  6. A pénzforgalom valós iránya
  2.  7. A kormányprogram kritikája
  2.  8. A Horn- és az Orbán-kormány öröksége

3. Összefoglalás: a rendszerváltás előzményei
  3.  1. Gazdasági tényezők - az állam eladósodása
  3.  2. Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés
  3.  3. Belpolitikai előzmények - a reformkommunizmus bukása
  3.  4. Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban
  3.  5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben
  3.  6. Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól
 
4. Összefoglalás: a rendszerváltás következményei
  4.  1. Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása
  4.  2. A kelet-európai piacok elvesztése
  4.  3. A társadalmi tulajdon elprivatizálása
  4.  4. A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése
  4.  5. A multinacionális társaságok monopolhelyzete
  4.  6. Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás
 
5. Összefoglalás: a megoldatlan problémák
  5.  1.  Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció
  5.  2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése
  5.  3. Az állam tehetetlensége  - a túlterhelt költségvetés
  5.  4. A közteherviselés aránytalanságai
  5.  5. A restrikciós növekedés önellentmondása
  5.  6. A nemzetgazdaság növekvő eladósodása
  5.  7. Az elhalasztott költségvetési és adóreform
  5.  8. A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje
  5.  9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel
  5.10. Szakadék az európai és a hazai bérek között
  5.11. A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom
 1.  Bevezetés a fogalomkör tisztázására  

1.1.  Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus 

A kommunizmus a marxista klasszikusok (Marx, Engels, Lenin) eredeti terminológiája szerint a társadalmi fejlődés legfelső foka, olyan rendszer, amelyben az alapvető termelőeszközök közös, társadalmi (s nem állami!) tulajdonban vannak; az emberek egyenlők: mindenki képességei szerint dolgozik, vesz részt a társadalmi munkamegosztásban, és szükségletei szerint részesedik a megtermelt anyagi és szellemi javakból. Az utópia elmélete szerint (Lenin) a megvalósult kommunizmusban megszűnnek az  egymással antagonisztikus ellentmondásban álló és élő (értsd: osztályharc) társadalmi osztályok, a közösségi ügyek irányítását fokozatosan a helyi önkormányzatok (értsd: önszerveződés) veszik át, s végül - Lenin szerint - az állam, amely az uralkodó osztályok erőszakszervezete, is megszűnik.
Már a rövid meghatározásból is jól látható, hogy egyrészt a kommunizmus utópiának bizonyult, hiszen eleddig a világon (a történelemben) sehol nem valósult meg; másrészt az is, hogy alapvetően egyfajta gazdaságpolitikai, sőt, a jelentésében elsősorban politikai elméletről van szó, amely főként a „hadikommunizmus” effektív szovjetúnióbeli alkalmazásának elméleti alá-támasztását, apológiáját, önigazolását szolgálta az 1920-as évek elején.
Vulgáris értelemben kommunizmusnak nevezzük azt az erőszakosan köz-pontosított hatalmi rendszert (diktatúrát), amely a „bolsevik” (többségi) egy-párt uralmát valósítja meg a „kisebbség” (a volt uralkodó osztályok) felett - innen eredt az „egypárt-állam” kifejezés is -, függetlenül attól az idealizált társadalmi összképtől, amelyet mint végcélt a lenini elmélet maga elé tűzött. Ebben az értelemben Magyarországon kommunizmus uralkodott 1919-ben, az ún. „Tanácsköztársaság” 133 napja idején; majd - alapvetően az 1956-os forradalom demokratikus vívmányainak köszönhetően - egyre enyhülő, javuló közállapotokkal ugyan, de 1945-től 1990-ig is, folyamatosan. A kor legfőbb politikai ismérve volt, hogy különböző elnevezésekkel (MKP, MDP, MSZMP) ugyan, de mindig ugyanaz az egypárt, egypárti (moszkovita) elit uralkodott; kezében tartva az összes fontos politikai, állami és gazdasági pozíciót. Az alapvető termelőeszközök (gyárak, üzemek, infrastruktúra, stb.) lényegében az egypárti állam kvázi tulajdonában voltak, - kivéve a föld tulajdonát, mert a termőföldet szovjet mintára erőszakkal téeszesítették, illetve nagybirtokjellegű állami gazdaságok keretében művelték. Össznépi tulajdont hirdettek, vagyis azt, hogy a szocialista állam csak a kezelője a társadalmi tulajdonnak (T.T.), amely valójában a népé, de a „koncentrált kezelés” az erőforrások, a kapacitások hatékonyabb kihasználását teszi lehetővé. A kezelői jog azonban a gyakorlatban állami tulajdont jelentett.
Politikai (uralmi) értelemben a szocializmus és a kommunizmus szavakat szinonimákként használjuk; tekintve, hogy a kommunista ideológia eredeti terminológiája szerint a szocializmus a kommunizmust megelőző fejlődési fázis. A szocializmus lényege (is) a politikai hegemónia (egyeduralom). Nem létezett semmilyen alternatíva, nem voltak szabad választások. Csak a demokrácia látszatának fenntartása (és a külföld, a Nyugat felé történő deklarálása) céljából működtették a parlamentet és tartottak négyévenként látszat-választásokat, amelyeken a nép mindig 98-99 %-os „többséggel” szavazta meg a fennálló rend fennmaradását. A törvényhozó hatalom épp úgy az egypárt kezében volt, miként a végrehajtó hatalom, vagyis az állam.

A kapitalizmusban „minden másképpen” van. A termelőeszközök, a működő tőke - beleértve a termőföldet is - magántulajdonban vannak, ami nem jelenti azt, hogy pl. 30-50 %-os arányban ne lehetnének (ideiglenesen, vagy állandóan) állami tulajdonban is vállalatok, részvénytársaságok; elsősorban a lassú megtérülésű, nagy tőkeigényű ágazatokban, mint például az infrastruktúra, az útépítés vagy a távközlés. Gyakran nevezték a szocialista rendszert - tévesen - állammonopol-kapitalizmusnak. A kapitalizmust - szemben a kommunizmussal - nem egy erőszakos, egyeduralomra törekvő hatalmi ideológia reprezentálja, illetve vezérli vagy motiválja „társadalmi berendezkedésében”, hanem elvileg a szabad vállalkozás profitérdeke, ami a szabad piaci verseny, a kereslet-kínálat játékszabályai által működteti a társadalom gazdasági életét. A szocializmust csak igen kevéssé motiválta a profit, a nyereség várakozása, - gyakorlatilag önellátás, naturális csere folyt „másodlagos, adminisztratív érték-követéssel”, melyben nem a profit állt az árképzés mozgáscentrumában, a termelés és a kereskedelem elsődleges érdekében, hanem a szükségletek kielégítése, amelyeket párt-utasítások írtak elő. A teljesítmények önköltségét sem a piac ítélete, hanem a pártállam regisztrációja igazolta. Más kérdés, hogy minden állami monopólium volt...
A mai kapitalizmus már nem szabad-versenyes (bár előszeretettel terjeszti magáról, hogy az!), nem is monopol-kapitalizmus, de még csak nem is állami monopol-kapitalizmus, hanem valami más. A kapitalizmus valamikor régen - nagyjából 1950-ig - mindaz volt, amit az előző mondatban jeleztem; akkor még a profit túlnyomó hányada a produktív szférából származott, és egyébként is a legfőbb cél a profit mindenáron való növelése által, annak tőkésítése révén a piac minél nagyobb szegmensének a birtoklása volt. De addig a tőke koncentrációja és centralizációja, a piaci verseny nagyjából megmaradt a nemzetgazdaságok keretei között. Azóta a helyzet alapvetően megváltozott! A világpiac a XX. század második felének a terméke, amikor is az üzleti-, befektetési-és hitelezési, de legfőképpen a tranzakcionális tőke-folyamatok (értsd: tőzsdei árfolyam-spekulációk, intervenciók nemzeti valuták ellen, az állami bankjegykibocsátás „magánosítása”, nemzet-államok tudatos eladósítása, egész országok „hitelezői felvásárlása”, stb.) túllépték a nemzetgazdaságok határait, és az egyetemes részvénytulajdon-szerzés révén olyan multinacionális mamutvállalatok, társaságok alakultak ki, amelyek oligopóliumokat, nemzetek feletti érdekszövetségeket alkotva felosztották egymás között az összes létező nemzeti piacot, hogy azután a területi alrendszereket „összekapcsolva”, globális és integrált világpiaccá alakítsák át az egészet, a nemzetek feje felett. Ez a folyamat a globalizáció, ami már egy olyan nemzetek feletti globális kapitalizmus képét rajzolja ki, amelyben - noha minden pénzhatalom a lehetséges maximumig koncentrált és centralizált nemzetközi tőkéé, vagy tán éppen ezért! - már nem a profit és a tőke minden határon túli további növelése a cselekvés központi motivációja, hanem a nemzetek piacainak teljes kisajátításával a hatalom megszerzése a nemzetállamok hitelezői „felvásárlása” révén. Az új érdekcentrum tehát már nem a tőke, vagy a pénz önmagában, önmagáért, hanem a politikai hatalom, ami a nemzetek feletti rendelkezés áttételes joga. Márpedig ezek a tendenciák szöges ellentétben állanak a polgári nemzet-államról, a szabadságról, a szuverenitásról alkotott és deklarált elvekkel és jogokkal; mindazzal, amit a nemzeti kapitalizmus társadalmi rendszere, a liberális polgári demokrácia, a jogállam hirdet önmagáról.
A globalizációról a továbbiakban még szólunk, Magyarország kapcsán is.

1.2.  A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája

A szocializmusban „az effektív szükségleteket” párthatározatok szabták meg; és nem a szabad piac, a kereslet-kínálat törvényszerűségei. Éppen ezért az „értékfolyamatok” szinte csak könyvelési-nyilvántartási célokat szolgáltak, legalábbis mindaddig bizonyosan, ameddig Magyarországon be nem vezették az ún. új gazdasági mechanizmust, 1968-ban. A gazdaság szerkezete a létező szocializmusban egyáltalában nem a szabad, spontán piaci folyamatok révén alakult ki - ilyenek nem voltak -, hanem az egypárt határozatai alapján, melyek tételes tervcélokat jelöltek ki, amelyeket aztán az ún. népgazdasági tervben integráltak, több-kevesebb sikerrel. A felső szinten jóváhagyott népgazdasági tervet azután lebontották, leosztották az egyes végrehajtó szervezetekre, amelyek állami költségvetési szervekre és „önállóan” gazdálkodó vállalatokra oszlottak. Lényegesen leegyszerűsítette a képet - bármely kapitalizmussal szemben -, hogy minden funkcióra csak „egyetlen” vállalat létezett, vagyis hogy semelyik gazdálkodó szervezetnek nem volt igazi konkurenciája, legalábbis belföldön. Az Elektromos Művek szolgáltatta az áramot, a Csepel Vas-és Fémművek termelte „a vasat” (a VASÉRT meg árulta), az IKARUS autóbuszgyár gyártotta a buszokat, de például Magyar Televízió is csak egy volt, és így tovább... A vállalatok mind állami tulajdonú vállalatok voltak, és kizárólag a magyar államnak tartoztak egységes beszámolási kötelezettséggel. „Könnyű” volt az irányítás!
Az új gazdasági mechanizmus annyiban hozott újat, hogy részlegesen, és kezdetben még inkább csak szimulációs jelleggel ugyan, de bevezette a piaci érték-viszonyokat, és a direkt tervutasításos rendszerről áttért az ún. gazdasági szabályozók (ezek komplex és szintetikus értékmutatók voltak) útján történő, indirekt gazdaságirányításra, ami alapvetően azt jelentette, hogy a továbbra is törvényerejű népgazdasági terv, mint a legfelsőbb szintű komplex „célprogram” áttételesen, a gazdasági szabályozók által orientált gazdálkodó szervezetek „szabadpiaci versenye” révén valósult meg. Ez a rendszer az 1970-es évek közepéig olyan mértékű gazdasági fellendülést hozott, ami „hurrá-optimizmussal” töltötte el a - lassanként elkülönülő - párt, állami és gazdasági vezetést. A IV. és V. ötéves népgazdasági tervekben (1970-1980.) monumentális, csillagászati összegeket felemésztő állami és célcsoportos nagyberuházásokat valósítottak meg, amelyek elsősorban az infrastruktúra (pl. távközlés) modernizálását célozták, jórészt igen fejlett, magas színvonalat képviselő nyugat-európai technikai eszközökkel. A párt derűlátása nem volt egészen alaptalan; tekintve, hogy a gazdaság indirekt irányítása - amely a komplex gazdálkodási mutatók teljesítéséhez kötötte a kiáramló bérek (a béremelések) összegét - a közvetlen anyagi érdekeltség megvalósításával rendkívüli eredményeket produkált, a nemzeti jövedelem növekedése jelentősen felgyorsult. Mindazonáltal (most már, persze utólag) bizonyosnak mondható, hogy a fellendülés nem volt olyan mértékű, amivel a szükséges biztonsággal megalapozhatta volna a nagyösszegű kiadásokat. Magyarán: az ország vezetésével „elszaladt a ló”, ami sok fontos tanulság levonására ad lehetőséget; mindenekelőtt jól mutatja, mennyire képtelenség (a gyakorlatban megvalósíthatatlan) bármely ország teljes gazdaságának központi irányítása, a valóságos piaci mechanizmusok kikapcsolásával. Ez a kellőképpen nem megalapozott „túlélénkülés” okozta, hogy Magyarország már az 1970-es évek közepétől egyre jelentősebb összegű állami hitelek felvételére kényszerült; nyugati bankoktól, majd egyre gyakrabban a Világ-banktól. Az említett, 1970-1980. között megvalósult beruházások komoly hányadát is eleve nyugati hitelekből fedezték, illetve finanszírozták. 1980-tól már látszott, hogy a népgazdaság indirekt irányítása sem képes „kitermelni” a fokozódó állami hitelfelvételek adósságszolgálatát, illetve a gazdaság korszerűsítéséhez szükséges fejlesztések beruházási összegeit. A párt és az állami vezetők átlátták, hogy a megkezdett úton már nem lehet visszafordulni, hiszen a nyugati kereskedelmi-és hitelkapcsolatok kiszélesítése - többek között - „importálta” a tőkés gondolkodásmódot, azokat a technikai, szakmai megoldási módszereket is, amelyek a kapitalizmusban honosak. A magyar népgazdaság továbbfejlődésének nélkülözhetetlen „motorjává” vált - fonák módon - éppen az a tőkés külkapcsolati rendszer, amely az ország eladósodását is okozta. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy tovább folytatja a már megkezdett és visszafordíthatatlan gazdasági-pénzügyi, kereskedelmi liberalizációt, - magyarán: észrevétlenül „átvezeti” az országot a kapitalista fejlődés útjára. A tudatosságot (utólag is) nyilvánvalóvá teszik az 1980-as évek legelején bevezetett változások, illetve a megjelent és felerősödött új tendenciák. 1981-től a kormány olymódon fejlesztette tovább a gazdaság liberalizációját, kapitalizációját, hogy új típusú vállalkozási formák (VGMK, GMK, kisvállalat, stb.) választását és alkalmazását tette lehetővé, annak érdekében, hogy az egyéni kezdeményező erőt (az anyagi érdekeltséget) hatékonyabban működtetve, kihasználva, pótlólagos erőforrásokat vonjon be a népgazdaság közteherviselésébe. Eközben azonban folytatódott az ország fokozódó eladósodása; 1982-től az állam már ahhoz vett fel, igen szigorú feltételekkel külföldi hiteleket, hogy képes legyen fizetni a korábban felvett kölcsönök éves kamatait. A folyamat akceleratívvá, önerősítővé vált; ez okozta szükségszerűen a központi gazdaságirányítás modelljének és gyakorlati szisztémájának látványos szétesését, az 1980-as évek végén az utolsó kétségbeesett „átmentési kísérlet”, a reformkommunizmus bukását. A rendszerváltó kormányok apológiája utólag úgy magyarázza a korszakot, hogy úgymond’: szükségszerű volt a külföldi hitelek felvétele, hiszen nem termelte meg az ország a saját fogyasztásához szükséges jövedelmet, így gyakorlatilag a felvett nyugati kölcsönökből éltünk, vagyis „jövedelemmé” konvertáltuk volna a dollárhitelek összegeit... Ez így - egyszerűen nem igaz. A pártállam a hiteleket a saját hatalma átmentéséhez vette fel, s azokból monumentális gazdaságfejlesztésbe kezdett; de sajnos főként azokon a területeken, ahol a tőke megtérülése egyébként is rendkívül lassú. Eléggé közismert, hogy még a tényszerűen realizáltnál is sokkal több beruházást igyekeztek megvalósítani, vagyis a rendelkezésre álló összegekből inkább több alapberendezést vásároltak, miáltal rendszeresen „megspórolták” az egyébként elengedhetetlenül szükséges kiegészítő felszerelések, készletek beszerzését, amivel többlettermelés helyett hatékonyság-romlást idéztek elő. Horribilis veszteségeket okozott, hogy a megvalósult fejlesztések túl-nyomó részben az improduktív szférát „gazdagították”, amely beruházási ráfordítások éppúgy soha nem térültek vissza, mint a pártállam pazarlását, fényűzését, önmaga átmentését szolgáló költségek, vagy pl. a helytelen döntések miatti felesleges ráfordítások, amelyek a vezetői dilettantizmus következményei voltak. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a párt és az állami vezetés már az 1980-as évek elején „belátja” a népgazdaság központi irányításának képtelenségét, és az azonnali „rendszerváltást” választja az „előre menekülés” önátmentő - és hátrányos kondíciójú! - hitelfelvételei helyett, akkor még idejében elkerülhette, és megakadályozhatta volna az ország visszafordíthatatlan eladósodásának folyamatát, ami mindmáig a magyar gazdaság igazi fellendülésének legproblematikusabb korlátja.
Nem igaz tehát, miszerint „megettük” volna a felvett nyugati hitelek milliárd dollárokra rúgó összegeit, - így nem igaz az sem, hogy jogos, legitim lenne a rendszerváltó állam részéről az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása. A tőkés hitelezők lényegében „a kommunizmus fennmaradását, átmentését” finanszírozták; a magyar népgazdaság önmagában megtermelte a lakosság fogyasztásának megfelelő összegű nemzeti jövedelmet. A kommunizmus agóniájának, bukásának költségeit most mégis a magyar nemzet fizeti meg.

1.3.  Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben   

A kommunista diktatúra időszakát „gazdaságfilozófiai értelemben” két nagy korszakra oszthatjuk: az első az 1948-1968, - a második az 1968-1990. közötti periódus. Mindkettőre a megalomániás, erőltetett ütemű felhalmozás („növekedés”) volt jellemző, a társadalmi (elsősorban persze a lakossági) fogyasztás rovására; bár más és más metódus szerint. Az első korszakban a fő hangsúlyt a kettős rendeltetésű (hadi és polgári célú) nehézipar megteremtésére helyezték; szigorúan az autarchia (önellátás) jegyében, tehát figyelmen kívül hagyva minden esetleges komparatív megfontolást, ami bármikori előnyt jelenthetett volna az export-import (a külkereskedelmi) kapcsolatokban. A második korszakban (ami elvezetett egészen a diktatúra bukásáig) már teljes egészében „feladták” a korábbiakban kötelezőnek vélt autarchikus elképzeléseket és gyakorlatot, és teljes egészében nyitottá (és egyben kiszolgáltatottá!) tették a népgazdaságot a külgazdaság irányában, olyannyira, hogy az 1980-as évek közepétől már a nemzeti jövedelem cca. 60-65 %-a a külkereskedelmi forgalomban realizálódott. Tekintve, hogy a magyar gazdaság nem volt versenyképes, mert az egy főre jutó termelési és jövedelmezőségi mutatóit illetően messze elmaradt azoktól a fejlett tőkés országoktól, amelyekbe a potenciális exportunk irányulhatott volna, - ez a nyitás „életveszélyesnek” bizonyult, hiszen fokozódó függésbe taszította az országot, ugyanis az exportot állandóan dinamikusan növelnünk kellett az adósságszolgálat teljesíthetősége céljából; ami egyrészt a forint folyamatos leértékelését követelte meg, másrészt naturáliában „azonos” importvolumen mellett is növekvő import-értékhányaddal párosult, ami tovább rontotta a fizetési mérleg pozícióit. A bűvös körből nem volt kilépés, hiszen a belső és a külső gazdasági hatékonyság közötti mélyülő szakadék folyamatosan elértéktelenítette a magyar munkát a külföldivel szemben, amit a kor egyik híres aforizmája ekként fogalmazott meg: „Minden évben egyre többet kell dolgoznunk azért, hogy csak egy kicsivel éljünk rosszabbul, mint az előző évben.” A közgazdasági szakzsargon a jelenséget elnevezte „a külkereskedelmi cserearányok romlásának”, ami valós ugyan, de elfedi az igaz lényeget, ami végül is egészen a mai „kamatrabszolgaságig” vitte el a magyar nemzetgazdaságot és a nemzetet. A kifejezés ugyanis egyfajta „objektív tudományosság” látszatát kelti, s mintha csak afféle kivédhetetlen kataklizmára utalna, amelynek a következményeit belenyugvással illenék viselni... A cserearányok romlásához ezenfelül nagymértékben hozzájárult egy számunkra valóban „kataklizmaszerű” esemény is, amely még az erős és felkészült, fejlett világgazdaságot is majdhogynem térdre kényszerítette: az ún. „olajár-robbanás”, az 1970-es évek közepétől. Ez vezetett oda, hogy Magyarország számára ettől kezdve a cserearányok már a fejlődő országok „világpiacán” is folyamatosan romlottak: s ezek a tények végül is szintén jelentősen hozzájárultak „az adósság-spirálunk” meredekségének megnövekedéséhez.
Amíg az előző korszakban az autarch nehézipar és a gépi nagyipar gyors megteremtése (erőművek, vaskohók, acélművek, gyárak, vegyipari üzemek felépítése, stb.) „vonta el” az elfogyasztható jövedelem nagy részét, addig a második korszakban már egy hangzatos politikai blöff - „Utol kell érnünk a fejlett kapitalista országokat!” - „vette át a szerepet”, ami miatt persze továbbra is rendkívül (egészségtelenül) magas, 25-30 %-os szinten kellett tartanunk a felhalmozási rátát. Látható tehát, hogy a kommunizmus mindkét, egymástól mégannyira eltérő korszakának is teljesen azonos volt az alap-filozófiája, amely gyakorlatot - még ma sem ismeretlen előttünk! - állandó monetáris restrikciónak nevezhetjük. Ennek a velejéig kommunista pénz-politikának a lényege, hogy állandóan szűkíti a kereskedelmi forgalomban mozgó pénz mennyiségét, miáltal - mint gyeplővel a lovat - kézi vezérléssel igyekszik kézben tartani az egyébként számára „megzabolázhatatlannak” tűnő, komplett népgazdaságot. Tekintve, hogy az állami irányítású, kézileg vezérelt gazdaságban effektív készpénz-kibocsátást, bankjegy-forgalmat szinte kizárólag csak a lakossági fogyasztás kereskedelmi realizálása tett szükségessé; az egész gazdaságot - „Húzd meg, ereszd meg!” alapon - a lakossági fogyasztás restriktív visszafogásával szabályozták. Eme tannak  döntő hányadukban kései követői, hívei a mai állami pénzügyi szakemberek is; akik mindig a kiáramló bérek megkurtításában - mintha csak a középkori érvágást gyakorolnák egy még be nem azonosított betegségben szenvedő emberen - látják a kóros folyamatok orvoslásának egyetlen lehetőségét...
Azt is mondhatjuk, hogy a magyar állami gazdaságpolitika mindaddig poszt-szocialista (posztkommunista) marad, ameddig „a közelgő válság” elleni egyetlen hatékony védekezésként mindig a restrikciós monetáris politikát veti be, és ennek keretében azonnal és kizárólag a bérek visszafogására gondol, apellál, és ennek megfelelően is cselekszik.

Az előzőekben felvázolt gazdaságtörténeti összkép szükséges volt ahhoz, hogy megérthessük a kommunizmus (vagy szocializmus) alaptermészetét, vagyis hogy egyáltalán nem népjóléti rendszer, noha kétségtelenül voltak olyan szociális vívmányai, amelyeket a mai rendszerváltó állam is bizony joggal megirigyelhet. A kommunizmus - mint láthattuk - minden jelentősebb felhalmozási törekvésével elsősorban a hatalom további koncentrációját igyekezett megvalósítani; és a fejlett Nyugatot sem népjóléti, hanem inkább stratégiai okokból „próbálta meg” utolérni. Sokkal fontosabb volt a rendszer számára a koncentrált pártállam-hatalom folyamatos erősítése, mintsem a dolgozók bérének, vagy a nép életszínvonalának az emelése. Az egyéni alkotó és vállalkozó készségre is csak végső kényszerből, „a veszett fejsze nyeleként” igyekezett számítani, hogy az emberek maradék energiáját is a hatalom szekere elé kösse, egy második műszakban (VGMK, GMK, stb.).
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a letűnt diktatórikus rendszer nem is ideológiai, hanem sokkal inkább pénzügyi téren volt önkényuralom, mert az emberek minden képességét igénybe vette, „bekötötte a termelésbe”, és az általuk megtermelt értéknek csak a tört részét „adta vissza” bér, vagy szociális juttatások formájában, s azt is egy igazságtalan, „kontraszelektív” elosztás szerint, amelyben a rezsim feltétlen politikai hívei sokkal nagyobb szelet kenyeret kaptak az általuk kiérdemeltnél, a többiek rovására.
Eljutottunk a kommunizmus legnagyobb csúsztatásához, amellyel bitorolta a széles néptömegek bizalmát. A rendszer több mint 40 éven át elhitette az emberekkel - hívekkel, szimpatizánsokkal; hozzáértőkkel és hiszékenyekkel egyaránt -, hogy minden felépített erőmű, gyár, üzem, infrastruktúra, középület, stb., az egész nemzeti vagyon (ma már leginkább működő tőkének neveznénk) közös (össznépi), társadalmi tulajdon, amelyben minden magyar dolgozó egy azonos értékű „jelképes népi részvénypakett” boldog tulajdonosa, amely részvénypakett tulajdonjoga megilleti őt bármilyen más körülmények között is, hiszen ez a résztulajdon a saját munkájának olyan, részére ki nem fizetett értékhányada, amelyről éppen hogy a közös tulajdon egyben tartása, illetőleg a fejlett kapitalizmus utolérése érdekében mondott le, átmenetileg. A rendszer urai tehát elhitették a néppel: átmeneti időtartamra „mondjanak le” a reálbérük jelentős hányadáról, azért, hogy az ország gazdagságban felzárkózhasson a Nyugathoz; s ha ez megvalósul, akkor elérjük az ottani életszínvonalat is. „A Gyár - mindenkié!” - szólt a kommunizmus „választási szlogenje”, s cserében azért, hogy a munkások ezt engedelmesen elfogadták; a hatalom hallgatólagosan tudomásul vette, mikor egyesek az ígéretet készpénznek véve, néhány csavarral, szeggel, kéziszerszámmal (vagy bármilyen aprósággal, amire otthon szükségük volt) a táskájukban - és furdalással a lelkükben - távoztak, munkaidő után...
Magyarország az 1970-es években - a sikeres anyagi ösztönzés, a munka termelékenységének jelentős növekedése, a túlfeszített és tartósan magas felhalmozási ráta, továbbá a milliárdos dorllárhitelek eredményeként - erő-teljesen fejlődött; jelentősen gyarapodott a társadalmi tulajdon. A reálbérek és jövedelmek növekedése ugyan még mindig elmaradt a lehetőségektől, de az emberek megértették és elfogadták: a saját országukat építik, és - valamit valamiért - ennek átmeneti önmegtartóztatás, lemondás az ára.
Más oldalról a kommunista rendszer azt is hirdette, hogy a társadalom tulajdona azért marad ideiglenesen „állami kezelésben”, mert a fejlett kapitalista országok utolérése rendkívüli erőfeszítéseket igényel, ami csak az erőforrások koncentrált kihasználásával oldható meg. Ezért a kommunizmus - legalábbis jelszavakban - igyekezett elkerülni mindazokat a „feleslegesnek ítélt” kvázi-anarchisztikus megoldásokat, kiadásokat (profit, verseny, reklám, szabad vállalkozás, piac, marketing, stb.), amelyekkel a kapitalizmus úgymond’ a saját működésképtelenségét próbálta feloldani, illetve „palástolni”. Az 1970-es évek közepétől maximális takarékosságot hirdettek meg (pl. DH-mozgalom) az önálló gazdálkodó szervezeteknél is, hogy egy forint se vesszen kárba a tőkés világgal folytatott konkurencia-harcban. A szent cél elérése érdekében „ a társadalom minden tartalékát” mozgósították, - a párt még 1982-ben is (!) a közeli fellendülést ígérte...
Ami a lényeg: a társadalmi tulajdon deklaráltan össznépi tulajdont képezett, amelyet a nép csak ideiglenesen, takarékossági megfontolásokból bízott az állam kezelésére.

1.4.  Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül  

Amint az ma már történelem; az 1980-as évek közepétől nyilvánvalóvá vált, hogy az évtized elején bevezetett közgazdasági szabályozó-módosítások, az új vállalkozási formák nem teljesítették a működtetésükhöz fűzött túlzott reményeket. Magyarország külföldi eladósodása 1982-től nagymértékben felgyorsult, s láthatóan visszafordíthatatlanná vált. A szakemberek számára aggasztó összkép rajzolódott ki: ha a baljós tendenciák, trendek továbbra is folytatódnak, - komoly veszélybe kerülhet az ország fizetőképessége is.
Nem volt már több tartalék, amit mozgósítani lehetett volna.
Magyarország válság felé sodródását spontán liberalizációs jelenségek is kísérték; lassanként formailag már minden lehetséges pénzügyi, üzleti, piaci, kereskedelmi, stb. technikai megoldást, módszert, kategóriát, sőt, még a „trükköket” is átvettük a fejlett Nyugattól, ám a magyarországi alkalmazás során, az alapvetően még mindig „diktatórikus gazdasági közegben” valahogy mégsem érvényesült azok „legendás” hatékonysága... A kommunista rendszer, a pártállami elit még tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet arra, hogy a hatalmát megőrizze, fenntarthassa a gyökeresen megváltozott gazdasági körülmények között is. Gyakorlatilag megpróbálták bevezetni Magyarországon a kapitalizmust (állammonopol-kapitalizmust?), az egypártrendszer változatlan uralma alatt. Mihail Gorbacsov retorikáját (peresztrojka és glasznoszty) követve kihirdették, hogy a rendszert meg kell reformálni, de meg kell őrizni belőle mindazt, ami jó. Ezt a - szintén kudarcot vallott - kísérletet az utókor később reformkommunizmusnak nevezte el.
Még néhány zavaros év telt el, s a rezsim végleg megbukott.
A bukás körülményeiről, az átmenetről később még lesz szó; ám van egy látszólag „nyelvhasználati”, valójában sokkal inkább a lényeget érintő tény, illetve furcsa, tendenciózus megfogalmazás, amelyet szeretnék tisztázni. Ez rávilágít mellesleg arra is, - miként „szépül meg” a történelem, utólag.
Magyarországon 1990-ben a kommunista rendszert mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben felváltotta a kapitalizmus. A szabad választás kiírásával, a plurális pártrendszer bevezetésével az egypárti diktatúrát „automatikusan” felváltotta a liberális polgári parlamenti demokrácia politikai rendje, a gazdaság pedig a főbb formális jellemzőit tekintve amúgy is „egyfajta prekapitalizmusra kezdett hasonlítani”, eltekintve most attól a nem elhanyagolható ténytől, ami a magántulajdon csekély arányát illeti...
Az egyidejű hivatalos verzió szerint Magyarországon ún. rendszerváltás történt; átváltottunk az ún. szocialista rendszerből a kapitalizmusba. Ennek az a különlegessége, a furcsasága, hogy korábban a történelemben - beleértve a magyar történelmet is - ezek a gyökeres társadalmi változások az esetek 100 %-ában földcsuszamlásszerű kataklizmákat idéztek elő, s ezek ráadásul mindig egy végső krízissé fajult válságban, úgynevezett forradalmi helyzetben következtek be, „amikor a nép már nem volt képes és hajlandó a korábbi rend keretei között élni, az uralkodó osztály pedig már nem volt képes a korábbi módon kormányozni”. Magyarországon 1990-ben - s már hosszú évek óta - gazdasági válság volt ugyan, de forradalmi helyzet a leg-kevésbé sem... Így nem csodálkozhatunk azon, hogy „szinte egyik napról a másikra” léptünk át az egyik társadalmi rendszerből a minden tekintetben homlokegyenest ellentétes másik társadalmi rendszerbe; és nem csupán a forradalmak idején „szokásos” vérzivatar és a teljes közéleti anarchia, vagy a morális ellehetetlenülés maradt el, de az egyszerű átlagember lényegében „semmit” nem vett észre az egészből. A politikai zűrzavarral együtt persze „megúsztuk” egy esetleges forradalom (népfelkelés) jótékony, megtisztító hatásait is; és amikor egyesek felemelték a szavukat bizonyos radikálisabb változások mellett, akkor mondotta irónikusan Antall József miniszterelnök, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”...
A rendszerváltás összetett szavunknak kétségtelenül van egyfajta vulgáris mellékíze: magától értetődő, természetes tevékenységet takar, mint őrség-váltás, nadrágváltás, stb., másfelől afféle egyszerű szükséglet elvégzését sugallja, mintha annak a szüksége az emberi cselekvéstől kvázi függetlenül, „tragikus hirtelenséggel” következne be, - elvégezzük, és kész...
Márpedig a rendszerváltás ennél egyrészt sokkalta bonyolultabb mozzanat volt, másrészt ha amolyan hirtelen, ösztönös cselekvés lett volna, az inkább forradalomba torkollik, amint az elhúzódó válságok ösztönösből tudatossá váló kényszercselekvéseket „szoktak kiváltani” a tömegekből, ami azután kezelhetetlenné, irányíthatatlanná teszi az egész társadalmi folyamatot. Ez is kulcsszó, hiszen éppen a dolog lényege, hogy nem egyszeri mozzanatról van szó, hanem tudatosan előkészített, tervszerű folyamatról. Nem sokkal, talán egy-két évvel a jelen tanulmányom megírása előtt viszont megváltozott a „hivatalos terminológia”: a tudós szociológusok rendszerváltozásnak „keresztelték” át az eseménysorozatot. Ez a szó már valamivel jobban kifejezi a tárgyi lényeget; ámbár ennek meg az a nyilvánvaló hiányossága, hogy nemes egyszerűséggel mintha „önmagától bekövetkező”, autonóm, szinte automatikus folyamatnak képzeli, vagy tünteti fel a történéseket, ami nyilván éppúgy tarthatatlan, miként „ a rendszerváltás” esetében mondottak. Node mégsem maradtunk azért „majdnem tökéletes” definíció nélkül, mert 11 év elteltével, 2001. február 1-jén, a Pesti Vigadóban elmondott ország-értékelő beszédjében Orbán Viktor miniszterelnök végül is már rendszer-változtatásnak nevezte a folyamatot, ami tudatos, tervszerű cselekvésre vall. Szó szerint a következőket mondta: „A bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövőt.” Más szóval megfogalmazva: „Véget ért a múlt, és elkezdődött a jövő”, - a polgári fejlődés. Forradalom nélkül...