1.5.  Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció 

A létező szocializmust (legalábbis a megoldások „egyszerűségét” tekintve) formálisan a tudatos központosítás és a „takarékosság” jellemezte. Mivel a gazdaságban „nem kellett konkurenciától tartani”; illetve, hogy a verseny legkisebb kockázatát és kényelmetlenségeit is elkerüljék, - egyrészt minden önálló gazdálkodó szervezet maximális önellátásra törekedett, másrészt a különböző funkciók, termelő tevékenységek, eltérő gazdasági profilok bármelyikére csakis egyetlen, szinte kizárólag erre a munkára szakosodott egységet hoztak létre. Ritka kivételt jelentett, ha valamely szakterületen két, vagy pláne több, átfedő tevékenységi kört gyakorló állami vállalat, vagy szövetkezet is megjelenhetett. Ebből következtek a legkülönfélébb hiányok, hiszen amennyiben valamilyen effektív szükségletet kielégítő termék vagy szolgáltatás előállítására (nyújtására) az állam elfelejtett idejében intézkedni egy új vállalat szervezésére irányuló párthatározattal, akkor súlyos hiányok keletkeztek az egész rendszerben. Mert az összes állami vállalat egyetlen közös determinisztikus rendszert képezett, amely zárt rendszerben minden vállalat fontos, meghatározott funkciót látott el, amelynek a kiesése azonnal blokkolhatta a vele „kereskedelmi kapcsolatban” álló összes vállalat, vagy a rendszer egészének a működését. (Mellesleg ebből származott a rendszer nagyfokú stratégiai sebezhetősége is.) Tekintve, hogy a legfontosabb és a legjelentősebb tevékenységeket (pl.: villamos művek, vas-és fémművek, hajózás, légi forgalom, tömegközlekedés, vasút, gázszolgáltatás, posta, bányászat, ásványolajtermékek forgalmazása, élelmiszer-belkereskedelem, szakosított külkereskedelem, stb.) csak egy-egy nagyvállalat, többnyire tröszt végezte, valamint arra, hogy ezek mindegyike állami tulajdonban volt;  valóságos piac hiányában is megállapíthatjuk, hogy a szocialista rendszer gazdasági értelemben az állami monopóliumok zártláncú rendszere volt. Ezt a rendszert „örökölte” a rendszerváltó állam, és nem csoda, ha az új, megváltozott körülmények sokkoló, frenetikus hatására ez a rendszer szinte azonnal alkotóelemeire, atomjaira hullott szét. Nem történhetett más-ként, hiszen nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg összeomlott a teljes KGST-piac, ami miatt a külkereskedelemnek hirtelen „át kellett állnia” a nyugati irányú piacokra, ez viszont a magasabb minőségi követelmények folytán megkövetelte az export-termékszerkezet gyors modernizálását. Emellett azonnal meg kellett kezdeni (?) az állami kezelésben működő társadalmi tulajdonban lévő (!) vállalati kapacitások reorganizációját, egyetemes részvénytulajdonná átalakítását, valamint privatizációját. A privatizációt részletesebben majd soron következő második, „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” című tanulmányomban fogom tárgyalni, ezért most csak annyiban említem, amennyiben a tárgyi összefüggések elemzéséhez nélkülözhetetlen. Elsőként azért megállapítjuk, hogy a privatizáció még a rendszerváltás előtt, 1988-ban megkezdődött; olyan korai időpontban, amikor ennek még „praktikus legitimitása” sem volt. Nagyjából az átalakulási és a társasági törvények meghozatalától számítva.
Ezt a „szabálytalan és szabályozatlan”, tulajdonképpen mindenfajta valós létjogosultságot nélkülöző magánosítást „spontán privatizációnak” kell neveznünk; tekintettel arra, hogy elsősorban a szocialista nomenklatúra vagyonhoz juttatását szolgálta, még mielőtt „a szezonnyitás” megkezdődik. A spontán privatizációról már csupán azért is meg kell emlékeznünk, mert történelmi bizonyítéka annak a ténynek, hogy még a szocialista állam volt az, amely törvénytelenül „megkezdte” a társadalmi tulajdont képező nemzeti működő tőke magánosítását, pontosabban eltulajdonítását a néptől, - tulajdonjognak tekintve a puszta kezelői jogot, s megszegve korábbi ígéreteit, amelyeket a társadalmi tulajdonnal kapcsolatban tett. Az összeomlóban lévő pártállam pedig „hagyta”, hogy a nomenklatúra a saját hitbizományának tekintse a nép tulajdonát, amely felett az állam is csak kezelői joggal rendelkezett. Látható, hogy a rendszerváltás tájékán teljes jogi és erkölcsi anarchia uralta a közéletet, s a rendszerváltó állam - az első szabadon választott parlament által kijelölt Antall-kormány - hirtelen „azon találta magát”, hogy minden országgyűlési szavazás (döntés) nélkül egyszer csak „tovább folytatja” a társadalmi tulajdon privatizációját, anélkül, hogy erre nézve bármiféle jogosítvánnyal, törvényi szabályozással rendelkezne. A rendszerváltó állam már úgy értékelte, hogy kész helyzetet örökölt; és működése első pillanatától kezdve legitim állami tulajdonnak tekintette a társadalmi tulajdont. A privatizáció már javában folyt, amikor (1990-1991.) felállították az Állami Vagyonügynökséget, s az Országgyűlés megszavazta a privatizációs törvényt...
Az egyetlen tollvonással „állami vagyonná” eltulajdonított nemzeti működő tőke privatizációja amolyan spontán „leggyengébb láncszem elmélet” szerint zajlott, - tekintettel arra, hogy az állami vállalatok vezetői igyekeztek eleinte (munkavállalói résztulajdonlási program, vezetői kivásárlás, privatizációs lízing, önprivatizáció bankhitellel, E-hitel, stb. révén) a saját maguk számára magánosítani a vállalatot, majd miután ez nem sikerült, megpróbálták úgy befolyásolni az állami felügyeletet, hogy „az általuk kiválasztott” külföldi be-fektető vásárolhassa fel a céget, lehessen a kiírt versenypályázat (tender) győztese. A kezdő privatizátor magyar állam (és az ÁVÜ) az első években még többé-kevésbé hagyta érvényesülni „a vállalatvezetői különérdekeket”, majd (1992-től) a felülről szabályozott folyamatok vezető irányítójává vált. A privatizációval kapcsolatban ide kívánkozik még egy összefoglaló, értékelő megjegyzés, ami nem egyszerűen „játék a szavakkal”, hanem a valóság hű kifejezője. A magyar állam elöljáró érdekét képezte a privatizációs folyamat erőltetett ütemű forszírozása, s mielőbbi „sikeres” befejezése. Sikernek a minél gyorsabb befejezést tekintették; a gazdasági eredmény önmagáért beszél, - amit majd a következő tanulmányomban mutatok be részletesen. A privatizáció során az állam - 6-8 év leforgása alatt - mindenekelőtt a legfontosabb „monopóliumait” értékesítette, túlnyomó részben multinacionális részvénytársaságok (mint új tulajdonosok) számára, amelyek többségében nemzetközi monopóliumok, de magyar belföldi viszonylatban mindenképp a piac egyeduralkodói maradtak, csak sokkal erősebbek, mint elődeik voltak, így a profitkövetelményeiket is kíméletlenebbül érvényesíthetik az állammal, illetve a magyar lakossággal szemben.  E tekintetben „a pálmát” az ELMŰ 1996-os privatizációja viszi el, amelynek során a teljes áramszolgáltatásunk nyugat-európai kézbe került, noch dazu: legnagyobbrészt francia és német állami (!) monopóliumok tulajdona lett; s a magyar állam még garanciát is vállalt évi 8 %-os profit „automatikus” biztosítására és kivihetőségére... 

1.6.  Állami vagyon és állami költségvetés 

Ahhoz, hogy hozzávetőlegesen megérthessük, mit is jelentett és jelent mind a mai napig a magyar „állami vagyon” (valójában: a társadalmi tulajdonunk) privatizációja; meg kell tudnunk különböztetni egymástól a vagyon és a költségvetés (idegen szavakkal: portfolió és büdzsé) fogalom-köröket.
Minden ember ismeri a családi költségvetés fogalmát; tekintve, hogy akár magányosként, akár családban éli le a felnőtt életét, - valamikor, legalábbis gyermekként megismerte, megtapasztalta az anyagi korlátokat, kereteket, amelyek között a család gazdálkodik. Mindenki tudja, hogy a fiatal, vagy az átlagos család felnőtt, dolgozó tagjai mindenekelőtt a mindennapi betevő falatról, a folyamatos megélhetésről igyekeznek gondoskodni, és így - ha csak nem örököltek valamilyen nagyobb összeget, vagy pl. ingatlant - eleinte  nem rendelkeznek „dinasztikus polgári vagyonnal”, de többnyire még más, nagyobb értékű vagyontárgyakkal (pl. lakás, ház, telek, nyaraló, autó, stb.) sem, sőt, általában az otthonukat is bérlik, s a bérleti díj szintén a havonta rendszeresen előteremtendő kiadásokat (angolul: cash-flow) növeli. Csak jóval később, anyagi értelemben folyamatosan sikeres életvitel, takarékos gazdálkodás eredményeként juthat a család olyan helyzetbe, hogy nagyobb értékű, tartós használati tárgyak, eszközök vagy ingatlan megvásárlására gondolhasson. Ám ez a szerencsés állapot még mindig nem jelenti azt, hogy a család önállóan profittermelő tőke birtokosa lenne, - ennek eléréséhez már befektetésekre, praktikusan értékpapírok (részvények, kötvények, stb.) vásárlására van szükség, valamint arra, hogy az évente realizált profitot a család hosszabb távon újra meg újra „visszaforgassa”, tőkésítse, s ezáltal fokozatosan akkora portfolióra tegyen szert, amely vagyon (működő tőke) már önfenntartó, ami azt jelenti, hogy a busás haszonból a tőke folyamatos növelése mellett bőven futja a család minden tagja jómódú megélhetésének a biztosítására is. A megszerzett vagyont aztán a család féltékenyen őrzi...
Nagyjából ugyanígy működik az állam is. Ha jómódú; van saját profittermelő vagyona - ha szegény, akkor nincs semmije, csak az éves költségvetése.
A magyar állam egészen 1990-ig kommunista diktatúraként „működött”, ám   mégis „gondoskodott” a társadalom jövőjéről, egészen a bekövetkezett rendszerváltásig, - legalábbis szóbeli ígéretek formájában. Már minthogy amikor megígérte, hogy a bérek alacsony szinten tartása, az erőforrások koncentrálása - csak ideiglenes megszorításként - a társadalmi tulajdonunk gyors gyarapítását szolgálja, amelynek eredménye az egész népé lesz...
A nemzeti működő tőke (gyárak, üzemek, erőművek, épületek, stb.) illegitim privatizációja gyakorlatilag újra földönfutóvá, újrakezdővé tette a magyar államot és a népet, hiszen az egyetemes részvénytulajdonként önállóan is profittermelésre képes portfoliójától fosztotta meg, mikor azt multinacionális cégek birtokába adta. Ezzel a magyar portfolió 70-80 %-a vált nemzetközi tőketulajdonná; s a privatizáció óta ennek a vagyonnak minden hozadéka azokat illeti meg. Magyarán: a magyar nép egyetlen saját „tőketulajdona” a két keze maradt; de a két keze munkája már nem, mert az is a „multi” tőkéé. Lehet előről kezdeni mindent; bérből és fizetésből a portfolió felhalmozását. Amióta a magyar állam nem rendelkezik számottevő önálló profittermelő portfolióval, azóta a pénzügyi mozgástere nagymértékben beszűkült. 1990. előtt a szocialista állam - legalábbis „kezelői jogon” - monumentális vállalat-birodalom gazdájaként, annak minden hozadékával gazdálkodhatott, míg ma csak a „fillérre kiszámított” állami költségvetés cca. fele-kétharmada fölött diszponálhat, mert a többi olyan kötött (kamat és egyéb fix-) kiadás, amely nem valósít meg semmilyen gazdálkodási szabadságot.
Az állam pénzügyi-gazdálkodási mozgásterének nagymértékű beszűkülését egy egyszerű analógiával szeretném szemléltetni, ami ráadásul a tárgyhoz igencsak közel áll. Mint emlékezetes, az Antall-kormány idején született az az elképzelés (ami aztán rövidesen „a hamvába hullt”; és tulajdonképpen ma is annak a terhét, keservét nyögjük, hogy nem valósulhatott meg!), hogy az állam - a „saját kezelésű” (ÁVÜ-) vagyonából - egy önálló profittermelő, „élő” portfolió-csomagot juttat a társadalombiztosítási önkormányzatok birtokába, amelyeknek az éves hozadéka is őket illeti meg, s így képessé tehetők bizonyos fokú gazdálkodási önállóságra, mert a pótlólagos források folyamatos, bővülő újratermelődése révén, a részleges önfinanszírozással csökkenthetők a társadalombiztosítás állami terhei. Ebből nem lett semmi... Nagyjából azért, mert az állam ebben az esetben is „levágta az aranytojást tojó tyúkot”; inkább eladta, privatizálta az önkormányzatoknak szánt port-foliót is, csakhogy minél hamarabb rendkívüli bevételekhez jusson. Tetten érhető ugyanez a szűklátókörű, a mának élő „fiskális” szemlélet az „állami” vagyon privatizációjának minden szegletében és minden mozzanatában.
Nagyságrendileg megpróbálom bemutatni, hogy milyen vagyonértékektől „szabadította meg” önmagát a magyar állam a kampányszerű magánosítás során, anélkül, hogy előzetesen végiggondolta volna: maga alatt vágja a fát.
Mondják: „Pénz beszél - a kutya ugat.” Azután: „A kutya ugat - a karaván halad.” Még inkább igaz ez olyan kapitalista környezetben, amikor mindenki (a gazdálkodó szervezetek és a magánemberek egyaránt) munka nélküli kamatjövedelemre, s ezt biztosító saját portfolióra törekszik; hogy hátralévő életében már csupán a szelvények vagdosására legyen gondja. Az állam elfeledkezett arról, hogy a privatizáció bizony kétélű fegyver; hiszen minden gazdasági szereplő csak addig lehet önmaga ura, ameddig önálló (profittermelő) vagyonnal rendelkezik, - ha viszont már nincs tőkejövedelme, kiszolgáltatottá válik azokkal szemben, akiknek a portfolióját eladta.  Megnehezíti a dolgunkat, hogy a nemzeti működő tőke hozzávetőleges értékéről a privatizációt megelőzően semmilyen összevont értékbecslés nem született. A gazdasági szakértők (1990-es áron és árfolyamon vissza-menőlegesen) 60-100 Mrd USD összértékűre teszik a magyar portfoliót...
Tegyük fel, hogy a becslés helytálló. Ebben az esetben - tekintve, hogy a működő tőkénk cca. 80 %-a került multinacionális társaságok kezébe - azt kapjuk, hogy a privatizált vagyon mai értéke kb. 20 ezer milliárd forint lenne. Ez nagyságrendileg annyi, mint a magyar gazdaság éves GDP-jének, a bruttó nemzeti termék összegének a kétszerese. Nagyjából háromnegyede a nemzetgazdaság összes külföldi, - és több mint kétszerese az állam bel-földi adósságának. S legalább négyszerese az állami költségvetésünknek! De közelítsük meg a kérdést inkább a hozam, a hozadék oldaláról!
Számoljunk csak a privatizált vagyontömegre vetítve átlagosan 15-20 %-os „profitrátával” (vagy kamattal), s beláthatjuk: amennyiben a magyar állam ma is a gazdája lenne ugyanennek a portfoliónak, csupán a hozadékból kitelne csaknem a teljes állami költségvetés, - s nem kellene adót beszedni...  A kérdéskör ennél azonnal még komplexebbé válik, ha hozzákapcsoljuk az államadósság problematikáját, ám ez már nem a jelen tanulmány, hanem a már hivatkozott következő témája... Itt és most csak annyit, hogy a vagyon átgondolatlan privatizációja következtében a magyar állam elveszítette tőke-tulajdonosi pozícióit, és nem utolsó sorban ezek az összefüggések azok, amelyek rávilágítanak: miért kényszerül az állam az adóbevételek állandó növelésére, az elsődleges jövedelmek mind fokozottabb koncentrálására, - azért, mert az állami költségvetés egyre nehezebben viseli a külső és belső adósságszolgálat növekvő kamatterheit. Ámde nem csak az állam, hanem a nemzet, a lakosság is kiszolgáltatottá, „kamatrabszolgává” vált, hiszen nem egyszerűen csak elveszítette önálló profittermelő társadalmi tulajdonát; de emellett - saját tőketulajdon híján - bedolgozó bérmunkásként, szó szerint a két keze munkájával kell megtermelnie azt a súlyos adó-és kamattöbbletet, amelyet az állam (a portfoliója elvesztése miatt) adósságszolgálatként évek óta növekvő mértékben fizet a magyar és a külföldi bankoknak...   

1.7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe

A továbbiak jobb megértése érdekében - most kizárólag az államadósság keletkezése és kezelése szempontjából - meg kell határoznunk, mit értünk és mit nem értünk államadósságon, továbbá röviden vázoljuk, korábban mi volt a Magyar Nemzeti Bank szerepe az adósságkezelés folyamatában.
A létező szocializmusban állam és nemzetgazdaság gyakorlatilag azonos kört fedett le (legalábbis gazdálkodási értelemben), hiszen minden vállalatot az állam, mint kvázi-tulajdonos finanszírozott és működtetett. Az egyetemes külföldi valuta-elszámolások tekintetében a deviza-monopólium alapján a magyar államot minden tranzakcióban az MNB képviselte. A hitelfelvételek vonatkozásában is minden esetben az MNB járt el, teljes jogkörrel, minek alapján fokozatosan kialakult az a gyakorlat, hogy az MNB - mint állam az államban - keletkeztette, nyilvántartotta és kezelte az állam hitelfelvételeit, deviza-adósságait és követeléseit, valamint az ország valuta-tartalékait.
Az állam (és gyakorlatilag az MNB) deviza-monopóliuma a rendszerváltás után egészen addig fennmaradt, ameddig 1996-ban a Horn-kormány, majd 1998-tól az Orbán-kormány intézkedései alapján meg nem történt a deviza-gazdálkodás liberalizálása, mely szerint mind gyakorlati, mind jogszabályi értelemben is megteremtődött a forint konvertibilitása. Ezt megelőzően deviza-hitelt csak a magyar állam megbízásából az MNB vehetett fel, - ettől kezdve azonban már különvált egymástól a magyar állam és az ön-állóan gazdálkodó szervezetek (bankok, vállalkozások, társaságok, stb.) hitelfelvétele, adósságképzése, kezelése és nyilvántartása, vagyis innentől az államadósság összege nem egyezik meg a nemzetgazdaság adósságának összegével. Mint majd a következő tanulmányomban ezt látni fogjuk; a mai számadatokban szignifikáns eltérés mutatkozik meg.
De térjünk még vissza az államadósság kezeléséhez! Mint ismeretes, az ország (az állam) jelentősebb mértékű kül-és belföldi eladósodása 1982-től gyorsult fel; ettől kezdve vett fel az MNB egyre növekvő összegű hiteleket, - persze elsősorban a fizetési mérleghiány, illetőleg a deficites költségvetés (a vesztességgel gazdálkodó népgazdaság) kiegészítő megfinanszírozása céljából. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között sajátos „munkamegosztás” alakult ki: az előbbi intézte a költségvetés, míg az utóbbi a hitelfelvételek és az adósságszolgálat ügyeit. Ilyenformán lassanként az MNB által - mint állam az államban - kezelt devizaösszeg forintban kifejezett értéke meghaladta az állami költségvetés összegét, ami jól mutatja az MNB pénzügyi szerepének rendkívüli jelentőségét, s kifejezi a felelősségét is.
A Horn-kormány által 1995-ben alapított Államadósság Kezelő Központ tevékenysége is „csak a költségvetés bruttó adósságából a belföldi rész finanszírozására terjedt ki, a külföldi adósság kezelésének átvétele még távlatilag sem merült fel” (idézet: az Állami Számvevőszék 1997. decemberi jelentéséből).
Látható, hogy az MNB szerepe kulcsfontosságú a magyar államadósság keletkezésében és kezelésében, ugyanakkor a Pénzügyminisztérium és az MNB közötti feladat-elhatárolások tisztázatlansága a két szervezet közötti „megegyezések” tárgyává silányította az egész adósság-kérdést. Ennek eklatáns példája volt az 1996-ban végrehajtott „adósságcsere”, amikor is az MNB 2 ezer milliárd forint összegben az állami költségvetésre terhelte az úgynevezett „O-ás”, nem kamatozó, 1996. előtt keletkezett devizahitelekből származó államadósságot, ami tovább növelte a költségvetés kamatterheit. „A helyszíni ellenőrzés tartalmi kapcsolatot próbált feltárni az MNB könyveiben lévő devizaadósságok és azok keletkezési okai között. Az MNB viszont nem mutatott be olyan dokumentumot, amely szerint devizaadósságának keletkezése, folyamatos változása az állami fel-adatok finanszírozásával közvetlen összefüggésbe hozható lett volna.” (Idézet: az előző bekezdésben említett dokumentum 36. oldaláról.)
 2. A növekedés összefüggései, története
  
2.1.  Posztszocialista monopóliumok rendszere 

A magyar nemzetgazdaság a kapitalizmus rendkívül speciális verziója.
A fejlett nyugat-európai és amerikai tőkés országokban a kapitalizmus több évszázad szerves fejlődése alapján, spontán mechanizmusok működése eredményeként, a szabad vállalkozásoknak a szabad piacon végbement szabad versenye (szelekciója) talaján alakult ki. Magyarországon mindez távolról sem így történt! A kapitalista fejlődés a II. világháború (1945.) után  megtorpant, megszakadt, és szünetelt egészen az 1980-as évek végéig.
Az ún. reformkommunizmus (1982-1989.) időszakában a magyar állam, mint a társadalmi tulajdonban lévő nemzeti működő tőke „kezelője” egymás után vezette be azokat a központi intézkedéseket, szabályozó-változásokat és a legkülönfélébb tőkés módszerek, technikák, kategóriák alkalmazását (kétszintű bankrendszer, kisvállalkozások, váltó, kötvény, részvény-társaság, kft., ÁFA, SZJA, átalakulási és társasági törvény, vagyonérték-becslés, stb.), amelyek már kifejezetten és közvetlenül a kapitalizmusra való „áttérést” szolgálták, illetve készítették elő. A magyar gazdaság 1990-re „már megérett” a gazdasági rendszerváltásra, ami be is következett.
Említettem már, hogy a szocialista rendszerben nagyjából minden fontos termelő vagy szolgáltató funkció „egyetlen” nagyobb (trösztszerű) állami vállalathoz (távközlés = MATÁV, útépítés = Betonútépítő Vállalat, biztosítás = Állami Biztosító, hajózás = MAHART, vasút = MÁV, távolsági busz = VOLÁN, légi forgalom = MALÉV, élelmiszer-kiskereskedelem = KÖZÉRT, zöldség-kiskereskedelem = ZÖLDÉRT, olaj-és gázipar = OKGT, autóbusz-gyártás = IKARUS, gépjármű külkereskedelem = MOGÜRT, ízzógyártás = TUNGSRAM, villamos művek = MVMT, stb.) kötődött; és ezen az állami „monopolisztikus” szervezeti felálláson sajnos sokat nem változtatott az 1990-es évek kampányszerű privatizációja sem. Némi leegyszerűsítéssel minden maradt a régiben, mindössze annyi történt, hogy a nagyvállalatok átalakítása, s részvényeik értékesítése után a portfolió gazdát cserélt, és a magyar kapacitások a hozzájuk tartozó kereskedelmi hálózattal és piaccal együtt tőkés multinacionális társaságok tulajdonába kerültek. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a mai magyar gazdaság üzemnagyság s tulajdonjog szerinti szerkezete alapvetően torz, hiszen szinte egyeduralkodó (80 %-os) a multinacionális cégek túlsúlya. Ezek a mamut-cégek a magyar államtól kapott kivételes kedvezményeik, valamint egyébként is „utolérhetetlen” tőke-erejük révén abszolút monopol-helyzetet élveznek; szinte rátelepszenek az egész piacra (amelyet teljes egészében uralnak, és globális méretekben fel is osztanak egymás között), ami eleve lehetetlenné teszi konkurens, tőkét felhalmozó magyar cégek, versenytársak kialakulását és felfejlődését. Ez a merev - posztszocialistának nevezhető - struktúra folyamatosan is újra-teremti a „félgyarmati” viszonyokat, amelyeknek az a lényegi sajátossága, hogy a magyar kis-és középvállalkozások maximum bérmunkás-bedolgozói lehetnek a multinacionális cégeknek, minek következtében a késztermékek profitja döntő hányadában a multiknál csapódik le, amelyet aztán az esetek túlnyomó többségében nem forgatnak vissza, hanem kiviszik az országból. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság termelésének cca. 70-80 %-át az említett nemzetközi társaságok produkálják; kézenfekvő a növekedésük, hiszen ehhez minden kedvező feltétel - szabad befektetés, kedvezmények és adópreferenciák, gyakran állami támogatás, olcsó ámde magasan kvalifikált munkaerő, monopol-vagy oligopol piaci helyzet, vámszabad-terület, még mindig alacsony ingatlan-árak, fejlett infrastruktúra, stb. - a rendelkezésükre áll. Magától értetődő, hogy amikor az állam megbízásából a KSH a magyar gazdaság növekedési teljesítményét méri, - voltaképpen a Magyarországon működő multik növekedési indexét mutatja ki, aminek a magyar teljesítményekhez lényegében semmi köze nincs. Némi malíciával és „futball-hasonlattal” élve, azt mondhatjuk, hogy a „magyar” gazdaság egy olyan „nemzetközi válogatott” csapat, amelyben a tizenegyből legalább 8 játékos külföldi „idegenlégiós”; miközben kétségtelen, hogy a futballisták mezeit, cipőit és a labdát is „magyar bérmunkás bedolgozók” állítják elő, a szintén külföldi eredetű (elavult) gépsorokon dolgozva...

2.2. Cserearány-romlás

Szóltam már az 1970-es évek (és az olajár-robbanás) kapcsán a csere-arányok romlásáról; aminek az a lényege, hogy az export-áraink lassabban nőttek, mint az import-árak. Valójában senki nem tudhatja biztosan; melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Vajon a cserearányaink romlása okozta-e a külkereskedelmi mérleg, és ezáltal a fizetési mérleg tendenciájában tartós negatívumát - s így a gazdaság, az állam fokozatos eladósodását a külföld irányában -; vagy éppen ellenkezőleg: az adósságszolgálatot teljesítendő, folyamatos forint-leértékeléssel (a forint csúszó leértékelését mostanában szüntette meg az Orbán-kormány!) ösztönöztük az exportot, ami a magyar munka értékének állandó, tudatos devalválását, vagyis a cserearányok „rontását” jelenti...?! Ezt az érték-romlást tulajdonképpen szemléletesen reprezentálja a forint/dollár vásárlóerő-arány folyamatos romlása is. 1990. óta napjainkig (tehát 12 év alatt) a paritás háromszoros romlást mutat.
A leköszönő Orbán-kormány működésének egyik büszkesége a rendkívül erős forint (már hírlik is, hogy a nemsokára hivatalba lépő új, Medgyessy-kormány az ennyire erős forintot már nem tartja célszerűnek fenntartani!), a másik pedig (a kettő persze összefügg!), hogy állítólag az erőltetett ütemű (4 év átlagában 3-4 %/év) GDP-növekedést a cserearányok romlásának megállítása mellett sikerült volna elérni. Amennyiben ez a tétel igaz - ezt majd a következő 4 év növekedési mutatói fogják igazolni, vagy cáfolni -, úgy rendkívüli áttörésről beszélhetünk, ugyanis a külkereskedelmi csere-arányaink és a forint paritása 1990. óta is egyfolytában romlanak, romlik; annak ellenére, hogy 1990. óta a GDP egyre növekvő hányadát a multik termelése adja. Saját, egymásközti nemzetközi cserearányaik vélhetőleg ugyanis nem romlanak; tán ezért állt meg a „mi” cserearányaink romlása is!

2.3. A fizetési mérleg hiánya

A magyar gazdaság növekedése 1990. előtt - főként a cserearány-romlás és a koncepció nélküli dollárhitel-felvételek miatt - is folyamatosan negatív fizetési mérleggel valósult meg; nem volt ritka az olyan év, amelyben a hiány elérte a 4 milliárd USD-t is. Az 1980-as évtized utolsó éveiben csőd közeli állapotba került a nemzetgazdaság; mérhető növekedés helyett stagnálás állt be, növekvő fizetési mérleg-hiánnyal. A gazdasági rendszerváltás már emiatt is szükségszerű és elkerülhetetlen volt, - a nemzetgazdaság gyors struktúraváltásra, szervezeti és tulajdonosi átalakításra kényszerült; a külföldi hitelezők általi szanálásra, reorganizációra, modernizálásra szorult. A szanálás kivételével mára nagyjából mindez megvalósult, s hogy a szanálás miért nem, illetve ez máig milyen következményekkel járt, arról a következő tanulmányomban: „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” címmel írok majd. A rendszerváltást kataklizmaként éltük át. Az 1990. évben a magyar gazdaság teljesítménye katasztrofális mértékben visszaesett. A GDP - a bruttó nemzeti össztermék - az 1989. évi szint 60-65 %-ára zuhant vissza; a legnagyobb mértékű visszaesés a gépiparban és az építőiparban következett be. Az alapvető ok a KGST-relációjú üzleti kapcsolatrendszer teljes összeomlása volt. A legsürgősebb tennivalóként jelentkezett, hogy új, európai-úniós és egyéb tőkés piacokat kellett keresni és találni a magyar ipari és mezőgazdasági termelés rentábilis értékesítése céljából. Ennek érdekében a megválasztott Antall-kormány liberalizálta a külkereskedelmet, valamint haladéktalanul nekilátott az állami vagyonként „kezelt” társadalmi tulajdon kampányszerű privatizációjához. Az alapvető cél az ország fizetőképességének a megőrzése volt - bármi áron -, tekintve, hogy a rendszerváltó állam teljes egészében „átvállalta” a kommunista rezsimtől örökölt bruttó 20,5 milliárd USD külső adósság visszafizetését, illetve „jogfolytonos” szolgálatát. A kormány a fizetési mérleg hiányát és az adósságszolgálat kötelezettségeinek teljesítéséhez szükséges deviza összegét a privatizációból befolyó külföldi tőkebefektetések dollár-összegeiből kívánta fedezni, illetve biztosítani; tekintve, hogy a valuta-tartalékok is szinte teljesen kimerültek. Az elképzelés a következő volt: 
 Folyamatos adósságszolgálattal biztosítani az ország hitelképességét, hiszen a gazdaság modernizálása, szerkezeti átalakítása újabb hitelek felvétele nélkül kilátástalannak tűnt.
 A gazdaság liberalizációja, reorganizációja, illetve az „állami” portfolió gyors és eredményes privatizációja (illetve adókedvezmények nyújtása) révén „becsalogatni” a külföldi tőkét, a befektetőket; s ezáltal szert tenni olyan mértékű, folyamatos tőkebevonásra, amely biztosítja a gazdaság talpra állítását, a termelékenység, a hatékonyság és a jövedelmezőség ugrásszerű növelését, ami majd (a folyamatos adósságszolgálat terhei mellett) kitermeli az újabb hitelek kamatait és törlesztő részleteit, valamint segít megteremteni a fizetési mérleg egyensúlyát is.

2.4. A kétfajta gazdaságpolitika

Mielőtt rátérnék annak részbeni bemutatására, mennyiben is sikerült a fenti célokat megvalósítani, - valami mást kell előbb tisztáznunk. Nevezetesen a magyar gazdaság rendszerváltás utáni újbóli növekedésének, pontosabban inkább „visszakapaszkodásának” lehetséges technikáit, módszerét, illetőleg az eddig tényszerűen megvalósult „kétféle modell” elvi különbözőségét.
Világos, hogy a rendszerváltás örökségéből eredően (valamint más okok miatt is) Magyarországon csak olyan növekedési modell alkalmazása tűnt célravezetőnek, amely még hosszabb időszakon át nagymértékben épít az állam közvetlen beavatkozására, hiszen gyakorlatilag a tőkés gazdaságra történő áttérés, az átmenet minden fontosabb tényezőjét állami vezérlettel, „a semmiből” kellett előteremteni. (Nem volt tőkés piac, nem volt szabad piaci verseny, nem voltak befektetők, óriási volt a készpénzhiány, új piacot kellett szerezni a magyar termékeknek, a felére zuhant az ipari termelés, nem volt tőzsde, sürgősen privatizálni kellett az „állami” vagyont, stb.)
Mint ismeretes; az állami beavatkozásra „épülő” szabad piaci gazdaság modelljét a nagy angol közgazdász, Keynes dolgozta ki, amely a lényegét tekintve ma is alapvető szisztéma a világ legfejlettebb tőkés országaiban, - más kérdés, hogy Keynes a módszerét éppen a fenyegető válságok ellen, azok elhárítására dolgozta ki, s azok a tőkés világban 1950. óta már (talán éppen ezért!) egyáltalán nem jellemzőek. Kétségtelen viszont, hogy 1990-ben Magyarország rendkívül súlyos válságot élt át; mint afféle „gazdasági állatorvosi ló”, egyszerre tucatnyi súlyos betegségben is szenvedett, tehát a helyzet gyors és hatékony beavatkozást, generális megoldásokat követelt. A keynes-i gazdaságpolitika leegyszerűsített lényege szerint: amikor a gazdaság pang, akkor állami beavatkozással sok pénzt kell pumpálni bele (fel kell fűteni); amikor „túlgyorsul”, akkor sok pénzt szükséges kivonni belőle (le kell hűteni). Ezt a módszert „stop-go” (ha túlgyorsul = stop; ha pang = go) gazdaságpolitikának is nevezhetjük, amelynek stílusos magyar fordítása: „Húzd meg, - ereszd meg!” - lehetne. A rendszerváltás utáni években a beteg magyar gazdaságot „a közgazdasági doktorok” mind a két, gyökeresen ellentétes módszerrel is egyszerre kezelték, vagyis egy-idejűleg „serkentették a vérkeringését”, amellett, hogy eret is vágtak rajta... Ez a kettős módszer a kampányszerű privatizációból, illetve a tőkebevonás mértékének horribilis összegeiből kézenfekvően következett. A beáramló külföldi tőke (dollár) jelentős hányada forintban, mint pótlólagos vásárlóerő jelent meg az éledező szabad piacon; munkabér, tőkés fogyasztás, gépek, berendezések, beruházások, illetve anyagok és egyéb fogyasztási cikkek vásárlása formájában. Magától értetődő, hogy a külföldi tőke évi milliárdos mértékű bevonása „túlfűtötte” (volna) az amúgy betegesen pangó magyar gazdaságot, ami mellesleg - minden „gondos” restrikció ellenére - részben be is következett; a gazdaság „lázas beteg” lett, ezt jelezte az időnként 30 % fölé is ugró, vágtató infláció jelentkezése. Miközben tehát az állam „gőz-erővel” privatizálta a nemzeti működő tőkét, s ezzel soha nem látott dollár-összegeket vonzott az országba (ami 1990-1993. között hatalmas, részint virtuális fellendülést is hozott!), addig a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan restriktív monetáris politikát folytatott, vagyis csillagászati forint-összegeket vont ki a gazdaságból. Elsősorban a bemutatott kettős kezelés vezetett el oda, hogy a magyar gazdaság átalakulása (szocialistából tőkéssé) roppant ellentmondásokkal ment végbe: miközben a beruházási piac soha nem látott mértékű pezsgést mutatott, addig a lakosság fogyasztása minden évben jelentősen csökkent, - elsősorban a kétszámjegyű (és növekvő) infláció, valamint a bérkiáramlás visszafogása (a reálbérek csökkenése) miatt. De az alkalmazott restrikciónak „hagyományos gyökerei” is voltak.
Mikor a reformkommunista állam 1982-től fokozatosan növekvő mértékben adósodott el a külföldnek, akkor a hitelfelvételeknek a belföldi pénz-forgalmat (a fogyasztást) is bővítő hatását restrikciós pénzkivonással igyekezett kompenzálni. Amikor a rendszerváltás után (a privatizációs és egyéb tőkebefektetések révén) megkezdődött a külföldi tőke nagymértékű beáramlása, akkor ezt a pénzforgalom-bővülést az MNB „a szokott reform-kommunista módon”, restrikcióval reagálta le, holott merőben más esetről volt szó! Az 1990. előtti tőkés hitelek egy minden tekintetben reménytelenül nagybeteg, haldokló gazdaság „élőn tartását” próbálták finanszírozni, - ám az 1990. utáni tőkebeáramlás „a tetszhalott” gazdaságunk feltámasztását   szolgálta. A mechanikus, téves MNB-terápia felesleges problémákat szült; olyanokat, amelyektől a magyar gazdaság még ma, 2002-ben is szenved...
Említettem, hogy az 1990. utáni növekedésünk („visszakapaszkodásunk”, - hiszen a GDP színvonala csak 2001-ben érte el újra az 1989-es szintet!) két, merőben ellentétes modell alkalmazásával „valósul meg”, - ismeretes egy konzervatív gazdaságélénkítő (go!), és egy szocialista, „reform-kommunista” restrikciós (stop!) verzió; attól függően, hogy éppen egy konzervatív (Antall-, Orbán-), vagy egy szocialista (Horn-, Medgyessy?-) kormány van-e uralmon.  A valós helyzet azonban még ennél is rosszabb. Nyilvánvaló ugyan, hogy az Antall-kormány (amely nemzeti-konzervatív, és gazdasági téren „szabadelvű” gazdaság-élénkítő nézeteket vallott) eredeti elképzelései szerint egy nagymértékű, különösebb korlátok közé nem szorított gazdasági növekedést igyekezett menedzselni; ám a privatizációs, az államadósság-kezelő, a fiskális és a monetáris politikát, valamint a távlati és operatív intézkedéseket ugyanazok a „reformkommunista” körök, illetve tanácsadók dolgozták ki és hajtották végre, akik a restrikciót, mint egyetlen hatásos csodaszert „von Haus aus”, a hitelekkel együtt hozták magukkal... Elmondhatjuk, hogy az örökség - mármint az állandó restrikció öröksége - máig változatlan formában működik; még a konzervatív kormányok élénkítő intézkedései is rózsaszín látszattá szelídülnek (lásd: Széchenyi-terv valós hatásai), - ám a szocialista kormányok idején (lásd: pl. Bokros-csomag) ismét/mindig elemi erővel „kitör”, ha kell - ha nem, az új restrikciós hullám... Voltaképpen így 1990. óta is folyamatosan restrikcióban, megszorításban élünk; mintha attól kellene félnünk, hogy egyszer ledolgozzuk a lemaradást.