2.5. Orbán Viktor adósság-teóriája

Orbán Viktor, a Fidesz elnöke 1996. május 2-ikán Varga Domokos György kérdésére: „Kormánypozícióba kerülve a Fidesz mit kezdene az állam-adóssággal?” - a következőket válaszolta: „Számításaink szerint ma rendszeresen fizetni az adósságot, több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni. Az olyasfajta átütemezések amelyek az elmúlt két évben is megtörténtek szépen, csendben - tehát a rövid lejáratú hitelek átalakítása hosszú lejáratúvá -, továbbra is követhetőek. Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet, mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodni az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi kétmilliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósság-szolgálatot.” Korábban az Antall-kormány ugyanígy gondolkodott erről a kérdésről, - a beáramló külföldi tőkétől „várta” a fizetési mérleg hiányaiból keletkező adósság-növekedés szolgálatának tartós finanszírozását...
A kérdés a következő: (1) Szükségszerű volt-e a rendszerváltás után az adósságszolgálat továbbfolytatása, változatlan feltételekkel való átvétele a szocialista államtól? (2) Szükségszerű-e, hogy a magyar gazdaság kül-kereskedelmi-, és emiatt fizetési mérlege minden évben hiánnyal zárjon, akkor is, ha nem lenne „jogfolytonos” adósságszolgálat? Nem kétséges ugyanis, hogy a növekvő adósságszolgálat egy végeláthatatlan adósság-spirálba, lassan elviselhetetlen kamatterhek elviselésére kényszeríti a magyar gazdaságot, - ám legalábbis kétséges, hogy ez a folyamatosan romló adósság-pozíció akkor is fennállna-e, ha nincs örökölt adósság?!
Magyarán: az a kérdés, hogy önfinanszírozó-e, jövedelmező-e, önállóan működőképes-e, profittermelő-e, végül is megáll-e a saját lábán a magyar gazdaság, ha nem örökölt volna 20,5 milliárd USD külső adósságot?

2.6. A pénzforgalom valós iránya

A Demokratában megjelent Orbán-interjú kapcsán tanulmányt írtam „Orbán Viktor szupersztár” címmel, amely 1996. augusztus 8-ikán látott napvilágot, szintén a Demokratában. Ebben a következőket írtam a fentiekben idézett adósság-teória cáfolataként: „Ez tévedés! 1982. óta már a kamatokra vesszük fel az újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede begyakorolt módja a számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Mindezeknek azonban már 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság-állomány egyre nő, - 8-10 éve már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a Fidesz szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?”

Az 1996. év szeptemberétől a Fidesz gazdasági szakértője lettem, s Varga Mihály, a gazdasági kabinet vezetője (ma: pénzügyminiszter) megbízásából felülvizsgáltam az állami költségvetés 1995. évi zárszámadásáról (a Horn-kormány első éve) szóló dokumentációt. Szeptember 16-iki jelentésemben a gazdaságpolitikai kötetben foglaltakról a következőket írtam:
„Persze, hogy a fizetési mérleg "romlásának ellensúlyozása" (1992-1994.) beszűkítette a monetáris politika cselekvési terét. Az éppen regnáló kormány ugyanis a gazdaság élénkítésén "fáradozott", - a pénzügyi lobby, a Magyar Nemzeti Bank pedig azzal ellentétes, pénzszűkítő taktikát folytatott. A hivatalos kormány a növekedést forszírozta, - az árnyék-kormány pedig a privatizáció gyorsítását, a fizetési mérleg stabilizációját. Az államadósság viszont tovább nőtt. Nem hihető állítás, hogy a külföldi tőke-és hitelpiacok, a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank) magatartása egyre tartózkodóbbá vált, hiszen újabb hiteleket kaptunk, - és a bruttó külső államadósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t. (...) Alapvetően reform-kommunista-voluntarista töltésű az első oldal alján található mondat, amely azt sugallja, mintha az állam kereteket határoz(hat)na meg a gazdasági növekedés finanszírozására. Az összefüggés éppen fordított: a gazdasági növekedés teremt automatikusan alapokat az  egyensúly helyreállításához és fenntartásához. A növekedés tehát elsődleges, az egyensúly másodlagos. Az egyensúly a növekedés természetes eredménye. A növekedés természetes folyamat, a fogyás viszont betegségre utal. Kötve hiszem, hogy a vállalkozások dinamikusan növelték volna saját forrásaikat, és ezáltal sikerült volna lefékezni az államháztartás hiányának növekedését! Éppen az ellenkezője történt: a bankok egyszerűen semmilyen hitelt nem nyújtottak a vállalkozásoknak, helyette inkább államkötvényeket vásároltak, és azok kamataiból tartják fenn "működésüket". Látható tehát, hogy nem az állam finanszírozza az egyébként sem létező gazdasági növekedést, - hanem a bankok, a vállalkozások és a lakosság finanszírozza a túlköltekező államot. A jövedelem-kivonás, a pénzszűkítés tudatosan alkalmazott legfőbb eszköze: az infláció. A betéti kamat mértéke - őrület! - egyenlő az éves inflációs rátával. Az egyébként nem létező hitelek kamata pedig 35-40 %. (...) A 19-20. oldalon kiderül, hogy a bruttó külső államadósság nem csökkent, hanem nőtt, és elérte a 31 milliárd USD-t, - ami a GDP cca. 90 %-át teszi ki. (...) A mindenkori kormány a Magyar Nemzeti Bank jegy-kibocsátó, monetáris pénzszűkítő, valamint külső és belső állam-adósságkezelő tevékenységeit nem ellenőrizheti, csak az Ország-gyűlés. Az Országgyűlés viszont nem tudom, hogy ellenőrzi-e, és ha igen, akkor milyen mélységben és gyakorisággal. (...) A 4. oldalon - a javuló tendenciákkal ellentétben - az infláció gyorsulásáról esik szó. Véleményem szerint az MNB előre bejelentett ún. csúszó leértékelési árfolyam-politikája egyrészt mindenfajta árfolyam-spekulációk táp-talajává vált, - másrészt kifejezetten gerjesztette az inflációt. A forint ún. megerősödéséről szóló érthetetlenül magabiztos híradások és szakvélemények szerintem megalapozatlanok. Egy nemzeti valuta erejét soha nem a voluntarista "szakértői" trükkök határozzák meg, - hanem a tényleges nemzetgazdasági teljesítmények mögöttes ereje. A gazdasági növekedésről terjesztett vélekedések túl optimisták, - legfeljebb "stagfláció"-ról beszélhetünk. Egyébként is: az infláció valóságos mértéke lényegesen meghaladja a Kormány által beismert 24-25 %-ot. Mindezek együttes következményeként a közeljövőben várható a forint újabb, nagymértékű és váratlan leértékelése. (...) Az  eddig elmondottakat összefoglalva megállapítható, a Kormány csak látszólag ura a gazdasági helyzetnek, az ún. stabilizációs csomagok (értsd: Bokros-csomag!) csak látszat-, vagy átmeneti eredményeket hoztak. A pénzszűkítő, jövedelemelvonó intézkedések hatására a folyó fizetési mérleg hiánya jelentősen csökkent, az állami költség-vetés deficitje  stabilizálódott, a gazdasági növekedés megállt, - és a privatizáció felgyorsított befejezése hatására (értsd: az energia-szektor értékesítése cca. 4 Mrd USD-ért) a nettó külső államadósság 17 Mrd USD-re csökkenhetett, miközben a konvertibilis deviza-tartalékok összege 12 Mrd USD-re nőtt. A bruttó külső államadósság azonban 31 Mrd USD-re emelkedett. (...)  Különösen aggasztóak az ország jövőben várható fizetésimérleg-és adósságkondíciói , mert:
  jelentősebb privatizációs bevételek a jövőben már nem várhatók;
 a tőkeemelés-jellegű befektetések beáramlása bizonytalan;
 a külföldi befektetések „kivitt” éves jövedelme cca. 2 Mrd USD;
 a vállalkozások külföldi hiteleinek összege cca. 1,5-2 Mrd USD;
 a folyó fizetési mérleg várható hiánya cca. 1 Mrd USD.
 Mindezek alapján prognosztizálható, hogy amennyiben az ország nem vesz fel újabb hiteleket külföldről (ez határozott optimizmus!), és egyébként minden más folyamat is változatlanul érvényesül, - a nemzetgazdaság bruttó konvertibilis külső adóssága 1996. végére akkor is elérheti a 36 Mrd USD-t. (...)
A Kormány - úgy tűnik - bűvös körbe került, kényszerpályára terelte saját magát, amelyről nemigen van letérés. A "szakértők" egy olyan elméleti "határozatlansági relációba" tévedtek, és járnak egyhelyben, miszerint Magyarország nemzetgazdaságának kívánatos növekedési üteme, és a még elviselhető egyensúlytalanság (fizetési mérleg-hiány) mértéke együtt, egyidejűleg nem határozható meg. Ha "fel-szabadítjuk" a növekedés ütemét, felborul az egyensúly, - ha tartjuk az egyensúlyt, akkor nincs növekedés. Ennek az ördögi körnek az alapvető oka az 1990-ben örökölt, és azóta is meredeken növekvő külső adósságállomány. Az adósság növekedésének azonban soha nem a gazdasági növekedés volt az oka, hanem éppen hogy a túlzott állami jövedelemkoncentráció-és elvonás, a monetáris restrikció. Az sem igaz, hogy az adósság kamatos törlesztésének a folytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tőke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tőke megy ki, mint amennyi bejön.” (V.ö.: az Orbán-teória korábbi bírálatával.)

Varga Mihály képviselő úr megbízásából tételesen felülvizsgáltam az 1997. évi állami költségvetést is. Október 30-iki jelentésemben a következőket írtam: „Ami a pénzfolyam irányát illeti. A kormány, a költségvetés és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják - azt állítják -, hogy a külföldi tőke  valósággal feltartóztathatatlan folyamként ömlik be az országba. A valóság ezzel szemben az, hogy: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forint formájában - úgyszólván azonnal ki is vonja a gazdaságból, magyarán szólva a külföldi befektetésektől valójában egy fillérrel sem leszünk gazdagabbak. Ugyanakkor viszont a rendkívül magas belső infláció, a cserearányok folyamatos romlása következtében a relatív értékvesztésünk, árfolyamveszteségünk olyan mértékű, mint- ha a pénz folyamatosan kifelé ömlene az országból. Emellett a pénz-folyam természetesen - kamatok, hitel-törlesztés, tőke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - a valóságban is kifelé irányul. (...) A szöveg továbbra is kitart a restrikció folytatása mellett, azon a „jogcímen”, miszerint a beáramló rengeteg külföldi deviza által okozott forintlikviditás-növekedést pénzkivonással kell ellensúlyozni. Tartok attól, hogy 1997-ben egyáltalán nem ömlik majd befelé az a rengeteg deviza, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerű bővülését. Legalábbis - nem a mienkét! A deviza ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be; ám a forintot tőlünk vonják el. (...) A  költség-vetés adósságszolgálati kiadásai (202-203. oldal) 1997-ben ugrás-szerűen megemelkednek, és meghaladják a 800 Mrd forintot, ami a legkevésbé sem vall egyensúlyi helyzetünk javulására, bár az elmúlt két évben összes kínlódásunknak az egyensúly helyreállítása volt a célja.”

2.7. A kormányprogram kritikája

Amikor a Fidesz 1998-ban megnyerte az országgyűlési választásokat és megalakult az Orbán-kormány; az eredetileg 40 pontban megfogalmazott feladatokat kormány-programmá bővítették, amelynek kritikájaként 1998. augusztus 1-jén a következőket írtam, az Új Idők című lapban:
„Ami a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külső és belső adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mai teljesítmények szintjén nagyjából 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A külkereskedelmi mérleg passzívuma, illetve az egyre növekvő éhségű (és kamat-kötelezettségű!) költségvetési túlköltekezés miatt az ország fizetési mérlegének hiánya - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan fennáll. Tehát mindig újabb, megújuló/ bővülő hitelfelvételekre, vagy befektetési célú tőkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, illetve folyamatosan romlik. A szükséges sürgős intézkedések: (1) Stabil (új), értékálló forint (magyar valuta) megteremtése, a csúszó leértékelés végleges megszüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás az Európai Únióhoz matematikailag sem indulhat meg. (...) (5) A külső és belső államadósság teljes körű felülvizsgálata, "kezelésének" elvétele a Magyar Nemzeti Banktól, - erre a célra külön állami szervezet létrehozása. A felülvizsgálat eredményétől függően újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezőktől. Egyidejűleg a belföldi/magyar bankok számára az állami költségvetés finanszírozásának szigorítása, illetve teljes körű megtiltása.” Mint a felsorolásból látható; mára sok minden megvalósult, - több olyan pozitív irányú intézkedés is (pl. a forint csúszó leértékelésének a megszűntetése, 2001-ben) történt, amit az effektív kormány-program nem is tartalmazott, - államadósság-ügyben azonban máig nem történt semmi...

2.8. A Horn-és az Orbán-kormány öröksége

Az 1999. év szeptemberében „ismét” - néhány hónapra - a Fidesz (immár a kormánypárt) tanácsadója lettem. Domokos László, a Fidesz országgyűlési frakciójának gazdasági kabinetvezetője megbízásából felülvizsgáltam az 1998. évi költségvetés zárszámadásának törvény-tervezetét. Szeptember 20-iki jelentésemben az alábbiakat írtam: „A Horn-kormány idején ismét felerősödött az eladósodás, majd "kompenzációként megkaptuk" a Bokros-csomagot. Az államadósságot úgy csökkentették bruttó 4 Mrd dollárral, hogy eladták a komplett energiaszektort. További, 1,5 Mrd dollárnyi "csökkentést" is produkáltak, amikor a ciklus végén Surányi György MNB-elnök javaslatára "belföldivé forintosították" (2000 Mrd forint) a Nemzeti Bank „0-s adósságát”, jelentős kamattal is megterhelve ezáltal az állami költségvetést. Egyfajta egyoldalú forint-konvertibilitás jogszabályi és technikai megteremtésével az „államadósság” kategóriáját egzakt módon meghatározhatatlanná tették, mert az többé nem egyezik a nemzetgazdaság egészének adósságával, ami nagyobb. A pénzfolyamatok globális összegzése is megnehezült. (...) A zárszámadás jellemző adatai az alábbiak:
 A fizetési mérleg hiánya 1998-ban 2,3 Mrd USD volt.
 A fizetési mérleg hiánya 1999. első 7 hónapjában: 1,3 Mrd USD.
 A magyar állam belső adóssága 6.166 Mrd forint. Külső adóssága bruttó 23,2 Mrd USD, ami a GDP 50 %-ának felel meg.
Ha belátjuk, hogy az állami költségvetés kiszolgáltatott az MNB-nek és a kétszintű bankrendszernek, amelyek az államkötvények révén a túlköltekező államot finanszírozzák; a bankrendszer pedig a külföldi kapcsolatokon keresztül kiszolgáltatott a külföldi hitelezőknek, akkor már könnyen átláthatjuk a következő összefüggéseket:  (1) A külföldi tőke azért fektet be Magyarországon, mert hazai reálbérünk alig 1/5-e a nyugat-európainak, tehát a bérköltségek különbsége a számára extraprofit. (2) A magyar gazdasági növekedés (3-4 %/év) 80 %-át a multinacionális nagytőke hazai vállalkozásai produkálják. (3) A fizetési mérlegünk folyamatosan hiányos, a cserearányok meg nem szűnő romlása következtében. Termelésünk importja mindig drágább az exportnál, amit a forint meg nem szűnő leértékelése is biztosít,  kifejez. (4) Az államadósságunkat így teljes egészében dollárban célszerű kifejeznünk, ami összességében 48,7 Mrd USD. A trükk az, hogy az adósság forintban ( = 11.785 Mrd forint, ami nagyjából  az éves GDP!) inflálódik, miáltal automatikusan, folyamatosan nő, a munkánk pedig leértékelődik. Hozzáteszem, hogy amióta a nemzet-gazdaságunk más szereplői is korlátlanul és ellenőrizhetetlenül (emlékezzünk csak: a 2001. év zárásakor potom 1 milliárd euróval tévedtek a fizetési mérleg hiányának a regisztrálásában; amely hiba „egy nagy multinacionális cég téves adatszolgáltatása folytán következett be”!) juthatnak külföldi hitelekhez, az eladósodásunk felgyorsult.”
Érdemes néhány mondatot idéznünk is az 1998. évi zárszámadásból:
"A versenyképesség további erősödését lehetővé tette, hogy a vállalkozások jövedelmezősége tovább javult, felhalmozási saját forrásaik gyorsabban nőttek a GDP-nél. (...) Tovább enyhült az államháztartási centralizáció és csökkent az újraelosztás. (...) A tőke menekülése átmenetinek bizonyult, a forint árfolyama újra erősödni kezdett. (...) Folytatódott az infláció ütemének csökkenése. Ehhez a világpiaci árak mérséklődése (illetőleg a cserearány-javulás) és a körültekintő pénzügypolitika egyaránt kedvező feltételt jelentett. (...)     A nemzetközi környezetben több helyen válsággócok alakultak ki, megkezdődött a konjunktúra lanyhulása. (...) Japán növekedési üteme egyenesen negatívba váltott. (...) Magyarországon a tőzsdei cégek részvényei nyomott áron cseréltek gazdát, a tartós befektetők érdeklődése lanyhult, a profitkivonás felerősödött, megnehezedett a nemzeti valuta árfolyamának a védelme.” - No és a lényeg: "A kül-földiek kezében lévő magyar állampapír-állomány 1998. augusztusig dinamikusan növekedett, majd a válság okozta bizonytalanság miatt hirtelen nagymértékű eladásokba kezdtek a külföldi befektetők, és csak október közepén kezdtek el újra vásárolni. Ám azóta töretlenül folytatódik az emelkedés, és december végén az állomány már elérte a 280 Mrd Ft-ot is."
Egyensúlyi jellemzők (172-173. oldal): "A külkereskedelmi mérleg hiánya 2,7 Mrd dollárt tett ki, 567 millió dollárral többet az 1997. évinél, és lényegében megegyezett a programban számítottal. (...) A külkereskedelmi mérleg hiányának előző évihez és a programhoz képest (!) megvalósuló többletét az okozta, hogy a prognózistól eltérően a kivitel és a behozatal lényegében azonos növekedése nem következett be. A valóságban folyó áron 1 pont, összehasonlító áron közel 3 pont negatív elnyílás jött létre a behozatal 'javára'." (Nesze neked, "cserearány-javulás"! Romlik az meredeken; akárcsak azelőtt.) "A folyó fizetési mérleg 1997-hez képest 1,3 Mrd dollárral romlott. Az áru-devizaforgalom szaldója közel 400 millió dollárral lett rosszabb, mint 1997-ben."

A Fidesz-kormány regnálásának időszakában (1998-2002.) a gazdaság (a GDP) a „szolid konjunktúra” jegyében, átlagosan évi 3-4 %-kkal növekedett. Az állam adóssága mégis jelentősen emelkedett; a belső adósság elérte a 9.000 milliárd forintot. Az állam bruttó külföldi adóssága 24,9 Mrd USD; a magyar nemzetgazdaság bruttó külső adóssága pedig 32,7 Mrd USD, - a Magyar Nemzet 2002. január 19-iki közlése szerint. (Az euróban megadott adatokat átszámítottam USA-dollárra az összehasonlíthatóság érdekében.) Amennyiben a - külső és belső - államadósságot összevontan, egyetlen számmal próbáljuk kifejezni, akkor azt kapjuk (1 USD = 277 Ft), hogy az állam összes adóssága 24,9 Mrd USD külső + 32,5 „USD” belső = 57,4 milliárd USA-dollár, - szemben az 1998. évi 48,7 milliárd dollárral. Ez négy év alatt 18 %-os növekedésnek felel meg (s ez még nem is tartalmazza az egyéb gazdálkodó szervezetek eladósodását, ami 7,8 milliárd dollár)...
Tekintve, hogy - szintén a Magyar Nemzet adata alapján - a nettó állam-adósság 9,5 Mrd USD; ezt a számot a bruttó államadósság összegéből kivonva, adódik, hogy a valuta-tartalék összege (ami nagyjában-egészében  1990. óta befolyt külföldi tőke-befektetésekből keletkezett) 23,2 Mrd USD.
Ez a valuta-tartalék azonban nem a magyar állam tulajdona, hanem afféle „garanciális fedezet” bizonyos előre nem látható események, társadalmi kataklizmák (népfelkelés, forradalom, puccs, anarchia, „visszaállamosítás”, stb.) esetére, amikor is a külföldi befektetők elhagyják az országot, viszik magukkal a tőkéjüket, - legalábbis készpénz (visszavásárlás, kártalanítás díja az állam részéről) formájában. Ilyenformán a külföldi befektetések egy-fajta letétnek (betétnek) is tekinthetők, amelyek összegét adott esetben az állam köteles visszafizetni. Ha ez így van, akkor tulajdonképpen a valuta-tartalék (a külföldi betét) is egyfajta speciális „államadósság”, amely után az állam nem éves kamatot fizet dollárban a külföldnek, hanem amely profitot termel (mint működő tőke), amit persze a befektetők, zömmel dollárban, - ki is visznek az országból. A magyar állam összes adóssága így 57,4 + 23,2 = 80,6 milliárd USA-dollár, amely külső és belső adósságból, valamint a külföldi befektetések garanciális letétjéből (valuta-tartalékból) áll. Ezt az összeadást annál is inkább megtehetjük, hiszen az ún. belső adósság (mint a vásárolt államkötvények ellenértéke) túlnyomó részben szintén effektíve külföldi (multinacionális) cégekkel szemben áll fenn, amelyek történetesen Magyarországon, forintban működnek és gazdálkodnak, ám a profitjukat úgyis valutában repatriálják. Márpedig ismeretes, hogy a magyar gazdaság 80 %-ban az itt tevékenykedő multik gazdasági tevékenységével egyenlő... 
Amennyiben az államadósság összesen 80,6 Mrd USD, továbbá ehhez jön még az egyéb gazdálkodó szervezetek külföldi adóssága, ami 7,8 Mrd USD, - megállapíthatjuk, hogy nagyjában-egészében 88,4 milliárd dollárra rúg az a tőkeösszeg (hitel, kölcsön, betét, portfolió, kötvény, stb.), amelynek a profitját minden évben teljes egészében ki is vihetik Magyarországról. Ha átlagosan 8-10 %-os profitrátával (kamat-jövedelemmel) számolunk, akkor beláthatjuk, hogy kb. 8 milliárd USA-dollár/év kamatot fizetünk a multiknak.  De az is átlátható, hogy a 80,6 Mrd USD államadósság éves kamata is kb. 7,3 Mrd USD, ami (277 forinttal számolva) több mint 2.000 milliárd forintot tesz ki, - „csak” ennyi, közel 40 % az állami költségvetés évi kamatterhe...
Ez azt jelenti, hogy ennyi adót - 2.000 milliárd forintot - mindenképpen be kell „szedni” az állampolgároktól, hiszen ez az összeg „automatikusan” az állam hitelezőit illeti meg, minden évben. És akkor még nem történt semmi; az állam nem működött, nem fordított egy fillért sem szociális, egészségügyi és egyéb juttatásokra, nem finanszírozott és nem támogatott semmit, - csak kamatot fizetett a külföldnek, a multiknak, azért, mert befektettek nálunk.
Nem lehet csodálkozni, ha a fizetési mérleg tartósan deficites, ha az állam adóssága (külső, belső, stb.) állandóan nő, hisz’ az adósság törlesztésére már nem is futja; örül, ha az éves kamatokat valahogyan kifizeti! A kamat-költség 2.000 milliárd forintos összege egyébként minden egyes (mind a 10 millió!) állampolgárra évi 200.000.- forint terhet ró, ami azt jelenti, hogy egy négytagú családtól évi nettó (tehát adózottan) 800.000.- forintot vesz el az állam kamatfizetési kötelezettsége, - tehát „ennyivel kell többet dolgozniuk” annál, mintha „csak” a megélhetésüket kellene fedezniük. Ebből könnyen érthetővé válik aztán az is, miért marad mindig csak a pártok választási ígérete az adók jelentős csökkentése; - mert nem lehet csökkenteni...
Az adósságteher évről-évre tovább nő, ami viszont egyre meredekebben tovább növeli a kamatfizetési költség-terheket is, - ez az adósság-spirál.
Egyszer az adósságot is vissza kellene fizetni, ami majdnem lehetetlen.

Eddig a történet, itt tartunk ma, - 12 évvel a rendszerváltás után.

 3.  Összefoglalás: a rendszerváltás előzményei   

3.1.  Gazdasági tényezők - az állam eladósodása 

Miután a történetet „elmondtuk”; térjünk vissza az elejére és próbáljuk meg rekonstruálni a történteket. Tárjuk fel a fontosabb kauzális összefüggéseket és szűrjük le a szükséges következtetéseket: mi vezetett el idáig?!

Induljunk ki abból, hogy - noha a központosított gazdaságirányítás (az öt-éves tervek) csődje már 1980. tájékán eléggé nyilvánvaló volt - a reform-kommunista párt-és állami vezetés gazdasági fellendülést, konjunktúrát és jólétet ígért a társadalomnak még akkor is, amikor már (1982-től) javában folyt a külföldi (elsősorban világbanki) kölcsönök megalapozatlan, igazából fedezet nélküli felvétele, tehát Magyarország tudatos eladósítása! A rend urai ugyanis pontosan tudták, hogy a hitelként beáramló dollármilliárdok nem  a gazdaság felvirágzását, hanem visszafordíthatatlan eladósodását fogják eredményezni. A „tudatosságot” legalábbis az alábbi öt motívum bizonyítja: 
 A hitelfelvételek minden népi legitimitás, országgyűlési jóváhagyás nélkül zajlottak (s zajlanak a mai napig is). Az ország állami költségvetése (mint cash-flow) tartalmazza ugyan a kölcsönök, az eladósodás kamatkiadási következményeit (mint növekvő folyó-kiadásokat), ámde mégsem lehet az egész nemzetgazdaság működését megrengető nagyságrendű hitel-felvételeket normális, hétköznapi pénzügyi tranzakcióknak tekinteni.
 A milliárdos összegű dollár-hiteleket kezdettől fogva a Magyar Nemzeti Bank (ráadásul a maga nevében, mint állam az államban) vette fel, illetve intézte teljes körűen; amely Nemzeti Bank nem tartozik a mindenkori kormány (az állami költségvetés gazdája) felügyelete alá, - független attól, s így mindezen tevékenységéért csak az Országgyűlésnek tartozik felelősséggel. Az MNB tehát „kész helyzet elé” állította a kormányt.
 A hitelfelvételek (vagy az import áruhitelei) egyáltalán nem a lakosság fogyasztásának javítását szolgálták, de még csak nem is olyan produktív beruházások finanszírozását, melyektől az export-termelés fokozását, a versenyképes termelő-alapok bővülését lehetett volna várni. A hiteleket túlnyomó részben olyan, hosszú megtérülési idejű infrastruktúrális, vagy improduktív fejlesztésekre (távközlési hálózatépítés, útépítés, hivatalok és irodaházak építése, közlekedés, honvédelmi célú beszerzések, stb.) fordították, amelyek gyors és közvetlen visszatérülése sohasem várható.
 Kétségtelen, hogy a szocialista állam vezetői a saját szempontjukból, két rossz közül választhattak; vagy bejelentik a rendszer politikai és pénzügyi csődjét, már az 1980-as évek elején, - vagy „a menekülés előre” jelszó égisze alatt eladósítva az országot a fejlett Nyugatnak: igyekeznek saját uralmukat fenntartani, és minél „kényelmesebben berendezni” az utolsó éveket. Ez utóbbit tették, a hitelezők hallgatólagos beleegyezésével.  
 A népet (az 1980-as években még „nép”, - ma már „polgári” lakosság) az állam  az eladósodás teljes, többévtizedes folyamatáról  egyszer sem tájékoztatta, a rendszerváltás 1990-ben bekövetkezett pillanatáig, amikor is Németh Miklós (rendszerváltó, reform-kommunista) miniszterelnök kihirdette, hogy Magyarország külső államadóssága 20,5 milliárd USA-dollár. A diktatúra tehát mindvégig eltitkolta az ország valós gazdasági helyzetét a nép elöl, s kész helyzet elé állította az első szabad választás után a hatalmat átvevő demokratikus Antall-kormányt is.
A jelen tanulmányom - mivel a címe: A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana - keretei között nem foglalkoz(hat)om részletesebben a kor politikai elemzésével (ez egyébként is inkább egy szociológiai, politológiai dolgozat tárgya lenne), azonban a „politikai gazdaságtan” jelzős szerkezet  „kötelezővé teszi” a tudatosság kimondását, hiszen egyfelől az „ösztönös cselekvés” puszta feltételezése is képtelenség egy mérnöki pontossággal előre megtervezett folyamat esetében (hiszen pontról-pontra máig minden éppen úgy történt, ahogyan „a rendszerváltók” azt kigondolták!), - másfelől a tudatosság kiiktatásával visszamenőleg érthetetlenné és értelmetlenné válik az egész történet, az előkészítő munka összes fontos mozzanata.

Elemi iskolai és középiskolai (sokszor még egyetemi!) tanulmányai alapján is - különösen a marxizmus máig ható, és mindent átható ideológiája és terminológiái szerint - azt gondolhatná az átlagember, hogy a történelem, a társadalmi haladás amolyan tudattalan folyamat, mint amilyennek az öntudat nélküli természet „vakon ismétlődő” folyamatai is látszanak. Azt tanultuk ugye, hogy egy adott termelési módon belül évtizedeken, évszázadokon át fokozatosan, szinte észrevétlenül (a háttérben) zajlik a termelőerők, a technika szakadatlan fejlődése, mennyiségi felhalmozódása, ami minőségi változáshoz vezet; a megnövekedett termelékenység mintegy kikényszeríti a termelési (tulajdon-és elosztási) viszonyok hirtelen megváltoztatását. Az uralkodó osztály (pl. rabszolgatartók) már nem képes a régi módszerekkel kormányozni; a nép, a tömegek pedig már nem akarnak a régi módon élni, - így kitör a forradalom, amely mint ösztönös, spontán lázadás (népfelkelés) elsöpri az irányításra alkalmatlanná vált hatalmat és hatalmi elitet, majd már a megtisztulás után, tudatosan felépíti az új társadalmi (pl. feudális) rendet, amely egy új, hosszabb periódusra biztosítja a konszolidált fejlődés anyagi és egyéb feltételeit. A tanultakból az „a lényeg”, hogy „mind a mennyiségi felhalmozódás (az evolúció), mind a hirtelen bekövetkező minőségi változás (a revolúció); spontán folyamatok eredményei, a tudatosság legfeljebb az új rend megteremtésében, a konszolidációban lép elő”.
Ez a történelmi tétel még Marx és Engels korában (koráig) sem volt minden probléma nélkül bizonyítható, illetve feltétlenül igaz, - bár kétségtelen, hogy a látszat igazolni látszott a marxista tanokat. Ám Lenin színre lépésével a történelem addigi „gyakorlata” gyökeresen megváltozott; az oroszországi „Nagy Októberi Forradalom” tudatosan, szinte előre megírt tudományos elmélet és gyakorlati forgatókönyv alkalmazásával döntötte meg a cári hatalmat, azzal a hivatalosan deklarált teleológikus céllal, hogy felépítse „az osztálynélküli” társadalmi rendet. Tették ezt ráadásul - „a leggyengébb lánc-szem elmélete” alapján - egy olyan történelmi időpontban, amikor a helyzet Oroszországban egyáltalán nem érett meg a forradalmi rendszerváltásra, hiszen a kapitalizmusnak még csupán a csírái voltak meg, - nemhogy nem a kapitalizmus klasszikus tőkés-munkás ellentéte jellemezte a viszonyokat, hanem sokkal inkább egyfajta „túlérett feudalizmus”, tőkés kezdetekkel...
A kommunizmus grandiózus kísérlete persze 70 év után végül is megbukott; ám a társadalmi folyamatok előrelátó, tudatos irányításának igénye és élő technikája - tetszik, nem tetszik - a sikertelen praxis gyakorlati eredménye.
   
A rendszerváltás - emlékezzünk csak Orbán Viktor miniszterelnök ország-értékelő szavaira! - tudatosan megfontolt, előre kitervelt folyamat legvégső mozzanata volt; a létező szocializmusról a pragmatikus kapitalizmusra való „áttérést” bizony több éves előkészítő munka alapozta meg. Ha nem látnánk tisztán az említett folyamat minden fontos állomását, mindegyik tételes intézkedését (amelyek mind a prekapitalista viszonyok kialakulását katalizálták, segítették elő, illetve vezették be, konkrét kormány-utasításra!), akkor egy józan ésszel teljességgel megmagyarázhatatlan, tendenciózus, „spontán eseménysorozat” előtt állnánk álmélkodva: miként történhetett, hogy a kommunista diktatúra a végső kétségbeesésében, miközben foggal-körömmel igyekezett megtartani a hatalmát, - a társadalmi tulajdon, a termelőeszközök privatizációja kivételével 1981. és 1989. között minden gyakorlati lépést előre megtett a kapitalizmus gyors, mielőbbi bevezethetősége érdekében?!
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy 1981. és 1989. között két, látszólag spontán, véletlenszerű „politikai gazdaságtani” tendencia érvényesült: az állam eladósodása és a népgazdaság liberalizációja, mint felülről vezérelt folyamatok egyértelműen egy közvetlenül „kapitalizmus előtti” állapotot hoztak létre; a kapitalizmus bevezetéséhez már csak meg kellett nyomni a „rendszerváltás” és a „privatizáció” feliratú gombokat... Ha már beláttuk az eseménysorozat nagyfokú tudatosságát és tervszerűségét; be kell látnunk azt is, hogy: az állam eladósodása, a népgazdaság liberalizációja - természeti hasonlattal élve, mint a zajló folyó vizének vad, egyre gyorsuló rohanása a vízesés felé -, illetve a majd 1990-ben megvalósuló rendszerváltás és a privatizáció szervesen összefüggnek egymással, ugyanannak a megtervezett folyamatnak a részei: az előbbi kettő a szükséges, de nem elégséges feltétele az utóbbi kettőnek. Ahhoz, hogy a szocializmusból kapitalizmus lehessen, - privatizálni kellett a termelőeszközöket. A társadalmi tulajdont azonban csak a halódó szocialista állam - mint a tulajdon „kezelője” - felhasználása révén lehetett kampányszerűen privatizálni; ennek érdekében tehát eladósították az államot, amely így fokozatosan elveszítette a politikai függetlenségét...
Most már érthetővé vált, miért beszélünk eladósodás helyett eladósításról. Ugyanazon okból, amiért Orbán Viktor miniszterelnök az országot értékelő beszédében rendszerváltás helyett rendszerváltoztatásról beszélt...

3.2.  Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés 

A XX. század történelmében egyáltalán nem ment ritkaság-számba, amikor egy adott országon belüli (pl. az orosz forradalom), vagy világpolitikai erők megpróbálták átrajzolni valamely társadalom belső szerkezetét, vagy éppen az egész földgömb politikai térképét. Emlékezetes például, hogy az I. világ-háborút követő trianoni békeszerződés „büntetésből” megfosztotta Magyar-országot eredeti területe és lakossága közel kétharmadától. De épp ilyen emlékezetes az is, amikor a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés Magyarország nyugati határainál húzta meg a két világrendszer politikai választó-vonalát; a német „Anschluss”-szal annektált Ausztriát a nyugati, Magyarországot pedig a keleti életmód részévé tette, előre megpecsételve ezzel a két ország közötti gazdasági és társadalmi fejlődés különbségét, legkevesebb a következő 50-60 évre... Úgy is mondhatjuk, hogy az elmúlt század története sokkal inkább a globális világ-és társadalom-szervezés első, kísérletező szárnypróbálgatási jegyében telt el; egyszer’s mindenkorra megszüntetve a társadalmi fejlődés folyamatainak korábbi spontaneitását.
Az Atlanti Szövetség (a NATO) vezető tagországai, de elsősorban Ronald Reagan elnöklésével, az Amerikai Egyesült Államok részéről az 1980-as években nyilvánvalóan tudatos törekvéssé vált „a Gonosz birodalmának” „szalonképessé” tétele, demokratizálása, illetve ha ez nem lehetséges - tönkre tétele. Ebben az időben a Szovjetúnió ugyanis gazdaságilag kezdett megrokkanni, politikai értelemben pedig gyors erjedésnek indult. Félő volt, hogy amennyiben a problémáit kvázi magára hagyatva, „belső önfejlődés” révén kényszerül megoldani, - ismét a bolsevik párt kemény magja, sőt, a hadsereg tábornokai határozhatják meg „a konszolidáció” irányát, ami pedig a világháborús veszély felerősödéséhez vezethet. Egyidejűleg két, azonos célú „mentő folyamat” indult meg - egy belső és egy külső. Gorbacsov, az új főtitkár - felvilágosult gondolkodó és államférfi lévén -  meghirdette a reform-kommunizmust, amelynek a két legfontosabb jelszava: igaz-mondás (glasztnoszty) és átalakítás (peresztrojka) volt. (Ugyanezek a jelszavak nálunk „egy lépésben, azonnal” a rendszerváltáshoz vezettek, - a Szovjetúnióban előbb gazdasági és politikai összeomlás következett, amit az államszövetség széthullása követett.) Az USA szenátusa a 80-as évek elején nagyszabású csillagháborús fegyverkezési tervet fogadott el, és a kormány neki is látott annak megvalósításához. Ennek lényege egy olyan elektronikus űrpajzs felépítése és rendszerbe állítása volt, amely a világűrből észleli, jelzi akármilyen ellenséges támadó rakéta kilövését, és haladéktalanul automatikusan gondoskodik a rakéták visszairányításáról a kilövés helyére, - „vissza a feladónak” alapon. A korabeli krónikák szerint a Szovjetúnió - amely kezdettől fogva fejvesztve tiltakozott a rendszer felállítása ellen - eleinte kétségbeesetten megpróbálta felvenni a szükséges „kontra-fegyverkezés” ütemét, ám az erőforrások, az utolsó tartalékok mozgósítása következtében a gazdasága összeroskadt. A külső csillagháborús fenyegetés, illetve a belső reformok erőltetése együtt „érte el” a kívánt hatást: széthullott „a Gonosz birodalma”, a Szovjetúnió...
A központi (moszkvai) utasítások megszűnésével lehetőség nyílott a varsói szerződés feloszlatására, Németország újra-egyesítésére; valamint arra, hogy a nyugati világ jóval keletebbre tolhassa ki a szabadság keleti határait, amint a Vörös Hadsereg kivonul (1990.) a megszállt Magyarországról is.
Nagyjából ez a kedvező külpolitikai körülmény-rendszer alapozta meg a magyar „rendszerváltás” megvalósításának a lehetőségét; amint azt Orbán Viktor miniszterelnök mondotta: „... hogy bátor politikai vállalkozók lelkes kis csapata megváltoztathassa a rendszert; hogy véget érjen a múlt, és végre elkezdődhessen a jövő.”