3.3.  Belpolitikai előzmények - a reform-kommunizmus bukása  

Mint már említettem, - a gorbacsovi reform-törekvések Magyarországon is követésre találtak; bár nálunk „a rendszer átépítésének törekvése” koránt sem párosult azonnal a vezetés igazmondásra irányuló igyekezetével. Mint visszaemlékezhetünk rá; a magyarországi reform-kommunizmust végül is kibontakoztató Németh-kormány mindenekelőtt a külföldi diplomáciával volt elfoglalva: gyűjtötték a jópontokat (pl. a „disszidens” kelet-németek békés átengedése a határokon, stb.) önmaguk minél sikeresebb elfogadtatása és hatalmuk remélt átmentése érdekében. A belpolitikában a zűrzavar honolt. Legfőképpen egyrészt azért, mert a szovjet csapatok még nem vonultak ki az országból; másrészt azért, mert a reform-kommunisták sokáig két vasat tartottak a tűzben, - latolgatták az esélyeiket: átadják-e a hatalmat a több-párti demokráciának, vagy sem. Végül a Németh-kormány időszakának végén (1989.) az MSZMP kivonult a munkahelyekről, feloszlatta önmagát, és átalakult Magyar Szocialista Párttá, a Németh-kormány pedig kiírta az első szabad országgyűlési képviselői választásokat, 1990. tavaszára.
Mindezek a politikai események a keleti blokk minden országában, Magyar-országon is azt a reményt keltették, hogy az egypárti diktatúra megszűnt, s ez egész Kelet-Európában a kommunista reform-kísérletek végső bukását  jelenti, ami a plurális és szabad, parlamentáris, polgári demokrácia kezdete.
A későbbiekben - 1990-től 2002-ig, napjainkig - sajnos kiderült, hogy a régi meggyőződés, mentalitás, módszerek és gyakorlat a reform-kommunizmus bukásával nem múlt ki, csak mint kriptokommunizmus kísért tovább... 

3.4.  Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban 

E pont és a következő tartalma szintén meggyőző bizonyíték arra, hogy a magyar rendszerváltás gondolata egyrészt már jóval 1989-1990. előtt is fel-merült; másrészt arra, hogy a tőkés gazdasági-társadalmi szisztémára való áttérés elképzelése szükségszerűen párosult az Európai Únióba (korábban még Európai Gazdasági Közösség: EGK) való belépésünk koncepciójával; természetesen csak akkor, ha a KGST már feloszlott.
A Pénzügyminisztérium szakorientált (direkt erre a feladatra specializált, és felállított) munkacsapata már 1986-1987-ben kidolgozta az új adórendszer koncepcióját, - s Békesi László pénzügyminiszter elnöklő irányításával, Kupa Mihály főosztályvezető effektív vezetésével „kulcsra készen” meg is oldották a bevezetés minden legkisebb gyakorlati rész-problémáját is. 1987-ben a munkacsapat „utazó PM-misszióvá” alakult; s beutazván az egész országot, tematikus konferenciákat tartottak, ahol egyrészt „betanították” az állami vállalatok és intézmények pénzügyi és számviteli alkalmazottait az új adórendszer bevezetésével, alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati tennivalóikra, másrészt népszerűsítették az új adórendszert a vezetők előtt.
Az új adórendszert 1988. január 1-jétől teljes körűen be is vezették, ami a gazdálkodó, a költségvetési és az egyéb szervezetek számára rendkívüli problémákat okozott, - mind a szakvezetői/szakemberi ellátás terén, mind a vállalati információs/informatikai rendszerek átalakításában; legfőképpen azonban az áralkalmazásban, illetve a fogyasztói árak képzésében. Az új adórendszer bevezetését - amennyiben a magyar népgazdaságot olyan egységes, önmagában zárt és független rendszernek tekintjük, amely csak „input-output modellként”, a külkereskedelmi export-import forgalommal kapcsolódik más, külföldi gazdaságokhoz, és 1988-ban még éppen ilyen is volt! - lényegében semmi nem tette promt szükségessé. Formálisan azzal indokolták a bevezetést, hogy: „Most már épp itt az ideje alkalmazkodnunk a fejlett tőkés országok modern adórendszeréhez, - ami náluk hibátlanul működik, az nekünk is pont jó lesz!” De vajon ez volt a valódi ok?!
Vizsgáljuk meg közelebbről, miből is áll, miben más az új adórendszer!
Első ránézésre az a dolog lényege, hogy a modern állam alapvetően három adófajtából gyűjti be a költségvetés bevételeit: a gazdálkodó szervezetek nyereségéből (nyereség-, vagy profit-adó, ami megvolt), a kereskedelmi áruforgalomból (hozzáadott érték-adó, magyarul: általános forgalmi adó, ÁFA, - ami teljesen új volt), illetve a személyi jövedelmek progresszív adóztatásával (SZJA, - ami a mértékét és a progresszivitását tekintve merőben új volt). Az új adórendszerünk tehát alapvetően az általános forgalmi adóra és a személyi jövedelemadóra épült, megteremtve ezzel azt a lehetőséget, hogy a magyar áruforgalom (az árak), a személyi jövedelmek és az állami költségvetés bevételeinek főbb tényezői, elemei és képzésük kompatibilissá váljék azokkal a tőkés országokkal, amelyekkel kiterjedt üzleti, kereskedelmi és más pénzügyi (pl. hitel-)kapcsolatokat folytat, vagyis hogy a gazdasági tevékenység összetevői rendre megfeleltethetők legyenek egymás számára. Ezt nyilván a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, - továbbá „a színfalak mögött készülődő” európai-úniós csatlakozás írta feltételként elő; magyarán: Magyarország „rendszerváltása” és beintegrálása az Európai Únióba eldöntött tény volt, már 1986-1987-ben...
Hangsúlyozom: az új adórendszernek semmilyen más értelme - nem volt.

3.5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben
 
A rendszerváltásra „készülő” pártállam nem csupán az euro-konform adó-rendszert dolgozta ki és vezette be jó előre (1988-ban), hanem a társadalmi tulajdont mindenfajta tollvonás nélkül állami tulajdonná téve (kezelői jogát tulajdonjogra váltva), a Dr. Sárközy Tamás jogász-professzor vezetésével működő munkacsoporttal kidolgoztatta az ún. társasági és átalakulási törvényeket, amelyeket 1989-től már be is vezettek és alkalmaztak.
Az ún. átalakulási törvény arra kötelezte az állami vállalatokat, hogy záros határidőn belül értékeltessék fel a vagyonukat valamely hites könyvvizsgáló céggel, s azután, az illetékes szakminisztérium jóváhagyásával, alakuljanak át egyszemélyes, állami tulajdonú részvénytársasággá, vagy korlátolt felelősségű társasággá. A társasági törvény meghatározta az alakítható társaságok fajtáit, az alapítás és a működés feltételeit, a tisztségviselők funkcióit és felelősségüket. A törvények hatálybalépésének pillanatától így elvileg Magyarországon is uralkodóvá, meghatározóvá vált az egész tőkés világon (másfél-két évszázada, szerves fejlődés útján kialakult) azonos alapelvek szerint alkalmazott és működtetett egyetemes részvénytulajdon jogintézménye, annak személytelenségével együtt. Hangsúlyozom, hogy ezeknek a törvényeknek a szakszerű kidolgozása és  joghatályos bevezetése még a létező szocializmus, a reform-kommunizmus utolsó éveiben történt; akkor, amikor még a valós céljukról csak találgatni lehetett, - tekintve, hogy a „közelgő rendszerváltás” konkrét mibenlétéről az átlagembereknek a leghalványabb fogalmuk sem volt. A törvények legalább is a következő célokat szolgálták, illetve valósították meg:
 Előkészítették a társadalmi tulajdon átalakítását első lépésben az állam, mint „egyszemélyes tulajdonos” részvénytulajdonává, ami később minden privatizációs tranzakció elsődleges alapfeltételének bizonyult. E lépéssel tulajdonképpen a szocialista pártállam - még jóval az átalakulás(a) előtt - kisemmizte a magyar társadalom minden egyes tagját, a népi tulajdon „össztársadalmi” tulajdonosait; mert egy jogszabályi trükkel, tájékoztatás nélkül elvette tőlünk a működő tőkét, melyért „közmegegyezéses alapon” évtizedeken át dolgoztunk alacsony bérért, hogy utolérjük a kapitalizmust.
 Innentől kezdve a rendszerváltó állam (amely minden tekintetben az előző állam „jogfolytonos jogutódjának” bizonyult) akkor, úgy, és annak adta el, illetve „privatizálta” a korábbi társadalmi tulajdonunk bármelyik darabját, - amikor, ahogyan, és akinek csak akarta, a megkérdezésünk nélkül. Ami utóbb, 6-8 éven keresztül a valóságban pontosan így is történt meg.
 Ám nem csupán arról volt szó, hogy a szocialista állam „elvette tőlünk” a társadalmi tulajdonunk tulajdonjogát, de arról is, hogy az „ebül szerzett” tulajdonjogáról saját maga is készségesen, előre lemondott, hiszen az állami vállalatok kötelező társasággá alakítása csak egyetlen „értelmes” célt szolgálhatott: a majdani (a szinte azonnali), teljes körű privatizációt. Tekintve, hogy - a kapitalizmusban különösen! - annak van, és akkora „hatalma”, aki, és amekkora vagyon felett rendelkezik; megállapíthatjuk, hogy a szocialista állam vagyoni vonatkozásban is jóelőre és önkéntesen lemondott a hatalomról a rendszerváltó állam javára. Éppúgy, amint saját vagyonáról - privatizáció révén -, a majdani külföldi befektetők javára...
 Mindazonáltal a legfontosabb mozzanatnak mégis azt a jogharmonizációt kell tekintenünk, amely - hasonlóan az új adótörvények által megteremtett euro-kompatibilitáshoz - Magyarországot potenciálisan bekapcsolta az egyetemes részvénytulajdon tőkés világrendszerébe, hogy aztán a jogi kereteket, formákat valóságos tartalommal is megtöltve, annak a szerves részévé integrálja nemzetgazdaságunkat. Az átalakulási és a társasági törvény bevezetése tulajdonképpen maga volt a rendszerváltás, a többi már csak szükségszerű következmény.  
Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás, mint politikai metamorfózis; elsősorban gazdasági hatalmi célokat szolgált: fel kellett törni a szocialista társadalmi tulajdon, mint „jogi kemény dió” csonthéjas burkát. A politika - mint tudjuk - a sűrített gazdaság. A jogi és a gazdasági hatalomváltást követte a politikai...

3.6.  Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól 

A politikai rendszerváltást - ma így mondanánk: rendszerváltoztatást - tehát megelőzte annak céltudatos, tervszerű és megfontolt jogi és közgazdasági előkészítése; ami persze feltételezi, hogy a hatalomváltás jóval korábban már eldöntött tény lehetett. Akik az új adórendszer, illetve az átalakulási és a társasági törvények bevezetését 1986. táján elhatározták, csak biztosra mehettek, hiszen ilyen horderejű változtatásokat kizárólag a folytatás, a következmények tökéletes ismeretében hajthattak végre, - tehát pontosan tudták, mi következik majd 1990-ben, illetve közvetlenül a rendszerváltás után. A jövőkép tehát már a 80-as évek közepétől nagyjából ismert lehetett, de csak szűk, exkluzív (reform-kommunista) körben. Ez a kör céltudatosan készült a rendszerváltásra; arra, hogy a maga javára fordítsa az előnyöket, de legalábbis az információ, a tudás monopóliumát...
Emlékezzünk csak vissza! Amikor 1988-ban az állam bevezette a személyi jövedelemadót (az SZJA-t), akkor ez első körben a munkabérek és egyéb kereseti elemek (pl. prémium) ún. „bruttósítását” involválta, illetve tette szükségessé. Akik közel álltak a tűzhöz, azoknak (mint minden szentnek) maguk felé hajolhatott a kezük; többet bruttósíthattak maguknak, így sokkal jobban jártak, mint azok, akik nem voltak a rendszer kitüntetettjei. Valahogy így volt ez az „állami” vagyon privatizációjával is... Ha kicsit belegondolunk a következő „jogi” időrendbe, - mindjárt látjuk: valami nincsen rendjén! 
 1988.: az új adótörvények bevezetése
 1988.: a spontán nómenklatúrás privatizáció „megkezdődése”
 1989.: az átalakulási és a társasági törvények bevezetése
 1990.: hivatalos gazdasági és politikai rendszerváltás, új kormány
 1990.: a szovjet megszálló csapatok végleges kivonulása
 1990.: az Állami Vagyonügynökség felállítása
 1990.: az állami vagyon állami privatizációjának megkezdése
 1992.: a privatizációs törvény hatályba lépése 
A következő konzekvenciákat vonhatjuk le:
Az új adótörvények bevezetése után a párt és állami irányítás bennfentesei már pontosan tudták, hogy a reform-kommunizmus utolsó kísérletei is megbuktak, kudarccal végződtek. Azt is tudták: hamarosan jön a kapitalizmus... Ami a legszembetűnőbb az idősorból, az az, hogy a spontán privatizáció már megkezdődött a reform-kommunizmus utolsó két évében, akkor, amikor még a rendszerváltás nem történt meg, s nem állhattak még fel a hivatalos „állami privatizáció” szervezeti és jogszabályi keretei sem. Külön érdekesség, hogy „a spontán vagyonszerzés folyamatának már megindult sodra”, a jogi szabályozás nélküli privatizációs gyakorlat hevülete eleinte magával ragadta az alig megalakult Állami Vagyonügynökséget is, hiszen már két éve hivatalosan folyt az állami vagyon kampányszerű állami privatizációja is, mire megszületett a tevékenységet szabályozó törvény!
A spontán privatizáció lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy „az állami  tűz közelében munkálkodó” bennfentesek, a nómenklatúra tagjai előre kiválasztották, kiválaszthatták maguknak azokat a vagyonrészeket, amelyeket mint kommunistákból lett tőkések „a privatizáció során” saját maguknak, a saját tulajdonuknak kívántak megszerezni. Nyilván-való, hogy ez a kétszeresen is illegitim reform-kommunista „elővásárlási jog” mindenekelőtt azokat a személyeket „illette meg”, akik, mint a letűnőben lévő rendszer odaadó hívei, jelentős szolgálatokkal vívhattak ki politikai el-ismerést, s ezáltal váltak bennfentessé az állami vagyon önprivatizációjára irányuló trükkök menedzselésében is. Volt, akinek kft.-t alapított az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (pl. Ötlet Kft.), - volt, akinek állami részvénytársaságot a Pénzügyminisztérium (Co-Nexus Rt.). Volt, aki nagy értékű ingatlant, iroda-házat, palotát szerzett magának; volt, aki komplett vállalatot, olyan bankhitel igénybevételével, amivel soha egyetlen saját forintját sem kockáztatta...  
 4. Összefoglalás: a rendszerváltás következményei 

4.1.  Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása 

A kelet-európai volt szocialista országok államainak mindegyike más és más pénzügyi helyzetben élte meg a rendszerváltás pillanatát. A lengyelek például már az 1970-es és 1980-as években végigélték „az államcsődöt”, s igaz, hogy rettenetes áldozatok (szinte „háborús” mértékű infláció, másfél évtizednyi szegénység, zuhanó életszínvonal és nélkülözés, stb.) árán, de átütemeztették a hatalmasra duzzadt államadósságot, sőt, a hitelezőik nagy részét el is engedték. A kettéváló Csehszlovákiának szintén sikerült elérnie az államadósság egy részének törlését. Romániának, amikor a Ceausescu rendszerét 1989-ben elfújta a forradalom, - nem volt dollár-államadóssága: igaz, hogy még Magyarországhoz képest is elképesztő szegénységben élt (és él még ma is) a nép, de a román állam nem vett fel hiteleket, így nem is adósodott el. A szintén szétesett Szovjetúnióból kivált Oroszország sok-tíz-milliárd dollárnyi államadósságot örökölt a bukott kommunista rendszertől, - ám ennek a nagy részét (Jelcin bábkormány-demokráciájának támogatása igen sokat ért, és sokba is került a Nyugatnak!) soha nem fizette vissza, de amit törlesztett, azt sem áruval, vagy készpénzben - hanem arannyal... Az orosz állam sokszáz-millió dollárral tartozott - noch dazu - Magyarországnak is, amelynek a nagy részét barter-ügyletek keretében (elsősorban tengizi földgázzal) törlesztette, hosszú éveken át, az 1990-es években. Ezekből az ügyletekből szintén a szocialista nómenklatúra tagjai, mint újdonsült tőkés vállalkozók gazdagodtak meg...
Magyarország - amelynek egy főre jutó bruttó államadóssága a világrekord szintjéhez, vagyis Mexikóéhoz közelített - „eminens tanulóként” nem kért átütemezést. Az első szabad választások révén 1990-ben hatalomra került Antall-kormány felvállalta a bruttó 20,5 milliárd USA-dollár összegű adósság „jogfolytonos szolgálatát”, - csak hogy biztosítsa az ország hitelképességét. Tulajdonképpen ez sorsdöntő döntés volt, a végeláthatatlan adósságspirál „kezdő lökése”, első pillanata. Magyarország - amelynek akkoriban szinte nem volt valuta-tartaléka! - soha vissza nem térő esélyt szalasztott el, hogy kiszabaduljon a kommunista vezetés által felállított adósság-csapdából. Az esélyek azóta - elszálltak. Hiába sikerült az 1990-es években a kedvezőtlen struktúrájú adósság-állományt (az „örökölt” hitelek döntő hányadát magas kamattal terhelt, rövidlejáratú államkölcsönök tették ki) jóval „előnyösebb” szerkezetűre (hosszabb lejáratú, alacsonyabb kamatszintű „lakossági” és kishitelezői bankkölcsönökre) kicserélni, konvertálni, - utolérni már sosem fogjuk magunkat. Csak az arányok érzékeltetése végett, emlékezzünk: az 1990. évi államadósság egy lakosra jutó összege cca. 200 ezer forintot tett ki; a mai, 2002. évi (belső + külső) államadósság = 57,4 USA-dollár x 277 forint : 10 millió lakos = cca. 1.600 ezer forint, - vagyis a 8-szorosára nőtt! Amennyiben 1990-ben - az egyébként is összeomló posztszocialista - gazdaságot nem terheli, már induláskor a folytatólagos adósságszolgálat fojtogató „plusz terhe”; akkor talán bebizonyíthattuk volna, hogy a magyar nemzetgazdaság képes önállóan megállni a saját lábán, és akár még romló cserearányok ellenére is képes önerőből visszakapaszkodni a GDP 1989-es szintjére, - tartós fizetésimérleg-hiány és jelentős eladósodás nélkül...
Ehelyett maradt a titkolódzás, a nemzetgazdaság összképének rózsaszínre festése, a növekvő kamat s adóterhek egyre képtelenebb, reménytelenebb felvállalása, „kitermelése” és kifizetése, - a végtelen adósság-spirál.

4.2.  A kelet-európai piacok elvesztése  

Magyarország nemzetközi külkereskedelmi kapcsolatait 1990. előtt döntő mértékben a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) értékesítési relációk határozták meg, amelynek keretében a kelet-európai szocialista  tagországok között kölcsönös tervben rögzített kontingensek alapján folyt az árucsere, bilaterális elszámolással. Mind a magyar precíziós ipar, mind a mezőgazdaság csak kisebb arányban rendelkezett olyan dollár-viszonylatú értékesítési lehetőségekkel, piacokkal (Nyugat-Európa, Közel-Kelet, stb.), amelyeken a magyar áruk minősége megfelelő árfekvést volt képes kivívni. A rendszerváltás időpontjában a magyar gazdaság szerkezetváltása még éppen hogy csak elkezdődött; igazából még 4-6 évig szüksége lett volna a technológiai felzárkózáshoz a biztos piacra (védőburára), amit a KGST - egyébként minden negatívuma ellenére - nyújtani tudott...
A KGST-tagországok „közös piaca” azonban a rendszerváltással - a varsói szerződés, a Szovjetúnió és/tehát a kommunizmus teljes körű eszmei és gyakorlati összeomlásával - egyidejűleg megszűnt működni. A tagországok egyike sem tudta, és egyike sem akarta már tovább fenntartani a kényszerű együttműködést, munkamegosztást. Ami kapcsolat, szerződés még fennmaradhatott; azt egyoldalúan felmondta az Antall-kormány. Mindez rendkívül súlyosan érintette a magyar nemzetgazdaság egészét; mindenekelőtt a gépi nagyipart, a gépipart. Totális „mélyrepülés”, általános dekonjunktúra kezdődött, amely eltartott nagyjában-egészében 1993-1994-ig. A magyar nagyipar kapacitásai döntő többségükben megrendelések, s így munka és árbevétel nélkül maradtak. A korábban nemzetközi értelemben is sikeres nagyvállalatok - mint például az IKARUS, vagy a VIDEOTON - adósságot adósságra halmoztak, a minimumra korlátozták a termelésüket, s alapvető reorganizációra szorultak. Kétségtelen tény, hogy az elkerülhetetlen pénz-ügyi csőd szélén tántorgó, és megfelelő értékesítési piacok hiányában a biztos tönkremenés előtt álló állami nagyvállalatok egyetlen reménye csak a mielőbbi privatizáció lehetett; ami aztán minden esetben menetrend szerint be is következett, amikor már a cég üzletértéke elérte a minimumot. Potom, legtöbbször 20-30 %-os áron jutott a külföldi befektetők tulajdonába az ipar legértékesebb nagyvállalatainak a döntő többsége, s velük együtt az egész belföldi piac...
A kelet-európai piac összeomlása, a piacok szinte azonnali és teljes körű elveszítése meghatározó részben járult hozzá ahhoz a katasztrófához, amit a magyar gazdaság a rendszerváltás utáni első években átélt. A gépipar és az építőipar lényegében padlóra került; szinte a teljes kapacitás parlagon hevert, a sikeres vállalatok százai veszítették el üzleti értéküket, piacaikat és teljes kapcsolatrendszerüket. Egy-két év alatt megszűnt közel másfél millió munkahely, a GDP az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza. Az élet-színvonal a növekvő munkanélküliség és a 30 % fölé felszökő éves infláció következtében néhány év alatt két évtizednyi hátrányba került...

4.3.  A társadalmi tulajdon elprivatizálása  

Az „elprivatizálás” műszó persze nem feltétlenül tartozik a legszebb nyelvi kifejezéseink közé; ám eléggé meghonosodott, „átment” a köztudatba, s így megfelelően kifejezi, amit közölni kívánunk általa. A szó valamilyen vagyon-tárgy elbirtoklását, jogtalan eltulajdonítását jelenti, - de hogy mégsem lehet a lopás szinonimájaként használni, annak az az oka, hogy a lopást a törvény bünteti, az elprivatizálást azonban nem. Az állam - amikor rájött, hogy ő nem a legjobb tulajdonos - eldöntötte, hogy a nemzeti működő tőkét mindenestül, néhány ritka kivétellel magánkézbe adja, s ezt ráadásul „kampányszerűen” csinálta, ami óriási mértékben megnövelte a bennfentes pályázatok, vagyis az állami korrupció, esetenként a gondatlan vagy szándékos „tévedések”, hibák veszélyét, - ami szintén a közös tulajdon elprivatizálásához vezetett. Szigorúan elméletben persze létezik, létezhet „pozitív indíttatású”, sikeres magánosítás is; ám a magyar nemzeti működő tőke hirtelen, kampányszerű „végkiárusítása” - néhány elszigetelt esettől eltekintve - általában nem ilyen volt. Mint tudjuk; valamely vállalkozás valós értékét egyáltalán nem a mérleg aktívái, a tulajdonában lévő eszközök könyvi értéke, vagy ún. újraelőállítási értéke határozza meg, - hanem az üzleti érték (ma: részvény-árfolyam), ami a hosszabb időszak alatt kialakult, kiépített kapcsolat-rendszer, a sikeres üzletvitel (goodwill), a piaci részesedés és az elismertség függvénye. A kampányszerű állami privatizáció olyan időpillanatban érte a magyar állami vállalatokat, mikor üzleti értékük nemhogy a lehető legkisebb, de már szinte „negatív”, vagyis értelmezhetetlen volt. A kelet-európai piac összeomlása miatt a magyar iparvállalatok túlnyomó többsége elveszítette minden goodwill-jét, üzleti értékét, emellett reménytelenül eladósodott. Az állami meghirdetésre érkező, jelentkező külföldi befektetők, pályázók ilyen körülmények között átlagosan a könyvi eszközérték 20 %-át fizették meg vételárként, - mely árért nemcsak a vállalat vagyona, de teljes belföldi piaca is a tulajdonukba ment át. Az „elprivatizálás” szó ilyen értelemben elrontott privatizálást jelent; hiszen az értelmes ember, ha túl akar adni portfolióján,  ezt a legkevésbé akkor teszi, amikor a „részvényeinek árfolyama” nulla felé közelít! Arról már nem is szólva; - miért volt szükség a rubel-elszámolású piacok felmondására közvetlenül a vállalatok privatizációját megelőzően?! Hiszen a KGST-piacaik birtokában még komoly üzleti értékkel rendelkeztek.

De menjünk még vissza az „elprivatizálás” szónak az elbirtoklással rokon-értelmű jelentéséhez! Mint ismeretes, - bizonyos vagyontárgyak esetében értelmezhető jogilag „az elbirtoklás” fogalma, ami azt jelenti, hogyha valaki „jóhiszeműen” bizonyos időn keresztül gyakorolja „a tulajdonosi jogkört”, és az igazi tulajdonos ez ellen valamilyen okból nem protestál: megszerezheti a tulajdonjogot adásvételi szerződés nélkül, tehát vételár kifizetése nélkül is... Az elprivatizálás, az elbirtoklás „minősített alapesetei” az alábbiak voltak:
 Spontán nómenklatúrás privatizáció (pártállami-pártvezetői előjogok, mint „kvázi elővásárlási jog” érvényesítése; még jóval a törvényi szabályozás megjelenése előtt, annak teljes mellőzésével, vagy annak ellenére).
 Valamilyen bevált, standard trükk (korrupciós bankhitel, „vagyonkezelési szerződés”, privatizációs lízing, menedzsment-szolgáltatás, exkluzív hitel a privatizálandó portfolió fedezetére, a társasági törvény kijátszása, stb.) alkalmazása, kivételezett belföldi pályázó vagyonszerzése céljából.
 A piacait, goodwill-jét, saját tőkéjét elveszített magyar vállalat méltatlan leárazása (értéktelennek nyilvánítása) a külföldi pályázó részéről, - amit „más pályázó nem lévén” az Állami Vagyonügynökség végül is elfogadott, így a befektető „áron alul” szerezte meg a vállalat és piacai tulajdonjogát.
Mindezek az esetek nagymértékben hasonlatosak az „elbirtoklás” jogi tény-állásához, - hiszen a pályázók jóhiszeműségét senki nem vitatta, és a valós tulajdonos sem tiltakozott a privatizációs tranzakciók ellen. Rendkívül kevés ügylet került bíróság elé, és még kevesebb elmarasztaló ítélet született. Az esetleges korrupció, vagy más bűnesetek megtörténtét visszamenőleg már szinte lehetetlen feltárni és/vagy bebizonyítani, - annál is kevésbé, hiszen a bizonyító erejű dokumentumokat vagy „örökre” titkosították, vagy elő sem kerültek (vagy eredetileg nem is készültek ilyenek!), de a legtöbb esetben egyszerűen eltűntek. Az utókorra nem maradt más, csak a kétségbeejtően csekély összegű privatizációs árbevétel, - mármint a vagyon eredeti üzleti vagy bekerülési értékéhez viszonyítva. (A kérdéskör bővebb elemzését a már említett második tanulmányom tartalmazza majd.) Nem csoda, ha az eredeti tulajdonos nem tiltakozott a hűtlen kezelés büntetőjogi tényállását megvalósító privatizációs ügyletek ellen sem, - hiszen meg sem kérdezték! Az eredeti tulajdonos ugyanis a nép, az egész magyar társadalom volt, akit meg sem kérdeztek arról, hogy akar-e rendszerváltást vagy privatizációt, - csak egyszerűen kész helyzet elé állították. De a rendszerváltó, privatizáló kormány „kész helyzet elé” állította a parlamentet is, hiszen a privatizáció már évek óta folyt, amikor jogi legitimációt kapott a Privatizációs Törvény (1992.) formájában. Mint emlékezetes, - a privatizációt jogi értelemben elő-készítő, megalapozó és elindító Átalakulási és Társasági törvényeket még a Németh-kormány szavaztatta meg jóval a rendszerváltás előtt (1988.), a nem legitim országgyűléssel, hogy megindulhasson a spontán nómenklatúrás privatizáció... Tulajdonképpen pont ezeken a furcsa jogtechnikai aktusokon múlt, hogy az eredetileg évtizedeken át társadalmi, össznépi tulajdonként deklarált nemzeti működő tőke „egyszer csak” állami tulajdonná vált, amit a rendszerváltó kormány azonnal privatizálni kezdett össznépi beleegyezés, illetve parlamenti jóváhagyás nélkül. A nép akaratát ezekben a „féllegitim” mozzanatokban tetten érhetően nem képviselte senki. Nem volt fórum, ahol a nép a tulajdonjogát érvényesíthette volna. Utólag pedig mindenki bottal üthette a társadalmi tulajdona nyomát...
A társasági törvény ismeretében némi analógiát vonhatunk: az ügyvezető igazgató saját hatáskörében értékesítette a társaság vagyonát; anélkül, hogy a tulajdonosok véleményét megkérdezte volna a tervezett ügyletről.
Ami ugyebár jogi nonszensz!
A kormány ugyanis csak a költségvetés (a büdzsé) bevételei és kiadásai felett rendelkezhet; a nemzeti vagyon privatizációja minimum országgyűlési hatáskör. Különösképp, ha a társadalmi tulajdon sorsa a tét.

4.4.  A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése

Napjainkban (2002. május elején) a legfontosabb politikai aktualitás, hogy a távozó, leköszönő Orbán-kormány átadja helyét a Medgyessy-kormánynak;  az eddigi legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt szerepet cserélnek. Ámde az ország helyzetének átfogó értékelésekor egyetértenek abban, hogy a nemzetgazdaság kiválóan teljesít; nincs ok aggodalomra...
Az öröm „indokolt”, azzal a szépséghibával, hogy a bruttó hazai össztermék 80 %-át multinacionális cégek adják, amelyek többsége teljes egészében külföldi tulajdonban van; vagyis a portfolió, a tevékenység, az alkalmazottak, az árbevétel és a költségek, a fejlesztés, az árképzés, a piaci kapcsolatok, a piac és a profit, a vagyon, valamint a menedzsment feletti rendelkezés teljes joga az övék, - Magyarországnak mindebbe még csak beleszólása sincsen. A termelés és az értékesítés, a működés minden sikere a multiké. Vajmi csekély részesedést jelent a sikerből, hogy ezek az óriásvállalatok magyar földön, magyar dolgozókkal, magyar elszámolási és adózási rend szerint, részben magyar eszközökkel és anyagokkal (energiával), magyar forinttal fizetve működnek, és magyar kis-és középvállalkozók végeznek bérmunka-beszállítást a részükre. A lényeges kérdésekben ők döntenek!
A magyar nemzetgazdaság GDP-je tehát „külföldi irányítással” termelődik; ebben a mindenkori magyar államnak, kormánynak csak csekély része van.
Ha a multik termel(tet)nek - „növekszünk”; ha nem - nem... Ki is növekszik?!
A multik növekszenek - a GDP-nk csak egy szám! -; mi pedig dolgozunk...
Kétségtelen tény, hogy a mai globalizálódó világban igazából már nem sok értelme van egykor volt (talán igaz sem volt!) szép magyar közgazdasági sikerekről nosztalgiázni. Magyarország 2 év múlva talán már az Európai Únió egyik új tagja lesz; megszűnik a hagyományos megyerendszer, mint az ország megszokott közigazgatási struktúrája, - és átadja a helyét az Únió regionális szerkezeti rendjének. Még néhány év - ezen történelmi távlatban nem sokat változtat a nemrég kapott pár éves haladék - és a termőföldünk is multinacionális tulajdonba kerül; tekintve, hogy tőkeerő, illetve tőkés vásárlóerő dolgában a magyar gazda nincs versenyhelyzetben velük. Ami gazdasági természetű, jelentőségű ügy; az lassan kicsúszik a kezünkből... A nemzeti büszkeség és az öntudat, a nemzeti teljesítmény „visszaszorul” a kultúra szűkebb területére; a nemzeti önrendelkezés a régiók szervezésére és tevékenységük koordinálására, a civil élet kiteljesítésére, a kultúrális hagyományok megőrzésére és továbbfejlesztésére korlátozódik majd.
A nemzeti nagyipar és a nemzeti kereskedelem - mind a tulajdonjogát, mind a nemzeti sajátosságait, azonosságát tekintve - örökre elveszett...

4.5.  A multinacionális társaságok monopolhelyzete 

Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a nemzeti működő tőkénk 1990-es évekbeli erőltetett ütemű magánosítása során „odaveszett” a szocialista körülmények között felépített s felhalmozott nemzeti ipar és kereskedelem; hiszen egy ténylegesen szabad és független belföldi piac megteremtésével csupán idő kérdése lenne, mikorra épül fel újra - immár az igazi! - nemzeti ipar és kereskedelem. Valójában a megújulás esélye is elveszett, mert:
 A belföldi piacunk nem szabad és nem független; hanem egy, a multi-nacionális óriásvállalatok által integrált és uralt globális világpiac része.
 A magyar belföldi piacon működő magyar nemzeti vállalkozások tőkeerő tekintetében nem vehetik fel a versenyt a multinacionális társaságokkal; az értékesítési árakat így az utóbbiak határozzák meg.
 A piacunkon nincs esélyegyenlőség; a magyar állam a legkülönfélébb preferenciákkal (direkt juttatások, adókedvezmények, vámszabad-terület, stb.) támogatja a multikat, amelyeket a hazai vállalkozások nem élveznek.
Ilyenformán a nemzeti vállalkozások még a belföldi piacunkon sem képesek versenyezni a multinacionális cégekkel, lemaradnak a versenyben, mind hátrányosabb helyzetbe kerülnek, s végül tönkremennek. Ez a kifejezetten nyílt állami kontraszelekció eleve lehetetlenné teszi a nemzeti ipar és a kis-kereskedelmi üzlethálózat bármikori regenerálódását, rekonstruálását. Mint tudjuk, - az állam „a tartós fizetésimérleg-hiányra van beállítva”, amit csak úgy tarthat folyamatosan kezelhető szinten, ha az évek átlagában legalább annyi külföldi befektetés (készpénztőke) áramlik be az országba, amennyi a halmozódó mérleghiány finanszírozásához (kompenzálásához) szükséges. Az államadósság így persze folyamatosan nő, ám mégis „megfelelhetünk” a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank hitelezői követelményeinek, amelyek az adósság nagyságát arányában, a GDP-hez viszonyítva rögzítik. Ha a bruttó nemzeti össztermék minden évben megfelelő mértékben nő, ez már önmagában megteremti a folyamatos eladósodás „további lehetőségét”, hiszen az adósság növekedése ellenére, - a GDP-hez viszonyított arány változatlan maradhat... Az állam emiatt kétszeresen is függ a multiktól:
 A multik tőkeereje és befektető kedve biztosítja a készpénz folyamatos beáramlását, ami a fizetésimérleg-hiány kiegyenlítéséhez szükséges.
 A multik (tőkeerejének, piaci részesedésének, profitjának, termelésének és értékesítésének) növekedése biztosítja a magyar GDP kívánatos ütemű növekedését - a „magyar gazdaság” növekedését -, ami lehetővé teszi a növekvő összegű, de szinttartó arányú külső adósság kezelését.
Nem lehet csodálkozni azon, ha a magyar állam a multikat preferálja a hazai vállalkozások támogatásával szemben, hiszen a magyar állam stabilitása - legalábbis pénzügyi értelemben - a multinacionális cégek jóindulatától függ.

A multik monopolhelyzete Magyarországon ma már a gazdasági élet, a piac minden szegmensére kiterjedő, meghatározó prioritás, - ez alól bizonyos értelemben még kivétel a mezőgazdaság, illetve a termőföld tulajdona.
Az ipar és kereskedelem területén az egyeduralom abszolút és kizárólagos.

4.6.  Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás

A „stagfláció” közgazdasági műszó, ami a stagnálás és az infláció szavak sajátos összevonásából származik. Ezzel a műszóval szokták jelölni azokat a viszonylag hosszabb (5-10 éves) „növekedési” periódusokat, amelyekre a tartós dekonjunktúra és az inflációs láz (az eredménytelen túlfűtöttség) egyaránt jellemző. A rendszerváltás utáni 12 évünk - éppen ilyen szakasz... A tézist az alábbi megfontolásokkal igyekszem bizonyítani:
 A GDP 1990. környékén az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza.
 A GDP 1989-es szintjét csak 2001. környékén értük el újra.
 A magyar GDP-nek ma már a 80 %-át a multik teljesítménye adja.
 A magyar GDP növekedése teljes egészében a multik teljesítményéből ered, hiszen a gazdaság további szereplőinek a hozzájárulása csökken.
 Ebből következik, hogy a GDP profitjának 80-100 %-a a multik zsebébe vándorol, miközben „a magyar” teljesítmény a legjobb esetben stagnál, - tehát átlagában vagy „null-szaldós”, vagy stabilan veszteséges.
 A rendszerváltás után az infláció „azonnal” évi 30 % fölé szökött fel.
 Az 1990-1993. közötti szakaszt inflációs látszat-fellendülés jellemezte.
 Az 1993-1996. közötti szakaszban erős dekonjunktúra jelentkezett.
 Az 1990-1996. közötti éveket átlagosan 25-30 %-os infláció kísérte.
 Az 1996-1998. közötti éveket stabilizáció és konszolidáció fémjelezte; - ennek eredményeként az inflációt is sikerült évi 20 % alá leszorítani.
 Az 1998-2002. közötti szakaszban szolid konjunktúra jelentkezett - évi 3-4 %-os átlagos növekedéssel -, az infláció 10-12 %-os szintre csökkent, s az MNB megszüntethette a forint csúszó leértékelését is.
 A ciklus utolsó évében már ismét negatív tendenciák mutatkoztak: lassult a növekedés, és megint felgyorsult az eladósodás. Vagyis az eleinte még gyors növekedés „újból megbosszulta magát”; a fizetési mérleg pozíciói ismét romlottak, csökkent a beáramló külföldi tőke összege, - s lanyhult a beruházási és a befektetési hajlam. Egyelőre „túlfűtöttségi jelek” nélkül...
 Ami az inflációt illeti, - e tekintetben nem árt némi „egészséges” kétely, illetve szkepticizmus. Tekintettel arra, hogy nem csupán az államadósság GDP-hez mért százalékos aránya, hanem az infláció alacsony szintje is európai integrációs „belépési követelmény”; érthető, hogy az infláció volt az Orbán-kormány „támadásainak” egyik fő célpontja. Ebből következik, hogy az infláció évi 10 % alá mérséklése nem elsősorban „az egészség” örvendetes jele, hanem sokkal inkább olyan „erőszakos intézkedéseké”, amelyekkel átmenetileg sikerült „a lassanként magától megszűnő infláció” látszatát kelteni. A valós infláció ma is legalább 10-15 %-os mértékű.
Stabil növekedési pálya helyett tehát a magyar nemzetgazdaság az elmúlt 12 évben egy olyan „stagflációs pályára” állt rá, amelynek ugyan lehetnek látszólag „kedvezőbb” szakaszai, de az eredendően is fennállt (a fizetési mérleg tartós hiánya, az állam külső és belső eladósodása, a monetáris restrikció és a fiskális gazdaság-élénkítés ellentmondása, a túlfűtöttség inflációt gerjesztő hatása, végletes függés a külföldi hitelezőktől és a multinacionális cégek növekedésétől, stb.), alapvető problémákat nem sikerült felszámolni. A nemzeti működő tőke viszont visszaszerezhetetlenül eltűnt, elveszett, - akárcsak a rendszerváltás keltette valamennyi illúziónk...