5.  Összefoglalás: a megoldatlan problémák 

5.1.  Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció 

Magyarország a II. világháborút közvetlenül megelőzően közepesen fejlett, erőteljesen iparosodó, polgárosodó országnak volt tekinthető; a gazdasági fejlődés szélsőséges ellentmondásai, s nyilvánvaló negatívumai ellenére is. A II. világháború után az ország azonnal szovjet megszállási övezetté vált, s így a szovjet szuronyok védelme alatt uralomra jutott kommunista diktatúra felszámolta az összes kvázi-polgári vívmányt. „Osztálynélküli” társadalmat akart létrehozni; pontosabban a munkásosztály (és a vele „szövetséges” parasztság) hegemóniáját, ami - tekintettel az alapvető termelőeszközök társadalmi (!) tulajdonára - nem tűrte el a vagyonosodó polgárság, vagy a földbirtokos nagygazdák („kulákok”) működését, jelenlétét, sőt, a létét sem...
A dolgozó nép (munkások, parasztok, értelmiségiek, stb.) tagjai túlnyomó részben állami alkalmazottakká váltak; a parasztok nagy részét a földjükkel együtt bekényszerítették a termelőszövetkezetbe, a többieket az állami gazdaságokba tömörítették. Nem voltak többé kizsákmányoló tőkések, csak a szocialista állam és a dolgozó nép, - a termelő vagyon nélküli tömegek.
Megszűntek a polgárok és a nagygazdák, - megszűnt hát a polgárosodás...

A rendszerváltás így 1990-ben egy olyan Magyarországon köszöntött be, mely közel 50 éves hátrányba került a globalizálódó világ polgárosodásával szemben. Márpedig a megbukott szocializmust csak úgy válthatta fel (újra) a kapitalizmus, ha az alapvető termelőeszközök (a nemzeti működő tőke) megint magánkézbe, praktikusan polgári kézbe kerülnek...
Polgárság azonban nem volt!
Épp ez az a sarkalatos pont, ami mutatja a magyarországi „rendszerváltás” alapvetően művi, mesterséges, nem szerves polgári fejlődésen nyugvó, - felülről és kívülről elhatározott, meghatározott és vezérelt voltát; hiszen a kapitalizmust a világtörténelemben azelőtt mindig a feltörekvő, vagyonosodó polgárság hozta létre, vívta ki, azért, hogy a gazdasági hatalma alapján és mellé megszerezze a vezető pozíciókat, a politikai hatalmat is. Kézenfekvő persze, hogy a rendszerváltást azonnal, mintegy „gombnyomásra” kellett (?) megvalósítani, - nem lehetett (?) megvárni, amíg a nemzeti polgárság majd néhány évtized alatt kifejlődik a semmiből...! A polgárság lényege a vagyon, a saját tulajdonban saját profitot termelő működőtőke. Nemzeti működő tőke volt ugyan - mintegy 8000-10000 milliárd forintnyi becsült összértékben -, de nem polgári magánkézben, hanem a rendszerváltó állam „tulajdonában”. A rendszerváltás „hirtelen felindulásból elkövetettségét” szintén jól mutatja  az a nagyfokú elvi bizonytalanság, ami a vázolt probléma - vagyon van, polgárság nincs! - megoldása körül a gyakorlatban kibontakozott. Legalább három „szerves fejlődésszerű” megoldás kínálkozott (volna):
 Magyar nemzeti „polgárságként” elfogadni, és állami szinten hivatalosan is támogatni, legitimálni a spontán privatizációba már amúgy is „bele-kezdett” nómenklatúra-burzsoáziát. (Ez kisebb, 20 %-os részben meg is valósult: belőlük lett a csekély létszámú „középvállalkozó középosztály”, - miközben néhány száz „kitüntetett” milliárdos nagytőkéssé avanzsált.)
 A társadalmi tulajdont tízmillió egyenlő részben, kvázi népi részvényként szétosztani (Csehországban részlegesen történt is valami hasonló, - itt nálunk csak néhány „elvetélt kísérletet” tettek a Munkavállalói Részvény-vásárlási Program - M.R.P. - amerikai mintájú meghonosítására) a valós tulajdonosok (a nép) között. Ki-ki választhatott volna: portfolióként meg-őrzi a részvényeit, vagy értékesíti azokat a közben megnyílt tőzsdén.
 Hivatalosan felértékeltetni a nemzeti működő tőkét (annak minden egyes darabját, elemét), dönteni az állami tulajdonban maradó részekről, majd megalkotni és jóváhagyatni az Országgyűléssel a Privatizációs Törvényt, végül lassan és óvatosan, fokozatosan, kizárólag szigorúan a törvényi keretek között tartva, - tervszerűen megindítani a privatizációt, úgy, hogy az állam által kiírt nyílt versenypályázatokon minden magyar állampolgár esélyegyenlőséget élvezzen a pályázó külföldi befektetőkkel. Ehhez meg kellett volna teremteni a szükséges hitel-konstrukciókat is; a törvényhez kapcsolódóan. A folyamatot 8-10 évre elnyújtva kialakulhatott volna egy erős polgári középosztály, amely így talán soha többé nem jön létre.
A rendszerváltó magyar államvezetés egyik fenti utat sem választotta, csak „gőzerővel”, kellő törvényi szabályozás nélkül nekifogott a privatizációnak. 
Az egész - politikai és gazdasági - rendszerváltás alapvető ellentmondása, hogy kétségtelenül felállt valamiféle kapitalizmus, de ez (mivel nem szerves önfejlődés eredménye) minden nemzeti jelleget nélkülöz, de amennyiben „nemzetinek” tekinthető (értsd: spontán nómenklatúrás privatizáció, 20 %), úgy viszont nem polgári, hanem posztszocialista eredetű és tartalmú. Ám a legnagyobb probléma a 80 %-os arányt képviselő működőtőke-hányaddal kapcsolatos, ami kampányszerű, erőltetett ütemű állami privatizáció keretében, átlagosan a könyvi érték 20 %-ának megfelelő áron került 1990-1996. között külföldi, multinacionális tőketulajdonosok kezébe, aminek következtében a mesterségesen létrehozott magyar kapitalizmus nem szabadversenyes (a belföldi piacot is multinacionális monopóliumok uralják), nem nemzeti (hanem nemzetközi, globális és multinacionális), mert nélkülözi legfontosabb szereplőjét, a magyar polgárságot, a nemzeti polgári középosztályt. Ennek hiányában a nemzetnek gazdasági értelemben sincs vezető ereje; a magyar társadalom nem tőkésekre s munkavállalókra, csak szerencsésekre és szerencsétlenekre, - újgazdagokra és szegényekre tagozódik. A társadalmunk igazi tőkései - a globális külföldön élnek...
A posztszocialista újgazdag elit nem felel meg az igazi nemzeti polgárság kritériumainak, mert egyfelől a gazdálkodási kondícióit, a tőkeerejét tekintve nem versenyezhet a multikkal, másfelől a vállalkozó szellemét, menedzseri képességeit és mentalitását tekintve nem igazi kapitalista: a nómenklatúrás önprivatizáció portfolióját, vagy az állami költségvetés különböző tételeit élik fel lobby-kapcsolatok formájában, - vagyonkezelő „érzékük” mit sem javult... A volt pártállami vezetők kapitalistaként is ugyanolyan rossz tulajdonosok.

5.2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése

Korábban említettem, hogy a rendszerváltás után Magyarországon egy-két év leforgása alatt megszűnt közel másfél millió munkahely; a gazdasági csőd (az általános tőkehiány), a hagyományos kelet-európai piacok (a KGST) felszámolása, az állami vagyon privatizációja, valamint az általános pangás miatti tömeges elbocsátások, a létszámcsökkentés következtében. A mai magyar statisztikák túlzottan „derűlátó”, félrevezető, tehát lényegében hamis képet festenek a munkanélküliség mértékéről, amikor a nyilván-tartások alapján maximum 5-7 % körülire becsülik azt. Alapos okkal, joggal feltételezhetjük, hogy a valós arány ennek körülbelül a kétszerese.
Közismert, hogy a multinacionális cégek (amelyek ma már országosan az alkalmazotti létszám legalább 70-80 %-át foglalkoztatják) alapvetően más alkalmazási feltételeket vezettek be a magyarországi vállalkozásaik, gyár-egységeik, stb. munkahelyein, mint amilyeneket a korábbi évtizedekben, a létező szocializmusban megszokhattunk. Ezek a változások alapvetően felforgatták a megmaradt, vagy az újonnan létesített munkahelyek képesítési előírásait, - az „egyébként szükségesnél is” nagyobb munkanélküliséget okozva. Sok tízezer ember „vált alkalmatlanná” olyan munkakör ellátására, amelyet korábban gond nélkül betöltött. Az okok nagyjából a következők:
 A multik „a legszívesebben” 25 év körüli diplomás férfiakat alkalmaznak.
 Szülőképes, vagy kisgyermekes fiatalasszonyokat nem foglalkoztatnak.
 Aki valamilyen krónikus betegségben szenved, nem alkalmazzák.
 Aki elmúlt 45-50 éves, - már nem talál új munkahelyet.
 Magasabb beosztásokban kötelező előírás az angol nyelvtudás.
 Szellemi munkát csak számítógép-használattal lehet végezni.
 Mind gyakoribb „alkalmazási feltétel” a vállalkozói igazolvány.
Azok a közép-és felsőfokú végzettségű középkorúak, akik az 1990-es évek elején valamilyen okból elveszítették a korábban stabil munkahelyüket, már többségében nem voltak képesek „váltani”, hogy megfeleljenek az újonnan támasztott alkalmazási követelményeknek; így munkavégző képességük ellenére az utcára kerültek, és többé már nem tudtak elhelyezkedni. Közülük igen sokan nem vállalták fel „a tartós munkanélküli sorsot”, ezért be sem jelentkeztek, hanem vállalkozói igazolványt váltottak ki, vagyis mindenfajta munkanélküli ellátás és nyilvántartás számára örökre eltűntek szem elől...
Azokat a munkavállalókat, akik a munkanélküliség (segély) helyett az önálló vállalkozást választották, vagyis hogy önmaguk alkalmazói, munkáltatói és munkavállalói lesznek egyszerre, - kényszer-vállalkozóknak nevezzük.
Jelenleg Magyarországon egymillió-, egymillió-kétszázezer kisvállalkozást regisztrálnak, amelyek mintegy 80 %-ában csak néhány (1-10) fő dolgozik. Ezek olyan mikro-vállalkozások, amelyek zöme a fent említett kényszer-vállalkozói kategóriába sorolható. A mintegy 300-400 ezer főnyi kényszer-vállalkozói réteg legfontosabb közös jellegzetességei a következők:
 Jelentős működő tőkével sem eszközök, sem készpénz formájában nem rendelkeznek, így banki viszonylatban általában nem is hitelképesek.
 A vállalkozói életmódot, üzletvitelt nem jószántukból, önként választották, csak kénytelenségből; így vállalkozói képességeik és esélyeik csekélyek.
 Folyamatos munkaellátottsággal nem rendelkeznek, csak alkalmankénti megbízásokkal; vagyis hol van munkájuk, - hol „valóban” munkanélküliek.
 Tartós munkaviszonyban, további alkalmazottak foglalkoztatására nem képesek, ezért a kényszervállalkozó önmaga főnöke és beosztottja.
 A legjobb esetben a minimálbért képesek biztosítani, vagy csak alkalmi megbízási díjakat. Sokan tönkrementek a minimálbér felemelése miatt.
 A legtöbbjük feje felett állandó „Damoklész kardjaként” lóg a felszámolás veszélye; mert a minimálbér után akkor is kell havi társadalombiztosítást fizetni, ha nincs munka, s így nincs árbevétel sem.
 Készpénztőke, bankhitel-lehetőség, folyamatos, stabil munkaellátottság hiányában a kényszervállalkozások vegetálnak; napról-napra működnek. Komoly fejlesztési, beruházási, üzleti felfutási lehetőségük nincsen.

A rendszerváltás, a rendszerváltó kormányok tevékenységének talán az egyik legnagyobb hiányossága, tévedése, hogy a magyar vállalkozások, a magyar kisvállalkozások támogatása, „helyzetbe hozása” helyett kezdettől, 1990-től fogva a multinacionális cégek minél gyorsabb és zökkenőmentesebb térhódítását, egyeduralkodóvá válását helyezte előtérbe. Sőt, egyedül az Orbán-kormánynak „jutott eszébe” 2000. körül, hogy támogatni kellene a belföldi piacon a magyar vállalkozásokat, azért, hogy ne szenvedjenek minden tekintetben hátrányt a multikkal szemben, a saját hazájukban. De még ezek az újszerű elképzelések is elferdültek, mert a támogató törvény „kis-és középvállalkozásokra” vonatkozik, összemossa a mikro-vállalkozásokat (amelyek jelentős hányada kényszer-vállalkozás!) a 100-nál is több főt foglalkoztató, többszáz-millió forintnyi saját tőkével is rendelkező, hitel-és fejlődőképes vállalkozásokkal, - másrészt például a „Széchenyi-terv” keretében kiutalt (egyébként az állami költségvetésben kis, elenyésző hányadot képviselő) összegek jelentős része multinacionális cégeket (!) is támogatott...
Márpedig nem számíthat önerejéből tartós felemelkedésre az az ország, amely elsőként és legfőképpen nem a saját polgárainak, kisvállalkozóinak kezdeményező készségére épít, hanem arra, hogy majd a multinacionális cégek tőkeereje és teljesítménye adja a GDP növekedését. Megfontolásul idézek az USA - amely eredetileg a szabad, önálló kezdeményezések kibontakoztatása révén lett a mai világ legerősebb, független nagyhatalma - kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából, amely önmagáért beszél:
"Csak a teljes és szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, felszabadítani az üzleti életbe való belépést, és biztosítani a véle-ményadás, a személyi kezdeményezés növekedését és az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni és széle-síteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szem-pontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a bizton-ságot és jólétet, ha bátorítjuk és fejlesztjük a kisvállalkozások meg-lévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus kinyilvánított politi-kája, hogy a kormány a lehetőségek szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze a kisvállalkozások érdekeit." 

5.3. Az állam tehetetlensége - a túlterhelt költségvetés

Messze vivő, rendkívül súlyos politikai következményekkel is járó örökség, hogy a nemzetállam gazdasági-pénzügyi mozgástere erőteljesen beszűkült és folyamatosan szűkül, napjainkban is. Amikor a rendszerváltó állam „toll-vonás nélkül” államosította a társadalmi tulajdonunkat, majd már mint saját tulajdonát, átlagosan 20 %-os áron „elprivatizálta” szinte az egész nemzeti működő tőkét, - akkor „még nem gondolt” arra, hogy hosszabb távon (ami már 12 év alatt is megmutatkozik!) maga alatt vágja a fát... A magánosítás óta ugyanis a volt állami vállalatok valamennyi hozadékát a multinacionális „privatizátorok” élvezik; az állam pénzügyi felségterülete visszahúzódott az állami költségvetés korlátai közé. Tekintettel arra, hogy a kívánatos mértékű polgárosodás, vagyongyarapodás és jövedelem-növekedés az elmúlt 12 év során nem következett be (hiába éri el az egy főre jutó GDP-nk az európai úniós átlag közel felét, az átlagos reálbérünk alig 1/5-1/8 nagyságrendű), - a lakosság adóteherbíró képessége csekély, illetve a szinte egyedülállóan progresszív és szerteágazó adóztatás sem biztosítja azt a költségvetési bevételi összeget, melyre a pazarló és eladósodott államnak szüksége van. Mint az előzőekben már említettem, az állami költségvetés egyre növekvő hányadát (ma már közel a felét) a külső és belső adósságszolgálat kamat-költségei emésztik fel; az állam beszed és elkölt közel 2000 milliárd forintot, anélkül, hogy ezzel bármilyen hasznos hazai (belföldi) célt szolgálna...
Az állam tehetetlensége egyre nő; egyetlen útja „az előre menekülés”, - vagyis hogy összegszerűen egyre több adót kell beszednie önfenntartása érdekében; folyamatos hiánnyal küzd, s a halmozott deficit mind magasabb adósságszolgálati kötelezettségeket keletkeztet. Amennyiben megpróbál pénzt pumpálni a nemzeti vállalkozásokba, hogy ezáltal önerős fellendülést gerjesszen; ehhez még több adót kell beszednie, - ugyanakkor ezzel valós konkurenciát is teremt a multinacionális cégeknek, ami azok invesztíciós hajlamát csökkenti, s ez végső soron a fizetési mérleg romlásához vezet...
Ördögi kör, melyből nincsen kibúvó; és mindez a rendszerváltás tévedésen alapuló gazdasági koncepciójának a következménye. Az állam nem képes a nemzeti vállalkozások kellő mértékű támogatására; nem képes a szociális, egészségügyi és kultúrális kötelezettségeinek teljesítésére sem. Miközben évről-évre egyre több pénz költ; a klasszikus funkcióit (pl. közbiztonság) is csak egyre alacsonyabb hatékonysággal képes teljesíteni.
Elszakad az állampolgárok, a tömegek érdekeinek a képviseletétől.

5.4.  A közteherviselés aránytalanságai 

A klasszikus értelemben vett (normális) nemzetállam esetében a közteher-viselés azt jelenti, hogy a társadalom közös terheit (ami közelítőleg az állam fenntartásával, illetve a közösségi célú funkciói hatékony gyakorlásának a költségeivel egyezik) a vállalkozók, a lakosok, az állampolgárok viselik - „tehetősségük”, tehát a reális anyagi lehetőségeik arányában -, hiszen úgy illik, hogy az viselje a költségeket, aki a gazdaság működésének hasznait is élvezi... Tekintve, hogy a gyarapodás - akár szervezetek, akár személyek vonatkozásában értelmezzük is - mindig a vagyon, a portfolió, a profit, az elkölthető pénzjövedelem növekedésében testesül meg; eléggé kézenfekvő, hogy a közterheket a haszon arányában célszerű megosztani. Mint már említettem, - a magyar társadalom, a lakosság, a kisvállalkozások aránytalanul magas közterheket viselnek. A termékek és szolgáltatások túl-nyomó többségét 25 %-os ÁFA terheli, amit a végső fogyasztó fizet meg. A személyi jövedelemadó az alacsony keresetűeket rendkívül magas kulccsal „bünteti”: a magyar átlagbért - ami cca. bruttó 100 ezer forint/hó - már 40 %-os adókulcs terheli, pedig ez a nominál-bérösszeg az európai úniós átlagnak csak kb. 1/8 részét teszi ki. Az ún. társadalombiztosítási járulékok mértéke és „változatossága” is szinte elviselhetetlen terheket jelent; sőt, a fizetési kötelezettség szigorúbb, mint a személyi jövedelemadó esetében. Az egymást követő kormányok ígéreteikben mindig az adók csökkentését „szorgalmazzák”; aztán tovább bővítik az adók körét, növelik azok mértékét, és ily módon folyamatosan emelik az adóterhelést, a jövedelem-elvonás állami koncentrációját. A megfelelő számítások elvégzése alapján például kiderül, hogy az egyéni vállalkozók minden megtermelt és befolyt 100 forintnyi árbevételéből 88 forintot közvetve vagy közvetlenül „elvisz” az állam, - elkölthető nettó jövedelemként alig 12 forintjuk marad...
Magyarországon a közterhek döntő részét az állam - érthetetlen módon - a bérből és fizetésből élőkre, a kis-és kényszervállalkozókra terheli; közülük is „a derékhad”, a kiskeresetűek adják az adóbevételek jelentős hányadát. A megélhetéshez képtelenül kis összegű minimálbér még mindig 20 %-os kulccsal adózik; s a nyugdíj mellett keresők plusz-jövedelmének „additív-progresszív” adózását is csak nemrég szűntette meg az Orbán-kormány...
A gazdaság szereplői adóteherbíró képességének valós arányai alapján mindenképpen olyan adórendszerre lenne szükségünk, amelyben:
 A személyi jövedelemadó nem terheli a minimálbért, az átlagbér szintjéig lineáris, alacsony kulcsú (10-20 %); s magas progresszivitással, magas kulcsokkal (akár 60-70 %-kal) sújtja a soktíz-milliós éves jövedelmeket.
 Az államháztartás szükséges adóbevételeit túlnyomó részben személyi vagyonadó és társasági profitadó biztosítaná.
A mai „közteherviselésünk” ugyanis alapvetően aránytalan és mélységesen igazságtalan, hiszen a nemzetgazdaság működésének úgyszólván minden hasznát a vagyonosok (milliárdosok) és a multinacionális társaságok aratják le, miközben alig-alig vesznek részt a közterhek viselésében.
A multik arányosan és méltányosan vegyenek részt annak az államnak a fenntartásában, amelytől a „monopolisztikus” piacot, a kedvező működési feltételeket és a kivételes kedvezményeket kapták.

5.5.  A restrikciós növekedés önellentmondása 

Kizárólag olyan gazdasági növekedés tekinthető egészségesnek, amelyik magától, automatikusan biztosítja a stabil egyensúly feltételeit. A „stop-go” szisztéma, ami egy ún. „fenntartható növekedés” apologetikus teóriájára épül; az elmúlt 12 év során bebizonyította abszolút alkalmatlanságát.
Addig és csak azért kell szinte patika-mérlegen „kisúlyozni” a növekedés egyensúlyi feltételeit, amíg az állam a saját létfenntartását tekinti elsődleges fontosságúnak, ahelyett, hogy a vállalkozások létfeltételeit alapozná meg:
 Minden mással szemben abszolutizálja az adósságszolgálat primátusát.
 Elkerülhetetlennek tekinti a fizetési mérleg tartós hiányát.
 A mérleghiányt kizárólag a multik tőkebefektetéseivel képes ellensúlyozni.
 Képtelen kikerülni „a kamatos kamatok” adósság-csapdájából.
 Fiskális szemlélettel fokozza az adóbevételeket, - kamatfizetés céljából.
 A multik érdekeivel szemben nem támogatja a hazai kisvállalkozásokat, - így eleve lemond a nemzetgazdaság legfontosabb potenciális motorjáról.
 A beáramló külföldi tőke gazdaság-élénkítő (túlfűtő) hatásával szemben monetáris restrikciót (lehűtő pénzkivonást) alkalmaz; lényegében a multik túlsúlyának folyamatos biztosítása érdekében mesterségesen „lefojtja” a nemzeti (kis)vállalkozások természetes gazdaság-élénkítő hatását.
Az állam így nem bízik abban, hogy egy önálló, nemzeti kezdeményezésen, szabad vállalkozáson alapuló nemzetgazdaság képes lenne növekedésre, a tartós egyensúly feltételeinek egyidejű megteremtése mellett; mert attól tart, hogy a magyar munka eleve értéktelenebb, és folyamatosan is tovább értéktelenedik a világpiacon uralkodó „nemzetközi munkával” szemben, - ezért az egész növekedési „probléma” megoldását a multikra bízza...   

5.6.  A nemzetgazdaság növekvő eladósodása 

A magyar nemzetgazdaság tulajdonképpen már az 1970-es években „bele-lépett” az adósságcsapdába; amennyiben milliárd-dolláros nagyságrendű világbanki hitelek felvételével az infrastruktúra fejlesztésébe-, produktív (profittermelő, tehát gyorsan megtérülő) beruházások helyett gigantikus projektek megvalósításába kezdett, - olyanokba, amelyek kamatokkal meg-növelt visszafizetésére a magyar gazdaság nem lehetett képes. Az olajár-robbanás és a külkereskedelmi cserearányok hirtelen jelentős romlása már olyan helyzetet idézett elő, ami ellehetetlenítette az V. ötéves terv (1975-1980.) sikeres teljesítését; s egyszerre véget vetett az ötéves terveknek...
Az 1980-as évek elején (1982-től) az adósságcsapda - legalábbis a létező szocializmus időszakát tekintve - végleg „bekattant”. Az állam ekkor már olyannyira nem volt képes az emelkedő adósságszolgálat önerőből történő teljesítésére, hogy csak azért vett fel megújuló külföldi hiteleket, hogy a már korábban felvett kölcsönök kamatait ki tudja fizetni. A reform-kommunista kísérletek, a gazdaság fokozódó liberalizálása; sőt, növekvő mozgástér biztosítása az egyéni kezdeményezés/vállalkozás számára sem javított az állam „teherbíró képességén”, - végül is ez vezetett a rendszer teljes csődjéhez, majd a rendszerváltáshoz, 1990-ben...
A szakértők és az átlagemberek mind azt gondolták, hogy a rendszerváltás majd gyökeresen megold minden globális problémát; így természetesen rendezni fogja az adósság-konszolidáció megoldatlan kérdéseit is. Nem így történt! Pontosabban: ami történt, az minden negatív várakozást alulmúlt...
 Az Antall-kormány 20,5 Mrd USA-dollár külső államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis a politológus történetíróink „utólagos diszkrét magyarázatai” szerint, - azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést.
 Érdekességként említem meg, hogy Dr. Schamschula György, aki Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, később pedig a kormány közlekedési minisztere volt; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következőket írja erről: „... Azzal gyakorlatilag minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rend-szer által felhalmozott külföldi adósságot és annak törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és általánosságba menő segítséget ajánlottak fel, melyek azonban soha nem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként voltak megfogalmazva.  Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fő szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósság-szolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezőnek tartsa.”
 De amint az a további eseményekből - szintén utólag - kikövetkeztethető; kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdődhetett meg a spontán privatizáció még 1990. előtt, miért hagyták hallgatólagosan jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat; illetve egyáltalán miért is volt szükség az „állami” vagyon kampányszerű magánosítására a meg-felelő jogszabályok meghozatala előtt, továbbá a legelemibb előkészítő (pl. teljeskörű vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?
 Ismét Schamschula György írásából idézek: „A másik, amiben nem ilyen erős, de határozott befolyásolás volt érezhető, a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tőkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elősegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tőke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, át-struktúrálását jelentheti, s ez a csőd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tűnt.”
 Érdekes, hogy az említett „történetírók” a nemzeti működő tőke válogatás nélküli, szinte azonnali, és 6-8 év utáni „kvázi-végeredményét” (az utolsó igazán jelentős eladások 1996-1997-ben voltak) tekintve gyakorlatilag maradéktalan kampányszerű privatizációját nem is a kapitalista „szabad-piaci” szereplők (a tőkés réteg)  „megteremtésének szükségességével” magyarázták; hanem azzal, hogy rendkívüli sürgősséggel bevételekre kellett szert tenni, - egyrészt az államadósság visszafizetése, más-részt a szinte teljesen valuta-tartalék nélkül maradt ország fizetési mérleg-egyensúlyának, fizetőképességének helyreállítása céljából. Egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott.
 Schamschula György a kérdésről így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta, hogy ha Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piac-gazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni, felrúgja, és ebben a meggyőződésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részéről nem volt egyetlen számottevő vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külső adóssága mellett (akkor) nem volt jelentős belső adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentős eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendő kormányfő előtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amiből kifizetjük a meglévő állami adósságokat, és még jelentős összegű pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsó-sorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettől jelentősen eltérő gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”
 A rendszerváltás után (1990.) „az állam rendelkezésére” álló nemzeti működő tőke valós értékére csak nagyon hozzávetőleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértő másként határozta meg. (A Horn-kormány például olyan vagyonrészeket is privatizált, amelyeknek tartósan állami kézben kellett volna maradniuk.) Idézek Schamschula György cikkéből:   „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon mértékét jelentős eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értette bele az uralkodó köz-gazdasági felfogás azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb.).”
 A nemzeti működő tőke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amiről beszélünk, az korábban a társadalmi tulajdonunk volt!) kampány-szerű privatizációja kétségbeejtően negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati koncepció, amely a nemzeti vagyon profittermelő részének a külföldi befektetők számára történő értékesítési árbevételéből kívánta volna finanszírozni (v.ö.: „és még marad is”!) a külső államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végződött. Ma már egyértelműen meg-állapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (cca. 60-80 milliárd dollár) összértékű vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban tervezték; másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tűnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderről az alábbiakat írja: „Az MDF-en belül néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetőségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévő állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörő örömöt a nyugati hitelezőinknél, de meg-győződésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerűnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezői pedig első-sorban külföldi befektetők, illetve egy szűk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebből a helyzetből kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”    

Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.
A bruttó külső államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: először 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig gyakorlatilag stagnált. A bruttó külső államadósságunk a kampányszerű privatizáció időszakában (illetve ellenére!) is tendenciájában folyamatosan tovább növekedett; a belső államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 9000 milliárd forintra nőtt. A két tényezőt összevonva; a magyar állam összes bruttó adóssága ma 57,4 milliárd USA-dollár, - a nemzetgazdaságé pedig 65,2 milliárd USA-dollár, ami újból, gyorsuló növekedésnek indult. Az eddig befolyt, nagyjából 23,2 Mrd USD összegű külső befektetés áll szemben azzal az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékű nemzeti működő tőkével, ami mindenestül eltűnt..., - pontosabban a multiké.
Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelőtt, - legalábbis a következők miatt:   
 Eladható, privatizálható nemzeti működő tőkénk már egyáltalán nincs; így az adósság csökkentésére csak egyetlen forrásunk kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentősen bonyolítja, megnehezíti, hogy munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak) ma már 70-80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona; s a cserearányaink ennek ellenére is romlani látszanak.
 A Magyar Nemzeti Bank nemrégiben megszüntette ugyan a forint csúszó leértékelését, ám hiába konvertibilis és „erős” a magyar forint; paritása 1990. óta folyamatosan romlik az USA-dollárhoz viszonyítva, - a romlás az elmúlt 12 év alatt mintegy háromszoros. Márpedig a valuták paritás-arányváltozásai mögött tendenciájában a gazdaságok termelékenységi, teljesítőképességbeli, növekedési erőkülönbségei húzódnak meg.
 Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának az ellentmondását; amely erők és az általuk indukált pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot, ahelyett, hogy támogatnák egymás erőfeszítéseit a közös társadalmi célok eléréséért.
 Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher-probléma valóságos nagyságát, s igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Előre menekül, egyre nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetőknek, a multiknak, a készpénztőke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettől reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tőkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvő államadósság növekvő kamat-költségeit a költségvetés adóbevételeinek állandó növelésén keresztül a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani.
Politikai gazdaságtani összefüggésben „adósság-ügyben” (utólag) minimum a következő koncepcionális döntések kérdőjelezhetők meg:
 A 20,5 Mrd USD kommunista eredetű külső államadósság átvállalása
 Az adósság kiegyenlítésének „privatizációs” megoldási terve
 A spontán és a kampányszerű privatizáció gyakorlati kivitelezése
 A fizetési mérleghiány „ellentételezése” külföldi tőkebevonással
 A forint tervszerű devalvációja, csúszó leértékelése
 Fiskális gazdaságélénkítés és monetáris restrikció ellentmondása
 Az ún. „fenntartható növekedés”, a növekedés-elmélet egész teóriája.
A megfogalmazott kételyeinket teljességgel megalapozza, hogy az elmúlt 12 év alatt a magyar gazdaság egyetlen örökölt „nyavalyáját” sem sikerült fel-számolni, - ugyanakkor „nem várt” újak is keletkeztek. A számszerű adatok megdöbbentőek: a nemzeti működő tőke szinte teljes egészében multi tulajdonná vált, - ugyanakkor az adósság három-négyszeresére nőtt. Ki, miből és hogyan fogja ezt visszafizetni?!

5.7.  Az elhalasztott költségvetési és adóreform 

Az előző - kicsit hosszabbra nyúlt - levezetés ismeretében már tökéletesen érthető: miért is ódzkodnak a rendszerváltás utáni kormányok az állami költségvetés és az adórendszer teljes körű reformjától? Nyilvánvalóan azért, mert egyrészt az előző sorokban körvonalazott „tévedések” egy egységesen posztkommunista eszmerendszer folyományai, amely helyett egy teljesen újat kellene végre kitalálni, bevezetni és megvalósítani, amire senki nem vállalkozik, - másrészt pedig az állami költségvetés és az adó-rendszer szintén a posztkommunista teóriára épül, azt szolgálja ki, amiért is nem lehet „csak úgy, önmagában” megreformálni: előbb át kellene térni egy egészen másfajta, valódi növekedési pályára, ami kiút lehetne a mai adósság-csapdából, s az általa generált „kamat-rabszolgaságból”.
A rendszerváltás óta úgyszólván mindegyik kormány - legalábbis az ígéretei szintjén - „napirendre tűzte” az ún. „nagy elosztó rendszerek” teljes körű reformját, ami gyakorlatilag azonos új szerkezetű büdzsé és új adórendszer bevezetésével. A Medgyessy-kormány immár a negyedik a sorban, melyre az a feladat „vár”, hogy megtegye azokat a korszakalkotó lépéseket, amit a posztszocialista költségvetési struktúra és a szintén örökölt adórendszer generális átalakítása jelent. Furcsa dolog; de talán a következő, profánnak tűnő hasonlattal lehet a legjobban jellemezni „a rendszerváltás utáni” fiskális (költségvetési és adó-), illetve az egész állami gazdaságpolitika maradandó konzervativizmusát. Adva van egy ház, egy lakás - ez az állam; benne a költségvetési-és az adópolitika azok az alapvető gazdaságpolitikai játékszabályok, amelyek a lakók viselkedését meghatározzák. Most a rendszerváltással - kis túlzással - annyi történt, hogy újrafestették a „cégtáblát”, kicserélték vagy csak átkeresztelték a tulajdonosokat, bejöttek a multik, újra-bútorozták az összes helyiséget; a házirend pedig változatlanul, ma is ugyanaz...
Az állami költségvetés alap-koncepciója, filozófiája, rendszere, szerkezete és lényeges funkciói ma is ugyanazok, mint 1990. előtt. Ez még önmagában nem lenne feltétlenül probléma. Csakhogy a büdzsének meglehetősen nagy a tehetetlensége és az önmozgása, amit „nemes egyszerűséggel” fiskális bázisszemléletnek nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy hosszú évek átlagában a költségvetés hagyományos szerkezete vajmi keveset változik, s emellett nem is könnyű azt megváltoztatni. Egyik évről a másikra maximum annyi változhat, hogy az egyes rubrikák összegszerű tartalma egymástól eltérő ütemben nő. A büdzsé tehetetlensége legnagyobbrészt abból ered, hogy a kiadási tételek zöme: (1) az állami intézmények működtetési költségeit, (2) a kamat és az egyéb pénzügyi költségek fedezetét, (3) a különféle lobby-érdekek által motivált - tulajdonképpen fix (!), és automatikusan növekvő - összegeket tartalmazza. A „szabad rendelkezésű” keret rendkívül csekély. Az országgyűlési képviselő-választásokat 1998-ban megnyerő Fidesz, az Orbán-kormány eleinte (a rendszerváltás óta elsőként) napirendre tűzte az állami költségvetés értékelemzésen (funkció/költség) alapuló tételes felülvizsgálatát - ami azt jelentette volna, hogy kvázi-induktív felméréssel alapozzák meg a költségvetést, vagyis az alapoktól kezdve megéri, nem éri meg mérlegeléssel határozzák meg az egyes szükségletek, funkciók valós költségeit, amelyekből végül összeáll a komplett költségvetés; s nem pedig a megszokott módon, amikor is „fentről lefelé” haladva, deduktív módszerrel osztják le a keretszámokat, attól függően, hogy „van-e még” pénz -, azután röviddel később letett róla. Gyakorlatilag minden eddigi kormány a könnyebb módszert, elhajlást választotta; lényegesen egyszerűbb volt „beleépülni” a már megszokott költségvetési struktúrába, mint alapjaiból újraalkotni azt...
Könnyű belátni, hogy a költségvetési pazarlás 30-40 %-ban éppen abból ered, hogy bármelyik adott évi büdzsé jelentős arányban tartalmaz olyan kiadásokat, amelyeknek vagy a mértéke, vagy a puszta léte feleslegesnek ítélhető, mert sokkal fontosabb feladatok finanszírozásától vonja el a pénzt. A rendszerváltás utáni kormányok nagy összegű posztszocialista ballasztot cipeltek magukkal a megkövesedett (kőbe vésett!) állami költségvetések „kies” zugaiban, megszüntethetetlen rubrikáiban... Nem számolható fel a büdzsé növekvő hiánya (mint örökség), ameddig tovább él a régi szerkezet.

A mai adórendszer 14 év óta még mindig az 1988-ban bevezetett rendszer, pontosabban annak áttekinthetetlenül túlburjánzott változata; melynek mind az alapelképzelése, mind a szerkezete (az összetevői), mind a konkrét mértékei (kulcsai) réges-régen elavultak, így nem felelnek meg a jelenlegi gazdaságpolitikai céloknak és realitásoknak. „Közben”, 1990-ben lezajlott egy gazdasági és politikai rendszerváltás, aminek következményeként az  üzleti, kereskedelmi, piaci viszonyrendszer gyökeresen átalakult, a profit-és jövedelmezőségi arányok felborultak, a személyes vagyoni és jövedelmi szerkezet pedig végletesen polarizálódott. Lehetetlen - és nincs is így! -, hogy ebben az egészen más szituációban (mechanikusan értelmezve) ugyanaz az adórendszer hatékonyan fejezze ki a megváltozott gazdaságpolitikai prioritásokat. Olyan új adórendszerre van szükség, amely viszonylag egyszerű, világosan áttekinthető, időtálló és stabil, - megfelelően biztosítja az állami költségvetés szükséges bevételeit, kívánatos irányba orientálja a gazdaság szereplőit, ugyanakkor elfogadható, teljesíthető mind a gazdálkodó szervezetek, mind a magánszemélyek számára egyaránt.

5.8.  A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje  

A rendszerváltás alapvetően annyiban különbözik a társadalom forradalmi átalakulásától, hogy a változások lényegesen kevésbé radikálisak; minden változás hosszas egyeztetések, kompromisszumok eredménye. Filozófiai megközelítésben a rendszerváltás „a tagadás tagadása”, ugyanis sok tényező, szereplő, viszony, szokás(jog) fennmaradt az előző, letűnt társadalmi rendszerből; ezek mintegy átmentődtek az új rendszerbe. A polgári állam „megszüntetve megőrizte” a szocialista társadalmi rend majdnem összes pénzügyi főfolyamatát, benne elsősorban az ún. „nagy elosztási rendszereket”, - minden létező hibájukkal együtt.
Ezek a „tévedések” ma is a rendszerváltás legnagyobb adósságai.

A társadalombiztosítás és az egészségügy - mint a rendszerváltást szinte a legkisebb lényegi reform nélkül túlélt nagy elosztási rendszer - gazdasági „őskori lelet”, amely már nem őrzi, s főként nem végzi a szocializmus kevés valódi vívmányát, illetve az annak megfelelő színvonalú szolgáltatásokat...
A létező szocializmusban az 1970-es és az 1980-as években már európai minőségű, s ráadásul ingyenes egészségügyi ellátásban részesült minden állampolgár, alanyi jogon. (A szociális juttatások magas színvonaláról is az állam gondoskodott, - családi pótlék, GYES, lakáshoz jutás támogatása, segélyek, stb. formájában. Mindenkinek, aki dolgozni akart, volt állandó, stabil munkahelye; a munka jövedelme lehetővé tette legalábbis a szerény, de biztos megélhetést.) Az állami nyugdíjrendszer is mindaddig tökéletes biztonságot, értékőrző nyugdíjakat, nyugellátást biztosított a jogosultaknak, ameddig fel nem gyorsult az állam eladósodása (1983-1985.), és ennek következtében az infláció. Ekkortól kezdődött el a nyugdíjak devalválódása. A szocializmus korszakának a tárgyunk szempontjából vett legfontosabb jellemzője, hogy a munkabéreket, a kereseteket terhelő társadalom-biztosítási célú levonások, illetve járulékok mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára az elviselhető mértéken belül maradtak; s úgy tűnt, hogy a társadalombiztosítás céljaira az állam által köz-pontosított összegek hosszabb távon is fedezik a ráfordításokat.
Ma már tudjuk, hogy ez nem volt így; a létező szocializmusban igénybevett társadalombiztosítási, egészségügyi, szociális ellátások és juttatások mind mennyiségben, mind minőségben messze meghaladták azt a szintet, amit az állam önfinanszírozó módon, a befolyt összegekből biztosíthatott volna. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a korszak magyar reálbér-szintje tartalmazta - mint „kvázi-természetbeni” juttatást - az egészségügyi szolgáltatások magas színvonalát és ingyenességét, a költségvetés kiadásai terhére. A lényeg az, hogy a társadalombiztosításnak, „és benne” a teljes egészségügynek semmilyen tekintetben és semmilyen mértékben nem kellett „önfinanszírozónak”, vagy pláne rentábilisnak lennie, - az állami büdzsé tartotta el mindenestül az egészet. A nyugdíjrendszer tekintetében sem merült fel élesen a kérdés, hogy a befizetett járulékok fedezik-e, és ha igen, milyen mértékben, s meddig a kifizetendő nyugdíjakat. Az állam vállalta és teljesítette a kötelezettségeit, - minden megoldódott „a nagy kalapban”... 

A polgári társadalom, a szociális piacgazdaság - hogy ne mondjam: a jóléti állam! - e tekintetben vett filozófiája egészen más. Az ugyan egyértelmű, hogy az állam a kapitalizmus, a piacgazdaság általános feltételei közepette sem „szállhat ki” az egészségügy finanszírozásából; az azonban már nem, hogy hogyan, s miből tegye ezt... Általános felfogás, hogy az állam elvonás útján (társadalombiztosítási járulékok) központosítson egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási járulék-alapokat, amelyekből alapszintű juttatásokat és szolgáltatásokat finanszíroz, illetve biztosít, - aki pedig ennél magasabb színvonalú, vagy többlet-szolgáltatásokra tartana igényt, az vásárolja, illetve fizesse meg azokat „a privatizált” egészségügyi-és nyugdíj-biztosítások és szolgáltatások szabad piacán. Ez eddig rendben is lenne!
A magyar társadalombiztosítás mai helyzete „vegyes rendszer”; annyiban, hogy a letűnt szocialista rendszer összes hibáit „konzervált formában” őrzi, a már régen finanszírozhatatlan egykori vívmányok nélkül, - ugyanakkor a kapitalista (szociális piacgazdasági és jóléti állami) viszonyrendszer még működésképtelen, mert az átlagos jövedelmű állampolgárok képtelenek piaci áron megfizetni a magas színvonalú egészségügyi és nyugdíj-biztosítási szolgáltatásokat, az állam pedig a központosított alapok összegeiből képtelen megfelelő színvonalon finanszírozni az állami egészségügyet és az állami nyugdíjrendszert. A legsúlyosabb jelenség, hogy a társadalombiztosítási járulékok mértéke vállalkozói szinten ma már elviselhetetlen terhet jelent - a kulcsok Európában a legmagasabbak! -, és oly mértékben megdrágítja a munkaerő költségeit, ami nem érvényesíthető az árakban (a piac nem fogadja el), tehát a foglalkoztatás akadályává vált. Mindez közvetve mutatja, hogy a magyar átlagbérek annyira alacsonyak, hogy már elviselhetetlen mértékű járulék-kulcsokkal sem lehetséges olyan összegeket központosítani, amelyekből az állami finanszírozás megoldható. Ezen az sem segít, hogy az állam „egyre újabb járulék-formákat” talál ki és vezet be, amelyek összegeit és mértékeit azután évről-évről folyamatosan emeli (miközben egyfolytában csökkentésről beszél!); de az sem, hogyha a járulékok előírását és beszedését még az adóknál is szigorúbban kezeli... A társadalombiztosítás - az egészségügy és a nyugdíjrendszer - életképes reformja csak akkor és annyiban várható, ha és amennyiben az az állami költségvetés, vagyis „a nagy elosztási rendszerek” egyidejű, komplex reformja keretében valósul meg. Addig minden csak toldozás-foldozás...

5.9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel   

A valódi rendszerváltás még nem ment végbe a magyar mezőgazdaságban sem. Sőt, a legsúlyosabb megoldatlan problémák valósággal feltorlódtak; 2-3 évvel az Európai Únióhoz való, immár biztosra vehető csatlakozásunk előtt. Ezek rendre a következők:
 Nincs működőképes, következetes és rövid határidővel megvalósítható „rendezési terv” a magyar termőföldek kívánatos tulajdonjogát illetően.
 Még nem „dőlt el” az optimális, versenyképes üzemnagyság kérdése, - a nagybirtok kontra családi gazdaságok ügye, politikai vitája.
 A magyar gazda még nem képes önerőből megvásárolni a termőföldet, amelyen gazdálkodik, s mivel többségében nem is hitelképes, - a családi gazdaságok tömeges létrejötte lassanként illuzórikussá válik.
 Az elmúlt 4 évben állami támogatásként „belepumpált” többszáz-milliárd forintnyi „feltőkésítés” ellenére a magyar mezőgazdaság többségében ma is tőkeszegény, nem kellően hatékony, kevéssé versenyképes; sőt, jelentős hányadában veszteséges gazdaságokból áll.

Mint látható, - a magyar mezőgazdaság hatékony, versenyképes bevitele az Európai Únióba sok-sok pénz (hitel, befektetés, beruházás, támogatás, stb.) kérdése; ami a belépésig rendelkezésünkre álló rövid időszakban már vagy nem biztosítható, vagy kétséges a pénzek hatékony felhasználása.
Végül is ma már nem feltétlenül az a kérdés - pontosabban az nem  kérdéses -, hogy megvalósul-e Magyarországon végre a hatékony és versenyképes (a kedvező adottságokkal konform terméshozamokat produkáló, megfelelő profitot előállító) mezőgazdasági termelés. Ez nem lehet kérdéses, hiszen az Európai Únió egységes belső piaca, a tőke és a technológia szabad mozgása majd kikényszeríti az azonos   hatékonyságot...
Tekintve, hogy a megkötött egyezmények alapján 8-10 év múlva a magyar termőföld is megvásárolhatóvá válik; azé lesz, aki a versenytárgyalások, a licitálások alkalmával jobban győzi tőkeerővel, készpénzzel. Nyilvánvaló, hogyha a termőföld is külföldi tőkés (multinacionális) tulajdonba kerül, akkor a kedvező természeti és éghajlati (és egyéb) adottságok összes hozadékát is a külföldiek aratják le, - vagyis a magyar gazda a legjobb esetben is csak bérmunkás lehet hazája termőföldjén, azon a földön, ami egykor az övé volt. Az igazi kérdés tehát az, hogy lesz-e még magyar nemzeti termőföld-tulajdon, és lesz-e magyar nemzeti mezőgazdaság 2010. után is...  

5.10.  Szakadék az európai és a hazai bérek között 

Emlékezetes, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer 1988-as érvénybe-lépését megelőzően sor került a munkabérek és az egyéb kereseti elemek ún. „felbruttósítására”, ami azt jelentette, hogy az összegeket felkerekítették a levonandó adónak megfelelő összeggel, hogy a kézhez kapott nettó bér - először és „utoljára” - ugyanannyit érjen, mint az SZJA bevezetése előtt...
E pont mondanivalója egyáltalán nem az adózásról szól, hanem a bérekről, így aztán a „felbruttósítást” csupán egy tréfás „analógia” kedvéért hozom szóba! Kétségtelen ugyanis, hogy a személyi jövedelemadózásunk 1988-tól legalábbis a rendszer lényegét tekintve eurokompatibilissá vált, - ám a bérek megmaradtak egy szegény kelet-európai ország szintjén; ráadásul a keresetek reálértéke 1990-1997. között az évi 25-30 %-os vágtató infláció következményeként folyamatosan jelentős mértékben csökkent. Olyannyira, hogy 1997. körül a magyar átlagbér reálértéke, a reálbér szintje már csak az 1969-es színvonalnak felelt meg...
Tekintettel arra, hogy a magyar munka termelékenysége, átlagos minősége már legalábbis erőteljesen megközelítette (egyes területeken túl is haladta) az európai úniós színvonalat - Magyarország egy főre jutó GDP-je közel a fele az úniós átlagnak -; elvárható, hogy a belépésünket megelőzően történjék valamiféle újabb „felbruttósítás”, ne kelljen a kvalifikált magyar munkaerőnek külföldön munkát vállalnia ahhoz, hogy „eurós szintű” munkabért kaphasson! Ma ugyanis az a helyzet, hogy a magyar nominálbérek átlaga (bruttó 100-110 ezer forint/hó) körülbelül 1/5-e, 1/8-a az Európai Únió tagországaiban megszokott átlagnak. Mivel a magyar árak szintje még nem éri el az úniós színvonalat, - a reálbérünk kb. 1/5-nek felel meg. De amint belépünk, - az árak kiegyenlítődnek; a bérek azonban nem.  Ebből az következik, hogy a belépéssel a reálbéreink viszonylagosan ismét romlani fognak. Az Orbán-kormány „észrevette” ezt a problémát, s amikor felemelte bruttó 50 ezer forint/hó összegűre a minimálbért, akkor tulajdonképpen azt használta ki, hogy a felemelt minimálbért összességében, 70-80 %-ban a multinacionális munkáltatók fizetik ki, - viszont a bér, illetve a levont SZJA összegével a magyar munkavállalók, illetőleg az állami költségvetés jár jól. A kormány tehát azt tette, hogy megdrágította a magyar munkavállalók foglalkoztatását a multik számára, de nem eléggé. A továbbiakban ezt az utat lehet, és célszerű is járni, - apránként fel kell emelni a minimálbért az európai úniós minimálbérek szintjére (ez kb. a mai átlagbérünknek felel meg), ami azután majd (persze nem konfliktusok nélkül, de) maga után vonja az átlag arányos felemelkedését is...

5.11.  A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom 

Magyarország lakossága, a magyar nemzet mérhetetlen, aránytalanul nagy áldozatot hozott azért, hogy - megint csak „a feje felett” - megvalósulhasson a politikai rendszerváltás, és Magyarország a posztkommunista diktatúrától megszabadulva rátérhessen a polgári fejlődés útjára. A terheket jelentősen növeli, hogy egyrészt a rendszerváltás árát még ma is fizetjük, s nem látjuk tisztán a számla végösszegét; másrészt a politikai, de még sokkal inkább a gazdasági rendszerváltás részben befejezetlen: sok probléma megoldatlan. Ezeket a megoldatlan problémákat ma már nem lehet kizárólag a leváltott rendszer felszámol(hat)atlan maradványainak tekinteni, hiszen 1990. óta már 12 év telt el, - „a szőnyeg alá söpört” örökségünk az állandó halogatás következtében tovább súlyosbodott, másfelől részben még a letűnt korszak talaján, részben azonban már kifejezetten a rendszerváltás hiányosságai, és az azóta lezajlott torz fejlődés folyományaként: újabbak is keletkeztek...
Igen nagy a veszélye - amennyiben a következő években sem sikerül döntő változásokat véghez vinni -, hogy a sokasodó megoldatlan problémáinkkal együtt lépünk be az Európai Únióba, ahol aztán azok „konzerválódhatnak”.
A rendszerváltás „negatív öröksége” az alábbiakban foglalható össze:
 Megszűnt a létbiztonság, nagyarányú (10-12 %) a munkanélküliség.
 Polgárosodás helyett csak szélsőséges vagyoni polarizáció zajlott le.
 Az állam a kisvállalkozások helyett a multinacionális cégeket támogatja.
 Kettészakadt a társadalom: vagyonos gazdagokra és szegényekre.
 A lakosság nagyjából fele a létminimum szintjén, vagy az alatt él.
 Az életszínvonalunk nincs arányban a munkateljesítményeinkkel.
 Az állam lemondott arról, hogy önerőből számoljuk fel a mérleghiányt.
 Az állam, a gazdaság eladósodott; s az eladósodás ma is folytatódik.
 Az állam növekvő adókból finanszírozza a növekvő adósság-szolgálatot.
 Az állami költségvetés túlméretezett, funkcióinak hatékonysága csekély.
 Munkateljesítményeink döntő hányadát kamatfizetésre fordítják.
 Aránytalan, igazságtalan a közteherviselés; a multik nem fizetnek adót.
 Nincs nemzeti ipar és kereskedelem; immár veszélyben a termőföld is.
 Bérmunkás beszállítókként, vagyontalanul lépünk be az Európai Únióba.
 Teljességgel megoldatlan a társadalombiztosítás és az egészségügy.
 Magyarország az egyre szegényedő (3 millió) nyugdíjasok országa.
 Magyarország lakossága fogy; s benne egyre nő az eltartottak aránya.
 Önerőnk hiányában egyre jobban rászorulunk az úniós támogatásokra.
 Elveszíthetjük a nemzeti felemelkedés esélyét is, s végül „beolvadunk”.

                                                       Czike László