2.4.  Bruttó és nettó államadósság; a nemzetgazdaság adóssága  

Mint az előzőekből világosan láthattuk: az ún. „nettó-államadósság” egy atavisztikus szemfényvesztés, amely csak arra szolgál, hogy a mindenkori kormány „megnyugtassa a lelkiismeretét” - minden rendben van! -; elterelje a saját és „a nemkívánatos kíváncsiskodók” figyelmét az államadósság valós alakulásáról, valós nagyságáról, ami után a terheket fizetjük...
Ha belegondolunk, azonnal megértjük: miért nincs valóságalapja az állami „hivatalos nettó-adósság” számításának! Normális esetben (így van ez a vállalatok, társaságok kettős könyvvitelében is) a tartozásokkal csakis a követelések vethetők egybe, vagyis: ha én tartozom (mi tartozunk) valakinek - az bruttó tartozás; ha más tartozik nekem (vagy nekünk) - az nekem (vagy nekünk) bruttó követelés. A kettő különbségét - ha a tartozásunk a nagyobb! - elnevezhetjük „nettó tartozás”-nak; a bármilyen más módszerrel számított „nettó adósság” elnevezésnek nincs ismeretelméleti alapja...
Tudni kell: manapság már nem jellemző, hogy más országok jelentősebb dollár-összeggel tartoznának Magyarországnak, - viszont az 1990-es évek első felében egész más volt a helyzet: a volt szocialista országok egy része az utolsó KGST-évek dollár-elszámolásaiból adódóan nagy összegekkel - százmillió dollárokkal is - tartozott nekünk. Az ún. „orosz-államadósság” - amelynek a még mindig többszáz-milliós maradvány-összegét hónapokkal ezelőtt értékesítette az Orbán-kormány, egy bécsi cég közvetítésével - pl.: 1,7 milliárd USA-dollárra rúgott. (Az összes bruttó követeléseink kiugró évi, legmagasabb összege is csak néhány milliárd dollárt tett ki, - szemben a húsz-egynéhány milliárd dolláros bruttó külső államadóssággal.)
Most vizsgáljuk meg, hogyan is számítja az állam pénzügyi menedzsmentje a „nettó államadósságot”!? Úgy, hogy a bruttó külső államadósságból - ami után az összes kamatokat, terheket fizetjük - levonja a devizatartalékok összegét, amely „devizatartalékok” nyilvántartott tételeit azonban nem hozza nyilvánosságra! Plenter János konzervatív közgazdász be-mutatott levezetéséből nagyjából kiderül, miből is állnak a devizatartalékok; semmi olyanból, ami okkal-joggal levonható lenne az államadósságból, sőt, sokkal inkább olyan tételekből, amelyek valójában növelik, terhelik azt. De vajon mi lehetett az eredeti elgondolás alapja? Nyilván az, hogyha valóban „készpénzes” valuta-tartalékokkal rendelkezünk; akkor azok összegét le-vonva „megkapjuk az ún. nettó adósságot”, azt az összeget, amelynek a ki-fizetésére momentán nem rendelkezünk pénzeszközökkel. Körülbelül így: ha tartozom valakinek mondjuk tízezer forinttal, és a zsebemben, vagy a bankszámlámon van háromezer forintom, - akkor „a nettó adósságom” hét-ezer forint... Csakhogy „a devizatartalékok” tételei - amint korábban láttuk - egyáltalán nem valuta-készpénztartalékokról szólnak, hanem tartozásokról! Ezért a „nettó” államadósságnak a közvélemény hivatalos tájékoztatására szánt - előbb ismertetett - „eredményei” egyszerűen dezinformációk; csak az olvasók félrevezetésére szolgálnak, ami demokráciában szokatlan...
A valós helyzetről szóló tájékoztatás kizárólag a bruttó külső államadósság kozmetikázatlan közlése lehet, hiszen a büdzsét - és az adókon keresztül a lakosságot - effektíve terhelő kamatköltségeket a bruttó adósság után kell számítani, illetve fizetni.

Amióta az Orbán-kormány néhány évvel ezelőtt ténylegesen megteremtette a forint konvertibilitását és megszűnt a Magyar Nemzeti Bank ún. deviza-monopóliuma, azóta - mivel a gazdálkodó szervezetek önállóan, az MNB-től függetlenül is vehetnek fel külföldi hiteleket - a külső államadósság két részre bomlik: az állam és a gazdálkodó szervezetek külön adósságára; s a kettő együtt teszi ki a nemzetgazdaság teljes adósság-állományát.
A bruttó külső államadósság összege 2002. január 19-ikén 24,9 Mrd USD, a magyar nemzetgazdaság teljes külső adóssága pedig 32,7 Mrd USD volt, a Magyar Nemzet napilap közlése szerint.

2.5.  Az adósság növekedésének okai és trendje  

Az eddig elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar állam, illetve a magyar nemzetgazdaság összesített adóssága belső és külső, effektív és látens, készpénzes és ún. tőke-adósságból  áll, az alábbiak szerint:
 Az állam belső adóssága (USA-dollárban kifejezve) =   32,5 Mrd USD
 Az állam külső adóssága (USA-dollárban kifejezve) =   24,9 Mrd USD
 A gazdálkodó szervezetek adóssága (USA-dollár)   =     7,8 Mrd USD
 ----------------------------------------------------------------------------------------
 „Befektetések” devizatartaléka (USA-dollár)             =    23,2 Mrd USD   
 Külföldi tőketulajdon („tőkeadósság”, USA-dollár)     =   64,0 Mrd USD,

ami mindösszesen 65,2 milliárd USD készpénz-adósságnak, illetve 87,2 Mrd USD becsült „tőke”-adósságnak felel meg.

Az adósság halmozódó növekedésének eredeti oka a kamatos kamattal történő visszafizetési mechanizmusban, a rendszerváltás előtt vissza- fizethetetlenné felduzzadt, eredeti adósságban (20,5 Mrd USD) rejlik.
Az okokat ennél részletesebben „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” című, előző tanulmányomban elemeztem. A növekedés trendjét a számok beszédesen szemléltetik. Ehhez még csak annyit lehet hozzátenni, hogy 1 USA-dollár kitermelése ma több mint háromszor annyi forintba kerül, mint az eredeti, 20,5 Mrd USD adósság „keletkezésének” időpontjában; vagyis 1990., a gazdasági és politikai rendszerváltás előtt... Vegyük hozzá ehhez még azt, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye az elmúlt 12 év „kapitalista fejlődése” során éppencsak, hogy újra elérte az 1989-es, a rendszerváltás előtti utolsó évi egy főre jutó GDP-t, valamint életszínvonalat; fejlődési vonatkozásban tehát nem történt szinte „semmi” („pénz az ablakba” - mondják erre a kártyában), - ámde a nemzetgazdaság mindeközben reménytelenül eladósodott: 1990-ben még 20,5 Mrd USD készpénz-adósságunk állt szemben a 60-100 Mrd USD becsült összértékű  működő-tőkénkkel; 2002-re mindez „megfordult”, 15-20 Mrd USD maradék saját tőkevagyon áll szemben 65,2 Mrd USD készpénz-adóssággal, illetve 87,2 Mrd USD „becsült” tőke-adóssággal... Érdemes volt?!

 3.  A privatizáció fajtái, módszerei és története  

3.1.  Kezelői jog, tulajdonjog, vállalati tanács, vagyonjegyek 

A rendszerváltás legnagyobb politikai és gazdasági csalárdsága abban állt, hogy miközben politikai értelemben hivatalosan kihirdette „a kommunizmus végét” (1991. nyarán végleg eltávoztak Magyarországról az utolsó szovjet megszálló csapatok is); a legfontosabb gazdasági kérdésekben a népnek csak csupa rosszat hozott:
 Mélypontra zuhanó nemzeti teljesítményt, növekvő munkanélküliséget
 Létbizonytalanságot, - és lezuhanó, majd zsugorodó életszínvonalat
 Viharosan növekvő árakat, vágtató inflációt
 A növekvő államadósság-teher „jogfolytonos” átvállalását, szolgálatát
 Az össznépi társadalmi tulajdon „államosítás nélküli” privatizációját
 Végül pedig „örökös” bérmunkás-bedolgozó kamatrabszolgaságot.
Szinte valamennyi kérdéssel részletesen foglalkoztam „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” című előző tanulmányomban; itt és most ki szeretném fejteni: miként lett a társadalmi tulajdonból állami portfolió?
Nagyvonalú gazdasági elemzők - keleten és nyugaton egyaránt - elintézik a problémát azzal a felkiáltással, hogy Magyarországon 1990. előtt nem volt szocializmus egy pillanatig sem, csupán úgymond’ az államkapitalizmus, sőt, az állammonopol-kapitalizmus egyfajta diktatórikus, keleti változatát hazudták szocializmusnak a rend őrei, mintegy 45 éven át. Ez nem igaz!
Legalábbis Marx Károly tanai óta tudjuk, hogy a világkapitalizmus alapvető motivációja a profit, amely a tőke természetéből fakadó immanens fejlődés során függetlenedik a termeléstől, s tisztán még több pénzt termelő pénzzé alakul; majd később megteremtődik az egyetemes részvénytulajdon: a bank-tőke (kamat, váltó, kötvény, stb.) és a tőzsde segítségével alkuk köttetnek  a jövőbeli profit adásvételére, fiktív „árfolyam-nyereségek” realizálására is. A pénz derivativáival való üzérkedés (spekuláció) óriási fedezet nélküli, ún. „spekulatív tőkék” kialakulását és felhalmozódását idézi elő; akkora tőkéét, amelynek a nagysága több ezerszeresen meghaladja a kereskedelmi áru-forgalom lebonyolításához szükséges pénzmennyiség értékét. Következik mindebből, hogy Marx kizsákmányolás-elmélete nemcsak hogy semmit nem veszített „aktualitásából”; hanem aktuálisabb, mint valaha, hiszen ma már a profit csak ezredekben mérhető csekély hányadában származik produktív termelésből, - vagyis a kizsákmányolás foka több ezerszeresére nőtt, mert-hiszen mindenki kizsákmányolttá vált, akinek nincsen spekulatív tőkéje...
Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy eredendően minden felhasználható, valós érték a produktív termelésből származik!
Ebből következően a szocializmusra vonatkoztatva két kérdés is felmerül.
Amennyiben valójában a szocializmus is kapitalizmus volt, csak másképpen nevezték, - akkor a szocializmusban is működött a kizsákmányolás, tehát el lehet dönteni, hogy a mértéke miként viszonyult a valódi kapitalizmuséhoz. Vagy magasabb volt annál, vagy alacsonyabb...
 Ha magasabb volt a kizsákmányolás, - hová lett az irdatlan profittömeg?
 Ha alacsonyabb volt a kizsákmányolás, - végül miért „számolták fel”?
A kizsákmányolás a világon ugyanis a létező legnagyobb rossz!
Ezek csak látszólag filozófikus-okoskodó, valós tartalom nélküli, vagy épp költői kérdések; valójában nagyon is a lényeget feszegetik, egyáltalán nem könnyű rájuk „meggyőződéses” választ adni! Most mégsem erről lesz szó...

A szocializmus politikai értelemben természetesen hazugságra épült, ám a gazdasági szisztémája mégis legapróbb részletekig kidolgozott, „teoretikus rendszert” képezett, amely ugyan végül hosszú távon működésképtelennek bizonyult, ám néhány évtizedig sikerült „a virulencia”, a prosperitás eléggé kézzelfogható látszatát keltenie. A gazdasági élet minden területét „kerek” és zárt modellek fogták át, melyet sajátos kategóriák és definíciók tartottak egyben. Kétségtelenül, az egész rendszer nagymértékben elrugaszkodott a valós élettől, az emberi természet valós motivációitól, mégis - működött. Kategória-rendszere olyannyira belénk ivódott, hogy évtizedeken át elhittük, elfogadtuk olyan egyébként képtelen jogi fogalmak valóságos működését is, mint amilyenek pl.: a társadalmi tulajdon és állami kezelői joga voltak...            
Mint ismeretes, a létező szocializmus időszakában (1945-1990.) minden alapvető termelőeszköz (termőföldek, ingatlanok, épületek, építmények, gépek, gépi berendezések, haszon-gépjárművek, infrastruktúra, hálózatok, stb.) ún. kollektív, vagy össznépi társadalmi tulajdonban voltak; s mivel minden egyes konkrét vagyontárgy esetében (meg általában is) lehetetlen lett volna „kollektív vagy társadalmi tulajdonlást” gyakorolni, - életre hívták az ún. „állami kezelői jog” furcsa jogintézményét, ami az állam számára kvázi-tulajdonjogot biztosított. Ilyenformán az állam jogot formálhatott az össznépi tulajdon minden hozadékának „haszonélvezetére”, illetve tulajdonképpen az összes „kvázi-tulajdonjogot” gyakorolhatta, csak az elidegenítést nem. Ez a félig-meddig „ex-lex” jogállapot természetesen irdatlan mennyiségű zavaros jogi tartalmú irat, és még több hivatali adminisztratív tévedés forrása lett, de ez a gyakorlatban kevés problémát okozott, mindaddig, amíg a szocializmus mint rendszer fennállt. Az eszközök állami kezelésének jogosságát, illetve „a jó gazda gondosságát” többnyire senki nem vitatta; csak úgy az 1970-es évek közepétől-végétől helyezték a vezetői felelősség kvázi-középpontjába a gazdálkodás hatékonyságát, ám eleinte még csak pejoratív értelemben, - amikor egy felsővezetőt „amúgy is” le akartak váltani, indoklásként „jól jött” a gazdálkodási fegyelem megsértése általános kitétel, amely ellen aztán nem volt védekezés...  A kezelői jog - mintha tulajdonjogként működött volna. Majd nemsokára - észrevétlenül - azzá is vált...
A szocializmus megszűnése nélkül ez soha nem történt volna meg.
Mint már többször hivatkoztam rá; a rendszerváltást (1990.) közvetlenül megelőző időpillanatban még minden állami kezelésű vagyontárgy, eszköz társadalmi tulajdonban volt, - a rendszerváltás után azonban az állam a kezelői jogát önkényesen, azonnal tulajdonjogra változtatta, mert csak így tehette meg, hogy értékesíti, privatizálja a nép, a társadalom tulajdonát.
Vulgáris közgazdasági megközelítésben gyakran mondják/mondjuk, hogy az állam - különösen annak szocialista változata - igen rossz tulajdonos volt, nem működtette megfelelő hatékonysággal a kezelésére bízott népvagyont; így a tulajdonosváltás kényszerét (ti. a kampányszerű privatizációt) e tény idézte volna elő. Ez az „indoklás” eredendően hamis, már csupán amiatt is, mert az állam „csak kezelte” a társadalmi tulajdonú nemzeti működőtőkét... Amennyiben bárkit visszamenőleg „rossz tulajdonosként” aposztrofálunk, úgy ez a minősítés jog szerint az egész magyar népet illeti meg. Másrészt egyáltalában nem meggyőző az a közgazdasági érvelés, amely „önmagától” eleve jobb tulajdonosnak tekinti a magánszemélyt a közösségi tulajdonlást megszemélyesítő jogi személynél (állam, szövetkezet, „kommuna”, stb.). Az 1990-es évek „spontán privatizációja” számtalan kirívó példát produkált, és általános érvénnyel is megmutatta, hogy a dolgok különbözőségének - „jó és rossz” gazdálkodás, „jó és rossz” tulajdonos, stb. - valódi okát egészen máshol kell keresni! Mondom, sok ilyen példa van (lenne), de talán elég lesz egyet megemlítenem, amely aztán a továbbiakra is megfelelő analógia. Az állam (Pénzügyminisztérium + 17 állami szervezet) 1988-ban gazdálkodási és pénzügyi tanácsadó részvénytársaságot alapított, Co-Nexus Rt. néven. A céget (amely egész működése során kizárólag állami megrendelésekből élt) 1991-ben egy fúziós trükk alkalmazásával, bankhitelből megvette az Rt. elnök-vezérigazgatója, amely ettől kezdve magántársasággá vált. Az állam (az ÁVÜ) még ugyanez év végén ún. „vagyonkezelési szerződést” kötött a társasággal 4 milliárd forint összértékű, állami tulajdonú portfolió vagyon-kezelésére, 5 éves futamidővel. A szerződés lényege szerint a portfolió „feljavítása”, majd  - árfolyamnyereséggel történő - értékesítése után vált volna esedékessé készpénzben kifizetni az ÁVÜ-nek a 4 milliárd forintos vételárat, legkésőbb 1996. december 31-ig. A történet eme kritikus pontján kötelességszerűen megjegyzem, hogy: a kezelői jog - nem tulajdonjog... A cég újdonsült magántulajdonosa azonban nagytőkés sikerei felett érzett őszinte, kapitalista hevületében - úgy érezhette, hogy a szerződés szerinti vagyonkezelői joga nem elégséges gazdálkodási és pénzügyi tanácsadói képességeinek maximális kibontakoztatásához, ezért a kezelői jogát legott önkényesen tulajdonjogra változtatta. Kvázi-tulajdonosi működésének végül az lett az eredménye, hogy a portfoliót feljavítás helyett „kibelezte”, majd az egész „maradványt” értékesítette, maradéktalanul készpénzzé tette, ami pedig eltűnt... (A történetet részleteiben feldolgozó könyvemet - „Nexusban a Co-Nexussal” - 2001. novemberében adta ki a Válasz Könyvkiadó.) Az ÁVÜ nagyon sokáig „büszke” volt erre a szerződésre; olyannyira, hogy a szaksajtóban úttörő megoldásnak, példaértékűnek nevezték. Amikor a csőd bekövetkezett és nyilvánvalóvá vált, hogy a 4 milliárd forint értékű részvény-csomagot, illetve annak pénzbeli ellenértékét a magyar állam, az ÁVÜ többé nem látja viszont (ez időpontilag Suchman Tamás, majd Csiha Judit szak-miniszterségének korszakára esett), - azonnal bejelentették a Parlament plenáris ülésén, hogy a szerződéskötés negatív tapasztalatait leszűrvén, a megfelelő változtatásokat már átvezették a hasonló Dunaferr Rt. vagyon-kezelési szerződésen, amelyben a 21 fős menedzsment volt a főszereplő.
Néhány év óta már ez a szerződés áll a vizsgálódások kereszttüzében...

A rendszerváltást megelőzően (1985.) sebtében született egy jogszabály, mely bizonyos, meghatározott vállalati körben az ún. „vállalati tanácsok” hatás-körébe utalta a vállalat tulajdonjogának gyakorlását is. A vállalati tanács tagjait a dolgozók küldöttgyűlése választotta. A „többi” vállalat tulajdonjoga közvetlenül a később létrehozott Állami Vagyonügynökségé lett; lényegében jogi értelemben ez volt az a konkrét aktus, amikor az össznépi társadalmi tulajdon megszűnt létezni, s a portfolió - hipp-hopp - állami tulajdonná lett...
A VT-irányítású vállalatok vezetőinek többsége - elég későn eszmélve! - megpróbálkozott azzal, hogy a vállalat (mint tőke) tulajdonjogát legalábbis részben „visszaszármaztassa” a dolgozó kollektívára; ezért ún. ingyenes, illetve részletre megvásárolható (!) vagyonjegyeket bocsátottak ki a menedzsment és a munkavállalók részére, amelyeket amolyan „különleges prémiumnak” szántak. (A részletes feltételeket vállalati belső vagyonjegy-szabályzatban deklarálták.) A lényeg az, hogy a vagyonjegyek „közbülső tulajdonlási formát” valósítottak (volna) meg, - a társadalmi tulajdon, illetve az egyetemes részvénytulajdon között; amennyiben (igen hasonló módon a cseh népi részvény próbálkozásokhoz) a későbbi privatizációs kampány során a vagyonjegyeket részvénytulajdonná lehetett volna konvertálni...
De nem lehetett! Nem lehetett, mert az ÁVÜ Igazgató Tanácsa hozott egy olyan „belső határozatot”, amely a megoldás alkalmazását letiltotta. Meg kell magyaráznom, hogy a véleményem szerint mi is történhetett. A társadalmi tulajdont egyetlen tollvonással, mindenfajta kihirdetés nélkül államosítani „kívánó” törekvéssel szemben az Antall-kormány regnálásának a kezdetén még létezett egy gyenge ellenáramlat is, amely részvénytulajdonhoz akarta juttatni a - társadalmi tulajdont 45 évig hivatalosan „birtokló” - nép tagjait, a munkavállaló tömegeket is. A törekvés azonban halvány kezdeményezések után elhalt, megbukott. Kiderült, hogy a kampányszerű privatizációból nem vonható ki (!) a nemzeti vagyon egyetlen eleme sem, továbbá nem osztható ki „a nép képviselői között” annak a legcsekélyebb hányada sem; minden forintnyi portfolióra szükség van (adta ki a kormány az utasítást!) ahhoz, hogy a privatizáció bevételéből visszafizethessük a külföldi államadósságot. Ezek után a VT-tulajdonlású vállalatokat ugyanúgy adták el, mint a „többit”, - a dolgozói tulajdonlásból többségében nem lett semmi...
3.2.  A törvények és a spontán (menedzsment-) privatizáció 

Mint azt már „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” című tanulmányomban részletesen bemutattam; a reform-kommunizmus, amikor már átlátta a rendszer bukásának elkerülhetetlenségét, - az 1980-as évek végén meghozta azokat a legfontosabb törvényeket, amelyek a gazdasági rendszerváltást közvetlenül előkészítették, a következők szerint:
 Az általános forgalmi adó, a személyi jövedelemadó bevezetéséről szóló törvényeket, - az eurokompatibilis adózási rendszer megteremtéséért.
 Az ún. átalakulási törvényt, mely az egyetemes részvénytulajdonhoz való „csatlakozásunkat”, a társadalmi tulajdon mint gordiuszi csomó átvágását készítette elő, mert előírta az „állami vállalatok” átalakulását társasággá.
 Az ún. társasági törvényt, mely újból meghonosította Magyarországon az egyetemes részvénytulajdont, s ezzel mintegy „kinyitotta a zárt ajtókat” a személytelen pénzhatalom képviselői, a privatizációs hódítók előtt.
Ezek a törvények már 1986-1987-ben bevetésre készen álltak; megvárták, amíg a politikai erjedés utoléri az „előre dolgozó” gazdasági előkészítést; s 1988-1989-ben be is vezették őket, amikor rendszerváltásról még szó sem esett... Elsőnek tekintsük át az átmenet, s a spontán privatizáció időszakát!

Az átmenet (1986-1988.)
Az 1980-as évek második felétől felgyorsult a gazdálkodási-pénzügyi-jogi erjedési folyamat, amelynek - mint utóbb kiderült - a társadalmi (később: „állami”) tulajdon lebontása, majd magánosítása volt az elsőrendű célja. A nemzeti, össznépi tulajdont kezelő, működtető gazdasági vezetők észlelték a rendszer szétesését; kizárólag „magáncélból” kezdték kihasználni a jogi-közgazdasági szabályozás növekvő korlátait, ellentmondásait, hézagait. Elkezdték hát a rájuk bízott ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalatokat, intézményeket, bankokat úgy irányítani, mintha az üzlet, a vállalkozás teljes egészében az ő magántulajdonuk lenne. S csodák csodája; a működőtőkék elkezdtek valóban működni, pénzt termelni, - de persze nem a tulajdonos állam javára... A szocialista jogi-és pénzügyi (valamint adó-) szabályozás képtelen volt követni, kezelni és feldolgozni eme „pseudo-és prekapitalista felvirágzásnak” a közvetlen következményeit, - a mindenféle gazdálkodási és pénzügyi trükkök (vagy csalások) révén keletkezett "értéktöbblet" (mint vezetői prémium, nyereségrészesedés, reprezentáció, deviza-ellátmány, kül-és belföldi kiküldetési költség, árfolyam-nyereség, "lelízingelt" autó, vagyonjegy, osztalék, üzletszerzési és egyéb jutalék, fiktív megbízási díj, kenőpénz, ajándék, stb.) teljes egészében az ügyeskedő, vállalkozó típusú állami vezetők magánzsebeibe vándorolt. A banki és más pénzügyi tranzakciók (váltó-és kötvény-ügyletek, stb.) beborították a teljes gazdasági-pénzügyi életet, - az állami jövedelmek (pl.: nyereség - nyereségadó) egyre nagyobb hányada tűnt el, illetve vált fél-legálisan vagy teljesen hivatalosan, de közvetlenül magánjövedelemmé. Kialakult a kapitalista átalakulás talaja; az eszközrendszer, a profithajszoló attitűd, az ún. szocialista menedzser, a vállalkozó vezető prototípusa; és az a pénzügyi infrastruktúra (pl. kettős bankrendszer), valamint azok a tőkés módszerek, amelyek működtetése már szinte visszavonhatatlanul követelte a politikai rendszerváltást, a közös tulajdon lebontását és magántulajdonba adását, a kapitalizmus bevezetését. 

A spontán privatizáció (1988-1991.)
Az átmenet végére (1988.) zömében olyan - már csak formálisan, jogilag szocialista tulajdonú - vállalat-birodalmak alakultak ki, amelyek kizárólag az egyszemélyi, kvázi-tulajdonos vezető vezényszavaitól függtek, tehát a telj-hatalmú úr személyes kénye-kedvének kiszolgáltatva működtek. A legújabb vezényszavak pedig már sem az állam, sem a társadalom, sem a dolgozó kollektíva érdekeit nem tükrözték; csak a vagyon, a pénz, a piaci hatalom magánkézbe kimentését tűzték ki célul, - mintha csak megérezték volna a közelgő privatizációs áradatot, amely mindent multinacionális tulajdonba ad.
Következett ugyanis a prekapitalista közállapotokat legitimáló formális-jogi tulajdonos-váltás: a termelőeszközök és a hitel-pénzek végső kiárusítása.
1988-ban megkezdődött a spontán privatizáció, ami azt jelentette, hogy a többéves előkészítő munka során lázas sietséggel megalkotott átmeneti jogszabályok talaján a kedvezményezett helyzetben lévő poszt-szocialista vezető, a párt-nómenklatúra beavatott tagja teljesen önállóan, szabadon választhatott, hogy a neki megtetsző vagyontárgyat, portfoliót mikor, milyen feltételekkel, mi módon és milyen áron teszi a saját magántulajdonává...
Ez főként abból állt, hogy a még mindig igen jelentős pénzeszközökkel rendelkező kereskedelmi bankok (pl.: a Demján Sándor vezette Magyar Hitelbank), egyes kereskedelmi nagyvállalatok (pl.: SKÁLA-COOP), sajtó-intézmények (pl.: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) és politikai szervezetek (pl.: DEMISZ, MSZMP majd MSZP, stb.) egyre másra alapították leány-, illetve szatellit-vállalkozásaikat (pl.: NEXT 2000, Ötlet és Únió Kft., Reform Rt., Co-Nexus Rt., stb.), - többnyire egyszemélyes társaságok formájában.
Azok az „állami” nagyvállalatok (pl.: Szerszámipari Művek, VIDEOTON,  stb.) pedig, amelyek nemcsak készpénzzel, de kiterjedt üzleti kapcsolat-rendszerrel, piaci vevőkörrel, továbbá hagyományosan jól jövedelmező tevékenység-szerkezettel is rendelkeztek; megkezdték a vállalat fokozatos, belülről kifelé haladó kiürítését, "ön-privatizációját", - vagyis az értékes vagyonrészek kimentését a szatellit-kft.-kbe. Lassanként az anyavállalatok valamennyi használható eszközét, pénzét kimentették az állami tulajdonban megmaradt - és az adósságokat, hitel-tartozásokat, környezeti ártalmakat, elrontott és félbehagyott beruházásokat, hátrányos jogkövetkezményeket és kétes kimenetelű pereket jogfolytonosan "tovább cipelő" - cégből, amely értékeit veszítve általában ún. kiürült holdinggá roskadt össze. A vagyon, a működőtőke, a piacképes tevékenység pedig tovább élt a halódó vagyonkezelő központ köré alapított szatellit-társaságokban, melyek részben vagy egészében már eleve, vagy előbb-utóbb vezetői magántulajdonba kerültek. A kiürült holding minden terhével együtt állami tulajdon maradt, és az évek során fokozatosan jutott a felszámolás vagy a végelszámolás sorsára,  mely révén a maradék eszközök is - potom áron - magántulajdonná váltak.

3.3. Az „állami” vagyon privatizációja, - az ÁVÜ és az ÁPV Rt.

A politikai rendszerváltás után „gőzerővel” megindult az immár „állami” - és nem társadalmi, össznépi! - tulajdon, a nemzeti működőtőke kampányszerű privatizációja. Az Antall-kormány létrehozta az Állami Vagyonügynökséget (1990.), mely minden állami vagyon felelős vagyonkezelőjévé és a nemzet-közi privatizációs tranzakciók letéteményesévé, megvalósítójává vált. Az ÁVÜ magánosító tevékenységét alapvetően három momentum jellemezte: (1) a nemzetközi tanácsadók munkájának maximális igénybevétele, (2) a spontán privatizáció megvalósult „eredményeinek” a tiszteletben tartása, (3) maximális bevételre törekvés, amibe eleve nem fért bele semmilyen „népi konstrukció”. A Kormány előbb megvárta, amíg „a privatizációs réten” az összes virág kivirágzik, csak ezután vágott rendet a sorok között, s vezette be a Privatizációs Törvényt, 1992-től. Utóbb az ÁVÜ maga is megszűnt államhivatalként működni, és átalakult ÁPV Rt.-vé, 1993-ban.     

Az intézményes magánosítás Antall-érába eső éveiben (1990-1993.):
 megszűnt, befejeződött a spontán privatizáció (1991.);
 közvetlen értékesítésre került (kb. háromnegyed részében külföldi vevők részére) a privatizálható állami vagyon 35-40 %-a;
 csődbe jutott, tönkrement, felszámolásra vagy végelszámolásra került az állami portfolió további 15-20 %-a (1994.);
 végszóra ugyan, de kialakultak a privatizáció intézményes és uniformizált jogszabályi keretei, standard módszerei és infrastuktúrája;
 a kárpótlás, az MRP, az MBO, valamint az E-hitel jogintézményének megteremtésén keresztül megszületett a lakosság, az egyszerű polgárok és/vagy a dolgozók tulajdonhoz jutásának elvi lehetősége is (1993.), ami azonban a portfolióhoz jutás jelentősebb volumenű, tömeges gyakorlati megoldásává sohasem válhatott, mert:

Az intézményes privatizáció a Horn-korszak éveiben (1994-1996.):
 alapvetően külföldi vevők számára értékesítette a legfontosabb közüzemi szolgáltatások több szektorát (pl. MVMT-Elmű), és így összességében magánosította az állami portfolió további 20-30 %-át (1995-1996.);
 az új privatizációs törvénnyel gyakorlatilag szinte kizárólagossá tette a készpénzes vásárlást (1995.);
 lényegében ellehetetlenítette a kárpótlást, az MRP-t, valamint az E-hitel konstrukció privatizációs alkalmazását, - ezáltal a széles néprétegeket  véglegesen kirekesztette az állami vagyon magánosításából, miáltal:
 a portfolióhoz-jutást a külföldiek, a multinacionális társaságok, valamint a velük összefonódott belföldi bank-és politikai arisztokrácia, a lobbyk privilégiumává tette.

Az „állami” vagyon kampányszerű privatizációja nagyjából 1996-1997-ben megszűnt, mert a még „viszonylag jó áron” magánosítható portfolió - és most tekintsünk el a Budapest Bank eladásához hasonló tranzakcióktól, melybe előbb 22 milliárd forintot kellett az államnak pótlólag „betennie”, hogy aztán 20 milliárd forintért értékesíthető legyen! - elfogyott. Amely vagyon a későbbiekben esetleg még privatizálható (Dunaferr Rt., Postabank, Posta, Antenna Hungária Rt., BKV Rt., MÁV Rt., stb.), - annak „konszolidációja” sokkal többe kerülne, mint amennyi devizát hozna a konyhára...
A rendszerváltás utáni 8-10 éves időtartamot felölelő spontán és „tervezett” privatizáció összességében nem érte el a hivatalosan deklarált célját; az „állami” vagyon (eredetileg össznépi, társadalmi tulajdon) magánosításának árbevételéből nemhogy nem sikerült kiegyenlíteni, kifizetni Magyarország „örökölt” külső államadósságát, - hanem épp az ellenkezője történt: a bruttó adósság napi árfolyamon számítva is legalább a négyszeresére nőtt, míg a nemzeti működőtőke 80 százaléka multinacionális tulajdonná vált.
Az aránytalanul csekély privatizációs bevételek - mintha eltűntek volna...
Nem tűnt el azonban a magyarországi magánosítás levezénylésére létre-hozott, és már 4-5 éve szinte csak „vagyonkezeléssel” foglalkozó vízfej-intézmény, az Állami Vagyonkezelő és Privatizációs Részvénytársaság. 

3.4.  Külföldi tanácsadók és privatizációs technikák  

Induljunk ki abból, hogy „a Nyugat” fejlett nemzetgazdaságainak évtizedek óta az integrált piac, a világpiac szűkössége okozza a legnagyobb gondot; s nem pedig bármiféle termelési kapacitáshiány, - felesleges ipari cégekből, üzemekből, kihasználatlan gyártó potenciálból „tizenkettő egy tucat”. Ami a mezőgazdasági termelést illeti; világszerte akkora a túlkínálat, hogy mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind az Európai Únió országaiban annak érdekében dotálják (támogatják, ösztönzik) az árutermelőket, hogy minél kevesebbet (!) termeljenek... Magától értetődő tehát, hogy a nemzetközi tőke egyrészt ugrásra készen, „árgus szemekkel” figyelte a készülődő nagy eseményt, a kelet-európai - s benne a magyar - rendszerváltást; más-részt tudták, nekik nem az elavult, számukra amúgy is felesleges termelő-kapacitásainkra van szükségük, viszont az állami vállalatok állami piacait csak úgy szerezhetik meg, ha megvásárolják az eladó magyar vállalatokat. A kecsegtető üzlet racionalitása a számukra abban rejlett, hogy hiába kép-viseltek a magyar vállalatok könyvi eszközei viszonylag magas bekerülési értéket; a csekély nyereségérdekeltség és a nyomott árszint következtében a magyar cégek üzletértéke - még a jobbak esetében is - közel állt nullához. Ezt az ellentmondást, érték-különbséget kellett kihasználniuk, hogy „révbe” érhessenek. Az előkészületeket megkezdték már 1988-tól...
A közvagyon kampányszerű privatizációját a multinacionális nagytőke már számtalan fejletlen országban „végigcsinálta” a múltban, - a mi számunkra azonban minden az újdonság erejével hatott. Tekintve, hogy ilyen esemény normális esetben maximum egyszer következik be minden ország életében - tapasztalatlanságunk folytán lehetőségünk nyílott minden lehetséges hiba és tévedés, továbbá bűn elkövetésére, s mindet el is követtük. Arról volt szó, hogy az országot a külkapcsolataiban képviselő ún. „rendszerváltó elit” történelmi lehetőséget „kapott” - igazi legitimitás hiányában: önmagától -, arra, hogy gyorsított eljárás keretében szezonvégi kiárusítást rendezzen a nép évtizedek szovjet elnyomása alatt verejtékkel felhalmozott társadalmi tulajdonából; dömping-áron, és közben látványosan meggazdagodjék...
Hangsúlyozom, hogy a „challanger” tőke már készen állt a nagy ünnepre, jóval a hivatalos rendszerváltás előtt. Nekik évszázadok praxisa folyamán kialakított, kifinomult módszereik voltak mindarra, miként is kell „az ilyesmit” zökkenőmentesen lebonyolítani, - mi, magyarok viszont most (1990-ben) „csináltuk”, illetve szenvedtük el először és utoljára, hiszen soha többé nem lesz még egyszer 60-100 Mrd USD becsült értékű nemzeti működő tőkénk, amelyet „egyszerre” privatizálhatnánk... A tranzakció-sorozat egyszeri, és megismételhetetlen voltából származott az a megkapó báj, amellyel a tőke megtanított bennünket hirtelenszerűen elszegényedni, ami nagymértékben hasonlít a történelmi idők mélységében lezajlott eredeti hódításokhoz, mikor a hajón érkező európaiak üveggyöngyökkel és whiskyvel vásárolták meg az indián főnököket, illetve a bennszülöttektől az aranyat és az ezüstöt...
Már 1988-ban megvetették a lábukat Magyarországon az ún. privatizációs tanácsadó cégek, amelyek a befektető nagytőke hírszerző, terepfelmérő és ismeretterjesztő előfutárai voltak. Tekintettel arra, hogy az alapvető fel-adatuk az árak feltérképezése, leszorítása és képzésük „betanítása” volt, - megtanították a magyar menedzsmentet arra, miként értékelje minél „alább” a saját tulajdonát. Minél alacsonyabb áron sikerült ugyanis később megvásárolni a privatizálandó vállalatot, annál olcsóbban jutottak hozzá az állami piacaihoz. A vagyonértékelések újból és újból történő elvégeztetése a multi tanácsadók és befektetők számára kettős haszonnal is járt: (1) Az elvégzett vagyonértékelések során megbízási díjként minden esetben meg-kapták a vagyonérték 1-2 százalékát. Nem egy olyan cég is volt, amelyik 10-15 „felértékelésen” túlesett, mire végre elkelt. (2) A vagyonértékelések során a vállalat értéke természetszerűleg „egyre lejjebb ment”, ami egyfelől összegszerűen, másfelől pszichikailag is előkészítette a tranzakciót...
Az alábbiakban a vagyonértékelés fajtáit, módszereit, értékeit ismertetem:
 Könyvi érték: az az érték, amelyet a vállalat saját tőkeértéke képviselt, a szintetikus könyvvitel adatai alapján. Az aktívák és a külső tartozások különbsége. Tekintve, hogy a szocialista könyvvitel szerint az eszközöket ún. bekerülési értéken tartották nyilván, az érték (már csak az inflációs devalváció következtében is) messze alatta maradt az aktuális értéknek.
 Leltári vagyonérték: az eszközök és a források fel-, illetve leértékelése tételes leltár alapján. Tekintve, hogy a magyar vállalatok túlnyomórészt elavult eszközökkel, több évtizedes életkorú, csekély használhatóságú gépekkel és berendezésekkel termeltek, - az eszközérték így minimálisra adódott. Az újraelőállítási költség-becslések alapján vett magas értékeket persze egyáltalán nem lehetett érvényesíteni, mert többnyire felesleges kapacitásokról volt szó.
 Felszámolási érték: az az érték (összeg), mely a vállalat felszámolása során az eszközök értékesítésének várható bevételéből, a hitelezők ki-fizetése után megmarad. Igen gyakran előfordult, hogy a privatizációra aspiráló külföldi befektető „megvárta”, míg a csődhelyzet szélén tántorgó vállalat tönkrement, s a felszámolási eljárásból „kimentve” vásárolta meg, a lehetséges legalacsonyabb áron.
 Üzleti érték (goodwill): a tőkés vállalkozás-értékelő gyakorlatban a legáltalánosabban alkalmazott módszer; tekintettel arra, hogy a „normális” tőkés vállalkozás mindig bír valamekkora, pozitív összegű goodwill-lel. Az üzleti érték az auditált üzleti terv nyereség (profit-) várakozásaiból ered; a 6-8 évre számított, tőkésített profit jelenértékre diszkontált (leszámítolt) összege. Mivel a „kvázi-nullszaldós” magyar vállalatok pozitív goodwill-lel az esetek többségével nem rendelkeztek, - az árat a befektető diktálta.

A multinacionális tanácsadó cégek már eleve küldetéssel érkeztek Magyarországra, a legbefolyásosabb európai és tengerentúli befektető csoportok megbízásából. Azt a feladatot kapták, hogy egyrészt mérjék fel, másrészt értékeljék le a kiválasztott magyar portfoliót; harmad-, de nem utolsó sorban pedig készítsék elő a terepet az ÁVÜ-nél, és magánál a vállalatnál, a cég vezetőinél is. Így lett minden egyes tranzakció „a kollaboráció” melegágya...
A konkrét, megvalósult privatizációk 1989-1991. között a spontán ügyletek mintájára „kinézéses alapon” zajlottak; 1992-től már a privatizációs törvény „államilag szabályozott medrében”, versenypályázati kiírások keretében.
A tranzakciók mindegyik esetben nemzetközi tanácsadó cégek (Ernst & Young/Bonitas, Price Waterhouse, Cooper’s & Lybrand, Arthur Andersen, Baker & Mackenzie, KPMG Reviconsult, Deloitte & Touche, stb.) felügyelő részvételével zajlottak, - külön tanácsadója volt a befektető cégnek, külön tanácsadója a privatizálandó magyar vállalatnak, és külön tanácsadója az államot képviselő ÁVÜ-nek, majd ÁPV Rt.-nek. (Utóbbi állandó tanácsadói a KPMG és a D&T voltak.) Egy-egy tranzakció így háromszoros tanácsadói díjat követelt, többnyire valutában kifizetve a vagyonérték újabb 1-2 %-át. (A Videoton-vállalatcsoport felértékeléséért az ÁVÜ például 100 millió forintnak megfelelő dollárt fizetett ki a KPMG-nek.)
Az alkalmazott privatizációs technikák (1) Joint venture (vegyesvállalat) létrehozása, alapítása magyar apporttal és külföldi készpénzzel. (2) Tőkeemelés működő, egyszemélyes állami részvénytársaságnál. (3) Részvénykivásárlás az ÁVÜ-tulajdonú társaság portfoliójából - voltak.

3.5.  A privatizációs versenypályázatok feltételrendszere

Mint már említettem: az „állami” vállalatokat előbb - az Átalakulási Törvény és a Társasági Törvény előírásai szerint - át kellett alakítani társasággá (részvénytársasággá vagy korlátolt felelősségű társasággá), hogy ezáltal megfeleljenek a világszerte egyetemes részvénytulajdon követelményeinek, tehát privatizálhatóvá váljanak. Az átalakuláshoz (s a cégbejegyzéshez) a vállalatoknak ún. „Átalakulási Tervet” kellett készíteniük és benyújtaniuk az Állami Vagyonügynökséghez, amely terv a következőket tartalmazta:   
 Ügyvéddel ellenjegyeztetett alapító okirat
 Nemzetközi auditor céggel készíttetett vagyon-és üzletértékelés
 Auditált nyitómérleg-tervezet az átalakulás napjára vonatkoztatva
 A működőképességet bizonyító 3-5 éves üzleti terv
A társasággá történt átalakulás révén a korábbi állami vállalatból az esetek nagy többségében olyan állami tulajdonú részvénytársaság alakult, melynek többségi tulajdonosa az Állami Vagyonügynökség, - kisebbségi tulajdonosa pedig az ún. „belterületi földek” értékarányának megfelelő mértékben az a helyi önkormányzat lett, amelynek a területén a vállalkozás működött.

Tekintettel arra, hogy a nemzeti működőtőke körébe tartozó vállalati port-folió (mint részvény-, illetve üzletrész) teljes egészében az Állami Vagyon-ügynökség tulajdonába, hatáskörébe ment át, - a vállalatok (a társaságok) további sorsáról, privatizációjának időpontjáról és mikéntjéről is az Állami Vagyonügynökség, illetve annak Igazgató Tanácsa döntött; többnyire a cég által összeállított „privatizációs koncepció” elbírálása alapján. E tekintetben a vállalkozások lényegében három csoportot képeztek, az alábbiak szerint:
 Az azonnali privatizációra „érett” vállalkozások
 Reorganizációra, feljavításra, racionalizálásra szoruló vállalkozások
 Valamilyen okból (még) nem privatizálható vállalkozások.
A külföldi (szakmai vagy pénzügyi) befektetők, akik privatizációra, vételre „kinézték” a maguk számára az adott magyar vállalatot, - vagy közvetlenül a vállalat vezetőjénél, vagy az Állami Vagyonügynökség megfelelő szerveinél „jelentkeztek”; esetenként, még mielőtt az ÁVÜ versenypályázatot (tendert) írt volna ki a társaság privatizációjára. Amennyiben az ÁVÜ úgy látta, hogy a vállalkozás privatizációja „szép reményekkel” kecsegtet, mert számos neves aspiránst regisztráltak; zárt vagy nyílt nemzetközi versenypályázatot (tendert) hirdetett meg a cég megvásárlására.
A versenypályázathoz az alábbi anyagokat kellett kidolgozva benyújtani:  
 Auditált könyvviteli mérleg
 A tenderkiírás tanácsadó céggel készíttetett, javasolt szövege
 Tanácsadó céggel készíttetett információs memorandum (cégismertető)
A beérkezett pályázatokat az ÁVÜ egy előre kidolgozott szempontrendszer alapján értékelte, mely kiterjedt a megoldás előnyeire és hátrányaira, tehát többoldalúan mérlegelte valamennyi pályázat esetleges megvalósításának összes várható következményeit. Az alapkövetelményeket minden pályázó köteles volt teljesíteni, - a speciális szempontok pedig egy preferencia sor- rend felállítására adtak lehetőséget a megfelelő pályázat kiválasztásához.
A legfontosabb szempontok (prioritások) a következők lehettek:  
 A befektetés (készpénz) összege
 A befektetéssel megvalósítani kívánt tulajdoni hányad mértéke
 A modernizációs célú beruházások összege és ütemezése
 A tervezett létszámleépítések mértéke és ütemezése
 Marketing elképzelések és üzleti terv
 A szindikátusi szerződés tervezett szövege

3.6. Népi részvény, vagyonjegy, M.R.P. és M.B.O.           

Tekintve, hogy az „állami vagyon” privatizációja valójában az össznépi társadalmi tulajdon magánosítását jelentette, - kézenfekvő lett volna, ha a rendelkezésre álló portfolió „elosztásában” a magyar nép is részt vesz, mint aspiráns a magántulajdonú termelőtőke megszerzésére...
Emlékezzünk csak! A baljós emlékű XX. század során például a magyar parasztságot több ízben földosztással hitegették; aminek az volt az eszmei célja, - legyen azé a termőföld, aki megműveli. Az 1945. utáni földosztás is csak illúziónak bizonyult, - a kapott földtulajdont be kellett vinni a téeszbe...! És most időben ugorjunk egy nagyot! Ma, amikor az a tét, hogy az Európai Únióba történő belépésünk során (vagy még előtte) külföldi kézbe kerülhet az egész magyar termőföld; az napjaink megoldandó kérdése, hogy miként tehető képessé (pl. kedvezményes bankhitellel) a magyar kisgazda arra, hogy a családi gazdasága számára megvásárolja a termőföldet, amelynek a megművelésén évek, évtizedek óta dolgozik?! Vagyis, ha szerencséje van, akkor kedvezményes kamatozású bankhitelből megveheti a munkahelyét, hogy azután munkája összes hasznát évekig elvigye a hitel-törlesztés...
A létező szocializmus nyíltan deklarálta, hogy a gyár, az üzem a dolgozóké, a társadalmi tulajdon a népé. Ennek a „kinyilatkoztatásnak” volt alárendelve évtizedekig: munkabér, árak, életszínvonal, növekedés, gazdagodás, jólét - vagyis minden. Aztán 1990-ben eljött a rendszerváltás, - és egy pillanat alatt kiderült, hogy semmi nem a népé, de nem is az államé, sőt, még csak nem is Állami Vagyonügynökségé! Néhány év leforgása alatt a nemzeti működő-tőke 80 %-a a multinacionális befektetőké lett, - állítólag azért, hogy a tranzakciók bevételéből visszafizessük a külső államadósságot. Ez döbbenetes!  
 Mert 1989-ig csak a reform-kommunisták tudtak az államadósságról.
 Mert a rendszerváltást tiszta lappal való indulásként képzeltük el.
 Mert nem fizettük vissza az adósságot; a nemzeti vagyon viszont eltűnt.
 Mert az adósság négyszeresére nőtt, - minden privatizáció ellenére...
A kampányszerű privatizáció során csak a reformkommunista pénzügyi elit, a kollaboráns komprádor burzsoázia, a posztszocialista nómenklatúra jutott olyan komoly esélyhez, hogy a volt össznépi tulajdonból meggazdagodjék, - a nép, a társadalom széles rétegei a legkisebb mértékben sem! Még olyan lehetőséget sem kaptak, amilyet talán majd most a kisgazdák - hogy bank-hitelből esetleg megvásárolhassák a termőföldjüket -; nemhogy ingyenes részvény-tulajdonhoz nem jutottak a saját társadalmi tulajdonukból, hanem még abban is megakadályozták őket, hogy kedvezményesen portfolióhoz juthassanak!
Elvetélt kísérletek azért voltak, ha nem is túl nagy számban... Amerikából, Angliából hozták a pozitív példákat - mint analógiákat a magyarországi meg-valósításhoz -: hogyan vásárolták meg csődbement vállalatukat - s így munkahelyeiket - a munkavállalók, hogy azután sikerre vigyék azt!
Mint mindig, ez esetben is minden stimmel, csak a kiindulási alap más...
A magyar munkavállalóknak ugyanis nem kellett volna megvásárolniuk a saját vállalatukat, a munkahelyüket - hogy tovább dolgozhassanak -, mert az már amúgy is (v.ö.: „társadalmi tulajdon”!) az övék volt; és nem kellett volna megvárniuk a csődhelyzetet sem, hogy esetleg az övék lehessen, s bebizonyíthassák: ügyesebbek a menedzsmentnél; mert az esetek többségében (még) csődhelyzet sem volt, - a külföldi befektetők prosperáló, vagy szerényen, de jól működő vállalatokat vettek meg...
Nyilvánvaló, hogy a legigazságosabb megoldás az lett volna, ha a rendszer-váltás után a dolgozók végre hozzájutnak a társadalmi tulajdonukhoz; úgy, hogy mindenki a saját nevére szóló népi részvényt kap ingyenesen, olyat, amelynek a névértéke kifejezi az adott munkavállaló hozzájárulását a közös tulajdon gyarapításához. Esetleg ugyanazokat az elosztási szempontokat s módszereket (technikákat, szorzókat, preferenciákat, koefficienseket, stb.) lehetett volna érvényesíteni, mint az évi nyereségrészesedés (munkabér, beosztás, ledolgozott évek száma) összegének kiszámításánál...
Ám erről szó sem lehetett: az Állami Vagyonügynökség hivatalból gátolta minden alulról jövő kezdeményezés érvényre jutását, amely vagyonjegyek kibocsátását, vagy a már kibocsátott vagyonjegyek részvénytulajdonra át-váltását (konverzióját) szorgalmazta. Vállalati viszonylatban az ingyenes vagyonjegyek kiosztása és részvényekre konvertálása jelenthette volna „a népi részvény” szisztéma következetes megvalósítását.
Ilyesmire csak néhány elszigetelt esetben kerülhetett sor, mert az állam a társadalmi tulajdon privatizációjából származó minden forintnyi árbevétel inkasszálását saját magának tartotta fenn, - az utóbb hivatalosan deklarált „jóhiszemű célokat” pedig jól ismerjük, éppúgy, mint a végeredményt. Népi részvényeket nem osztottak, - a népre csak az államadósságot terhelték...

De éppígy elszigetelt esetek maradtak még azok a legkevésbé sem siker-történetek is, amelyek a megvalósult „Munkavállalói Részvénytulajdonlási Programról” szólnak. A dolgozók többéves hercehurca után kedvezményes bankhitel igénybevételével megvehették ugyan a munkahelyüket, ám a cég az esetek többségében rövid idő elteltével a felszámolás sorsára jutott...
Különleges privatizációs technikát jelentett a szintén angolszász praxisból „importált” „management buy out”, vagyis a cég többségi részvényeinek a menedzsment általi kivásárlása. Hivatalos alkalmazására sohasem került sor, pedig az ÁVÜ éveken át rebesgette, hogy a lehetőség, a módszer bele kerül a privatizációs törvény szövegébe. Hogy mégsem így történt, annak az elsődleges oka, hogy később születtek olyan megoldások, amelyek még sokkal kedvezőbb feltételeket teremtettek a vezetők tulajdonszerzéséhez.
Erről szól a következő fejezet.

3.7.  Vagyonkezelés, E-hitel és privatizációs lízing

Az Állami Vagyonügynökség (mint már említettem) 1993-ban ÁPV Rt.-vé, Állami Vagyonkezelési és Privatizációs Részvénytársasággá alakult át, - tekintettel arra, hogy nyilvánvalóvá vált: sok az olyan „állami” portfolió, üzlet-rész, amely stratégiai érdekből, vagy kényszerűségből állami tulajdonban marad. (Ezzel új funkciót kapott a „Hivatal”, - máig fennmaradhatott, annak ellenére, hogy a kampányszerű privatizáció már 6 éve befejeződött.)
A vagyonkezelési funkciót külső, piaci vállalkozó is elláthatja. Ennek lényege,  hogy az állam valamelyik vagyonelemének a kezelését üzleti szerződés keretében (kihelyezve) valósítja meg. A megbízás le-jártáig a tőketulajdon minden hozadékát a vagyonkezelő élvezi, s vagyonkezelő tevékenységéért a tulajdonostól megbízási díjat kap.             
Érdekes, hogy - noha az Állami Vagyonügynökség 1991-től nagy jövőt jósolt a „piaci” vagyonkezelési szerződéseknek - ilyen jellegű, jelentős szerződést az ÁVÜ csak két esetben kötött: az egyiket a már említett Co-Nexussal, - a másikat pedig a Dunaferr Rt. „M 21” elnevezésű menedzsmentjével.
Egyik szerződéses történet sem maradt viharok nélkül...
Az ÁPV Rt. a privatizációs törvény alapján, a kereskedelmi bankok közre-működésével 1993-ban bevezette az ún. „egzisztencia-hitelt” (az E-hitelt); annak érdekében, hogy az állami vagyon privatizációjában ne csupán kül-földi befektetők pályázatai érvényesüljenek. Az jelentette a fő problémát, hogy a munkavállalók, vagy a vállalati menedzsmentek hiába pályáztak (volna) arra, hogy akár M.R.P., akár M.B.O., akár a kettő kombinációja formájában megvásárolják a vállalatot, a munkahelyüket, ahol dolgoznak; ha megfelelő összegű készpénzzel nem rendelkeztek, és nem volt olyan intézményes banki hitelkonstrukció sem, amelyet kifejezetten a hasonló tranzakciók lebonyolítása érdekében hívtak volna életre. Az E-hitel néhány évig „működött” csupán, s nagyon kevés igazán sikeres tranzakció fűződik ehhez a hitelformához, az ennek keretében megvalósított privatizációkhoz. Az ÁPV Rt. a konstrukciót azoknak a vagyonelemeknek a magánosítása során alkalmazta előszeretettel, amelyek megvételére külföldi befektetők nem jelentkeztek, sőt, érdeklődésük nem is volt várható. Ezeket a többnyire kicsi és közepes méretű cégeket tehát (M.R.P. - E-hitellel) a munkavállalók vették meg, - majd néhány év után a hitel viszonylag magas kamatai, illetve a cég csökkenő életképessége folytán tönkrementek...
Egy súlyos botrány is fűződik az E-hitel konstrukció „élettörténetéhez”. Az Agrobank vezetői „futószalagon” úgy nyújtottak E-hitelt a cég privatizációját E-hitelből megvalósítani igyekvő vállalatok menedzsmentjeinek, hogy „ellen-szolgáltatásként” 20 %-os portfolió-tulajdonrészt követeltek a társaságból... A botrányból bűnügy lett, - az ismert jogerős ítélettel.
A halmozódó negatív tapasztalatok hatására a Horn-kormány az 1995-ben életbe léptetett új privatizációs törvénnyel „felülírta a korábbit”, beszüntette az E-hitel alkalmazását, - s a továbbiakban már csak készpénzes vásárlást engedélyezett a privatizációk lebonyolítására. Mondanunk sem kell, hogy ez a „verdikt” nem csupán az E-hitel, hanem az M.B.O. és az M.R.P. „halálát” is jelentette...
Még a korábbi privatizációs törvény egyik érdekes próbálkozása volt az ún. „privatizációs lízing”, amely szintén a vállalati menedzsmentek tulajdonhoz juttatását volt (lett volna) hivatott szolgálni. Lényege abban állt, hogy a portfolió (a részvény- vagy üzletrésztulajdon) megszerzéséért a privatizációban résztvevő menedzsment - részben, vagy egészében - ún. „menedzsment-szolgáltatással” (vagyis „természetben”, a munkájával) fizet. Ez a megoldás  1993-ban a Vegyépszer Rt. tervezett menedzsment-privatizációja kapcsán is felmerült, de végül nem lett belőle semmi...