Könyvkritika

                Vona Gábor, a Jobbik párt elnöke

        "Született augusztus 20-án" című könyvéről

Vona Gábor könyve igazi politikai-irodalmi „kuriózum”, mert egy hiteles politikus hiteles könyve önmagáról, pártjáról, eddig megélt politikusi életútjáról, a Jobbik megalakulásától napjainkig. Azért nevezem Vona könyvét „kuriózum”-nak, mert az első olyan könyv, amelyben a politikus-író nem csupán „igyekszik” hiteles krónikát írni, hanem ezt meg is valósítja. Röviden és tömören: nem hazudik és nem ámít, nem akar önmagáról, politikai nézeteiről, tetteiről és indítékairól „rózsaszín képet” festeni, hanem minden sorában való önmagát adja, függetlenül attól, hogy mindezekről a bármilyen i­dentitású, világnézetű vagy párt-hovatartozású olvasó mit gondol. Ez nekem szimpatikus alapállás, hiszen hazug pártelnökök hamis mondani­valójú, történelem-hamisító – a múltat tisztára és/vagy „színesre” mázoló -, öntömjénező könyveiből tizenkettő egy tucat.

A jelen könyvkritikám - szükségszerűen - nem kizárólag Vona Gá­bor itt és most elolvasott írásának kvázi „irodalmi” kritikája, sok­kal inkább az író pártelnök politikai nézeteinek, cselekedeteinek a kritikája. Szeretném „felfedni”, hogy a jelentősebb ideológiai té­ve­déseknek, esetleges következetlenségeknek és cselekvési tévutak­nak, hiányosságoknak mik - lehetnek – a mélyebb társadalomfilo­zófiai gyökerei. Kritikám nem méltatás, és nem prejudikáció. Épp azért, hogy semmilyen irányú elfogultság vagy szubjektivitás gya­núja vagy vádja ne érhessen, háromszor is elolvastam a könyvet – emellett – újraolvasással – felfrissítettem mindazon irodalmi, filo­zófiai és tárgyi politikatörténeti ismereteimet, amelyek a mű valós megértéséhez elengedhetetlenek. Előrebocsátom, hogy Vona most elemzendő önvallomása, „életrajzi és párttörténeti naplója” nem az a bonyolult olvasmány, melynek értékeléséhez mélyebb-hosszabb invokációra lenne szükség. A könyv közérthető, egyenes vonalve­ze­­tésű, tiszta szándékú írás. Hogy mégis „nekifohászkodom”, azt azért teszem, mert teljes szívemből használni akarok egy jó cél­nak, de emellett fel szeretném hívni a figyelmet olyan vonatkozá­sok­ra, sőt, effektív veszélyekre, amelyeket – specifikus ismereteim és nagyobb élettapasztalatom alapján - talán tisztábban látok.

Kérem Istent, engedje, hogy minél kevesebbet tévedjek!

Haladjunk sorjában, fejezetenként.

Amelyhez nincsenek észrevételeim, azt kihagyom.

Melyek a kedvenc könyveim?

Vona Gábort alapvetően a politikai és a személyes siker, a győze­lem, a politikai küzdelem – hiszen „oroszlánnak” született! -; még­is talán legfőképp a társadalomtudományi, vallás–és filozófiatör­té­neti és az e tárgykörből „vételezett” olvasmányai motiválják.

Kedvenc könyvei alapján!

A politikai életben – sok éves vezetői gyakorlata ellenére – ma még kezdőnek számító, óvatos fiatalembert elsősorban a tanult és ol­vasmányként megismert „tanító mesterek” gondoskodó gon­do­latai igazítják el. Érdekes, hogy lelkében, poli­tikai „alkatában” és for­má­lódó személyiségében – teher alatt nő a pál­ma! – mennyire mé­lyen is gyökereznek ezek az olvasmányok!

A politika, a hatalom művészete természetesen komoly és mélyen­szántó történelmi (vö. analógia) ismereteket is feltételez, ugyanak­kor a hatalom szeretete, megszerzése és művészete egy­ben okkult „tu­domány” is. (Nem lehet véletlen, hogy a magyar ún. „rendszer­váltás”-ban annyi „okkult történész” vett részt, illetve sze­repelt le. Jelen szóhasználatomban: okkult (történész) = rejtett, fedett szán­dékú személy, többségében valamely politikai titkos társaság tag­ja, szavaiban és tetteiben nem a maga ura; valamely titkos politi­kai erő/meggyőződés fanatikus/aktív képviselője; titkos eszmék, tanok, rítusok megszállott rabja; politikai szlenggel élve: vakoló). Vona így fogalmaz: „A barátaim jelentős része már nem él. Van, aki már több száz éve halott, mégis úgy érzem, nagyon közeli és őszin­te a kapcsolatunk … A könyvekre és azok alkotóira gondo­lok.” Név szerint Wass Albertet, Márai Sándort, Pro­hász­ka Ottokárt, Németh Lászlót és Szabó Dezsőt emeli ki, mint akik „arról (is) híresek”, hogy a legnagyobb olvasmányélményeit nem (csak) tőlük kap­ta. (Megjegyzésem: Márai Sándor közismerten szabad­­kő­műves volt. A többi említett egyike sem arról híres, hogy „a kváziliberális” irodalomtörténészek kedvence lenne… Mindenesetre megtudtuk, hogy – no­ha Vona „kedvencei” - mégsem ők a legkedvesebbek.)

De hát akkor kik a legkedvesebbek?

Huszonéves kora körül az Ószövetséget kevéssé, az Újszövetséget „napi szinten” olvasta. („Majdnem” papnak készült. Mint tudjuk: a papi és a királyi hivatás – egyaránt isteni eredetűek.) A verseket, a lírát, a regényeket nem nagyon kedveli, ami – már ífjú korában is - leginkább pragmati­kus, gyakorlatias gondol­kodás­ra vall(ott).

Második olvasói korszakában (egyetemista) a keresztény filozófia iránt érdeklődik. A katolikus egyetemen megismerkedik Bolberitz Pál Filozófiatörténet című könyvével. Erről így ír: „Annyiszor elol­vastam, hogy mindegyik lapja elszakadt.” Egy­­­részt itt muszáj egy megjegyzést tennem, másrészt legjobb, ha „intő példabeszédként” elmondok egy igaz történetet, melyben dióhéjban „minden” benne lesz. Apám öccse, a keresztapám, Czike Imre János, cisztercita pap, egyházjogász, aki történetesen Bolberitz Pál jó barátja. (Ha jól emlékszem, anno együtt szentelték pappá őket Esztergomban.) Történt egyszer, hogy a keresztapámmal a politikáról, a rendszer­vál­tás­ról, azon belül is Antall József szerepéről beszélgettünk. (Ekkoriban jómagam egy katolikus kereszténynek hitt levelezőlis­tán – is – sűrűn leveleztem. „Szerencsétlenségemre” csak ex post értettem/tudtam meg, hogy a lista nagyrészt konvertita tagokból álló, neokon (keresztény cionista) „elvi alapokon” nyugvó, okkult pap (Paskai László kreatúrája, alias: „Varánusz”) tulajdonában és irányítása alatt működő, ezoterikus lista volt.) Keresztapám nagy titokzatosan előadta, hogy Bolberitz atya, aki Antall József halálos ágyán, a miniszterelnök gyóntató papja volt – négy­szemközt meg­gyóntatta, és feladta a haldoklónak az utolsó kenetet - Antall ha­lálát követően bizalmas körben „bejelentette”, hogy a miniszterel­nök halálában megtért, és hívőként távozott az élők sorából. (Eh­hez magyarázatként hozzá kell fűznöm, hogy Antall József „rend­szer­váltó” miniszterelnök szabadkőműves volt, de halála előtt ettől függetlenül sem élt „valami” keresztényi (házas és családi) életet. Ezért is kellett megtérnie. Más kérdés, hogy a megtérése mármost – társadalmi, közéleti értelemben - hír, vagy nem hír? Mert hogyha hír, miért nem hozták (nagy)nyilvánosságra? Ha pedig nem publi­kus - miért nem őrizték meg, mint exkluzív gyónási titkot?!) Nem tudtam, hogy a történet nem publikus (?), keresztapám pedig nem mondta. Ezért, mint érdekes nóvumot, levélben feltettem említett levelezőlistámra. Óriási közfelháborodás volt a válasz, elsősorban a Varánusz részéről. Néhány nappal később felhívott telefonon ke­resztapám, és nagy rejtélyeskedve, szűkszavúan csak ennyit mon­dott: „Laci­kám, túl sokat beszélsz!”. Aztán, pár nappal később a Varánusz – „tulajdonosi jogával” élve - se szó, se beszéd, előbb el­némított, majd adminisztratíve leíratott a levelezőlistáról. Nyilván­valóvá vált, hogy túl sok olyan titkot tudok, amelyek listára tétele – kvázi „nyilvánosságra hozatala” - veszélyeztetheti a (polgári) hata­lom és a kurzus felhőtlen és diszkrét kapcsolatát, még egy szolid ferences Va­ránusznak álcázott konvertita levelezőlistán is. Jut e­szembe, külön érdekesség, hogy a tárgyi lista – Angelosz majd Ha­giosz, a „bukott angyaloké” pedig Envoy – példaképe és mentora mind­végig éppen Barsi Balázs ferences atya (még jön) volt.

Nem véletlenül…

Szóval, félig tréfásan szólva – nyugtával dícsérd a papot…

Olvastam Bolberitz etikai írásait. No comment.

Egyébiránt tagja a Máltai Lovagrendnek, annak, amelyik egyrészt okkult és politikai kapcsolatairól – is – közismert, másrészt 3 év­vel ezelőtt kitüntette Gyurcsány Ferencet és Szili Katalint.

Ha jól emlékszem, valami pénzadományokért, támogatásért.

A kis közjáték – adalék-adoma – után már visszatérve a főcsapás­ra, leg­nagyobb meglepetésemre (?), a szerző, rögtön Bolberitz után,

Hamvas Bélánál köt ki. Nyolc-tíz évvel ezelőtt Sándor György humoralista – aki „szintén” konvertita katolikus keresztény – igen

jó barátom volt, legalábbis én 4-5 éven át bizonyos voltam ebben. Mint sokan a rendszerváltó magyar elit tagjai közül, ő is „ren­del­kezett” okkult személyi kapcsolatokkal (pl. templomos lovagok), de ez egy másik, nem ide tartozó történet. Gyuri Hamvas Béla kri­tika nélküli rajongója volt, mert kisebbségi komplexusa miatt azt hitte, hogy ami a számára totál érthetetlen, az egyben szellemi világcsúcs. Nos, barátságunk ürügyén „kötelezett engem”, hogy én is elolvassak több kötetnyi Hamvas Bélát. Csak annyit mondha­tok: Hamvas okkult író és gondolkodó. Nem keresztény. Filozófiá­­ja a gnózis, amit akármennyire ügyesen is csomagol, a rózsake­resz­tes szellemi alkímiára, hogy ne mondjam a mágiára, mi több a teozófiára, Rudolf Steiner világlátására hajaz, amely áramlatok mentén hamar eljuthatunk Makovecz Imre vakoló mester nézete­iig, aki hol épp a Kossuth téren üvöltözik a világszabadságért, hol a Magyarok Szövetségének Bölcsek Tanácsában hinti a tutit, hogy végül - közvetlenül jutalomosztás és szerződéskötés előtt - Orbán Viktor vezéri szemé­lyi­ségének megkérdőjelezhetetlenségénél „álla­pod­jék meg”. Aki johannitaként szintén Mesternek szólítja Jézust.

Vona Gábor harmadik olvasói korszaka – a misztika.

Mint fentebb már említettem, a hatalom művészete okkult tudás, vagy tudomány is. Mint ilyen, természetesen rokon a gnózissal, az ezoterikával, a rózsakeresztességgel, az aranycsinálással (na, mi­ből?), a Bölcsek Köve és a Szent Grál szüntelen keresésével; pláne egy olyan istentagadó világban, ahol a szakrális égi lajtorját régen letépték, lerángatták, miszlikbe aprították, leköpdösték, 80 évre titkosították, királyvízben feloldották, moslékba keverték, onnan is kivették, elégették, hogy molekulája se maradjon fenn, amely­ből, ne adj Isten, rekonstruálni lehetne az Úrhoz vezető – online – utat. Nem lehet hát csodálkoznunk azon, hogy Vona Gábor a Bib­lia, a keresztény filozófia majd a teozófia után – a misztikával lép „ro­koni” kapcsolatba. Minden becsületesen gondolkodó – kételke­dő – fiatal végigjárja ezt az utat, mert ha valaki a politikával, a po­litikussá válással kokettál, az szükségszerűen ide lyukad ki. Már­mint oda, hogy a misztikában keresse minden földi (és égi?) hata­lom zárszerkezetének kulcsát, a bölcsesség attribútumát.

Ámde vigyázat! A miszticizmus elitista gondolkodásmódhoz vezet!

Idézet Vona könyvének 16. oldaláról, ahol arról ír, mennyire utál­ja, megveti az ezoterikus bestsellerek íróit, akik csak „huszadran­gú kontárok”: „Nagyon megvetem őket, mert az élet tudását fo­gyasz­­tási cikké akar­ják tenni. Amit a tradíció évezredeken, év­szá­­za­­dokon keresztül gondosan védett, nehogy illetéktelen kezekbe és fejekbe kerüljön, azt ők most gyorséttermi formában akarják meg­za­báltatni korunk társadalmával.”

Mindkét véglet – tévút.

Sem „a mindentudás” kommersz fogyasztási cikké degradálása, sem az i­gazság, a valódi tudás eltitkolása; sem titkos társaságok, gnosz­tikus „vallások”, exkluzív beavatási szertartások (vö. maga­sabb szabad­kőműves fokozatok) privilégiumává tétele nem helye­selhető, nem fogadható el. Az igazság eltitkolása, 80 évre titko­sí­tása, okkult beavatottak kizárólagos tudásává aljasítása, a megis­merés evilági „teljesítményektől” függővé tétele – rettenetes bűnök, mert az igazság, a szakrális tudás mindenkié. Jézus Krisztus taní­tása szerint a Föld javai minden egyes embert egyformán – egyen­lő arány­ban – megilletnek és a felhalmozott emberi tudás, de min­denekfelett az isteni kinyilatkoztatás ismerete minden embert ala­nyi jogon egy­aránt megillet. Az elit – a gazdasági, a pénzügyi, a vallási és a politikai elit – nem teheti magát politikai hatalma ré­vén a tudás, az információ, a lelki javak kizárólagos birtokosává! Jézus ezt tanította: „Nincs titok, mi ki ne tudódnék. … Amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek!”

Vona Gábor negyedik korszaka – a keleti filozófiák, vallások hatá­sá­ra – Schopenhauer és Nietsche átszellemült tanulmányozása. Ró­luk nem akarok többet értekezni: mindketten az übermensch filozófiák e­lő­futárai. Legyenek/lettek ők bármekkora gondolko­dók, meg­á­gyaztak a nemzetiszocializmusnak, a fajelméletnek, ami egy ú­jabb világégéshez vezetett, és végül is oka lett a kommunizmus, a paranoiás globalizmus és az illuminátus szabadkőművesség je­lenlegi megállíthatatlan térhódításának.

Vona Gábor jelentős felismerése, hogy nem lát ellentmondást az isteni teremtés és az evolúció között. Nyilvánvaló, hogy az evolúci­ót is Isten teremtette. A leginkább ajánlott irodalom: Pierre Teil­hard de Char­din – Az emberi jelenség. És nem Konrad Lorenz…

Az emberré válás utáni kulcskérdés: az áteredő bűn mibenléte.

Az ötödik korszak – Julius Evola és René Guenon.

Továbbra is ezoterika, misztikum, teozófia, okkultizmus – ám Ju­li­us Evola kétségkívül: „javulás”. Még a kőművesek ellen is írt…

A padlásról

Vona Gábor egyetemi éveiben másfél évig lakott a margitkörúti fe­rences plébánia egyik padlásszobájában, és – többek között – Barsi Balázs ferences atya könyveit tanulmányozta, ami teljesen lenyűgözte. Vona pártelnök úr figyelmébe ajánlom a következőket:

Barsi Balázs ferences rendi atya egy beszédében (1987) - „Össze­gyűjteni Izraelt” - idézi Jézus szavait az újszövetségi Szentírásból:

„Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt.15, 24-25) Ebből az egyetlen mondatból (valamint egy Izaiás-tekercs­ből vett részlet alapján) a szerző igencsak messzemenő következ­te­téseket von le. „A messiásnak (Jézus Krisztusnak) a fölada­ta, hogy összegyűjtse Izraelt. És ugyanakkor világossága és üdvössége legyen a pogány nemzeteknek. Hogyan képes erre Jézus? Úgy, hogy elveszi a világ bűnét. Bűnbocsánatot hirdet Izraelben, és Szentlelket ad Izraelnek, hogy aztán fölragyog­jon ott az igazi istenismeret és a szeretet, és a pogány népek is jöjjenek, zarándokoljanak a Szent Nép felé. Jézusnak te­hát ez a küldetése. (...) Az Úr Jézus nyilvános működésének ez a célja: összegyűjteni Izraelt. Tisztázza, hogy nem politi­ka­i­lag, nem királyságot akar, hanem Isten királyságát. Egy lelki országot. Nem a letelepedett dávidi királyságot akarja, nem politikát, hanem az emberiséggel, Izraellel vándorló Is­tent akarja kinyilatkoztatni. (...) Kemény, szinte elviselhe­tet­len: a küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Ez a ‘csak’ nagyon bántónak tűnik. Jézusnak nincs kül­detése a pogányokhoz, csak a zsidókhoz. Mit jelent ez? Apostolainak is ezt mondja Máté 10,6-ban, hogy pogányok városaiba ne menjetek. (...) Igen, mert Jézus az ő küldetését a Szentírásból is kiolvassa. Ott pedig most hallottuk, hogy az lesz a messiásnak a küldetése, hogy összegyűjtse a zsidó népet. Igen. A pogányok üdvösségét Jézus nem zárja ki, csak azt Izrael összegyűjtése által akarja a világnak adni. Az egy nagy vonzás lesz. Nagyon jól próbáljuk ezt megérteni! (...) Jé­zus nem hagyja el a szent népnek a területét. Csakhogy nem politikailag akarja összegyűjteni Izraelt, nem is egy új val­lá­si szervezetbe, hanem megtérést hirdet. Egy belső hatalmas megtisztulást, és Isten lelkét adja.”

Kérdésem pártelnök úrhoz – egyetért-e ezzel a prédikációval?

Kérdésemet nem kvázi „provokációnak” szánom, és hogy mennyi­re nem, megmondom a magam állásfoglalását. Noha Barsi Balázs atya teljesen „félremagyarázza” Jézus szavait – vö. még a kánaáni asszony újszövetségi történetével is -; az idézett „következtetéssel” lényegében egyetértek. Mint katolikus keresztény, mi mást is te­het­nék? Amennyiben JHWH azonos mindannyiunk egy igaz Iste­nével – vagyis az Újszövetség az Ószövetség „egyenes” folytatása -, tehát Isten választott népe a zsidó; akkor a Kinyilatkoztatás (a Bib­lia) isteni szintjén, Isten akaratából adott, és minden kapcso­ló­dó vonzatával együtt megfellebbezhetetlen a zsidó szupremácia. E­gész könyvet írtam a prédikáció apropóján, a címe: „Szállunk alá a poklokra”. Esetleg szívesen elküldöm…

Nos, a Jobbik katolikus keresztény pártelnökétől a fenti kérdésre ad­ható egyik válasz sem lenne igazán jó. Ha egyetért a prédikáció végkövetkeztetésével, ak­kor szembekerül a Jobbik vezetősége, tag­sága és szimpatizánsi köre nagyjából kétharmadával, három­ne­gye­­dé­vel. Ha nem ért vele egyet – nos, akkor nem katolikus; emel­lett megdől a Barsi Balázs atya írásai iránti buzgó lelkesedés…

Tessék, lehet választani!

A Jobboldali Ifjúsági Közösségről

A mozgalmat – a későbbi Jobbikot - Kovács Dáviddal és Nagy Er­vinnel, hár­masban ala­pították. (Utóbbiak ketten, mint politi­ku­sok, „levitézlettek”. Nagy Ervin valami tucat-televíziós polito­ló­gus lett, Ko­vács Dávid pedig némi afférok után, „bölcsen” vissza­hú­zó­dott a ködös, átláthatatlan hát­tér­be, talán „parkolópályára”.)

Vona Gábor írja, hogy az ELTE-en a Keresztény Értelmiségiek Szö­vetségének elnöke is volt. Igyekszem könyvéhez hozzátenni a saját tapasztalataimat, ismereteimet. Nem tudom, a jelzett időszakban mi volt a helyzet, de azt tudom, hogy a KÉSZ ma egy liberalizmus­sal erősen szennyezett szervezet (akkor még finom voltam és nő­i­es). Nem is szólva a KÉSZ folyóiratáról, a JEL-ről, amely aztán ki­fe­jezetten liberális irányítás és eszmeiség alatt működő kiadvány; elég, ha az ember – hányingerrel küszködve - elolvas néhányat a­zok közül a jellegzetesen blaszfém-giccses költemények közül, me­lyekből a honlapjaikon tizenkettő egy tucat (például: „A kívá­nós szűz cse­resznyefája” - http://www.keesz.hu/node/819).

Orbán Viktorral való kapcsolatomról

Makovecz Imre háza… No hiszen… Már a leírás is, mintha sza­bad­kőműves pá­holyülés „építési tervrajza” lenne. Egyrészt 1985 körül „elnyerte” a Windsor-kastély rekonstrukciójának pályázatát. Valőszínűleg itt lett tagja a Teozófus Társaságnak. (Vagy az Angol Nagypáholynak.) Tagja Zelnik József „templomos” titkos társasá­gá­nak, amely fedett kulturális és karitatív szervezetek leple alatt, személyi összefonódások selyemfonatú működtetésével, 20-25 éve effektív „vakolással” – a társadalmi folyamatok észrevétlen befo­lyá­solásával, manipulálásával – is foglalkozik. Makovecz az Elnök „jobbkeze”. Erdő Pé­ter bíboros – aki akkoriban még „csak” a Páz­mány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai kollégiumának rektora volt – megvonta Makovecztől az újjáépítésre vonatkozó szerződést. (Lásd: http://hetivalasz.hu/itthon/mako-es-jeruzsalem-34280/) A már em­lített leve­le­­zőlistán „más afférok” is történtek, nem csupán sze­rény szemé­lyem okozott nem várt konfliktusokat. Katolikus papok megírták, hogy Makovecz sátánista, démoni szimbólumokkal teli­rakott és me­rész statikájú „templomaiban” nem tudnak misézni, mert ami­kor az átváltoztatás szövegét kezdik mondani, elszorul a torkuk, és képtelenek folytatni, kénytelenek befejezni. Mikor már vagy az ötödik pap írta ugyanezt, Varánusznak roppant kellemet­lenné vált a téma – nem tudhatta, milyen titkok rejtőznek még a piliscsabai építkezés homlok-és hátterében, így azt sem tudhatta, mikor lesz a kegyvesztett magyar Hiram Abif-ból újfent az egye­sült égi és föl­di main­stream ünnepelt tagja. (Mára – hála a Vik­­tor­nak – újra az lett.) Ezért rögvest elhallgattatta a démonok ellen „fellázadt” szószátyár papokat, akárcsak engem, kicsivel később…

http://ordoguzo.blogspot.com/

Még néhány adalék az építő páholymester portréjához:

http://www.168ora.hu/itthon/a-makovecz-akademia-penz-mellett-hatalmat-is-kap-73626.html

Miniszter­el­nö­­künk tehát az Alkotmányban is „helyet adott”, sőt, „ne­kik” aján­dékozta pl. a Pesti Vigadót is, amely tényt már 4-5 évvel ezelőtt megírtam, a „Rendszerváltó szabadkőművesek” cí­mű, máig kiadatlan könyvemben is.

http://www.hufo.info/cgi-bin/main.cgi?szerv=czike&action=view&message=467&location=messages

A „polgári köri” összejöveteleknek nem csupán a helyszíne – a Ma­ko­vecz-villa -, de a résztvevők névsora is igencsak beszédes. Né­hány kiragadott példa:

Tőkéczki László – rejtélyes politológus figura, mindig talpra esik.

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=12837

Virág András – csak nem a volt Tájékoztatási Hivatal cenzúra fő­osztályvezetője, a volt Reform hetilapot (szintén: Tőke) működtető részvénytársaság (tulajdonosa: az egykori Hitelbank Rt., Demján Sándor vezérigazgatóval) volt vezérigazgatója, a mai Leleplező ál­­lan­dó szer­kesztője? Mert ha az, akkor „kecskére a káposztát”.

http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/20090613/hemzsegtek_a_besugok/

Martonyi János – mai külügyminiszterünk, a Bilderberg-csoport tagja. Múltját tekintve nem egy kifejezett „polgári”-köri személy…

http://jobbik.net/index.php?q=node/5980/print

Malgot István – a Szövetség című Orbán-lap egykori, rejtélyes fő­szerkesz­tője. http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=16&cid=53186

Hende Csaba – egykor, még az MDF-ben, Dávid Ibolya bizalma­sa, majd Orbán Viktor „jobb­keze”, sőt, kabinetfőnöke - ma pedig ím’, honvédelmi mi­nisz­ter.

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/hende_csaba_palyafutas_honvedelmi_miniszter

Egy személyes megjegyzés:

Deutsch Tamással, Szájer Józseffel, Várhegyi Attilával vagy Pokorni Zoltánnal én sem szívesen tartoznék egy zászló alá.

Igaz, 2000 óta nem is hívtak…

Rendkívül szemléletesnek és igaznak, igen találónak érzem/értem Vona Gábor tömör „jellemzését” az Orbán-szindrómáról, amelynek mind a mai napig tehetetlen és passzív szemlélői vagyunk (25. o.):

„Annyit azért láttam belőle, hogy egy rendkívül tehetséges és ü­gyes politikus, akit csupa lapos és szánalmas haszonleső vesz kö­rül. Egyetlen embert sem láttam, aki kritizálni merte volna a ’mi­nisz­terelnök urat’.” Ehhez jómagam csak annyi „váteszit” tennék hozzá, hogy aki csak ilyen „lapos” káderekkel veszi magát körül, idővel lapossá válhat maga is…

Hát igen, még egyszer a Makovecz-villában, 2009 elején…

Miközben Makovecz Imre a Magyarok Szövetsége Bölcsek Taná­csá­nak is a tagja volt, további féltucat vakolóval társszövetségben. Őket már több írásomban említettem – lásd: az interne­ten -, most nem teszem. Idézem a szerzőt: „Az esemény Makovecz Imre nagy­szerű helyzetértékelésével kezdődött, amelyben vázolta országunk és nemzetünk kiszolgáltatottságát, valamint a Fidesz belső küzdel­meit a liberális és a nemzeti szárny között. A konklúzió azonban döb­benetes volt: Csak Orbán Viktor alkalmas az ország veze­té­sére, és mindenkinek, aki itt összegyűlt, fel kell esküdnie (sic!) rá.” Hát igen, így valósul meg a nyirkai jóslat személyekre vonatkozó tétele: Paprikajancsi és Kiskanász vezetik Magyarorszá­got a pokol legfenekére, ahonnan csak soká lesz – ha lesz - kiút.  

http://belfold.ma.hu/tart/cikk/a/0/34589/1/belfold/Gyurcsany_a_Paprikajancsi_Orban_a_Kiskanasz

A következő bekezdés Vona Gábor előrelátását és bölcsességét, de legfőképpen rendíthetetlen becsületességét, elvhűségét bizonyítja.

Mindvégig önmaga maradt!

„Makovecz arra kérte a társaságot, aki erre nem hajlandó, tegye fel a kezét, és hagyja el a házát. A légy zümmögését is hallani lehe­tett. Azonnal átláttam a helyzetet, hiszen mindenki, aki ott volt, ezt az esküt formálisan vagy informálisan megtette, engem kivéve. A kí­nos helyzet persze nem befolyásolt abban, hogy feltegyem a ke­zem – egyedüliként. Makovecz dühösen mormolta maga elé: ’Sejtet­tem’. Felálltam, és elmondtam, hogy egy másik párt elnökeként, ez már eleve vállalhatatlan kérés a számomra, de a problémám alap­vetően nem ez, hanem az, hogy nem bízom Orbán Viktorban. S akiben nem bízom, arra nem teszek esküt. Megkérdeztem, elhagy­jam-e a házat, és mivel a Művész úr bólintott, fogtam a kabátomat, és hazamentem.”

A Jobbik Magyarországért Mozgalomról

Vona Gábor 2006-ban búcsúzott el végleg a Fidesztől.

Idézem:

„A választási vereség után sokkoló élményben volt ré­szem. 

Az egyik rómaiparti hotelbe összehívtak egy amolyan búcsúbulit, amelyen a Fidesz több prominense is jelen volt, és meghívtak né­hány kampánystáb-tagot, köztük engem is. Az összejövetel sorsfor­dító volt a számomra. Ott döntöttem el, hogy nekem ebben a párt­ban semmi keresnivalóm többé. Rettenetesen éreztem magam. Ide­gen voltam a sok könnyed és felhőtlen (vagy talán felelőtlen) ember között. Úgy táncoltak, mintha nem vereséget szenvedtek volna, ha­nem mint akik fényes győzelmet arattak. Végignéztem rajtuk, kül­ső­leg és belsőleg is olyan látványt nyújtottak, mintha véletlenül egy SZDSZ-rendezvényre érkeztem volna. Felfordult a gyomrom tőlük. .. Új utat kellett keresnem…”

Hát igen! Úgy mulattak, mintha győztek volna.

Jól tudták, hogy a választási vereség ellenére a kommunisták vál­tó­pártja ma­radnak, hatalmas jövedelemmel, ám valódi felelősség nélkül. Aki egyszer bilderbergi-illuminátus politikai erővé vált, azt a Világállam többé nem hagyja cserben. Mit számít, hogy a Papri­ka­jancsi majd újabb 4 év alatt kiárusítja a maradék országot is? Mit számít, hogy újabb 50 milliárd dollárral növeli a már amúgy is régen visszafizethetetlenné vált államadósságot? Mit számít, hogy amikor majd megkérdik tőle, vajon hová tette a rengeteg köl­csönt, majd azt válaszolja: „… a felvett hitel a nyugdíjakban és az autó­pályákban van.” És noha tudni fogják, hogy ez szemenszedett ha­zug­ság - majd 2011-ben, amikor végre újra kormányra kerülnek, hát megpróbálják a felgyülemlett bajt, mint kutyaharapást szőri­vel „or­vosolni”. Mert a Paprikajancsi által elherdált kölcsönöket – a­miket állítólag nyugdíjakba és autópályákba fektetett – úgy csök­kentik, hogy megkurtítják az állampolgárok korábban jogszerűen megszerzett nyugdíját, lenyúlják a magánbiztosítók jövőbeli nyug­díjfizetésre felhalmozott vagyonát, vagyis csak megfordítják a pénz áram­lását. Eddig – papíron – a felvett államkölcsönök összege fe­dezte a nyugdíjakat, most a visszavett nyugdíjak összege fedezi majd az államadósság látványos, tényleges csökkentését. De azzal senki nem foglalkozik: valójában hová is tűnt el 50 milliárd dol­lár? És még amennyivel több, egyéb csatornákon. De mindez nem számít, mert a Paprikajancsi és a Kiskanász egy­formán a Bilder­berg tenyeréből eszik – nem mindegy, hogy a konkrét neve Grand Orient vagy Johannita Lovagrend? -, tehát egyformán is kötelesek biz­tosítani, hogy a magyar teljesítmény, a magyar új érték válto­zat­lan mértékben és ütemben áramoljék profit és kamat formá­já­ban a Vörös Cégér távoli, világbanki-valutaalapi és magán­tulaj­do­­nú trezorjaiba, mint egy velejéig rasszista, ostoba kamatrab­szol­ga nép örökös, végte­le­nített jóvátételi kamatfizetési kötelezettsége.

Mulattak, mert a következő 4 évben tovább javult a bázisuk…

Mit számít, hogy a magyar nép koldusszegénnyé soványodott?

A párttá alakulásról

Az alakuló kongresszust 2003. október 24-én tartották.

Engem a Jobbik „politika-történetében” is elsősorban a személyi hi­telesség foglalkoztat, ugyanis az a szent meggyőződésem, hogy a rend­szer­váltásnak csúfolt módszerváltást is legfőképpen azért le­he­tett rajtunk problémamentesen keresztülvinni, mert az idegen, gyarmatosító pusztító világerő (Bogár László kedvenc, min­dent el­fedő terminológiája) ügynökei (a hírszerzők és a szabadkőmű­ve­sek) kellő számban találtak olyan zavaros fejű, hit és meggyőző­dés nélküli, önimádó-karrierista hazaáruló „értelmiségit”, akik a hatalom megszerzése iránti féktelen frusztrációjuktól vezérelve ké­szek voltak bármit megtenni, amit a gazdag gazdi parancsol(t). Az ún. „rendszerváltás” hamis mítoszában az egyik legerősebb mo­tí­­vum, mi­szerint a „maroknyi csapat” tagjai, akik úgymond véghez­vitték, majd utána „az új rendszert” felépítették - csupa-csupa tal­pig becsü­letes, bátor, tisztánlátó, politikailag független, feddhe­tet­len, nagy­szerű ha­za­fi volt, akik stratégiai éleslátással, csalha­tat­lan matematikai pontossággal, milliméterpapíron tervezték meg, nekünk, együgyű magyaroknak, a szebb jövőt. Nos, ebből egy szó sem igaz! Kevés olyan „rendszerváltó” politikusunk volt/van – én egyről sem tudok! -, akinek az ezerszer újraírt, agyonkozmetiká­zott élet­rajzában ne lehetne még sötét titkokat, homályos foltokat, gyanús kötő­déseket, tátongó lyukakat, stb. találni. Minden poli­ti­kusunk a pusztító világerőhöz volt/van „bekötve”, csak az a kér­dés, milyen mélyre kell ásni, hogy a hazaárulást valamely kritikus ponton tetten érhessük. A kezdet kezdetén még kvázi temetetlenül hevertek a kompromittáló tények – bárki begyűjthette (volna) a­zo­kat -, ám mindezzel akkoriban láthatóan „senki” nem foglalko­zott; az új konspiratív hatalom igyekezett minden árulkodó do­ku­men­tumot megsemmisíteni, nehogy idő előtt lebukjanak a szál­lás­csi­nálói. Vona Gábor viszonylag sok nevet megemlít a Jobbik párttá alakulása kapcsán, menjünk „végig” ezeken…

Csurka Istvánnak – a MIÉP parlamenti párti korszakának kez­detén – 30 napig voltam a tanácsadója. Ismeretlenül felhívott te­lefo­non, hogy közölje, kiadja a havi Magyar Fórumban a Magyar Te­le­vízió gazdálkodási állapotáról szóló, terjedelmesebb írásomat. Azt mondta, hogy aki így tud írni, az bármit képes megírni. So­hasem adta ki. Ezzel szemben felkért, legyek a „tanácsadója”. Mi­vel nem volt munkám, elvállaltam. Jól tudta, akkoriban a Fidesz gazdasá­gi kabinetfőnökének, Domonkos Lász­ló­nak (ma az ÁSZ elnöke) a külső szakértője (is) voltam; - nyilván remélhette, hogy bennfentes in­formáci­ókat nyerhet majd tőlem, amiben viszont sú­lyosan tévedett. Sem a Csur­ká­nak, de akkoriban (1999.) már Or­bán Viktornak sem vol­tam sem­­milyen szinten a rajongója, mind­amellett bármiféle „tisz­tes­ségtelen­ség­re” sem előtte, sem utána a­múgy sem lehetett (volna) rá­venni. Az egy dolog, hogy Csurkával nem lehetett sem telefonon, sem személyesen kap­csolatot tartani; ámbár ez a kellemetlen körül­mény eleve lehetetlenné tett minden tényleges gyakorlati „tanács­adást”. Ugyanis Papolczi Gizella, a MI­ÉP „first lady”-je, hihetet­len találékonysággal, minden kapcso­lat­építési kísérletemet ele­ve blokkolta. Egy napon azonban eljött „az igazság” pillanata. Az elnök úr felkért arra, hogy elemezzem az 1998. évi állami költ­ségvetés zárszámadá­sát, ami 7-8 vaskos kö­tet­re, összsúlyban cca. u­gyanennyi kilóra rúgott. Az elemzést 1-2 hét alatt elkészítettem és ekkor ismét csak – első ízben még 1996­-­ban, Varga Mihály akkori kabinetfőnöknek írott szakértői jelen­té­semben – arra a konklúzióra jutottam, hogy a külső államadós­ság visszafizethetetlen mértékű. Csurka kérte, hogy egy tömörített változatot is készítsek, melyet aztán dr. Lentner Csa­ba képviselő a MIÉP saj­tótájékoztatóján - nagy lelkesedéssel ízlelgetve egye­dül­álló jelzős szerkezeteimet - fel is olvasott, persze a nevem emlí­tése nélkül. Igen ám, csakhogy Csurka után a Fidesz is felkért, hogy elemezzem a zárszámadást! Ha egy „üzlet” egyszer beindul - gon­dol­tam naivul. Ellenkezőleg, ez a momentum ve­tett végle­gesen vé­get épphogy csak éledező politikai tanácsadói karrieremnek. Ami történt, minden esetleges negatív „várakozást” felülmúlt. Azt hi­szem, utólag is érthető és méltányolható az a becsületes hozzá­ál­lá­som, miszerint eszemben sem volt kétszer dolgozni, pláne az nem, hogy afféle san­da szándékkal, kvázi kétféle értékelést készítsek u­gyanarról a zárszám­adásról a két, eltérő gondolkodású „jobboldali” pártnak. Pragmati­ku­san és praktikusan - egyszerűen átszerkesz­tettem a fejléc­ben a címzést (MIÉP-ről Fi­desz­re), és odaadtam az elemzést Domon­kos Lászlónak (is). Amikor legközelebb – a Gizi erőfeszítései ellenére, nagy keservesen – fogadott Csurka, becsüle­tesen elmondtam neki, hogy a kapott határidő rövidsége miatt is, meg­pró­báltam telefonon egyeztetni a Fidesz-felkérést, de lehetet­­len volt őt elérni, ezért megváltozta­tott címzéssel – a Fidesz se­hon­nan sem tud(hat)ta, hogy a munkám el­sőd­legesen a MIÉP-nek ké­szült! - odaadtam a tanulmányomat ne­kik is. Csurka István ék­telen haragra gerjedt, és hatalmas üvöltés kísé­retében azonnal ki­rúgott, sőt legott ajtót is mutatott. Nyilván azt hihette, hogy az in­formációszerzési reményei „fordítva” sültek el, ám arra már nem ha­gyott nekem időt, hogy a félreértését eloszlassam; elmagya­ráz­zam neki, hogy első, vak dühében vaskosan tévedett, semmilyen „árulás” nem történt. Fel nem fogtam, és fel nem foghatom ugya­nis, még ma sem, hogy egy abszolút ob­jektív, párt­semleges szak­mai elemzés a költség­ve­tés zárszámadásáról, miért ne juthatna el, ráadásul egy kifejezett meg­bízás alapján, a nagyobbik „jobboldali” párthoz (is)? Naivi­tás­ból, és persze a sikeresen elvégzett munkám feletti örömömben azt gondoltam, hogy írásomat szélesebb körben is ter­jeszteni kellene, és nem el­titkolni, exkluzív körben „ráülni”. Milyen szép is lett volna, ha – mondjuk - a parlamentben Lentner és Domonkos, egy­más után felolvassák a zárszámadásról szóló je­lentésemet, kétszer is, ugyanazt! (Megjegyzem: min­denki magá­ból indul ki.) Még hozzátartozik a történethez, hogy a munkámért egyik pártfrakciótól sem kaptam, egy huncut vasat sem. A Fidesz­nek nyilván nem tetsz(het)ett, hogy már akkor is visszafizethetet­len­nek minő­sí­tet­tem az államadósságot, ami azóta már az akkori összegnek minimum a háromszorosára nőtt (emellett hatalmasra nö­ve­ke­dett a belső, forintális adósság is!), ők mégis ádázul hisz­nek a visszafizethetőségében, sőt cca. 20 milliárd dollárnyit már vissza is fizettek/fizetnek… A MIÉP végül is egy hónap késede­lem­mel kifizette az egy havi tanácsadói díjamat – a bruttó 100 ezer forintot -, igaz, hogy „nagy óvatosságból” nem a velem szerződést kötő parlamenti frakció, hanem a Magyar Fórum alapítvány (vagy mi) büdzséjéből.

Csurkával kapcsolatban meg kell említenem egy másik „esetemet” is. Évekkel ezelőtt – //czl.gportal.hu/gindex.php?pg=2932111&nid=882421 – ír­­­­tam egy „velős” cikket Braun Róbertről, aki történetesen - noha nem erről hírhedt, de - éveken keresztül a „kedvenc” ve­jem is volt. Évekig dermesztő, néma média-csend… Aztán 2010. március 28-án, az MNB „új logója” kap­csán megjelent egy írás Csur­ka István tollából, az internetes naplójában.

http://www.miep.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3185:braun-robert-es-neje&catid=41:hirek&Itemid=63

Cikke minősítéseként jót élcelődtek, nevetgéltek raj­ta/róla az ATV stúdiójában Kálmán Olga riporter és Bra­un Róbert, a meghí­vott autentikus vendég. A szerkesztő kérdésére Braun kedélyesen elő­adta, nem pereli be Csurka Istvánt, hadd írogasson, amit csak akar… Kérem kedves olvasómat, vesse egybe a két írás szövegét, mondat­ról mondatra, szóról szóra! A két szöveg 60-70 %-ban szin­te tel­jesen azonos. Nem én vagyok/voltam Csurka epigonja…

Vona Gábor így ír Csurkáról – idézem:

„A Jobbik bizonyára azért szerepel ennyit a médiában, mert a MO­SZAD és a Fidesz (amióta Pista bácsi a Fidesz felé orientál: a MO­SZAD és az MSZP) kitalált egy politikai fegyvert, hogy a MIÉP-et bom­lassza.”

Látható, mind a ketten ugyanazt a Csurka Istvánt ismerjük…

Molnár Tamás – lehetséges, hogy neves képzőművész, író, publi­cis­ta, az Inconnu-csoport (na és?!) tagja -, mindazonáltal egyéb kép­­zelt vagy valós erényeiről nem tudok. Elmondom a magam ke­rek történetét. Akkoriban egyrészt a Nemzetőr (Dobos Attila heti­lapja) vezető publicistája voltam - 4 éven át nagyjából minden lap­számban megjelent egy közel-, vagy egész oldalas publicisztikám; másrészt gazdasági tanácsadóként dolgoztam egy milliárdos gyá­ros mellett, aki amatőr politikai érdeklődéssel is bírt, többek kö­zött a politikai szabadkőművesség iránt. A neve már csak azért se fontos, mert később megtudtam – 10 éves kiképzésben része­sült a Szcientológiai Egyháznál (dianetika, engramok, vezetési is­me­retek, személyiségfejlesztés, stb.), s nem szeretném diszkreditálni. Nos, ez volt az „alaphelyzet”, amelyben Molnár Tamást „megismer­ni” voltam kénytelen; - történetemben mindkét mozzanat szerepet játszik, s a számomra negatív előjellel. Ebben az időszakban már meglehetős ismeretekre tettem szert a politikai szabadkőművesség gyakorlati működésére nézve, ami annyit (és nem többet) jelent, hogy jóelőre, pontosan tudtam, hol kell „keresni” legújabb politi­kai aktivitásukat. Nos, természetesen ott, ahol például új „proto”­párt szerveződik… És lám, a gyanúim hiánytalanul beigazolódtak, mikor Kovács Dávid, első pártelnökkel megismerkedvén, a saját, bérelt lakásában el­mondta nekem, kik is tüsténkedtek szorgos sze­nior „ta­­nács­adóként” az alakuló Jobbik körül, és ültek már az első sorok­ban az alakuló pártkongresszuson is (vö.: a Rendszer­váltó szabadkőművesek című könyvemben leírtakkal).

http://www.mommo.hu/media/Rendszervalto_szabadkomuvesek_Czike_Laszlo_irasa.

Hát – az általam „templomosok” fedőnéven titulált vakoló-csoport. Én felsoroltam őket, a Dávid pedig bólintott: „… igen, ezek, mind!”

Úgy gondoltam, felfedezésemről – arról, miként próbálja a magyar politikai-társadalmi valóságot, a jövőt, a politikát, a Jobbikot már megszületésekor manipulálni egy szűk, titokzatos csoport – tájé­koz­tatnom kell az olvasókat, ezért a témáról 2 cikket is írtam, me­lyek egymás után meg is jelentek a KAPU, a Nemzetőr és a Szö­vet­ség című lapokban. Mindezekkel közel egyidejűleg, vagy kicsi­vel korábban megjelent „a színen” Molnár Tamás, aki a milliárdos ismerősöm jószándékú politikai érdeklődését kihasználva, igye­ke­z­ett rávenni őt, legyen a frissen alapítandó (!) Jobbik-hetilap első szponzora. A főszerkesztő (busás jövedelemmel) Mol­­nár Tamás lett volna. Balogh Gyula független országgyűlési képviselő budai há­­zában össze is hívtak egy alapító meg­beszélést, melyre milliárdos ismerősöm en­gem delegált. Ott érzékeltem, hogy semmilyen konk­rét lap-kon­cepció nincs – az egész legfőképpen arra megy ki, hogy megbízómat an­nak rendje és módja szerint „megpumpolják". En­gem arra akar­tak felhasználni, hogy az egész elképzelést egyedül dolgozzam ki, és „adjam be és el” a milliárdosnak. Cserébe megí­gérték, hogy ha kötélnek állok, korlátozás nélkül írhatok majd az új lapba. Elbúcsúztunk hát. Megbízómnak a megbeszélés minden rész­le­tét át­adtam, elmondtam, és nem titkoltam alapos ellenérzé­se­imet sem az egésszel szemben; - különös tekintettel arra, hogy a lap, ennyire előkészítetlenül, max. 8-10 hónap „működés” után eleve tel­jes összeomlásra, csődre lett volna ítélve, ami azt is jelen­tette volna, hogy megbízóm minden befektetése – minimum 10-15 millió forint – haszontalanul kárba vész. Természetesen elfogadta az érveimet; noha nagyon szeretett volna – ámbár inkognitóban – részt venni a politikában, lemondta részvételét a lap-alapításban. Ezek után már csak a retorziók jöttek, nekem címezve…

Rendre, Molnár Tamástól.

Elsőnek – mind gyakrabban - megjelent egy egész oldalas írása a Nemzetőrben, amelyben aprólékosan kielemezte a legkülönbözőbb sajtóvéleményeket, megnyilvánulásokat a Jobbik Ma­gyarországért Mozgalom néven bejegyzett politikai párttá alakulásról, és indító í­rásában engem is, a Jobbikról szóló cikkeimet is „megbélyegezte”, egy mondatban, valahogy így: „Czike a szabadkőművességgel fan­tomizál­” illetve hozza össze a Jobbikot” (Emellett Nagy Ervinnel is felhívattak telefonon. Ervin szenvedélyes kirohanásokkal igyeke­zett bizonygatni, hogy a Jobbik nem ismer semmilyen szabadkő­műveseket, s legyek szíves, hagyjam abba a szabadkőművesezést, a gyanúsítgatást. Mint bukott politikus, és/vagy, mint botcsinálta politológus – ma már tudja, ismeri, mi is az a vakolás…) Dobos At­tila, miután mindent „kiszedett” belőlem, mit is tudok minder­ről valójában – egyre több helyet adott Molnár Tamásnak, aki ezt ügyesen ki is használta - egyszer csak azon kaptam magam, hogy Molnár fizikailag és a publicisztikában is minden „bérelt helyemet” átvette a Nemzetőrben. Molnár gyakorlatilag primitív és arrogáns Jobbik-propagandát fejtett ki egy független hetilap hasábjain, tel­jesen kiszorítva engem az újságból. Dobos Attila egy napon közölte velem, hogy – 4 év után - a továbbiakban nem tart igényt az írásaimra. (Engem nem vigasztal, hogy néhány hónap elteltével Dobos Molnárt is kirúgta. A jól bedolgozott helyemet többé nem is kaphattam vissza – a korábban számomra fenntartott terjedelmet o­lyan tu­cat-írócskáknak adta, akik semennyi honoráriumot nem kértek. Az eladott példányszám ezek után jócskán megcsappant.)

Hanem hetekkel a történtek után, mit is tudtam meg?

Malgot István – miután elmeséltem neki a velem történteket – fel­­háborodásában elmondta, hogyan ismeri ő Molnár Ta­mást. Mol­­nár Tamás - tudomása szerint - 1990-ben, az „első szabad or­szág­gyűlési vá­­lasztásokon” az SZDSZ jelöltjeként indult, és kam­pányát az Oszt­rák Kommunista Párt támogatta.

Magam csak erőszakos, szabadszájú cikkeit olvashattam.

Túl sok építő, elgondolkodtató gondolat nem volt bennük.

Jó, hogy Vona Gábort választották elnöknek, s nem őt…

Lovas István és Tóth Gy. László kapcsán említést kell tennem a De­mokrata-körről, konkrétebben a Sajtóklubról, amely sze­rény vé­le­ményem szerint a magyar „jobboldali” televíziós újságírás egyik legmé­lyebb tévútja, szégyengödre, öntömjénező/gusztustalan ál-mű­sora volt - minden vélt, valós vagy látszólagos „népszerűsége” el­lenére. Noha - a publicisztika terén - első „mesterem”, kiadóm a De­mokrata, Bencsik András volt; Iste