6. A titkos hatalom családfája            

Ha még emlékszünk középiskolai és egyetemi történelmi tanulmányainkra; abból memóriánkban a következő, nagyjából összefüggéstelen, diszkrét korszakok képe maradhatott fenn: (1) Őskor; - amelyben szőrös bundájú, majom kinézetű hordák csatangolnak a reménytelenül kopár jégkorszaki tájon, s időnként barlangrajzokat készítenek bölényekről, dárdákkal ejtenek el óriási gyapjas mamutokat, illetve kőbaltával hadakoznak egymás ellen, hogy megehessék a másik agyvelejét. (2) Ókor; - amelyben antik (maja, sumér, egyiptomi, kínai, föníciai, görög és római) civilizációk és kultúrák nőnek ki a semmiből, s hagynak ránk monumentális vagy kultikus építményeket, szobrokat (piramisok, Stonehenge, Sziriát oszlopai, stb.), melyek nagy részét, jelentésüket nem értjük a mai napig. E korok csillagászata, technikája és művészete oly’ magas szintű, hogy egyrészt mindmáig irigyelhető, vagy egyenesen utánozhatatlan, - másrészt eredetében semmi összefüggést nem mutat az őskor kannibál, félállati lényeinek vegetatív életével. (3) Középkor; - amelyben a világ legcivilizáltabb részében (Európában) a kereszténységre épülő pápaság uralkodik; megtiltva és kiirtva mindenfajta ‘világi nézetrendszert’, amely vagy a technikai tudást (a tudományt), vagy az ezoterikus, gnosztikus ismereteket (a gnózist) helyezte előtérbe a vallási tanokkal, az egyházi dogmákkal szemben. Ez a korszak ‘ismereteinkben’ mint sötét középkor szerepel, amelyben a pápai állam elnyomása folytán az emberi elme - sem a tudás, sem a szellem - nem volt képes felemelkedni s kibontakozni, bár igen jelentős művészi alkotások születtek.

Mintha csak az egész emberiség (mint mi, kamasz gimnazisták a történelemórán) szinte visszafojtott lélegzettel csak arra várt volna, hogy végre jöjjön (a francia és olasz) ‘felvilágosodás’, melynek eredményeként az ember kitörhet az Isten által felépített egyházi szellemi bunker beton-karámjából, s végre felvirágoztathatja az Istentől és az egyháztól megszabadított ember technikai civilizációját, a hatalom és a gazdagság földi paradicsomát, amit később demokráciának neveztek el. Az emberiség korábbi történelmi korszakainak ismeretlensége, összefüggéstelensége megalapozza a gyanúnkat, hogy az áltudományos ingoványra oly’ lelkesedéssel nagyhirtelen ráépített ‘szellemi felvilágosodás’ fundamentum nélküli tákolmány lesz csupán, mely az emberiség felszabadulása helyett újabb eltéphetetlen gúzs és béklyók korszakát vetíti előre; olyanét, amelyben az Istennek tulajdonított rabság intézményét az ember ember általi kizsákmányolásának, rabszolga életmódba taszításának szisztémája s rendszere veszi át, s amelyben olyan bűnök, tömeges erkölcsi és fizikai halál vár ránk, melyből csak a fejvesztett előre menekülés az egyetlen, ámde látszat-kilábalás. Újra csak a semmiből; - kinő egy láthatatlan, új hatalom, egy rejtőzködő elit, amely egyrészt ‘maga alá gyűjti’ a Föld valamennyi eredeti és megtermelt gazdagságát, másrészt magának követel minden ősi, illetve minden újonnan felhalmozott tudást és jogot, hogy újra csak egy közös karámba terelje a sokmilliárd emberből álló ‘juhnyájat’. De most már nem közvetlenül az Isten ‘uralma alatt’, s neki szolgálva, - hanem az egy igaz Istent megtagadva bár, de ‘tradicionális hatalmát’, szakralitását önmaga legitimációja céljából használva fel. Mint Zelnik József egy könyvében olvashatjuk: „A Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy hatalma megőrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.”

Amiről beszélünk, a rejtőzködő háttérhatalom minden határon túli koncentrációja, amelynek végeredményeként a világ minden vagyona, jóléte és kompetenciája néhány tucatnyi dinasztia (néhány száz ember) kezében összpontosul, akik ősi származásukra, ‘jogfolytonosságukra’ hivatkozással világállamot, világuralmat hoznak létre. Döntésüket, s világhatalmuk fokozatos kiépítését azzal indokolják, hogy a Föld ökoszisztémája, népessége, civilizációja és lakóinak életminősége már csak a központi világhatalom révén őrizhető meg, - minden más esetben az anarchia, a káosz, a világháború, természeti katasztrófák és ökológiai összeomlás következik. Valójában a rejtőzködő elit a saját életszínvonalát igyekszik óvni; - mindenki mástól, akik (például: a Távol-Kelet, Afrika) már nem érhetik el ugyan-azt az életszínvonalat, mert ahhoz a Föld lehetőségei már valóban korlátozottak. Ezért az uralkodó elit a Világállam nevű betonbunkerba, a tartós védekezésbe ‘vonul vissza’, rendezkedik be, hogy hatalma végső s végleges központosításával védje ki az egyébként menetrendszerűen bekövetkező világforradalmat.

A hatalom koncentrációjához azonban ősi, szakrális legitimitásra van szükségük; melynek gyökerei a középkorból erednek, szökkennek szárba, majd a történelmi újkor kezdetén (1642-től) terebélyesednek ‘családfává’, a háttérhatalom család-fájává, - Jim Marrs leírása szerint a polgári forradalmaktól egészen napjainkig:

Jim Marrs ‘Titkos uralom’ könyvének ‘A vezér színre lép’ kezdetű fejezetéből:
„Eckart, a Thule Társaság tagja, a Német Munkáspárt vezetőjét egy katonai hírszerzőügynök személyében találta meg, akinek eredetileg az volt a feladata, hogy beszivárogjon a pártba - a személy osztrák születésű bukott festő volt, akit Adolf Hitlernek hívtak, és akit egy alkalommal ‘az illuminizmus gyermekének’ neveztek. Tény, hogy Hitler mennyire osztotta Eckart érdeklődését a transz-cendens és okkult dolgok iránt. Ausztriában töltött gyermekkorában a Német Lovagrendről szóló meséken nőtt fel. Az I. világháború előtt szűkölködő bécsi festőként élő Hitler gyakran látogatta a könyvtárakat és az antikváriumokat, elméjét ezoterikus tanokkal és zsidóellenes propagandával tömte meg. Hegel  és filozófiája nagy tisztelőjeként tanulmányozta az ókori történelmet, a keleti vallásokat, a jógát, az okkultizmust, a hipnózist, a teozófiát és az asztrológiát. ‘Noch dazu’; - hallucinogén drogok fogyasztásával kereste megvilágosulását. Ravenscroft szerint: „Bécs óvárosában, a könyvesbolt kicsiny hátsó irodájában fedte fel Hitler előtt Pretzsche, a bolt tulajdonosa a Grál keresését körülvevő asztrológiai s alkímiai szimbolizmust. A sötétlelkű púpos ember ugyanott adta át szörnyű tanítványának azt a drogot, amely megidézte az aztékok látnoki képességeit: a mágikus peyote-ot, melyet istenként tiszteltek.” Az egykori brit kommandóstiszt arról is ír, hogy Hitler Bécsben lett az úgynevezett ‘Végzet Lándzsájának’ a fanatikusa. A lándzsa állítólag egy római katonáé, Gaius Cassiusé volt, aki Longinus néven vált ismertté. A legenda szerint Longinus ezt a lándzsát döfte a keresztre feszített Jézus oldalába, - irgalomból, hogy megrövidítse a haláltusáját. Az ugyanennek a fegyvernek tartott lándzsa a mai napig a bécsi Hofburg Múzeumban van kiállítva. Az ifjú Hitler itt hallott először arról a legendáról is, hogy aki megszerzi a Szent Lándzsát, az irányítja a világ sorsát. Ravenscroft „A Végzet Lándzsája” című könyvében a germán történelem és folklór számos elemének segítségével Hitlert és a lándzsát olyan háttérbe helyezi, amelyet átsző a mágia, az okkultizmus és a titkos társaságok jelenléte. (...) Hitler transzba esett a lándzsa közelében, miközben egy nem emberi lénnyel próbált gondolatátvitel útján kapcsolatba lépni. „Hitler lelkiélete abban a pillanatban, amikor ez az idegen lény beléköltözött, még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy mindvégig a tudatában legyen önmagának és környezetének.” Ezt a transzszerű tudatátvitelt Adolf Hitler egyik beszédének hallgatója is lejegyezte: „Másfél óráig csak beszélt és beszélt, mintha csak megakadt volna a tű a lemezen, egészen addig, míg végül teljesen ki nem fáradt (...), majd amikor befejezte, és már alig kapott levegőt, újra csak egy egyszerű s kedves emberként ült le. Olyan volt, mintha egy másik sebességbe kapcsolt volna. És nem volt köztes állapot.” Hitler maga is utalt az őt uraló metafizikai hatalomra. Sok társának említette, hogy ‘belső hang’ irányítja és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Ugyancsak a Bécs városában töltött idő alatt találkozott Hitler Jörg Lanz von Liebenfelsszel, az Ostara okkultista és erotikus magazin kiadójával. Ez a ciszterci szerzetes, aki a titkos, antiszemita Új Templomosok Lovagrendjét alapította, tanítójával, Guido von Listtel együtt a középkori Teuton Lovagrend testvériségét akarta feltámasztani, amely a horogkeresztet használta jelképként. Akármit tanult Hitler Bécsben, nagyon megváltoztatta őt. Korábban jámbor katolikus kóristafiú volt, aki pap akart lenni, most nyíltan vallásellenessé vált; egyesek még sátánizmussal is megvádolták. Epperson a következőket fedte fel: „A horogkereszt a Thule Társaság és a Náci Párt szimbóluma volt; valami köze volt a Napisten egyik jelképéhez is; - a Napisten viszont Lucifer szimbóluma.” A sátánimádás vádját és Hitlernek a természet-felettibe vetett fanatikus hitét látszik igazolni az a vers is, amelyet még 1915-ben, a német hadsereg katonájaként a nyugati fronton írt. A költemény John Toland Adolf Hitler című könyvében is megjelent:

„Gyakran megyek keserű éjszakán
Wotan tölgyéhez a csendes tisztásra,
Sötét erőkkel egységre lépni -
A Hold rúnát* rajzol varázsigéjével,
És mindenkit, ki napközben oly magabiztos,
Kicsivé tesz mágikus formulájával!” 

Kiegészítő okulásul rövid betét-idézet következik Jim Marrs: ‘Titkos uralom’ című hivatkozott könyvéből, „A Halálfejes Rend” alcímmel: „A Halálfejes Rend (Order of Skull and Bones - szó szerint fordítva: a Koponya és Csontok Rendje) egy szupertitkos testvériségi rend, amely kizárólag a Yale Egyetemen található meg. Elképesztő mennyiségű kormánytisztviselőt adott Amerikának, akik egytől-egyig a testvéreik globalista céljait szolgálták más titkos szerveződésekben. (...) Sutton és mások is azt állítják, hogy ez a titkos társaság egy korábbi német titkos szervezet amerikai részlege. A csoportot különféle neveken is említik: ‘322-es Részleg’, ‘A Halál Testvérisége’, ‘A Rend’; azonban a legismertebb neve: ‘Halálfej’. A Rend amerikai részlegét William Huntington Russell tábornok és Alpfonso Taft alapította meg a Yale Egyetemen 1832-ben. Taft 1876-ban had-ügyminiszter, majd igazság-ügyminiszter, később oroszországi nagykövet lett. Az ő fia volt az a William Howard Taft, aki az Egyesült Államok elnökeként és a Legfelsőbb Bíróság elnökeként is szolgált. Russell a connecticuti törvényhozás tagja lett. Az ő családja állt a Russell and Company cég középpontjában, mely Boston legnemesebb ‘kékvérű’ családjainak kezében volt, akik a rabszolga-kereskedelemből, majd az ópium-csempészetből gazdagodtak meg a XIX. század elején. Több kutató a fenti dicstelen múlttal is magyarázza, hogy ‘A Rend’ a kalózok jelképét tette meg a jelvényének: a halálfejet - a koponyát, az alatta keresztben elhelyezett lábszárcsontokkal. Ezt a jelképet eredetileg még a régi templomos lovagok használták zászlóikon. Sutton szerint ‘A Rendet’ még Russell hozta át Németországból a Yale-re. (...) Egy röpirat, mely ‘A Halálfejes Rend’ egyetemi főhadiszállásán (a ‘Sírkamrá’-ban) egy rivális titkos társaság által 1876-ban lefolytatott vizsgálat részleteit írta le, a következőket állította: ‘Alapítója (Russell) egyetemi évei alatt Németországban járt, és szoros barátságot kötött egy német társaság vezető tagjával. Ezután az egyetemre már azzal a fel-hatalmazással tért vissza, hogy itt is létrehozzon egy részleget. Így jött létre a ‘Halálfej’. A hivatkozott titkos német társaság valószínűleg nem más volt, mint a hírhedt és rejtélyes ‘Illuminátusok’. (...) A Rend hivatalos halálfej-jelvénye volt ugyanis az Illuminátusok hivatalos jelképe is. Ecke egyenesen azt állította: ‘A Rend’ tehát nem más, mint az ‘Illuminátusok’ álruhában. A beavatási szertartás jelképrendszere legalábbis a szabadkőművesekkel való közeli kapcsolatra látszik utalni. (...) Sutton feljegyezte, hogy a Halálfejes Rend aktív tagságát egy körül-belül 20-30 családból álló mag adja. (...) (Whitney, Lord, Phelps, Wadsworth, Allen, Bundy, Adams; - Rockefeller, Harriman, Payne, Davison, stb.) Ezek a családok az Óvilágból hozott örökségüket, vérvonalukat akarják megőrizni. Előre elrendezett házasságokat köttetnek gyermekeikkel, hogy ‘megóvják, nemesítsék’ a kvázi-kékvérűek vonalait, akik öröklött vagyonukat és hatalmukat a kábítószer-csempészetnek, rabszolga-kereskedésnek, illetve a jól eltervezett házasságoknak köszönhetik. Ezek az összekeveredett családok segítik és támogatják egymást a pénzügyi, politikai s genetikai hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben. (...) Számos nagy nevet köthetünk a Halálfejes Rendhez, például Low, Forbes, Coolidge, Delano, Taft, Stimson, stb. A közelmúlt befolyásos tagjai közt van George Bush volt elnök is. (...) Tarpley és Chaitkin úgy látta, hogy ez az egész nem holmi diákklub: ‘A XX. század borzalmainak hosszú listájából igen sokat köszönhetünk a tehetős angolbarát amerikai családoknak, melyek átvették a Halálfejes Társaság felett az irányítást, és annak politikai toborzóirodájaként használják. Főleg a Harriman, Whitney, Vanderbilt, Rockefeller családokról van szó, - meg ügyvédjeikről: a Lordokról, a Taftokról és Bundykról.’ Más kutatók szerint a Halálfejes Rend az Új Világrend hatalmi központja. A szervezetet egyesek a Külkapcsolatok Tanácsába (CFR), a Bilderbergbe és a Trilaterális Bizottságba vezető útnak nevezték. (...) Az 1980-as elnökválasztások idején a felszínre kerültek ‘A Rendet’ övező ellentmondások. Lyndon H. LaRouche, az amerikai Munkáspárt (Labour Party) korábbi elnöke támadta George Bush republikánus elnökjelöltet ‘a Rendhez’ fűződő kapcsolata miatt: ‘A Halálfejes Rend nem csupán egy diáktársaság, nem is csak valami különleges öregdiákok klubja a hozzá tartozó halandzsával. Ez egy nagyon komoly, nagyon elszánt kultuszszerű összeesküvés az USA alkotmánya ellen. Akárcsak a Cambridge-i Apostolok esetében, úgy a Halálfejes Rend beavatottja is egész életére a brit titkos hírszerzés elkötelezett ügynöke lesz.’ (...) Az intézményi részvényesekről elvégzett egyik legalaposabb vizsgálat jelentése kimutatta: ‘A gazdaságban a pénzügyi intézetek dominálnak; - s ezek mind a Morgan-Rockefeller komplexum részét képezik, kiterjedt kapcsolati rendszeren keresztül fonódtak össze vele.’ (...)  Gibson szerint: ‘A Morgan-cég különböző igazgatótanácsi tagjai az USA 100 legnagyobb vállalata közül 31-nek az igazgatótanácsában benne voltak.’ (...)
Az átfedés a 100 legnagyobb vállalat között igen sűrű szövésű kapcsolatrendszert jelent, amit csak megerősítenek a zártkörű klubokon, közös iskolai háttéren, házasságokon, valamint a Külkapcsolatok Tanácsában, a Halálfejes Rendben, a Trilaterális Bizottságban és az Üzleti Tanácsban betöltött tagságon keresztül fennálló gyakori kötődések.’ (...) Csakúgy, mint más titkos társaságok esetében is, sok az árulkodó kapcsolódási pont a Halálfejes Rend és a CIA között. (...) A Yale minden más egyetemnél jobban rányomta bélyegét a Központi Hírszerző Szolgálatra. A CIA-nek olyan hangulata van, mint egy osztálytalálkozónak.”

David V. Barrett írja a ‘Titkos Társaságok’ című könyvében: „Egy újabb keletű elmélet a templomosokat és a szabadkőműveseket egy rejtőzködőbb szervezeten keresztül köti össze. Baigent, Leigh és Lincoln sokat vitatott bestsellere, ‘A szent vér és a Szent Grál’ az alábbiakat írja: „Volt a templomos lovagok mögött egy titkos rend, amely a templomosokat katonai és adminisztratív szervükké tette. Ez a rend, amely változatos neveken működött, leginkább Prieuré de Sionként (‘Sioni Priorátus’) ismert. A nagymesterek sorozata irányította, akiknek nevét megtaláljuk a nyugati történelem és a kultúra legkiválóbbjai között. Bár a templomosokat szétzúzták és feloszlatták 1307 és 1314 között, a Prieuré de Sionnak nem esett bántódása.” Michael Howard ‘Az okkult összeesküvés - a misztikusok, templomosok, szabadkőművesek és az okkult társaságok titkos története’ című munkája értelmesebb, mint a tárgykörben írottak többsége. Azon kevés alkalmakkor, amikor megemlíti a Prieuré de Siont, körültekintően az alábbiakhoz hasonlóan fogalmaz: „A Priorátus alapítása állítólag a gnosztikus adeptusig, Ormusig vezethető vissza, aki Kr. u. az első században élt”; vagy „azt kell hinnünk, hogy a Sioni Priorátus elősegítette annak az eretnekségnek az elterjedését, hogy Jézus túlélte a keresztre feszítést.” Lionel Fanthorpe a kevés sci-fi írók közé tartozik, akik tagjai valamelyik szent rendnek. Ő még óvatosabb a Prieuré de Sionnal kapcsolatban: „Lehet, hogy a világ legrégebbi, leghatalmasabb, legjelentékenyebb titkos társaságainak egyike; de lehet, hogy a templomos lovagok egy belső csoportjának legutolsó, töredékes nyoma; - vagy lehet egy tökéletesen ártatlan, tiszteletre méltó és prózai baráti társaság; és lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek.” Talán érdemes megjegyezni, hogy a templomosokról szóló komolyabb történelmi munkák közül egy sem említi meg a Prieuré de Siont, még futólag sem. Vezető szabadkőműves szakértőként John Hamill az alábbiakat fűzi ezekhez: „Tudomásom szerint a Prieuré de Sionra sehol nem utaltak ‘A Szent vér és a Szent Grál’ (idézett mű) megjelenése előtt. Bizonyosan mondhatom, hogy a szabadkőműves szakirodalomban nincs rájuk utalás.” Pusztán az, hogy tudjuk, vagy legalábbis erősen gyanítjuk, hogy az ‘ősi’ templomos rendek, rítusok többségét egy végből szabták a XVIII. században, még természetesen nem jelent egyet azzal, hogy nem lehetett egy nagyon titkos társaság, amely a templomosok óta (vagy éppen Krisztus óta!) teljesen szem elől rejtve létezik. (...) De talán még gyanakvóbbaknak kell lennünk, ha a Rend nagymestereinek listái olyan nagyságokat tartalmaznak, mint: Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugo, Claude Debussy és Jean Cocteau.”

 „Az ispotályosok 1070-ben, az első keresztes hadjárat előtt kezdték meg működésüket. Néhány olasz kereskedő kórházat alapított Jeruzsálemben, Szent Jánosnak szentelve. Miután 1099-ben a keresztes lovagok elfoglalták a várost, - az ispotályosok renddé alakultak, nagymestert választottak. Eredetileg nem voltak katonai rend, ámde a Szent János Lovagjainak Rendje egyre inkább katonai jelleget öltött, amint a templomosok befolyása növekedett. A Szentföld elvesztével az ispotályosok (és a templomosok) Ciprus szigetére szorultak vissza. A templomosok szétverése (1307-1314.) után vagyonuk nagyrészt az ispotályosokhoz került, ami csak tovább erősítette az amúgy is befolyásos rendet. Az ispotályosok ezután Rodosz szigetére kényszerültek költözni. Amikor a törökök 1522-ben, három ostrom után átvették az uralmat a sziget fölött; a rend Málta szigetére költözött, ahol pedig felvették a Máltai Szuverén és Katonai Rend, egyszerűbben a Máltai Lovagrend nevet. Ma a máltai lovagrend központja Rómában található, és a pápa közvetlen fenn-hatósága alá tartozik. A rendet több mint negyven ország független nemzetnek ismeri el. A ‘Jeruzsálemi Szent János Lovagjai’ nevű, különálló brit szervezet egy Londonban székelő protestáns rend, amelynek feje a mindenkori angol uralkodó. David Icke szerint: ‘A katolikus és a protestáns tagozat a legfelsőbb szinten ugyanaz a szervezet. Mind a három rend ugyanolyan tevékenységet folytatott, beleértve a banktevékenységet, - és ugyanazokat a könyörtelen és gátlástalan módszereket alkalmazta, hogy elérje céljait.’ A XX. századi jeles amerikai személyiségek közül olyanok álltak vagy állnak kapcsolatban a Máltai Lovagrenddel, mint a CIA két néhai igazgatója, a Chrysler elnök-vezérigazgatója, az USA vatikáni nagykövete, egykori külügyminisztere (Haig). Az Actio Catholica vezetőjét, dr. Luigi Geddát a Máltai Lovagrend kitüntette munkájának elismeréséül, melyet a Vatikán, a CIA, az Európai Mozgalom (Joseph Retinger, ‘a Bilderberg-csoport atyja’ szervezete) közötti együttműködésben végzett. ‘Ma a Máltai Lovagrendet a Vatikán és a CIA közti legfontosabb hírvivő csatornának tekintik.’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln: ‘Manapság nem kevesebb, mint öt szervezet létezik, mely valamilyen formában a templomosok közvetlen örökösének vallja magát. Az ispotályosok, a Máltai Lovagrend, a Szent János Lovagjai, a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek, és talán még néhány szervezet - ezoterikus tudásukat a Salamon temploma alól megszerző templomosokhoz vezetik vissza mind. Ahogy ezek a csoportok egyre inkább  összefonódtak, a tagságuk is egybemosódott. A templomosok vagyonának skóciai elhelyezése ‘valami egészen szokatlan dologgal párosult, amit a történészek szinte teljesen figyelmen kívül hagytak. (...) Skóciában a XIV. és a XVI. század közti időszakban, több mint kétszáz évig a templomosok minden jel szerint egyetlen szervezetet alkottak az ispotályosok rendjével.

Ennek következtében ekkoriban számos utalás található egy egyesült rendre, amely a ‘Szent János Lovagjai és a Templom Rendje’ nevet viseli. A máltai lovagok épp a Vatikánnal kötött szövetségnek köszönhetően átvészelték a középkori üldöztetéseket, sőt néhol részt is vettek az Egyház ellenségeinek üldözésében. Hasonlóképpen Európa számos királyi családja, akik maguk is a Merovingok és más dinasztiák trónját bitorolták, együtt a Vatikánnal, közösen munkálkodtak a status quo fenntartásán. E királyi családokat néha a ‘Fekete Nemesség’ névvel illetik.”

7. A templomosok utódai

„Bár Jacques de Molay halála (1314.) a templomosok nyílt hatalmának végét jelentette, biztosnak tűnik, hogy a rend fennmaradt és más titkos társaságokba olvadt. ‘A mai történelemkönyvek és lexikonok majdnem kivétel nélkül azt írják a rendről, hogy a XV. században véglegesen megszűnt. Csakhogy nincs igazuk - írta Gardner -, mert a ‘Jeruzsálemi Templom Lovagi Katonai Rendje’ (a templomosok legújabb megnevezése!), amely megkülönböztetendő a később megalakult szabadkőműves templomosoktól, mind a mai napig is virágzik az európai kontinensen és Skóciában.” Majd Jim Marrs így folytatja: „Picknett és Prince egyetértett ezzel: ‘A templomos lovagok hatósági elnyomatásának sötét korszakát követően a lovagrend egy földalatti mozgalommá alakult, és számos szervezetre azután is jelentős hatást gyakorolt. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek neve alatt a templomosok - az általuk megszerzett tudással egyetemben - továbbra is fennmaradtak.’ A templomosok mögött pedig a világ egyik legrejtélyesebb titkos társasága húzódik meg, amely nem csak a politika iránt mutatott élénk érdeklődést, hanem az általánosan elfogadott vallási tanoktól eltérő nézeteket is vallott. Ez a csak kevéssé ismert társaság: a Sioni Rendház.

A Prieuré de Sion a világtörténelem egyik legősibb, legbefolyásosabb titkos társasága. 1956-tól itt-ott újság és folyóiratcikkek számoltak be a Languedoc- ban található Rennes-le-Chateau nevű kisvárost körüllengő ‘rejtélyről’, ami el-rejtett kincsekről szólt. A rejtélyben főszerepet játszott egy Francois Bérenger Sauniére nevű katolikus pap, akit 1885-ben bíztak meg a városka plébániájának a vezetésével. Elhatározta: helyreállíttatja a templomot, amelyet még 1059-ben Mária-Magdolnának szenteltek. 1891-ben a templomban dolgozva elmozdította az oltár kövét és felfedezte, hogy egy üreges támasztéka négy pergameniratot rejt. Megmutatta a dokumentumokat elöljárójának, Carcassonne püspökének, aki elküldte őt Párizsba, hogy keresse fel a Saint Sulpice papnevelde igazgatóját.

Azóta kiderült, hogy a papnevelde korábban a hivatalos vallási tanokat tagadó ‘Compagnie du Saint-Sacrement’ nevű társaság központja volt, mely feltehetően a Sioni Rendház fedő-szervezeteként működött. Ha ez valóban így történt, akkor már érthető, a Rendház tagjai hogyan ismerhették meg Sauniére felfedezéseit. Az iratok bármit is tartalmaztak, az életét gyökeresen megváltoztatták. Párizsból való visszatérését követően munka közben újabb felfedezést tett: egy kis kriptára bukkant a templom alatt, amely csontvázakat rejtett. A sírkő-felirat lefordított változata szerint: „Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona; ő holtan van ott.” A restaurált templomban Sauniére különös szobrot állíttatott Asmódeás démonnak, - aki „a titkok és a rejtett kincsek őrzője, és egy ősi zsidó legenda szerint Salamon templomának építője.” A helyreállított templomot telezsúfolta különös festett táblákkal, melyek közül az egyik a Jézus testét a sírboltba vivő menetet ábrázolja. A képen látható telihold kapcsán azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint gyanítható: a festmény sokkal inkább azt a jelenetet mutathatja, amikor is Jézus testét az éjszaka leple alatt kicsempészték a sírboltból. 1917. január 17-én Sauniére hirtelen szívrohamot kapott. Ez a nap volt a Saint Sulpice papnevelde hivatalos ünnepnapja (itt mutatta meg először szakembereknek a megtalált iratokat Sauniére); de ez a nap szerepelt a sírkövön is, és mindössze öt nap telt el azóta, hogy a házvezetőnője megmagyarázhatatlan okból rendelt egy koporsót. Egy környékbeli papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, ám az ‘megrendülve’ megtagadta ezt, miután meghallgatta Sauniére gyónását, amit soha nem hoztak nyilvánosságra. Marie Denarnaud (házvezetőnő) visszavonult a Villa Bethaniába, és mélyen hallgatott Sauniére viselt dolgairól. Élete vége felé járva eladta a házat egy embernek és megígérte neki, hogy megoszt vele egy titkot, mely gazdaggá, befolyásossá teszi majd. Sajnálatos módon vele is végzett egy szívroham, mielőtt átadhatta volna titkát. Ezzel indult útjára a Rennes-le-Chateau-i rejtély. „A legprózaibb feltevés szerint Sauniére egy hatalmas halom kincset talált, míg mások viszont úgy vélik, valami sokkal döbbenetesebb leletre bukkant, pl.: a frigyládára, a Jeruzsálemi Templom kincsére, a Szent Grálra - vagy még inkább Jézus Krisztus sírjára. A Sioni Rendház szerint Sauniére a Meroving-dinasztia fennmaradását bizonyító genealógiai leírásokat tartalmazó pergamentekercseket is talált.” - írta Picknett és Prince. Két dolog bizonyos: Sauniére nyilvánvalóan a birtokába jutott valaminek, amiért valaki vagy valakik hatalmas összegeket fizettek neki; - illetve láthatólag még ezt követően is kutatott  valami után, a haláláig. Az is egyértelműnek látszik, hogy egyházi feljebbvalói áldásukat adták tevékenységére, bármi is volt az valójában. A Sioni Rendház egy tisztviselője szerint Sauniére-t magas rangú egyházfiak busásan megfizették erő-feszítéseiért és hallgatásáért. Egy másik beszámoló szerint Antoine Gelis, idős pap is közel állt Sauniére-hez, és szintén jelentős pénzösszegre tett szert. Bármit tudott is Gelis, az nem derülhetett ki, mert 1897. novemberében holtra verve találták meg az otthonában. A megölésének körülményeiről szóló feljegyzések nyomtalanul eltűntek az egyházi nyilvántartásból, csak a rendőrségi és bírósági jelentésekből volt lehetséges rekonstruálni az esetet. Henry Lincoln, a brit BBC társaság televíziós dokumentumfilm-producere franciaországi szabadsága alatt olvasott a rejtélyről. Összeállt Richard Leigh regényíróval és Michael Baigent fényképész-újságíróval, hogy együtt megoldják a rejtélyt, minek eredménye: a történetről számos tévés dokumentumfilm készült, meg egy 1982-ben kiadott sikerkönyv ‘Szent vér, Szent Grál’ címmel. A könyv megjelenésével a Sioni Rendház története a nemzetközi közönség látóterébe került. Kutatásaik Rennes-le-Chateau városából, a Blanchefort családtól a templomos lovagokon és a katarokon keresztül a Sioni Rendház nevű rendhez vezettek. Egy bizonyos Bertrand de Blanchefort volt a templomos lovagok negyedik nagymestere, és egy Rennes-le-Chateau közelében lévő templomos birtokról irányította a szervezetet. Megállapították, hogy a Blanchefortok a katarok oldalán harcoltak, Bertrand pedig a templomos alapító, Andre de Montbard pártfogoltja volt. Baigent, Leigh, és Lincoln kiderítette: Blanchefort vezetése alatt sok templomos érkezett Rennes-le-Chateau-ba, ahol kiterjedt ásatásokba kezdtek. Elméletük szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a jeruzsálemi szállásuk alatt feltárt kincset biztonságos helyen el-ássák. Gyanújukat megerősíteni látszott, hogy megtudták: mikor IV. Fülöp király 1307-ben megindította a rend elleni országos letartóztatásokat, csak a Rennes-le-Chateau környékén tevékenykedő templomosok kerülték el a zaklatást. A II. világháború alatt a németek is kiterjedt ásatásokat folytattak Rennes-le-Chateau környékén, feltehetően szent relikviák után kutatva, amint ez a Steven Spielberg rendezte ‘Indiana Jones’ kalandfilmekben szerepel. A 3 brit kutató rengeteg anyagot gyűjtött a Sioni Rendházról, többek közt a francia szerző, Gerard de Sede által írt számos könyvet, aki, mint kiderült, kapcsolatban állt egy bizonyos Pierre Plantard de Saint-Clairrel, a mai Sioni Rendház tisztségviselőjével. A francia Nemzeti Könyvtárban tanulmányozták a ‘Titkos akták’ dokumentumok mikrofilm-másolatait, amelyek tanúsága alapján a Sioni Rendház a keresztes háborúk koráig vezethetők vissza, és szoros kapcsolatban állt a templomos lovagok rendjével. Az akták a Rendház részletes történetét és nagymestereinek nevét tartalmazták, és arról is beszámoltak, hogy Sauniére a Rend szolgálatában állt Rennes-le-Chateau-ban töltött évei alatt. (A dokumentumokat 1950-es évekre keltezték, de csak az 1960-as évek közepén kerültek be az állományba, ezért a hitelességükről azóta is heves vita folyik.) A Rendház-sztori bírálói úgy vélik: a társaság nem is létezett azelőtt, s az egész dolog ‘végtelen nagyzási hóbortban szenvedő királypártiak’ mesterkedése. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a VII. Lajos által az ‘Ordre de Sion’-nak adományozott alapítólevél Orléans-ban még mindig fellelhető, valamint egy 1178-ból való, a Rendet vagyonában megerősítő pápai bulla bizonyíthatóan létezik. Szerintük a Rendet érintő dokumentumok jó része megsemmisült az 1940-es orléans-i német bombázások idején. Kutatásaik során a templomos lovagrenddel és a szabadkőművesekkel kapcsolatban álló számos híres név került elő: Marie de Saint-Clair, a Rosslyn-kápolnához kötődő Henry Saint-Clair leszármazottja, aki állítólag házasságot kötött Jean de Gisors-ral, a Rendház első független nagymesterével; aztán Rene d’Anjou, aki másokkal együtt a ‘Jeruzsálem királya’ címet viselte (mely a templomos Anjou gróftól származást jelölte), és 1418 és 1480 között a Sion nagymestere volt, a nagy Leonardo da Vinci (a Rendház nagymestere 1510 és 1519 között); Robert Fludd, Sir Francis Bacon és több angol király barátja (nagymester 1595-től 1637-ig); Johann Valentin Andrea, a hesseni szabadkőművességgel kapcsolatban álló lelkész, akit még a ‘Rózsakeresztes kiáltvány’ szerzőjeként tartanak számon, és 1637-1654 között sioni nagymesterként szerepel a listán; Robert Boyle, Bacon ‘Láthatatlan Kollégiumának’ tagja, aki állítólag Sir Isaac Newtonnak tanított alkímiát, 1654-1691 között töltötte be e tisztséget; míg a köztudottan szabadkőműves Newton a beszámolók szerint őt követve, 1691 és 1727 között volt a Sion nagymestere. A ‘Titkos akták’-ban szereplő további nagymesterek jól mutatják a Rendház befolyásának a súlyát. Köztük van Charles Radclyffe, Károly Eduárd trónkövetelő herceg unokatestvére; Károly Sándor lotharingiai herceg, aki a templomos lovagrend ihlette német lovagrend nagymestereként is szolgált; sőt, Lotharingiai Miksa József bajor választó-fejedelem, Károly herceg unokafivére, Haydn, Mozart és Beethoven mentora; Victor Hugo, a lotharingiai arisztokrata író; Claude Debussy, aki olyan írókkal és költőkkel barátkozott, mint Oscar Wilde, W.B.Yeats és Marcel Proust; Emma Calve, ünnepelt operaénekes és Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Chateaui pap. Kutatásaira alapozva Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli, ‘megcáfolhatatlan történelmi ténynek’ tekinthető, hogy a Sioni Rendház az idők folyamán más-más néven ugyan, de a templomos lovagok ‘háttér titkos társaságaként’ működött, és túlélte a templomosok XIV. századi megsemmisítését. Legalábbis a ‘Titkos akták’ szerint egyes rendházi tagok - a Gisors, Anjou és Saint-Clair dinasztiák tagjai, például Hugh de Payens és Gottfried Bouillon - a templomos lovagrend alapítói közt voltak. A három szerző azt is feltételezi, hogy a Rendház ma is létezik, és ‘a színfalak mögül, az árnyékból működve szervezte meg a nyugati történelem bizonyos meghatározó eseményeit’. Azt azonban csak sejtetik, hogy a Rendház tagjai a szabadkőművesek, a Kerek-asztalok és az illuminátusok szűkebb vezetésében is szerepet kaptak. ‘A Sioni Rendház nyílt és elismert cél-kitűzése a Meroving-uralkodóház és vérvonal visszahelyezése nemcsak Francia- ország, de még más európai államok trónjára is’ - írja a szerzőhármas. Úgy tudják, hogy a Rendház tagjai a XIX. században a szabadkőművesség berkein belül tevékenykedve próbálták meg életre kelteni a Német-Római Birodalmat, amelyet a Habsburg-család és a megreformált Római Katolikus Egyház közösen irányított volna. A tervet, úgy tűnik, csak az I. világháború kitörése és az európai uralkodóházak bukása hiúsította meg. Évek során a Rendházat - mely gyaníthatóan örökölte a jeruzsálemi felfedezések eredményeit, ha ugyan nem  maga kezdeményezte az ásatásokat - nemcsak királyi vérvonalak foglalkoztatták, hanem a katarok, és a korábbi szekták eretnek tudása is. ‘Európa vargabetűs történetében drámai és összefüggő cselekményt fedeztünk fel - írta Vankin és Whalen. - A katarok egyházi üldöztetése, Róma közrejátszása a Meroving-dinasztiabeli Dagobert király meggyilkolásában, V. Kelemen pápa és a francia IV. Fülöp sikeres cselszövése a befolyásos templomosok elnyomására - mindez Jézus vérvonalának az eltörlésére tett kísérlet volt. Mégpedig azért, mert nem volt más, mint egy rivális egyház, amely a Vatikánnál összehasonlíthatatlanul szorosabban kötődött Jézus Krisztus örökségéhez.’ Korábbi munkájában Vankin amellett érvelt, hogy az Egyház eltitkolta a Jézus Krisztus életével kapcsolatos dokumentumokat, mint ahogyan erre a templomosok és a Rendház beszámolói is utalnak. ‘Két magyarázat lehetséges, hogy nem léteznek máig fennmaradt szent feljegyzések Jézus korából - írta. - Az első szerint Jézus egyáltalán nem létezett, csak kitalált személy. A második, valószínűbb változat szerint a Jézusról szóló korabeli írásokat az egyház cenzúrázta azért, hogy az ismert feljegyzések közül egy se’ állhasson ellentmondásban Jézus ‘hivatalos’ életrajzával, amely az egyház hatalmának alapot adott. Bármelyik változat igaz, Jézus élete veszélyes titkokat rejt.’ Baigent, Leigh és Lincoln idővel arra a meggyőződésre jutott, hogy a hírhedt Cion Bölcseinek jegyzőkönyve valóban a Sioni Rendházhoz tartozik. Hosszas kutatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a jegyző-könyv egy létező dokumentumon alapszik, amelyet nem egy nemzetközi zsidó összeesküvés részeként alkottak meg, hanem ‘egy szabadkőműves szervezet, vagy a szabadkőművességhez közel álló titkos társaság’ adta ki, ‘amelynek a nevében benne volt a Sion szó, és könnyen elképzelhető, hogy olyan célokat fogalmazott meg, mint a hatalom átvétele, a szabadkőműves szervezetekbe való beszivárgás és a társadalmi, politikai, illetve gazdasági intézmények irányítása.

Akár 1090-ben, akár 1099-ben alapították a Rendházat, - Jeruzsálem bevételét követően a lovagok egy részét egy apátságban szállásolták el, melyet Bouillon egy bizánci templom romjai fölé emelt a várostól délre fekvő Sion hegyén. Ez lett később ‘Notre Dame du Mont Sion’ apátság, amely után a Rend felvette a ‘Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai’ nevet. A ‘Sion’ szót a ‘Zion’ át-írásának tartják, mely maga is Jeruzsálem héber nevének átirata. Picknett és Prince szerint a Rendház és a templomosok rendje ‘gyakorlatilag egy és ugyan-az a szervezet volt, ugyanazzal a nagymesterrel az élén, amíg csak 1188-ban bekövetkezett szakadásukat követően útjuk szét nem vált’.  A Sion Rendjét 1188-ban, egy évvel azután, hogy a muzulmánok újra visszafoglalták Jeruzsálemet s a tagok visszatértek Franciaországba - átszervezték. Ekkor valamifajta szakadás következett be a Rend és a templomosok között egy Gisors nevű városban. Ettől kezdve a Rend inkább a francia Merovingok vérvonalával foglalkozott, - míg a templomosok visszaszorultak Ciprus és Rodosz szigetére, és inkább Angliával, Skóciával meg az ottani királyi vérvonallal törődtek. (Akár ebből a szakadásból származtatható a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy máig is fennálló  rivalizálása, harca.) A rendházi dokumentumok tanúsága szerint Jean de Gisors volt a Rend első nagymestere a templomosoktól való különválásuk után, amelyet ‘a szilfa kivágásának’ neveztek. A Sioni Rendház Johann Andrea révén ekkor már kapcsolatban állt a Rózsakeresztesekkel. Egy pap 1629-es feljegyzései szerint a ‘Rose-Croix Rendet’ maga Gisors alapította 1188-ban. Baigent, Leigh és Lincoln utal rá, hogy ez a kapcsolat fellelhető a ‘Titkos akták’-ban is. Egy-értelműnek tűnik, hogy röviddel az első keresztes hadjárat után az eszmék, a teológiai elvek és az ősi titkok olyan keveredése zajlott le, amelyből a Rózsa-keresztesek, a Templomosok és a Sioni Rendház születtek. A templomosokkal történt szakítás után, a XII. század közepén a Sion Rendje számára nagy rend-házat alapítottak Orléans-ban, VII. Lajos alapítólevelével. Történetének azóta eltelt időszakát titokzatos homály fedi. Újkori létének első nyilvános bizonyítéka 1956. júliusában látott napvilágot, amikor egy bizonyos ‘Prieuré de Sion nevű szervezetet jegyeztek be a francia hatóságok, amely úgymond’ ‘a tanulás és a tagoknak történő kölcsönös segítségnyújtás’ szándékával jött létre. A bejegyzett cím azonban már ekkor is lenyomozhatatlan volt, s a csoportról keveset lehetett megtudni. Nagyjából ebben az időben a Rendház közel tízezres tagsággal bírt, különböző ‘fokozatokra’ osztva, a nagymesterrel az élén. Újabb dokumentumok kerültek nyilvánosságra, de csak kisebb példányszámú magánkiadványokban. ‘Bármilyen céllal adták ki őket, biztosan nem a pénzügyi nyereség reményében’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln, akik egyre inkább meg voltak győződve, hogy a Rendházzal kapcsolatos információk tudatosan adagolt kiszivárogtatása ‘egy kiszámított taktika része, valamiféle döbbenetes, meghökkentő leleplezés elő-futára’. A három szerző írta: egy 1981-es, francia lapokbeli közlemény szerint nem mást választottak meg a Rendház nagymesterének, mint Pierre Plantardt és ‘ez döntő lépés a Rend felfogásának, a világhoz való viszonyának fejlődésében, hiszen a Prieuré de Sion 121 tisztviselője a pénzügyi körök vagy a nemzetközi politikai, filozófiai társaságok szürke eminenciása; Pierre Plantard pedig II. Dagobert révén közvetlen leszármazottja a Meroving-dinasztiának.’ A néhai Plantard egész élete során közeli kapcsolatban állt a Rendházzal. Nemcsak, hogy egyes kiválasztott kutatók számára ő volt a Rendházat érintő információk forrása, hanem ráadásul Rennes-le-Chateau környékén volt egy birtoka, apja pedig állítólag jól ismerte Sauniére-t. Úgy tudják, a II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, és a háború vége felé a Gestapo több mint egy évig fogva tartotta. Érdekes módon a háború vége körül Hitler ellen szőtt össze-esküvés egyik tagjának fedőneve ‘Szürke eminenciás’ volt. Már 1958-ban André Malraux francia miniszterrel együtt segítette megszervezni a mozgalmat, amely visszahelyezte Charles de Gaulle-t a hatalomba. Plantard tehát nyilvánvalóan nem holmi átlagember volt. Állította, hogy a Rendház valóban birtokában van a Salamon-templom elveszett ‘kincsének’, és azt tervezi, hogy visszajuttatja ‘a megfelelő időben’ Izraelbe. Azt is kijelentette, hogy a közeljövőben visszaállítják a királyságot Franciaországban és más országokban is. Robert Richardson a Gnosis Magazin 1999-es tavaszi számában azt állította, hogy az egész Rendház-történet egy ‘szélhámosság’. Plantard-t szegről-végről kapcsolatba hozta a háború előtti ezoterikus szervezetekkel és arra következtetett, hogy ‘a Sioni Rendház csalárd történetét, hamis vérvonalát a könyvtárakban bárki által hozzáférhető temérdek ezoterikus írás felhasználásával alkották, saját irataikat ezek közé csempészve’. Bár Richardson is megerősíti, hogy egy ‘Sioni Rendház’ nevet viselő katolikus monostori rend valóban működött a keresztes hadjáratok korában Jeruzsálemben; ez szerinte beleolvadt a jezsuitákba és 1617-re teljesen eltűnt. A véleménye szerint Plantard és az ‘Alfa Galatáknak’ nevezett csoport más jobboldali tagjai ötlötték ki a Rendház történetét ‘azáltal, hogy hamisított történelmi beszámolókat helyeztek el könyvtárakban, illetve hazugul kapcsolatba hozták magukat ősi ezoterikus csoportokkal; elbitorolták a háború előtt működő ezoterikus körök örökségét’. ‘A Rendház legtöbbet a Templom és a Grál Rózsa-keresztjének Rendjétől lopott, amelyet Josephin Peladan alapított 1891-ben. Ez a csoport bensőséges kapcsolatban állt Rennes-le-Chateau igaz történetével.’ - így Richardson. Peladan titkárát, a skótrítusú szabadkőműves Montit (Izrael grófját) elítélte a francia Szabadkőműves Nagypáholy, mert jogtalanul viselte a nemesi rangot. Plantard-t ugyanezzel a kegyetlen váddal illette: ‘nagyon is el-képzelhető, hogy az Alfa Galaták (és így Plantard is) Monti csoportjának fedő-szerve volt, s a csoport fennmaradt, végeredményben egy olyan tervet léptetve életbe, amelyet aztán a Sioni Rendház álcája alatt valósítottak meg’. Picknett és Prince, bár szintén nem adtak hitelt a Meroving-vérvonal fenntartásáról szóló történetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy ‘az egyértelmű hazugságok, a köntörfalazás és a ködösítés füstfüggönye mögött végig ott húzódik egy nagyon komoly, határozott szándék’.”

Idézet Jim Marrs könyvének ‘A Merovingok’ című fejezetéből:
„A frank Meroving-uralkodóházat a tradíció a mai Franciaország első királyi nemzetségeként tartja számon. Franciaország a nevét a frankokról kapta, és első királyukat, Franciót Noé leszármazottjának tartották. Francio nemzetsége a legendás Trója városából vándorolt el, Északnyugat-Törökországból, magával hozva Galliába a királyi vérvonalat. A letelepedésük helyét - szülővárosuk után - Troyes-nak nevezték el. A ‘Meroving’ szó Meroveusra (másképp Merowig vagy Merovech) utal, I. Childeric száli frank uralkodó atyjára. A kutató Gardner szerint Meroveus az apján, Chlodión és Arimateai Józsefen keresztül Jézusig vezette vissza családfáját. ‘A részletes korabeli feljegyzések ellenére Meroveus király származása furcsán összekavarva jelenik meg a szerzetesek krónikáiban. - írja Gardner. Meroveus Chlodio törvényes fia volt, - ámde Priszkosz Rhetor történetíró szerint mégis egy ‘Bistea Neptunis’ (tengeri szörny) nevű rejtélyes teremtmény nemzette. Meroveus királyban és papi örököseiben nyilvánvalóan volt valami különleges, hiszen megkülönböztetett tisztelet övezte őket, és híresek voltak ezoterikus és okkult tudásukról.’ Egyes szerzők azt feltételezik, hogy a ‘tengeri szörny’ története annak a felfogásnak a hibás értelmezéséből fakad, hogy Meroveus félig hal volt, a hal pedig a Krisztust jelképező egyik legrégebbi szimbólum. Gerard de Sede, francia szerző kijelentette sokakat megdöbbentve, hogy a Merovingok valójában földönkívüli teremtmények leszármazottai voltak, akik az ősi izraeliták egy kiválasztott csoportjával keveredtek. Ez a feltevés összecseng David Wood elképzelésével, miszerint a királyi vérvonal, és maga az egész emberiség egy földönkívüli ‘felsőbbrendű faj’ leszármazottaiból áll. A Sioni Rendház ‘Titkos aktái’ szerint a Merovingok ősei zsidók voltak. Picknett és Prince úgy tudja: a Merovingok valójában ‘Benjámin elveszett törzse, akik először Görögországba, majd Németföldre vándoroltak, ahol sicamberekként  váltak ismertté’. Mások kiemelik, hogy a térségben oly’ nagy volt a keveredés, hogy a ‘gót’ és a ‘zsidó’ kifejezés egyet jelentett. A ‘Titkos akták’ szerint Jézus és Mária-Magdolna utódai Dél-Franciaországban letelepedve házasságokat kötöttek a sicambriai frankokkal és így megalapították a Merovingok királyi nemzetségét. A Rendház tagjai szerint a Sauinére által Rennes-le-Chateau-ban megtalált papírtekercsek olyan genealógiai tényeket tartalmaztak, amelyekben a Meroving-nemzetség egészen az Európában ma élő leszármazottjaikig nyomon követhető (beleértve a titokzatos Pierre Plantard-t is). Septimania első királya egy zsidó születésű frank nemes, Theodorik volt (a Grálról szóló legendák ‘Aimeri’-ként említik), akit még ‘Kis Pippin és a bagdadi kalifa is Dávid királyi házának magjaként ismert el’. Sokak szerint maga Theodorik is Meroving volt.

„Jézus Júdea törzséből és Dávid királyi házából származott. Úgy mondják, Magdolna Franciaországba magával vitte a Grált: ti. a ‘Sangraal’-t, vagyis a ‘királyi vér’-t (mai francia nyelven a ‘Sang Royal’-t)” - írta Baigent, Leigh és Lincoln, majd így folytatták: „És a VIII. században Dél-Franciaországban volt egy Júdea törzséből és Dávid királyi házából származó uralkodó (Gellone, Theodorik fia), akit a zsidók királyának neveztek. Ez az uralkodó nemcsak hithű zsidó, hanem Meroving is volt.” I. Khlodvig 496-ban áttért a keresztény hitre, miután katolikus felesége, Klotilde ösztönzésére egy sorsdöntő és végül győzelmet hozó csatában Jézus segítségét kérte. Ez akkor történt, amikor az ariánusokkal folyamatosan harcoló római egyház befolyása éppen hanyatlóban volt. Az arianizmus Arius alexandriai pap után kapta nevét, és azt tanította, hogy Isten teremtett mindent, beleértve Jézust is, aki ezért nem Isten, hanem mennyei tanító - Messiás. Ez a nézet, amelyet a dél-franciaországi Magdolna-tradíció is megerősíthetett, jelentős népszerűségre tett szert abban az időben. Az arianizmus megfékezésére Nagy Constantinus római császár Kr. u. 325-ben összehívta a niceai zsinatot. Amikor Arius kiállt, hogy megvédje tanait, valaki ököllel arcába csapott. A római egyház szigorú ellenőrzése alatt álló zsinat kinyilatkoztatta, hogy Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromsága; Ariust és követőit száműzték. ‘Most már csak két tárgya lehetett az imádatnak - írta Gardner -: az isteni Szentháromság, illetve maga a császár, aki az új megváltóként lépett elő. Ha valaki ezt a legkisebb mértékben is vitatta, rögvest eretneknek nyilvánították. Azokat a keresztényeket, akik Jézust továbbra is ‘a Messiás Krisztusként’ tisztelték - a birodalmi egyház pogányoknak bélyegezte.”

A római rendeletek ellenére az arianizmus eztán is nagy hatású maradt Nyugat-Európában. „Ha a Khlodvig előtti korai Merovingok egyáltalán nyitottak voltak a kereszténységre, feltehetően a szomszédos vizigótok és a burgundok ariánus kereszténysége állhatott a legközelebb hozzájuk” - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. Majd amikor Khlodvig megkeresztelkedve a katolikus hitre tért át, katonáinak közel a fele követte példáját. „Ezután egy nagy megtéréshullám vette kezdetét, ami megmentette a római egyházat az elkerülhetetlen összeomlástól - írta Gardner. Ha Khlodvig király nem keresztelkedik meg, könnyen elképzelhető, hogy ma a Nyugat-Európában uralkodó vallás az ariánus kereszténység lenne, és nem a katolicizmus.” A római egyház Khlodvigot az ‘új Contastinusnak’ kiáltotta ki, hűséget fogadott neki s utódainak - igaz, ezt hamarosan megtagadta. Khlodvig 511-ben bekövetkezett halálakor a birodalmán négy fia osztozott: Theodorik, Chlodomer, Childebert és Chlotar. A Meroving-királyok jelvénye a hal (itt is Jézus jelképe), Júdea oroszlánja (ami szintén a héber örökségre utal) és a liliom (a francia uralkodóház későbbi szimbóluma) volt. A testvérek közti viszályok ellenére a Meroving-birodalom egyre csak terjedt: magában foglalta a földközi-tengeri partvidéken a Provence valamint Spanyolország között fekvő Septimaniát, és északra Szászországig, keletre pedig Bajorországig nyúlt. 561-re a birodalmat Khlodvig unokái: I. Charibert, Guntram, Sigibert és I. Chilperich osztották fel maguk között. A testvérek elődeikhez hasonlóan intrikáltak egymás ellen, ami meggyengítette a birodalmat, és ezt a szomszédos államok hamar ki is használták. I. Chilperich fiának, II. Chlotarnak sikerült a birodalom egységét valamelyest visszaállítania 613-ra. Az ő fiát, Dagobertet viszont öt éves korában elrabolták, és egy, az írországi Dublin közeli monostorba vitték. Itt taníttatták; később pedig nőül vette Matilde kelta hercegnőt. Miután váratlanul visszatért Franciaországba, elődeinél is hatásosabb lépéseket tett a Meroving uralom megszilárdítására; - ámde 679-ben egy vadászat alkalmával Heristali Pippin kíséretének egy tagja meggyilkolta. Pippin Dagobert saját tisztviselője volt, aki szoros kapcsolatokat ápolt Rómával. A pápai hatóságok - Gardner szerint - szándékosan összezavarták a Merovingok történetét, hogy a saját hatalmukat és tekintélyüket megőrizzék. „Ez pedig elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy a Dagobert életéről szóló leírásokat úgy eltüntették, - szinte még a krónikákból is teljesen hiányzik. Életének a valóságos adatai még ezer évig rejtve maradtak a nyilvánosság előtt. Ekkor derült ki, Dagobertnek volt egy Sigebert nevű fia, aki 679-ben megmenekült Pippin háznagy karmai közül. Apja megöletése után Sigebertet anyja languedoc-i házába, Rennes-le-Chateau-ba vitték. Idővel a Sigeberttől származó trónfosztott Meroving-vévonalból megszületett a híres keresztes lovag, Gottfried Bouillon, a Szent Sír Védelmezője.” - írta Gardner.

Itt egy újabb kapcsolat érhető tetten a Sioni Rendház, a templomos lovagok és a jézusi vérvonalról szóló korábbi hagyományok között. Ahogy Baigent, Leigh és Lincoln rámutattak: „Noha a Meroving királyi vért szentnek, csodás és isteni természetűnek tartották, egy helyen sem utaltak rá nyíltan, hogy az valójában Jézus vére volt.” Kétségtelen azonban, hogy a kapcsolat kimutatható; bizonyíték erre, hogy a zsidó frankok, illetve a Meroving-származású Dagobert és Guillem de Gellone között is létezik egy kapocs, mégpedig az, amely szerint Eusztách (Boulogne első grófja és Gottfried Bouillon nagyapja) egy bizonyos Hugh de Plantard-tól származott. „Gottfried-del pedig egy olyan uralkodóház és ‘királyi tradíció’ kezdődött, mely azáltal, hogy ‘a Sion sziklájára’ építtetett, egyenlőnek számított a Franciaország, Anglia és a német birodalom felett uralkodó királyi családokkal.” - tette hozzá Baigent, Leigh és Lincoln. „Az uralkodóházak között létrejött szövetségek és házasságok révén ehhez az ághoz tartozott Gottfried Bouillon is és számos más, múltbéli és jelenlegi nemesi vagy királyi család: a Blanchefort, a Gisors, Saint-Clair (Angliában Sinclair), a Plantard és a lotharingiai Habsburg-ág.” Dagobert halála után új rivalizálás vette kezdetét.

A fennmaradó Merovingoknak át kellett adniuk hatalmukat a háznagyi rangban lévő udvari tisztviselőknek, kik köztudottan a katolikus egyház befolyása alatt álltak. Kr. u. 750-ben az utolsó Meroving királyt, III. Childeric-et az egyik háznagy, Kis Pippin eltávolította trónjáról, és megalapította a Karoling-házat, amely apjáról, Martell Károlyról kapta nevét. „A Meroving-monarchia szigorú dinasztikus elv szerint működött - írta Gardner -, de ezt a hagyományt előre-látható módon, Róma azon nyomban eltörölte, amint lehetősége nyílt rá, hogy a pápai hatalomnál fogva királyokat válasszon.  Az egyház régi terve vált így valóra és ettől kezdve a királyok kizárólag a magát kiváltságokkal felruházó Róma jóváhagyásával, koronájával uralkodhattak. A Meroving-uralkodók nem gyakorolták hatalmukat országuk felett, nem vettek részt aktívan a politikában. Inkább azt tanulmányozták lelkesen, hogy az ősi tradíciók szerint mi a helyes uralkodás gyakorlata, és Dávid fiát, Salamon királyt tekintették példaképüknek.

Elgondolásaikat túlnyomórészt az Ótestamentumra alapozták; a római egyház ennek ellenére hitetlennek nyilvánította őket.” Az eretnekség vádját figyelmen kívül hagyva is nyilvánvaló, miért félt a korai egyház a Merovingoktól. Ha örökségük valóban ‘Dávid királyi házához’ és főképp Jézushoz kötötte őket, egy-értelmű fenyegetést jelentettek az egyház és később az európai uralkodóházak által megfogalmazott teológiára nézve. „A Thule Társaság (!) célja kezdetben az volt, hogy Jézus valamelyik leszármazottját - ‘vagyis’ egy Merovingot - Európa trónjára ültesse. Hitler azonban uralomra kerülése után leállította ezt a tervet.” - írta Henry. Számos mai író előtt a friss kutatások és kiadványok fényében a következő kép tárul ki egyre világosabban: Jézus keresztre feszítését követően Mária-Magdolna, a felesége Dél-Franciaországban telepedett le Jézus gyermekeivel. Itt a nagy helyi zsidó közösségben élve megőrizték az eredeti vérvonalat, majd az V. században házasság útján bekerültek a frank királyi családba és megalapították a Meroving-uralkodóházat. A római egyház kezdetben hűséget fogadott a dinasztiának, minthogy teljesen tisztában volt messiási eredetével. Ámde az egyház vezetői félelemmel és féltékenységgel tekintettek a közös papi és politikai vérvonalból származó uralkodóházra, ami Dagobert megöletéséhez és III. Childerich trónfosztásához vezetett, a célból, hogy Róma kiterjeszthesse uralmát a későbbi Franciaország egészére. E csel-szövés során végig felbukkannak a Plantard-ok, a Bouillon-ok, a templomos lovagok és a Sioni Rendház is. A XII. századra ezek az ősi családok, a saját múltjuk teljes tudatában, expedícióra indultak Jeruzsálembe (ha ugyan nem éppen ők szervezték meg az egész első keresztes hadjáratot), - azzal a céllal, hogy Salamon temploma alól megszerezzék a családjuk származását rejtő iratokat. Közben megalapították a titkos Sioni Rendházat, és fedőszerveként a templomos lovagok rendjét. Ekkor még valóban a Meroving-királyság vissza-állítása lehetett a fő céljuk. A templomosok minden jel szerint megszerezték a templom kincsét - lett légyen az csak néhány történelmi feljegyzés, vagy valami nagyobb jelentőségű lelet, mint például az ószövetségi frigyláda vagy akár Jézus mumifikálódott teste. Bármi is volt, hazaszállították Rennes-le-Chateau környékére, s a kincsek olyannyira megerősítették a katarokat hitükben, hogy az életüket is készek voltak feláldozni meggyőződésükért. Mivel a templomosok kevésbé voltak áldozatkészek, vallási tanaikkal együtt inkább beleolvadtak más titkos társaságokba. Az évek során több kísérletet is tettek arra, hogy Francia-ország trónját valamely Meroving-utódnak szerezzék meg, de csak egyszer, a XVIII. században jártak közel a sikerhez. Baigent, Leigh és Lincoln így írtak erről: „A Habsburg királyi családba való beházasodásával a lotharingiai uralkodóház (mely a Merovingoktól származott) megszerezte Ausztria, illetve a Nyugat-Római Birodalom trónját, mely államképződmény csak 1806-ban szűnt meg végleg. Amikor Lotharingiai I. Ferenc német-római császár leánya, Marie-Antoinette, Franciaország királynéja lett; a francia trón is már csak egy-két nemzedéknyi távolságra volt. Ha nem tör ki a francia forradalom, a lotharingiai Habsburg-ház az 1800-as évek elejére már közel kerülhetett volna ahhoz, hogy átvegye az uralmat egész Európa felett. A Habsburg-dinasztiát a Sioni Rendház szerves részeként tartották számon s még a Rothschildokkal is kapcsolatba hozták II. Albrecht (más néven Archibald) révén, aki Barbarossa Frigyes német-római császár második fia volt. A család eredete egy ‘Habicht-burg’ avagy Habsburg (‘Sólyomvár’) nevű svájci birtokhoz nyúlik vissza, amit Strassbourg püspöke építtetett 1020-ban. A Habsburgok ügyesen kiszámított házasságokkal Európa leghatalmasabb uralkodóházává váltak. Miksa osztrák főherceg, Mexikó császára szintén Habsburg volt, hasonlóan V. Károly német-római császárhoz. Feltehető, hogy történt még egy kísérlet a Német-Római Birodalom feltámasztására a XIX. század vége felé. A francia szerző, Jean-Luc Chaumeil szerint a Rennes-le-Chateau-i rejtély számos szereplője - beleértve Sauniere-t is - a skót rítusú szabadkőművesség egyik szupertitkos csoportjának tagja volt, mely (az illuminátusokhoz hasonlóan) teozófián és gnoszticizmuson alapuló Európai Únió megteremtésén fáradozott. A társaság neve ‘Hieron du Val d’Or’ volt, a célja pedig a Külkapcsolatok Tanácsáéhoz és a Trilaterális Bizottságéhoz hasonló: létrehozni egy olyan világméretű, isteni renden alapuló rendszert, ‘melyben az országok csupán tartományok lennének, vezetőik pedig csupán egy globális okkult elitkormány helytartói.” A kutatók nagy részében ez egy korai ‘Új Világrend’ képét idézi fel. Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli: „A XIX. század során a Sioni Rendház a szabadkőművességen és a ‘Hieron du Val d’Or’-on keresztül megpróbálta modernizált formában újjáéleszteni az egykori Német-Római Birodalmat, vagyis létrehozni egy ‘teokratikus’ Európai Egyesült Államokat, amelyet a Habsburg-ház és a radikálisan megreformált katolikus egyház együttesen irányítana.” A kísérlet, úgy látszik, a XX. századi események hatására megfeneklett. (Addig Habsburg Ottó, osztrák-magyar trón-örökös, a Páneurópai Mozgalom elnöke, Jeruzsálem Királya, a legitimisták örök hercege ‘Európa lézengő rittere’ marad, mint akinek ‘a szél elfútta a kalapját (a császári koronáját), és nem tud oly méltóságteljesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé.) Nyilvánvaló, hogy az összeesküvések e homályos és szövevényes hálója a valóság egy olyan szintjére utal, amellyel a napi sajtó nem foglalkozik. Baigent, Leigh és Lincoln kijelentették: „Kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre egy szervezett és egységes keretintézmény létezéséről, mely összehangoltan dolgozik a háttérben, fedőszervezeteket használ álcaként.

Ezt a keretintézményt sehol nem nevezték meg nyíltan, de minden jel arra utal, hogy valójában ez a Sioni Rendház.” Ezután eltöprengtek a Rendháznak ‘az európai ügyek sötét alvilágával’ összefüggő rejtett tevékenységén, „ahol átfedés van a maffia, a titkos társaságok és a hírszerző ügynökségek között, ahol a befolyásos üzleti körök összefognak a Vatikánnal, ahol hatalmas összegeket költenek homályos, titkos ügyletekre, ahol a politika, a vallás, a kémkedés, a pénzhatalom és a szervezett bűnözés között húzódó határvonalak lassan össze-mosódnak s közös zavaros érdekterületté válnak, melyben Európa keresztény-demokrata pártjai, az európai egységet célzó különféle mozgalmak, a király-párti klikkek, újfajta lovagrendek, a szabadkőműves szekták, a CIA, a Máltai Lovagrend s a Vatikán egy hatalmas örvényben egyesülnek ideiglenesen vala-milyen együttes cél érdekében.” Eddig még azonban senkinek - legkevésbé a három fáradhatatlan kutatónak, Baigent-nek, Leigh-nek és Lincolnnak - nem sikerült pontos fogalmat alkotni a Rendház és az azt körülvevő titkos csoportok mibenlétéről a rengeteg hamis dokumentum, ellentmondásos állítás és a teljes homályba vesző múlt miatt. „A Sioni Rendház kezdett egyfajta hologramhoz hasonlítani, melynek képe prizma-szerűen aszerint változott, hogy milyen irányból esett rá a fény és a tekintet - írták 1986-ban. - Egyik szemszögből befolyásos, hatalmas és vagyonos nemzetközi titkos társaságnak látszott, melynek tagjai a kultúrális, a politikai és a pénzügyi élet kiemelkedő alakjai. Más oldalról nézve viszont csak zseniálisan kitervelt szemfényvesztésnek tűnt az egész, amelyet egy kis csoport talált ki valami homályos célból. Bizonyos szempontból talán mindkettő egyformán igaz.” Egyes kutatók úgy vélik, hogy a Sioni Rendház képviseli ma a háttérhatalmi piramis csúcsát és fogékony szabad-kőműveseket hív a tagjai közé a rózsakeresztességen keresztül. Az új Európai Únió pedig - akár ez volt az eredeti elképzelés, akár nem - annak az egységes Európáról szóló elképzelésnek a hű mása, amelyet az Új Világrend vezetői és a Sioni Rendház megálmodott.”

8. A szép új világrend

Korunkat a New Age (a sátánizmus vagy az Antikrisztus) korának nevezhetjük; - amelyet mégis az ókor és a középkor okkult legmélyéről felfakadó gnosztikus szellemi áramlatok, források táplálnak. Nincs új a Nap alatt! Ki-ki eldöntheti, mit hisz el inkább: a sumér genezis máig ható legendáját, a gnosztikus (egyiptomi, esszénus, katar vagy szabadkőműves) világnézetet, a kereszténység (Krisztus) tanítását, életfilozófiáját vagy az ún. ‘tudományos-technikai-fogyasztói’ világ-képet, amely utóbbi kizárólag az evilági, anyagi élvezetek habzsolását célozza!

Ami a dologban a legkülönösebb, az a következő. Az Új Világrend - nyugodtan állíthatjuk - a legképtelenebbnek tűnő, váratlan és meglepő kiszivárogtatásokkal kezdődik. Gondoljuk végig a következőket! Az egységes Világállam gyorsított ütemű felépítését már nem tagadja senki; - a ‘világállam’ csendben, észrevétlenül a ‘globalizáció’ kifejezés szinonimája lett. A Világállamot, és az általa előírt Új Világrendet a pánikszerű, kollektív ‘terrorizmusellenes rettegés’ tartja egyben és építi fel; mintha a hatalom végső koncentrációja lenne az egyetlen megoldás egy harmadik világháború, a világforradalom vagy az ökológiai katasztrófa tervszerű megelőzésére és kivédésére. Miközben a ‘világkormány’ úgyszólván a lehetséges valamennyi politikai, gazdasági, pénzügyi, hadászati, tudományos és kultúrális eseményt előre kiszámítottan, aprólékosan megtervezi; és a véletlen kiiktatásával teljes részletességgel elrendezi; aközben a világ szemmel láthatóan egy expressz-vonat sebességével rohan saját ‘kiszámíthatatlan’ balvégzete felé, amelyet immár szinte minden értelmes ember tisztán lát, kivéve a döntési helyzetben lévő vezető politikusokat. A tudomány és a technika mára már minden lényeges folyamatot matematizált, algoritmizált és digitalizált; - mégis, mintha az emberi civilizáció és a világ két, külön (kényszer)pályát járna be, amely pályák párhuzamosokként a végtelenbe tartanak, a találkozás vagy átfedés esélye nélkül. A legfontosabbnak ítélhető kérdésekről - pl. mit keresnek a Földön a repülő csészealjak, és kik ezek az ufonauták? - a tudomány és a világkormány egyformán hallgat; legfőbb érvük, hogy az új ismeretek kétélűek, veszélyesek, ‘kockázatos’ lenne kihirdetni azokat.

Az ember egyszerű józan ésszel is felteszi magának a kérdést: mármost ellenünk, vagy velünk vannak-e ezek?! Amikor a ‘honpolgár’ megérti, hogy a nemzeti elitje busás jutalékért adta el a hazát ‘a globalizátoroknak’ - joggal merül fel benne az újabb gyanú: hátha a világkormány az egész Földet adta el a betolakodóknak?!

A fokozódó kiszivárogtatással ‘egyenes arányban’, hatványozottan növekszik az elhallgatott legúj