FIDESZ - Magyar Polgári Párt
    Varga Mihály képviselő úr,
         a Gazdasági Kabinet
             vezetője részére
----------------------------------------

                   Tisztelt Varga Mihály képviselő úr!

Kérésedre az alábbiak szerint véleményezem a Magyar Köztársaság Kormányának T/2825. számú törvényjavaslatát, amely a Magyar Köztársaság 1995. évi költség-vetésének végrehajtásáról szól. Szakvéleményemet a Tőled kapott gazdaság-politikai kötet alapján állítottam össze.

1.
Általános megállapítások
Nehéz a kapott anyagról pusztán szakmai (közgazdasági-pénzügyi) véleményt alkotni, ugyanis az kísértetiesen hasonlít az 1980-as évek végefelé készített - reformkommunista - gazdaságpolitikai beszámolókhoz, azzal a különbséggel, hogy azok lényegesen megalapozottabbak lehettek, hiszen akkor még léteztek a központi gazdaságirányítás szabályozási lehetőségei és intézményes keretei.
Ez a beszámoló annak elhitetésére irányuló - eredménytelen - kísérlet, hogy a magyar nemzetgazdaságot (valakik) ma is központilag irányítják.
 A gazdaságpolitikai kötet - ami nyilván a zárszámadás sűrítménye - elnevezés is azt sugallja: hogy a Kormánynak van (1995-ben volt) gazdaságpolitikája.  A beszámoló tehát arról szól, hogy a központi (Kormány-) elképzeléseket, intézkedéseket 1995-ben a gyakorlatban milyen eredménnyel sikerült realizálni.
 A központi gazdaságpolitika létezésének, megvalósíthatóságának alapvető elemi feltétele, hogy legyenek, illetve legyen:
    - jelentős számban, illetve döntő hányadban olyan gazdálkodó szervezetek,
      amelyek lényegi tevékenységét, gazdálkodási döntéseit az állam központi
      intézkedéseivel befolyásolni képes. Ilyen már csupán a költségvetési szféra
      lehet, hiszen az állami tulajdonú működőtőke privatizációja a végéhez
      közeledik, - a magyar állam tulajdonában már csupán kisebbségi részarányt
      képviselő részesedések és üzletrészek, illetve csőd-portfoliók vannak.
      A külföldi többségi tulajdonban lévő társaságok, vállalkozások gazdálkodási
      döntéseire a magyar állam (a Kormány) befolyása marginális jelentőségű.
    - olyan központi - jogi, gazdálkodási, pénzügyi - szabályozó eszközök,
      amelyek alkalmazása által a vállalkozások, a gazdálkodó szervezetek
      működése "a központilag kívánatos iránynak megfelelően" manipulálható,
      illetve orientálható. Ilyen direkt eszközei a Kormánynak nicsenek.
    - olyan központi statisztikai beszámoló-rendszer, valamint a rendszeresen és
      szervezetten (kötelezően) beérkező részletes információkat kellő mélységgel
      feldolgozó szak-apparátus - kormány-hivatalok, költségvetési intézmények,
      stb. - és intézményi háttér, ami biztosítja a gazdasági folyamatok egzakt-
      pontos mérhetőségét és következetes (összehasonlítható, egységes)
      értékelését. Mint ismeretes, az 1990. előtti információs rendszer régen leépült,
      helyette új pedig nem épült ki. A gazdálkodó szervezetek mérleg-
      beszámolóinak adat-tartalma elégtelen, félrevezető, - ám ezeket sem dolgozza
      fel központilag szisztematikusan semmilyen szervezet. Más információk pedig
      jószerivel nem is állnak rendelkezésre. A KSH ilyen irányú adat-feldolgozó és
      elemző tevékenysége bármiféle központi gazdaságpolitika érvényesülésének
      értékelésére évek óta teljességgel elégtelen.
    - olyan központi gazdálkodás-irányító, koordináló kormány-hivatal, illetve
      intézmény, amely a - reformkommunista időkhöz hasonló - központi
      szabályozást tervezné, szervezné, koordinálná, irányítaná, és a végrehajtást,
      illetőleg a szabályozás céljainak megvalósulását ellenörizné. Ez a központi -
      az 1980-as évek Országos Tervhivatalát idéző - kormány-hivatal persze nem
      létezik. Sőt, a miniszterelnöknek még a gazdasági-stratégiai koordinációs
      miniszterelnökhelyettesi státusz megteremtését sem sikerült megvalósítania.
 Ez a gazdaságpolitikai kötet tehát egy gyenge színvonalú pártállami típusú beszámoló kísérlete. A kísérlet nem sikerülhet(ett), mert a pártállam már régen nem létezik. Az elemzés színvonala pedig azért gyenge, mert: mind a központi szabályozás, mind az utólagos értékelés valamennyi szükséges feltétele hiányzik. Egyszerűen nincsen központi szabályozás (nem mintha kellene lennie!), nincs megfelelő információs rendszer: nincs mérhetőség, nincs mérce és nincs mérés sem. 
 Van viszont minden gazdálkodási folyamatra kiterjedő (azokat gúzsba kötő) monetáris restrikció, amelynek legfőbb központi irányító szervezete és megvalósítója a Magyar Nemzeti Bank. Súlyos - és nem pusztán formai - hibája a tárgyi beszámolónak, hogy sehol sincsen benne feltüntetve, kik is készítették. A konkrét szövegeket mindig konkrét személyek írják, - sohasem munkacsoportok. Azok legfeljebb adatokat, információkat, rész-anyagokat szolgáltatnak az összefüggő-konzisztens összefoglaló megírásához. Nem érthető, hogy a beszámolót írók személyét miért takarja az ismeretlenség (és így a megismerhetetlenség!) "jótékony" homálya, de biztosra vehető, hogy:
    - az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, a többi "ágazati" minisztérium,
      valamint az ÁPV Rt. és a KSH csak rész-adatokat szolgáltathatott, hiszen a
      "tulajdonukban" már alig van állami portfolió, illetőleg egyikük sem
      "központi gazdaságpolitikai" intézmény.
    - a Pénzügyminisztérium nem gazdasági csúcsminisztérium, - de még kevésbé
      valamiféle centruma a nem létező központi gazdaságirányításnak.
      A legfontosabb gazdálkodási és pénzügyi reálfolyamatok vonatkozásában a
      Pénzügyminisztérium hatásköre döntő mértékben az állami költségvetés
      megvalósítására, valamint az adórendszer és a bankrendszer elvi és
      operatív működtetésére terjed ki. A monetáris restrikció politikájának és
      megvalósításának központja azonban csak látszólag a Pénzügy-
      minisztérium, - a valódi "központi agytröszt" a Magyar Nemzeti Bank.
      Igen valószínű, hogy ezt a gazdaságpolitikai kötetet tehát alapvetően - "a
      farok csóválja a kutyát" alapon - az MNB szakembereinek irányításával,
      pénzügyminisztériumi munkacsoport írta.

És ez a dolog lényege! A reformkommunizmus időszakában ugyanis létezett egy központi gazdaságirányítás, amelynek központi szervezete az Országos Terv-hivatal volt. A fő cél ekkor még a gazdasági növekedés volt, és minden más folyamat - így az állami költségvetés és a fizetési mérleg egyensúlyának biztosítása, valamint az államadósság kezelése is - csak a főcélnak alárendelve működhetett.
A rendszerváltás következtében a megbukott reformkommunizmust "időlegesen" felváltotta az állammonopol-kapitalizmus, majd pedig az állam működőtőke-tulajdonosi monopóliumának sürgős leépítése érdekében gyors ütemben megkezdődött az állami vagyon privatizációja. A magánosítás hivatalosan deklarált második főcélja az volt, hogy a konvertibilis privatizációs bevételekből kerüljön visszafizetésre a külső államadósság, vagy annak legalábbis döntő része.
1989. óta megszűnt az Országos Tervhivatal, megszűnt a gazdaság központi szabályozása, - és megszűnt sokminden más is.  A privatizáció során - döntő részben külföldi - magántulajdonba került az állami vagyon meghatározó többsége.
Máig nem alakult ki azonban az önszabályozó, önfenntartó szabadversenyes piacgazdaság, a nemzetgazdaság fizetési mérlege még mindig súlyosan deficites, az állami költségvetés továbbra is túlköltekezik, - a külső és belső államadósság pedig folyamatosan növekszik, annak ellenére, hogy a privatizációs bevételek egy részét adósság-törlesztésre fordították. (Ez utóbbi forrás azonban már lényegében teljesen ki is apadt.)
Ilyen körülmények között az állam nem mondhatott le a pénzügyi folyamatok bizonyos értelemben vett "központi irányításáról", noha tudomásul kellett vennie, hogy a korábban rendelkezésére álló eszközök (intézmények, apparátusok, szabályozók, stb.) ma már nem léteznek.
Ettől kezdve (1994-1995.) az állam lemondott a gazdasági növekedésről, fő céllá az állami költségvetés, valamint a fizetési mérleg egyensúlyának "helyreállítását" tette, - és ezáltal lényegében minden gazdálkodási és pénzügyi folyamatot a külső és belső adósságkezelésnek rendelt alá.
Nem csoda, ha innentől kezdve "a farok csóválja a kutyát", - hiszen az adósságkezelés, a monetáris restrikció központja, hivatalos és nemhivatalos centruma egyaránt a Magyar Nemzeti Bank.
Ennek megfelelően a tárgyi költségvetési-"gazdaságpolitikai" beszámoló valójában a monetáris restrikció rövidtávú sikereinek és nyilvánvaló hosszútávú kudarcának az (elő-)története.
Minden görcsös erőfeszítés, amely a jelen "restrikciós beszámoló" globális gazdaságpolitikai elemzéssé való kiterjesztésére irányul: szükségszerűen kudarcot vall, mert megbukik az össze nem illő, egymásba sehogyan sem kapcsolódó "hozott anyagok" lényegi számszerű és szöveges ellentmondásain. Ez nem csoda, hiszen a Nemzeti Bank nem lehet egy nemzetgazdaság irányító központja, - mint ahogy a nemzetgazdaság fő működési elve sem lehet az adósságkezelés.
Ez egy béka-perspektíva - a szöveget író szakértők a fától nem lát(hat)ják az erdőt! -, amelynek látószögéből nem látszik a lényeg: a közelgő pénzügyi csőd.
A mindent megfojtó monetáris restrikció ellenére esetleg mégis megmutatkozó, jelentéktelen mértékű gazdasági növekedés pedig nem más, mint rövidtávú illúzió, statisztikai tévedés, a számok véletlen összjátéka, vagy kifejezetten - legyen bár jószándékú, de - tudatosan irányított torzítás.
Mellesleg: ez az egész kérdéskör a cash-flow és a vagyon (jelen és jövő) alapvető összefüggésére is leredukálható. Tegyük fel, hogy nemzetgazdaságunk évente valóban produkál szerény 1-2 %-os GDP-növekedést. Mégis mit érünk ezzel, amikor a fizetési mérleg hiánya nem szűnt meg, a bruttó belső és külső állam-adósság továbbra is folyton nő, - működőtőke-tulajdonunk pedig (értsd: a privatizáció által) lassan elfogy?! Ez a költségvetési gazdálkodási szisztéma rövidtávon biztosítja ugyan (persze borzalmas áron, a lakosság elszegényedése árán!) az állami intézmények túlélését, az állam cash-flow-ját, - viszont nem is olyan lassan, de biztosan feléli a jövőt. Ez a szisztéma tehát az egyik napról a másikra élés rövidlátó gazdaságpolitikája, amit a beszámoló minden részlete ékesen bizonyít.
A monetáris restrikció egy adott évben (1996.) látszólagos költségvetési és fizetési-mérleg egyensúlyt teremtett - illetve "stabilizálta" a meglévő hiányt! -, amiért viszont cserébe eladta és feladta az egész jövőt. Mindezért a látszólagos sikerért a nemzetgazdaság, a vállalkozók, és főleg a lakosság már eddig is rettenetes árat fizetett.

2.
Tételes megállapítások (a beszámoló mentén)
Tévedés, miszerint az országnak - pontosabban egy valódi piacgazdaságnak -  bármiféle (központi-) gazdaságpolitikára lenne szüksége. Méginkább tévedés, miszerint a gazdasági növekedést a hazai kereslet élénkítésére alapozó - úgymond - gazdaságpolitika kudarcot vallott volna! Átfogó nemzeti gazdasági stratégiára lenne mindenképpen szükségünk, amelynek éppen az a lényege, hogy a legfőbb célnak a belső fogyasztás bővítését, növelését tekinti - minden mást ennek a célnak rendel alá -, és így természetszerűleg olyan gazdasági növekedést valósít meg, amely a hazai kereslet élénkítésén alapszik. Másfajta növekedésnek egész egyszerűen nincsen értelme, - hiszen a legfőbb cél a nemzet (állam, intézmények, vállalkozások, lakosság, egyén) anyagi és kultúrális felemelkedése.
A hitelek, a tartozások akármikori visszafizetése másodlagos jelentőségű.
Ha szellemeskedni akarnék, azt is mondhatnám, hogy amennyiben hitelezőinket zavarja a korábbi kommunista kormányaink által felvett kölcsöneink évtizedes, halmozott továbbgörgetése, - akkor azokat írják le veszteségként, országunkat pedig hagyják békében, önerőből visszakecmeregni az éhhalál széléről.
Egyébként bármilyen hitelt visszafizetni csakis egy növekvő gazdaság lehet képes.
Egy restrikciós alapon kollabáló gazdaságból még a kamatokkal növelt hitel-törlesztést is kisajtolni, - abszurdum. Ettől Keynes is forogna a sírjában.
Ez körülbelül olyan, mintha az éhségtől tántorgó koldustól megkövetelnénk, hogy üzemszerűen szíveskedjék túlugrani az aktuális magasugró világrekordot.

Persze, hogy a fizetési mérleg "romlásának ellensúlyozása" (1992-1994.) beszűkítette a monetáris politika cselekvési terét. Az éppen regnáló kormány ugyanis naív-ártatlanul a gazdaság élénkítésén "fáradozott", - a pénzügyi lobby, a Magyar Nemzeti Bank pedig azzal ellentétes, pénzszűkítő taktikát folytatott. A hivatalos kormány a növekedést forszírozta, - az árnyék-kormány pedig a privatizáció gyorsítását, a fizetési mérleg stabilizációját. Az államadósság viszont tovább növekedett. Nem hihető az az állítás, hogy a külföldi tőke-és hitelpiacok, a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank?) magatartása egyre tartózkodóbbá vált, hiszen újabb hiteleket kaptunk, - és a bruttó külső államadósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t.

Kétségtelen, hogy a Kormány 1995-ben a költségvetési kiadások, és persze sokkal inkább a reálbérek visszafogására törekedett, - de hogy az adózásban a vállalkozások befektetési, fejlesztési tevékenységét ösztönző intézkedéseket hozott volna, ez enyhén szólva túlzás. Kb. 1993. óta a nemzetgazdaságban tökéletes dekonjunktúra uralkodik, és 1995. óta (!) a kollapszus üteme fel is gyorsult.

A Kormány 1995. márciusában radikális beavatkozásra szánta el magát (Bokros-csomag, stb.), - ezek történetét ismerjük. Nem valószínű azonban, hogy az új privatizációs törvény adott volna lehetőséget a magánosítás felgyorsítására, - egyszerűen felgyorsították azt. Tragikomikus megállapításnak tartom, miszerint ettől a gazdasági szerkezetváltás folyamatának felgyorsulását, valamint a bevételek révén a pénzügyi egyensúly javítását lehetett várni! Az energia-szektor külföldieknek történő eladása netán a szerkezetváltást szolgálta? Az állami profit-garancia vállalása, illetőleg az őszi energia-áremelés elmaradása külön-külön, vagy így együtt netán a pénzügyi egyensúly javítását célozta?!
Ez kb. olyan, mintha azt állítanánk, hogy kiváló kenyérgabona-termésünk esztelen pánikszerű exportja a kenyérellátás javítását szolgálta volna.

Alapvetően reformkommunista-voluntarista töltésű az első oldal alján található mondat, amely azt sugallja, mintha az állam kereteket határoz(hat)na meg a gazdasági növekedés finanszírozására. Már leírtam, az összefüggés éppen fordított: a gazdasági növekedés teremt automatikusan alapokat a kívánatos egyensúly helyreállításához és fenntartásához. A növekedés elsődleges, - az egyensúly másodlagos. Sőt, - az egyensúly a növekedés természetes eredménye.
A növekedés ugyanis természetes folyamat, a fogyás viszont betegségre utal.

Az 1995. első félévi Kormány-intézkedések kétségtelen eredménye a folyó fizetési mérleg jelentős javulása és viszonylagos stabilizálódása. Más kérdés, hogy a nettó konvertibilis államadósság csökkentését kizárólag az energia-szektor értékesítése tette lehetővé. A második oldal táblázatából viszont kitűnik, hogy a belső fogyasztás ismét rendkívüli mértékben csökkent, - a GDP növekedési üteme úgyszintén. Ez volt a pillanatnyi stabilizáció azonnali, kegyetlen ára.

Nem tudom, hogy a reálkeresetek csökkenése, ez az életszínvonalbeli "áldozat-
vállalás" mennyiben vezetett 1995-ben a termelékenység, valamint a hazai termékek versenyképességének javulásához, - úgy gondolom, hogy statisztikai beszámoló rendszerünk alkalmatlan ennek hiteles kimutatására. A verseny-képesség így elért javulásával viszont nem dicsekednék, hiszen a magyarországi reálbér alig 8-10 %-át teszi ki az Európa Únió-beli átlagnak, tehát termékeink árának bértartalma elképesztően alacsony.

Kötve hiszem, hogy a vállalkozások dinamikusan növelték volna saját forrásaikat, és ezáltal sikerült volna lefékezni az államháztartás hiányának növekedését! Éppen az ellenkezője történt: a bankok egyszerűen semmilyen hitelt nem nyújtottak a vállalkozásoknak, helyette inkább államkötvényeket vásárolnak, és azok holtbiztos kamataiból tartják fenn "működésüket". Látható tehát, hogy nem az állam finanszírozza az egyébként sem létező gazdasági növekedést, - hanem a bankok, a vállalkozások és a lakosság finanszírozza a túlköltekező államot. A jövedelem-kivonás, a pénz-szűkítés tudatosan alkalmazott legfőbb eszköze: az infláció. A betéti kamat - őrület! - egyenlő az éves inflációs rátával. Az egyébként nem létező hitelek kamata pedig 35-40 %.

Kétségtelen, hogy 1995-ben az ország nettó külső adósságállománya kb. 2 Mrd USD-vel csökkent, - de szó nincs arról, hogy csökkenésbe fordult volna!
A privatizáció konvertibilis bevételeinek ugyanis ezennel gyakorlatilag vége, - 1996-ban a nettó államadósság is újból nőni fog. A devizatartalékok lehet, hogy elérték a 12 milliárd USD-t, de kérdem: kinek, illetve mire jó ez? Dicsekvésre?!
És most jön egy megdöbbentő idézet: "Ezen a biztonságos, stabil alapon vált lehetővé a forint konvertibilissé tétele 1996. január 1-jétől." Tényleg?, - konvertibilis lett a forint? Bemegyek a forintommal a bankba, és bármennyi forintomat azonnal, szó nélkül átváltják mondjuk német márkára, a deklarált árfolyamon?! Vagy: ugyanezt megtehetem mondjuk a bécsi, a berlini, a párizsi, vagy a londoni bankokban?! Tényleg?!
Az elmúlt napok egyik érdekes sajtó-híre, miszerint a külső adósság egy részének kezelése "átkerült" a Magyar Nemzeti Banktól az államhoz. Mit jelent ez, milyen tranzakciót takar, mi az oka, és mik a várható következményei?
A 19-20. oldalon kiderül, hogy a bruttó külső államadósság nem csökkent, hanem nőtt, és elérte a 31 milliárd USD-t, - ami a GDP cca. 90 %-át teszi ki. Érdemes lenne tételesen feltárni és elemezni, hogy mi a bruttó és a nettó államadósság közötti összeg-és tendencia-különbség lényege és tartalma, illetve ezek összefüggései a deviza-tartalékok mindenkori alakulásával, - különös tekintettel arra, hogy miből tevődik össze, és hogyan mozog az MNB ún. követelésállománya. Ugyanígy szükséges volna a tartozások és a követelések deviza-és lejárati (kondícionális) szerkezetének részletes feltárása és folyamatos ellenőrzése is. Ismereteim szerint ugyanis a mindenkori kormány a Magyar Nemzeti Bank jegykibocsátó, monetáris pénzszűkítő, valamint külső és belső államadósság-kezelő és egyéb kulcsfontosságú tevékenységeit nem ellenőrizheti, csak az Országgyűlés. Az Országgyűlés viszont nem tudom, hogy ellenőrzi-e, és ha igen, akkor milyen mélységben és gyakorisággal?

A 4. oldalon szó esik - a "javuló" tendenciákkal ellentétben - az infláció gyorsulásáról. Véleményem szerint az MNB előre bejelentett ún. csúszó leértékelési árfolyam-politikája egyrészt mindenfajta tudatos és tervezhető árfolyam-spekulációk táptalajává vált, - másrészt kifejezetten gerjesztette az inflációt. A forint ún. megerősödéséről szóló érthetetlenül magabiztos híradások és szakvélemények szerintem megalapozatlanok. Egy nemzeti valuta erejét nem a voluntarista "szakértői" trükkök határozzák meg, - hanem a tényleges nemzet-gazdasági teljesítmények mögöttes ereje. Tekintettel arra, hogy a gazdasági növekedésről terjesztett vélekedések túl optimisták, - leginkább "stagfláció"-ról beszélhetünk. Egyébként is: az infláció valóságos mértéke lényegesen meghaladja a Kormány által beismert 24-25 %-ot. Mindezek együttes következményeként a közeljövőben várható a forint újabb, nagymértékű és váratlan (!) leértékelése.

A restrikciós "hüvelyk-prés" (2.6. pont) újabb vívmányaként került sor a vállalkozói szféra forrásainak radikális szűkítésére (húzd meg - ereszd meg!?), ami azzal járt, hogy 1995. elejétől már semmilyen vállalkozás vagy magánszemély nem kaphatott hitelt semmilyen banktól semmire, - csak az állami költségvetés. Emögött valószínűleg olyan tranzakciók húzódhatnak meg, hogy a bankok az államtól az elmúlt évek bankkonszolidációja során kapott százmilliárdos összegeket - refinanszírozási hitelként visszaadták az államnak. Ebben a körkörös restrikciós olcsójátékban - amikoris egyre kevesebb és egyre puhább forint forog körbe-körbe - mindenki rosszul jár, csak a külföldi hitelezők és befektetők, valamint a bankok járnak jól. Ma már az állam is koldus.
Nem hiszem, hogy a vállalkozások hitelfelvételeinek korlátozása mára megszűnt volna. Ezzel szemben a bankok hitelezési tevékenysége szűnt meg.
Az a véleményem (4. oldal alja), hogy a jegybank számára történő erőteljes devizaeladás nem a forint iránti bizalom növekedését fejezi ki, hanem egészen mást jelent. Nevezetesen azt, hogy a lakosság, amely a vágtató inflációtól való félelmében 1-2 évvel ezelőtt forint-megtakarításainak jelentős hányadát valutába fektette, - most, az újabb drasztikus életszínvonal-csökkentő intézkedések, a Bokros-csomag hatására kénytelen volt valuta-tartalékait forintra visszaváltva felélni, hogy az effektív éhhalált elkerülje. Egyszer még megérjük, hogy a voluntarista szakértők a haldokló utolsó sóhajtását az unatkozó ember ásításaként fogják értelmezni. Micsoda félreértés!

Egyszerűen elképesztő, hogy nincs gazdasági növekedés, az államadósság nő, a vállalkozások nem jutnak hitelhez, az infláció vágtat, a reálbér meredeken zuhan,  a lakosság utolsó valuta-tartalékait éli fel, - a bankok és a központi információs rendszer (van ilyen?) pedig még mindig a lakosság forint-megtakarításainak folyamatos növekedését, valamint bővülő értékpapír-vásárlását regisztrálja!
Nem arról van szó esetleg, hogy a lakosság ún. megtakarításai már évek óta a mélyponton stagnálnak, miközben egyes privatizációs harácsolók, botcsinálta milliárdosok egyszerűen képtelenek cash-flow-jukat elkölteni, ami bankbetétként "lakossági megtakarítás"-növekménynek mutatkozik?!
Az sem valószínű, hogy a vállalkozási szféra rendelkezésére álló jövedelem - úgy általában - növekedett volna. Kevesek kiváltsága ez, - sajnos.

Furcsa az a megállapítás (2.8.pont), miszerint a korábban (1992-1993.) megindult növekedés - az újabb megszorítások hatására - nem tört derékba. Véleményem szerint az 1,5 %-os GDP-növekedés egyrészt a mérhetőség hibahatárán belüli, másrészt szégyenletes. Még furcsább, miszerint: "a gazdaság húzóerejévé az export vált." Mióta az eszemet tudom, mindig is az volt. Mindenesetre ilyeneket már 1975-ben is lehetett olvasni. A folyamatos és gyorsuló cserearány-romlásnak máig az a legközvetlenebb "eredménye", hogy ugyanannyi valutáért (vagy import-csereáruért) egyre olcsóbb áron egyre többet kell exportálnunk. Hogy termékeink világpiaci versenyképességét megőrizzük, ezért egyre lejjebb kell szorítanunk a reál-kereseteket, vagyis áraink bér-tartalmát. És voluntarista szakértőink mindezt termelékenység-növekedésként aposztrofálják. Gratulálok!
Különösen a monumentális búza-kiviteli eredményekhez, amelynek eredményeként esetleg már 1996. végén közvetlen kenyér-gondjaink lesznek.

A beszámoló ismeretlen írója heurékával üdvözli a gazdaság tulajdonosi szerkezetében bekövetkezett fordulatszerű változást, miszerint a stratégiai jelentőségű területeken - energia-szektor, MOL, gázszolgáltatók, gyógyszer-gyártás, MATÁV - megvalósult a külföldi magántulajdon dominanciája. Éljen! Ezekután albán vagy burundi szintű reálbérünkből fogjuk megfizetni az áramszolgáltatás Európa Únió-szintű átlagprofitját, és ha majd a képtelenül magas energia-költségeket nem tudjuk elviselni és megfázunk, hát majd nyugat-európai díjért hívhatjuk telefonon az orvost, és ugyanilyen áron vásárolhatjuk meg a gyógyulásunk érdekében szükséges medicinákat. Kalmopyrinre még telik majd.

Itt megjegyzendő, hogy a tulajdonosi "szerkezet-váltás" ugyanakkor semmiféle pozitív eredménnyel nem járt a nevezett vállalkozások jövedelmezősége terén.
A termelési és értékesítési eredmények folyamatos stagnálásról tanúskodnak. Ennek valószínűleg az általános dekonjunktúra az oka: a többlet-termelés felszívására nincsen fizetőképes kereslet, - az esetleges áremelés pedig azonnal a kereslet mennyiségének arányos csökkenését eredményezné. Minden ágazat pang, - de legfőképpen az építőipar és a mezőgazdaság.

A 2.9. és 2.10. pontok ismét hangsúlyozzák a rendkívül szigorú kereslet-korlátozó monetáris és fiskális eszközök alkalmazását, illetve azok további szükségességét, - de figyelmeztetnek az infláció megfékezésének fontosságára.
Mindazonáltal megjósolható, hogy a kormányzat - újabb pénzügyi nyomásra - kénytelen lesz az egyszer már beváltnak hitt eszközöket nemsokára újból bevetni, így esetleg hamarosan szembe kell néznünk Medgyessy-csomagokkal is.

A 7. oldal *** utáni vastagbetűs megállapításaihoz is kívánkozik néhány rövid megjegyzés:
- ismét csak zavaró a voluntarista ízű és tartalmú gazdaságpolitika kifejezés,
  mintha itt és ma, Magyarországon tudatos és központi gazdaságirányítás folyna.
  Ráadásul ezekután nagyobb gondot fordítanak majd az ún. stratégiai jelentőségű
  kérdések megoldására, amilyen például: a finanszírozható növekedés, a
  társadalmi-gazdasági modernizáció, vagy az EÚ-csatlakozás.
  Egyszerűen nem értik, hogy fel kellene oldani az általános restrikciót, igazán
  végre kellene hajtani az államháztartási reformot, csökkenteni kéne az adókat,
  kedvező hitelekkel kellene támogatni a magánvállalkozásokat, - merthiszen egy
  normálisan működő piacgazdaságban az állam jóléte függ a polgárainak a
  jólététől, és nem megfordítva. Konjunktúra nélkül sosem lesz növekedés.
  Egy stagnáló nemzetgazdaságú, elmaradott és eladósodott ország sohasem juthat
  be az Európa Únióba sem, - mert az nem az elaggott, beteg országok szociális
  otthona.
- nem lazíthatók a feltételek, - mondja a szöveg. Tehát a vak-és mélyrepülés
  tovább folytatódik. A fejlett országok és közöttünk az olló tovább nyílik.
- tovább kívánják erősíteni a gazdaság tőkefelhalmozó és tőkevonzó képességét.
  Hát ez nem árt, - mert jelenleg felhalmozó képességünk csak az adósságok terén
  érvényesül, túlzottan vonzóak pedig ettől függetlenül sem vagyunk.
  Az infláció mértékének csökkentéséről úgy beszélnek, minthacsak a betegnek
  csupán egyszerű tüneti kezelésre lenne szüksége. A láz viszont majd fel fog
  szökni. Pedig a költségvetési reform még el sem kezdődött.
3.
Összefoglaló megállapítások
Az eddig elmondottakat összefoglalva, - megállapítható, hogy a Kormány csak látszólag ura az ország gazdasági helyzetének, az ún. stabilizációs intézkedés-csomagok csak látszat-, vagy csupán átmeneti eredményeket hoztak.
A pénzszűkítő-jövedelemelvonó, reálbér-csökkentő állami beavatkozások hatására a folyó fizetési mérleg deficitje átmenetileg jelentősen csökkent, az állami költségvetés hiánya ideiglenesen stabilizálódott, a gazdasági növekedés megállt, - és a privatizáció felgyorsított befejezése hatására a nettó külső államadósság 17 Mrd USD-re csökkenhetett, miközben a konvertibilis deviza-tartalékok összege 12 Mrd USD-re nőhetett. A bruttó külső államadósság azonban 31 Mrd USD-re emelkedett.
Különösen aggasztó az ország fizetési-mérleg és konvertibilis-adósság kondícióinak várható jövőbeli pozíciója az alábbiak figyelembevételével:
- jelentősebb privatizációs bevételek a jövőben már nem várhatók;
- a tőkeemelés-jellegű befektetések beáramlása abszolút bizonytalan;
- a külföldi befektetések országunkból kivitt éves jövedelme cca. 2 Mrd USD;
- a vállalkozások által külföldről felvett hitelek összege cca. 1,5-2 Mrd USD;
- a folyó fizetési mérleg várható további éves hiánya cca. 1 Mrd USD.
Mindezek alapján prognosztizálható, hogy amennyiben az ország nem vesz fel újabb hiteleket külföldről (ez határozott optimizmus!), és egyébként minden más folyamat is változatlanul érvényesül, - a nemzetgazdaság bruttó konvertibilis külső adóssága 1996. végére akkor is eléri a 36 Mrd USD-t.

A fentiek tükrében nyilvánvaló, hogy a Kormány költségvetési politikája, drasztikus megszorító intézkedései a fizetési mérleg egyensúlyának helyre-állításában is mindössze átmeneti eredményeket hoztak, - miközben az igencsak kétesértékű stabilizáció ára a lakosság katasztrófális elszegényedése és lét-bizonytalansága lett. Ráadásul az "eredmények" annyira törékenyeknek tűnnek, hogy újabb drasztikus jövedelem-és pénzszűkítő csomagok kilátásba helyezése és életbe léptetése nélkül az infláció elszabadulása, a pillanatnyi egyensúly újbóli felborulása, a költségvetési és fizetési-mérleg pozíciók további, gyorsuló romlása várható, ami végsősoron az ország fokozódó eladósodásához vezet.

A Kormány - úgy tűnik - bűvös körbe került, kényszerpályára terelte saját magát, amelyről nemigen van letérés. A restrikciós kollapszus-spirál egyfolytában lefelé vezet, és e mélyrepülés lényegi oka a rosszul és rosszkor alkalmazott keynes-i modell végletekig való erőltetése, persze a szakértelem égisze alatt. A "szakértők" egy olyan elméleti "határozatlansági relációban" szenvednek és járnak egyhelyben, amely szerint Magyarország nemzetgazdaságának kívánatos növekedési üteme, és a még elviselhető egyensúlytalanság (fizetési mérleg-hiány) mértéke együtt, egyidejűleg nem határozható meg. Ha "felszabadítjuk" a növekedés ütemét, felborul az egyensúly, - ha tartjuk az egyensúlyt, akkor nincs növekedés. Ennek az ördögi körnek az alapvető oka az 1989-ben örökölt és azóta is meredeken növekvő külső adósságállomány. Az adósság keletkezésének és növekedésének
azonban soha nem a gazdasági növekedés volt az oka, - hanem éppenhogy a túlzott állami jövedelem-koncentráció és elvonás, illetve a monetáris restrikció.
És az sem igaz, hogy az adósság kamatos törlesztésének a folytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tőke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tőke megy ki, mint amennyi bejön.

Valószínűsíthető, hogy a Kormány éppúgy tisztán látja a fentieket, mintahogy mi is. Viszont eddigi intézkedéseinek kényszerpályája fogva tartja. Jelenleg és a közeljövőben további pótcselekvések eszközlése várható, miközben tovább folytatódik a gazdaság egyhelyben topogása.
A pótcselekvések következtében a nemzetgazdaság lassan egy olyan fekvő vese-beteghez kezd hasonlítani, akin mindenfajta érthetetlen, értelmezhetetlen és értelmetlen célú csövek, elektródák és mérőműszerek tucatjai lógnak. A beteg magatehetetlen, panaszait sem tudja elmondani, - nincs is kinek, mert a konzíliumon megjelenő orvosok zagyvaságokat beszélnek feje felett, valamilyen teljesen érthetetlen, idegen nyelven. A főorvos szerint a beteg túlélte a műtétet, a művesekezelés használt, állapota stabilizálódott, - van remény teljes felépülésére.
Egyetlen dolog tilos mostantól a beteg számára, nem ihat többé egy csepp folyadékot sem, mert attól azonnal meghalna, - mondják felette orvosai.
Hát nagyjából így állunk.

Tahi, 1996. szeptember 16.

                                                                     Czike László
                                                       a FIDESZ gazdasági szakértője