Czike László Helyszíni közvetítés a Parlamentből az 1997. évi állami költségvetés tervezetének általános vitájáról avagy Eldördült a félelmetes Bauer Tamás startpisztolya Október 30-ikán hangzottak el az általános vitában a kijelölt pártszónokok legfontosabb beszédei. Bauer Tamás (SZDSZ) a - kizárólag szakmai - vitát hirtelen élesen politikaira fordította: az ellenzék, elsősorban a FIDESZ ellen intézett újabb, leplezetlen politkai támadást. De menjünk csak sorjában. Torgyán József (FKgP) szokásos formáját hozta. Jelentős tárgyi tévedésekkel tűzdelt, homályos közgazdasági eszmefuttatások és levezetések, illetve részben összefüggéstelen, mindenirányú vagdalkozások jellemezték mondanivalóját. Torgyán "balszerencséje", hogy a Kormány gazdaságpolitikája nem jogilag, hanem közgazdaságilag elhibázott, - és hát neki nincs még igazi gazdasági szakértője. Egyébként hatalmas egyéni teljesítményét lerontják elkövetett hibái. Varga Mihály (FIDESZ) átfogó elemzésében bemutatta a költségvetési törvény-javaslat mögött megbúvó koalíciós gazdaságpolitika távlati tarthatatlanságát, és javasolta a Kormánynak, hogy tanulmányozza a FIDESZ által a Magyarország kívánatos fejlődéséről felvázolt jövőképet, illetve az azt megjelenítő írásos összeállítást. Kádár Béla (MDF) szokott szellemességével, káprázatos tárgyi tudásával rendkívül találóan jellemezte a magyar nemzetgazdaság és az állami költségvetés mai helyzetét, sajátos viszonyát. Három kitétele telitalálat. Az egyik: "Ez az állami költségvetés a jövedelem-újraelosztás költségvetése, amelyben az állam egy sajátos pénzügyi keverőpult szerepét tölti be." A másik: "A költségvetésben évről-évre növekvő arányt képviselnek a kamatköltségek, amelyek 1997-ben már elérik a budget egykilenced részét. Ebből következően a gazdaság: kamat-gazdaság." A harmadik: "Magyarország népköztársaságból lassan bank-köztársasággá alakult át." Bauer Tamás felszólalásából azonnal kilógott a lóláb, amint támadásba lendült. Mondandójában önnön fokozódó politikai félelmeit és dühét vetítette ki, - miután rádöbbent, hogy Kádár Béla tudásával és szellemességével nem mérközhet. Szokása szerint egy kalap alá vette az ellenzéki pártokat, azok szónokait, illetve tökéletes azonosságot vélt felfedezni gazdaságfilozófiájukban. Azt állította, hogy az ellenzék - és főleg a FIDESZ! - koordinált gazdaságpolitikai ellenszenve lényegében a kapitalizmus ellen irányul. Háromszor három mondás, - három hegel-i triáda. Kádár Béla három brilliáns kitételére Bauer Tamás három gorombasággal válaszolt. Mondásaik mélyebb tartalmát a költségvetési vita, illetve a költség-vetési előterjesztés - mint szakmai (szöveg-)környezet - tükrében vizsgálom és elemzem, majd azután én is mondok hármat. A magyar állam = sajátos pénzügyi keverőpult (ad. Kádár Béla/1.) Magyarországon 1990-ben állítólag lezajlott a rendszerváltás. Marx óta tudjuk, hogy minden társadalmi rendszer alapja a gazdaság. Ha tényleg rendszerváltás történt - az államszocializmust felváltotta a (de milyen?!) kapitalizmus -, akkor mindenekelőtt a gazdaság-politikának, benne a költségvetési szisztémának kellett volna alapvetően átalakulnia. E téren viszont nem változott semmi. A mi délibábos tévedésünk volt csak, hogy azt hittük: a kommunista diktatúrából egyszerűen-vidáman csak átlépünk a kapitalizmus szabadságába, és azonnal gyökeresen megváltozik minden, - hasznos és megbecsült tagjaivá leszünk a világ polgári nemzeteinek, gazdasági közösségének. Pedig folytatólag és jog-folytonosan az maradtunk, ami voltunk: elmaradott, eladósodott fejletlen ország. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap számára a választóvíz nem a kommunizmus kontra kapitalizmus dilemmája, - hanem az eladósodás mértéke. Szégyen és gyalázat, - de Burundi-val azonos elbánásban részesítenek minket. Úgy is mondhatnánk: a Világbank számára a pénznek és a rendszernek egyformán nincsen szaga. A reformkommunista gazdaságpolitika és a költségvetési szisztéma mindössze annyit változott, hogy az egyensúly kényszerű helyreállítását az állami vagyon értékesítésével próbálták megoldani, - így új tényezőként belépett a privatizációs valuta-bevétel, ami a pénzügyeinket irányító nemzetközi zseniket a monetáris restrikció (a forintpénz-kivonás) további fokozására sarkallta. Ettől az egyébként is retrográd gazdaságpolitika még fojtogatóbbá vált. A forint folyamatos-állandó csúszó leértékelése, valamint az állam által a növekvő jövedelemkivonás-és koncentráció érdekében tudatosan is gerjesztett és felhasznált infláció következtében lassan de biztosan mindenünk elvész és elértéktelenedik. - az állam külső és belső adóssága egyre nő, - a kamatok, az adósságszolgálat elképesztő mértékben megdrágít mindent. A tőke-hiány egyre fokozódik. - az állami költségvetés budget-je is folyamatosan devalválódik, még a változatlan költségvetési tételek reálértéke is állandóan csökken. Az állam is szegényedik. - az állam már egyáltalán nem segíti a gazdaságot - sőt, kifejezetten hátráltatja. Már klasszikus és kötelező funkcióit is képtelen ellátni, ugyanakkor jövedelem- újraelosztó tevékenységéhez mégis görcsösen ragaszkodik. Adóink forintjait feneketlen kútba hajigáljuk. - gazdasági növekedés nincs, minden vagyon és jövedelem napról-napra kevesebbet ér. A GDP valódi nagysága, valamint az infláció valós mértéke statisztikailag kimutathatatlan. Megszűntek a beruházások, az élet minőségének szinten tartása is akadozik. Értékteremtő munka és felhalmozás helyett általánossá vált a vagyon-felélés. - hitelek hiányában a még működő kis-és középvállalkozások egyetlen élet- lehetősége a totális jövedelem-eltitkolás, és már az állami tulajdonú vállalkozások kizárólagos működési elve is a korrupció és az adócsalás. - az élet-körülmények folyamatosan rosszabbodnak, a bérek és a nyugdíjak reál- értéke lassan 20 éve (!) minden évben romlik. A társadalombiztosítás összeomlott, - a szociális háló nyomokban sem létezik. Az állandósult vagyonvesztés, a vagyonfelélés, valamint a jövedelem-elvonás és a pénzszűkítés hatására a gazdaság a gyorsuló kollapszus állapotát mutatja. Ami a pénzfolyam irányát illeti. A Kormány, a költségvetés és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják - azt állítják -, hogy a külföldi befektetők pénze valósággal feltartóztathatatlan folyamként ömlik be az országba. A valóság ezzel szemben az, hogy: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forintban! - úgyszólván azonnal ki is vonja a gazdaságból, magyarán szólva a külföldi befektetésektől valójában egy fillérrel sem leszünk gazdagabbak. Ugyanakkor viszont a rendkívül magas belső infláció, a cserearányok folyamatos romlása következtében relatív érték-vesztésünk, árfolyam-veszteségünk olyan mértékű, mintha a pénz folyamatosan kifelé ömlene az országból. Emellett a pénz-folyam természetesen - kamatok, hitel-törlesztés, tőke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - fizikai valóságában is kifelé irányul. Ami pénz még netán maradna, - az elfolyik befelé, az állami költségvetés "újraelosztó" tevékenysége által. A hivatalos ("fehér") vállalkozási-és magánjövedelmek döntő hányadát az állam - különféle adók (sőt, többszörös adóztatások!) formájában - elvonja, hogy azután a központosított óriási összegeket ismeretlen, értéktelen, vagy legalábbis nyomon-követhetetlen alibi-funkciók gyakorlására költse. Mindenkinek jut a költségvetésből, aki tagja az elitnek, illetve közel áll vagy fekszik a nómenklatúrához, - a felesleges intézmények és/vagy tevékenységek finanszírozása révén. A vállalkozók, a termelők és a nép nem kapnak semmit. Ennek a folyamatnak csak kétfajta végkimenetele lehetséges: a nemzetgazdaság vagy mindenestül összeroskad, vagy apránként az egész gazdaság feketévé válik. A keverőpult rosszul működik, - fordított irányban keveri az aranyat... Nemzetgazdaságunk = kamatgazdaság (ad. Kádár Béla/2.) Költségvetési vonatkozásban egyértelműen kimutatható: a farok csóválja a kutyát, - a költségvetés a gazdaságot. Ma éppenúgy az állami költségvetés a nemzetgazdaság rossz értelemben vett központja - minden gazdasági folyamat kezdete és vége -, mint akár 10-15 évvel ezelőtt is. Folytatódik tovább a reformkommunista-költségvetéscentrikus kézi-vezérlés, amit "megspékeltek" egyébként inkompatibilis vadliberális elemekkel. Az SZDSZ nevét adta ehhez. Ma is mindent - változatlanul - az ún. költségvetési, költségvetés-egyensúlyi érdekek határoznak meg. De ez csak a látszat! Valójában megkérdőjelezhetetlen nómenklatúra lobby-érdekek fűződnek szinte minden egyes költségvetési tételhez. A tiszta liberális gazdaság-felfogás szerint az állam szálljon ki a gazdaságból, ne avatkozzék bele a gazdasági folyamatokba. Ez esetben - ad absurdum - a gazdaság valamiféle irányítását célzó gazdaságpolitikára sem lehet, lenne semmi szükség. A gazdaság - a szabadversenyen keresztül - kvázi önmagát szabályozná. A kommunista-reformkommunista vezetés eleinte arra törekedett, hogy a költségvetési bevételeket egyrészt össztársadalmi érdekű állami funkciók finanszírozására fordítsa, másrészt speciális csatornákon keresztül vissza-forgassa a gazdaságba. Később folyamatosan fellazult az egész. A mai költségvetési gyakorlat sem nem liberális, sem nem szocialista. Nagymértékben öncélú, önérdekű, kamat-orientált, - mintha a legfőbb célja az lenne, hogy kamatokat szedjen, és kamatokat fizessen. A klasszikus állami funkciók akadozva, vagy sehogysem működnek, az állam polgárairól szociálisan nem gondoskodik, a költségvetési bevételeket nem forgatják vissza a gazdaságba, az állam a vállalkozások hitelezése helyett minden lehetséges eszközével csak a pénz kivonására koncentrál, - mintegy állandósítva ezzel a dekonjunktúrát. Semmi nem bizonyítja az ún. stabilizációs irányzat sikerét. Egyelőre annyit tudhatunk, hogy sikerült 2 Mrd USD-ra mérsékelni a folyó fizetési mérleg hiányát, amiért viszont rettenetes árat fizettünk-fizetünk. Nem tudható, hogy megérte-e. Az sem tudható előre: mennyi lesz a hiány a következő években?! Hasonlóak a kétségeim az infláció tervezett leszorításával kapcsolatban. Nem tudom: hogyan képesek érdemben korlátozni valamit, aminek a mértékét, keletkezésének okait, lényegi összetevőit nem is ismerik pontosan! Honnan veszik vajon, hogy az idei infláció mértéke csak 23-24 % lesz, szemben a tavalyi 30 %-os mértékkel? Állítom, hogy az idei mérték is 30 %. Azt is állítom továbbá, hogy az 1997. évi mérték ugyanannyi lesz. Hogy miért? A közel 50 %-os energiaár-emelés miatt. Az összes többire pedig a Kormány még csak marginális befolyással sem rendelkezik, - az árak nőnek, amennyire akarnak. Mert az infláció alapvető oka a csúszó forint-leértékelés, a cserearány-romlás, a növekvő adósságszolgálat, - egyszóval: az állandósuló kamat-rabszolgaság. Agyrém az az elképzelés is, amely azáltal akarja biztosítani és fenntartani a magyar termékek versenyképességét a nemzetközi (az európa-úniós) piacon, hogy mesterségesen alacsony szinten tartja az árak bér-tartalmát. Ez egyrészt közgazdasági nonszensz, másrészt alapvető érdekeinkkel ellentétes törekvés. Ha a magyar vállalkozó, a magyar munkás a nyugat-európaival azonos termék-minőséget produkál, - akkor bért is ugyanannyit kell kapnia. Éppen ennek érvényesítése lenne a magyar állam egyik legfontosabb gazdasági feladata. Az állami költségvetés kamatterhei 1997-ben - nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Bank 2000 milliárd forintos adósságának az államra való áthárítása (kamatozóvá tétele) következtében - tovább nőnek, és elérik a kiadások 11 %-át. A központi költségvetés adósságszolgálati kiadásai összességében ugrásszerűen megemelkednek, és meghaladják a 800 Mrd forintot, - ami 5 Mrd USD-nak felel meg. Ez a legkevésbé sem utal egyensúlyi helyzetünk javulására, - pedig az elmúlt két évben összes kínlódásunknak, egzisztenciális mélyrepülésünknek az egyensúly helyreállítása volt a magasztos célja. Lehet, hogy erőfeszítéseink hiábavalóak voltak, a kívánt célt mégsem értük el, - a mélyrepülés és a kamat-rabszolgaság viszont folytatódik?! A népköztársaságból = a bankköztársaságba (ad. Kádár Béla/3.) A Kormány gazdaságpolitikája továbbra is kitart a restrikció szigorú folytatása mellett, azon a jogcímen, miszerint a beáramló rengeteg külföldi deviza által okozott forintlikviditás-növekedést forintpénz-kivonással szükséges ellen-súlyozni. 1997-ben várhatóan egyáltalán nem ömlik majd befelé az a rengeteg deviza, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerű bővülését. Legalábbis, - nem a mienkét. A deviza ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be, - a forintot viszont tőlünk vonják el. Ez az egész merő fikció, - viszont tökéletes alibi a mi valóságos megkopasztásunkra. Teljesen valószínűtlen, hogy 1997-ben, illetve a továbbiakban bármikor is még jelentős privatizációs bevételekkel lehetne számolni. Ennek a bulinak örökre vége. Az a maradék 700-800 Mrd forintnyi névleges értékű csőd-portfolió, illetve kisebbségi részesedés, ami még eladó, - a legjobb esetben negyed-harmad áron lesz értékesíthető. Egyes bankok esetében pedig úgyis az állam fog még fizetni, hogy a bankot egyáltalán megvegyék (pl.: Magyar Hitelbank Rt.). Volt már ilyen. Az összes-adósságon belül relatíve növekedni fog a vállalkozói szféra aránya, az államadósságon belül pedig a forint-adósságnak a deviza-tartozáshoz viszonyított mértéke. Várhatóan csökken a lakosság deviza-megtakarítása is. Nemzeti Bankunk végre megszabadul több évtizedes adósságaitól, azokat mind az amúgy is már mértéktelenül eladósodott állami költségvetésünk nyakába varrja (most éppen: 2000 milliárd forintot!), hogy az majd - a többivel együtt - ezt is rajtunk vasalja be. Külön örömöt jelent, hogy ezekután munkáltatóink, munkahelyeink, megbízóink is eladósodhatnak a külföldnek, - és nekünk sem jut majd semennyi valuta. Ebben is egyet kell értenünk Kádár Bélával: a mi szempontunkból (de minden más szempontból is) tökéletesen mindegy, hogy az államadósságot részben vagy egészében a Magyar Nemzeti Bank, vagy a Magyar Állam kezeli. Attól az ugyanannyi. Egy szempontból viszont mégsem mindegy: ha netán valakik úgy döntöttek volna, hogy a közeljövőben privatizálni óhajtják a magyar jegykibocsátó bankot. Az ötlet ugyanis legfeljebb első hallásra bizarr, vagy groteszk, - az USA jegybankja is magán-konzorcium tulajdonában van. Ám a miénk, mindenféle államadósság-kacattal terhelve, nyilván senkinek sem kellene, - ezért előbb meg kell tisztítani (al-elnökeitől is). Az állami költségvetési reform-folyamatok egyik fő célja olyan bank-rendszer kialakításának ösztönzése, amely egyúttal megfelel az Európa Únió tagsági követelményeinek is, illetve amely sikerrel versenyezhet majd az integrált európai bankhálózatban. Egyelőre beérnénk azzal is, ha a magyarországi bankok mindenekelőtt megfelelnének, vagy legalábbis igyekeznének megfelelni a belföldi igényeknek. A bankok legfontosabb funkciója ugyanis a vállalkozások hitelekkel történő finanszírozása lenne, amely funkciójuk gyakorlása jelenleg - évek óta - sajnálatosan szünetel. Az állami költségvetés kiadásainak ma már 11 %-a kamat-költség, - a bankok pedig előszeretettel csak a túlköltekező államot finanszírozzák. Ketten jól elvannak egymással, - miközben a vállalkozások vegetálnak, a nemzetgazdaság zsugorodik, a lakosság pedig létminimumon tengődik. A beígért ún. tőkeemeléses bankprivatizáció csak naív - vagy álnaív - álmodozásnak minősíthető. Már volt ilyen, - az is nemsokára "visszacsinálódott" (pl.: Leumi-Hitelbank). Ma Magyarországon minden pénz a bankokhoz folyik be, ahonnan döntő többségében az állami költségvetésbe, a multinacionális cégekhez, a nómen-klatúra-lobbykhoz, - vagy egyenesen (vissza) külföldre folyik el. Nem véletlen, hogy bankárjaink szó szerint hülyére gazdagodtak, - hivatalos és magán-palotáikat márványból építik, illetve kétméteres betonfallal kerítik be. Minden a bankokon-bankárokon át, általuk és érettük történik, - hiszen ők a nemzetközi kamat-rabszolgatartók helyi megbízottai, a kamatok behajtói. Az ellenzék valójában kapitalizmus-ellenes demagóg (ad. Bauer Tamás/1.) Bauer Tamás szerint az ellenzék támadásának fő célpontjai: a multinacionális cégek, a magyar bankok és a magyar nagytőke. Az ellenzék afölötti aggodalma, hogy tudniillik a működőtőke, a termelő nemzeti vagyon 50 %-a a lakosság alig 10 %-át kitevő elit (nagytőkések) kezében össz-pontosul, - Bauer szerint olcsó demagógia, "hiszen ez a keresztény és demokratikus kapitalista nyugat-európa minden fejlett országában így van". Tiszta sor: Bauer az elmúlt években megvalósult vagyon-és jövedelemelosztást, továbbá az állami költségvetésben megtestesülő gazdaságpolitika "vívmányait" kvázi örökre konzerválandó - liberális - "értékeknek" tekinti, s mint ilyenekhez görcsösen ragaszkodik. A FIDESZ nem liberális párt (ad. Bauer Tamás/2.) Hozzászólásából az is világosan kiderül, hogy a kialakult status quo-t kitől-mitől is félti annyira! Egyszer - nemrég - már mondott olyat, hogy szerinte a FIDESZ lassan az FKgP "leányvállalatává" válik. Most ezt még tovább tódította. Egyenesen azt nyilatkoztatta ki, hogy: "A FIDESZ nem liberális párt." Kisgazdapárt - FIDESZ M.P.P. koalíció (ad. Bauer Tamás/3.) Bauer szerint: "a FIDESZ gazdaságpolitikai törekvései a Kisgazdapárt-FIDESZ koalíciót készítik elő." Bauer félelme - pusztán matematikailag - ha nem is megalapozott, de legalábbis érthető. A legújabb közvéleménykutatások alapján a FIDESZ már a potenciális választók mintegy 20 %-ára számíthat, ami pusztán elméleti síkon összeadva a Kisgazdapárt abszolút stabilnak látszó 15 %-ával együttesen 35 %-ot tesz ki, - és ez önmagában bőven elegendő a jelenlegi kormány-koalíció leváltására. Bauer az új leosztás elvi lehetőségétől is retteg. No comment. Azt várnánk, hogy a "gazdaságpolitika" majd felvázolja az annyit emlegetett költségvetési reform szükséges lépéseit, egymásra-épülő intézkedéseinek rendszerét. Erről azonban szó sincs! Reformról az indokolás maximum rébuszokban tesz említést. Minden változatlan. Összefoglalólag is megállapítható: ez a költségvetés sem koncepciójában, sem rendszerében, sem szerkezetében, sem tételeit tekintve nem a mi költségvetésünk, de nem is bármilyen lehetséges jövő állami költségvetése. Ez a költségvetés az egyhelyben topogás, az időben visszafelé haladás, a régmúlt, - vagy még inkább a sehová sem jutás költségvetése. A reform azt jelentené, hogy a költségvetésnek határozott célt, koncepciót kell képviselnie, ami nem lehet más, mint a nemzetgazdaság növekedése, a haladás. A költségvetés egész rendszerét le kell bontani, újjá kell alakítani, alá kell rendelni a növekedési célnak. Ezek után minden egyes bevételi és kiadási tételt újra kell gondolni, - és amelyik nem felel meg az új koncepció szerinti célnak, azt gyorsan el kell felejteni.  A privatizációs folyamatról szólva (198.oldal) az indoklás az 1995-ben megkezdett gyorsítással, - az energia-szektor, az infrastruktúra és a feldolgozóipar jelentős társaságainak magánosításával dicsekszik. Éppen mostanában kezdenek sorban kiderülni azok a nagyösszegű, titkos állami garancia-vállalások (pl.: energia-szektor, Budapest Bank), amelyek miatt legalábbis a túlzott dicsekvés indokolatlan...  Nem szólva arról a képtelen gyakorlatról, ami szerint az ÁVÜ-ÁPV Rt. - amelyet eredetileg a rábízott állami vagyon privatizálására alapítottak! - éveken keresztül súlyos százmilliókkal "segítette ki" dűledező, eladhatatlan vállalatait (pl.: December 4.Drótművek - Miskolc), miáltal is "sikerült elérnie", hogy az ún. reorganizációs kiadások hamarosan szinte a teljes (!) privatizációs bevételt felemésztették. Hol is van az a reform?!  A privatizációs bevételekből a költségvetést 1997-ben megillető hányad várhatóan mindössze 60 Mrd forint (ugye-ugye!), - ami nevetségesen kis összeg. Határozott szakértői véleményem, hogy íme eljött a várva-várt nagy pillanat, amikor is végre nyilvánvalóvá válik, hogy az ÁPV Rt.-re a továbbiakban semmi szükség nincsen, így mint pénznyelő automatát - sőt, úgyis-mint a korrupció országos központját - nyugodtan, bármiféle káros következmény nélkül felszámolhatjuk. Már úgysincs mit privatizálni. Tahi, 1996. november 4. Czike László