Orbán Viktor szupersztár – rövid könyvismertető (2013. március 1.)

 Amikor 1996 májusában Orbán Viktor interjút adott a Demokratának, mint a hetilap új írója, a Dombi által készített interjút részletes szövegelemzésnek vetettem alá. Minden ismeretem alapján konkréten és direktben megjósoltam, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország következő miniszterelnöke.

Bencsik András csak nevetett rajtam és írásomon,de – „becsületére” legyen mondva – „tudományos érvekkel alátámasztott jövendölésemet” az augusztusi számban szinte szó szerint mégis kiadta, ámbár nem tudta megállni, hogy ne írjon felvezetőként a cikkem elé egy ironizáló főszerkesztői véleményt, amely­ben ellenérzéseit fejtette ki, gondolataimmal, érveimmel szemben.

 Terjedelmes cikkemnek is azt a kétkedő-gúnyos címet adta: Orbán Viktor szu­persztár. Érdekes, még maga Orbán Viktor sem hitt a jóslatban, amit magán­levélben – „túl fiatal vagyok” - meg is írt nekem.

Mondanom sem kell – jóslatom maradéktalanul megvalósult.

 Személyesen is megismerkedtünk.

Miután Orbán elolvasta írásomat, megkért, legyek a gazdasági kabinet (Varga Mihály) tanácsadó szakértője. Az is lettem, főként költségvetési, államadósság és privatizációs ügyekben. Amikor Orbán ténylegesen miniszterelnök lett, Ben­csik András hirtelen „megtért”, és a mai napig Orbán Viktor egyik leglelkesebb „rajongója”. Az én történetem más. A Fidesz soha, egyetlen gazdasági taná­csomra sem hallgatott. Amikor pl. részletes jelentést írtam Varga Mihálynak a már akkor (1996) is visszafizethetetlen államadósságról, csak annyit mondott: „Ne foglalkozz az államadóssággal, nem lesz kampánytéma.” Biztos lévén iga­zamban, tovább erőltettem a dolgot, erre a következő válasz jött: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik (sic!) mindent ennyire rosszul csináltak volna!” A válasz­tási siker után sokan államtitkári jövőt „jósoltak” nekem, de nem így lett. A sikert követően érthetetlenül „kegyvesztett” lettem; a Fidesz már még csak arra sem méltatott, hogy engem támogasson az elnökjelöltségért folytatott verseny­ben a Magyar Televízióban, ahol akkoriban elnöki főtanácsadó­ként dolgoztam. A Fidesz (Bárány Anzelm révén) minden írásomat „elkommunizálta”, engem pedig elfelejtett. Eközben lassan megértettem, hogy a Fideszhez nekem semmi közöm, sőt, Orbán Viktor sem maradéktalanul az, akinek korábban hittem.

Már 1998-ban meg is írtam a győztes Fidesz kormányprogramjának kritikáját, amely megjelent az Új Időkben.

 Ettől a pillanattól kezdve folyamatosan kitüntetett figyelemmel követtem Or­bán Viktor életútjának, beszédeinek és egyéb tevékenységének, megnyilvá­nu­lásainak minden mozzanatát, mert sehogyan sem fért a fejembe, miként lehet­séges, hogy a szimpatikus Orbán Viktor egy mindenestül ellenszenves, ál-jobb­oldali párt, a Fidesz frontembere; hogyan is lehetséges, hogy a tehetséges és kiváló szónoki képességekkel megáldott fiatalember rendre téves gazdaságpo­li­tikát vál­lal fel, és korábbi reményeimmel ellentétben, egyáltalán nem hajt vég­re forradalmi változásokat a posztkommunista viszonyok ellen, a magyar nem­zet valódi felemelkedése érdekében. Azt reméltem, hogy az Orbán vezette kor­mány megtagadja a kommunista államadósság folytatólagos szolgálatát, vissza­álla­mosítja a „spontán privatizáció” során ellopott népvagyont – ehelyett nem történt semmi ilyesmi. Minden maradt tehát a régiben, a felelősöket nem von­ták felelősségre, a privatizációt tovább erőltették, az államadósság tovább nőtt, az életszínvonal nem emelkedett az elvárható mértékben.

Mi több, még a Bokros-csomag következményeit sem számolták fel.

 Még egyszer megpróbálkoztam Fidesz-tanácsadással, 2000 és 2002 között Do­monkos László, a gazdasági kabinet – ma az ÁSZ elnöke – vezetőjének „karita­tív” tanácsadója voltam. Munkám során részt vettem különböző gazdasági tör­vények elő­készítésében, mármint a tervezetek véleményezésében. Amikor a par­lamenti frakció megbízásából „ízekre szedtem” a kisvállalkozások támogatá­sáról szóló törvénytervezetet, feltárva annak tarthatatlan gyengeségeit, a Fi­desz-frakció (különösen pl. Mádi László) egy emberként hangos tetszésének adott kifejezést. Az előterjesztő – Fónagy János miniszter – ennek cseppet sem örült. Az törvényi előterjesztés végül változtatás nélkül „átment”, engem meg me­gint csak elfelejtettek, egyetlen köszönő szó nélkül…

Ezek után megértettem, hogy negatív tapasztalataim nem „apró hiányosságok” csupán, hanem a Fidesz belső lényege.

Mármint a kontraszelekció, az ostoba törtetés, a pragmatikus-felelőtlen  „ötle­tel­ge­tés”, de legfőképpen a hálátlanság.

 De még mindig nem értettem, hogyan illik a szimpatikus Orbán Viktor ebbe a vigasztalan összképbe?

Mindenesetre továbbra is kitüntető figyelmet szenteltem a Fidesz vezérének, lel­kialkatának jobb, objektív megértésére.

Minden erőfeszítésemmel arra törekedtem, hogy beszédein, intézkedésein ke­resz­tül jobban megismerjem az embert.

 Erről szól ez a könyv, az esszé-gyűjtemény, ami egyben a „rendszerváltás” két évtizedének története is, egy specifikus dilemma tükrében.

Arról van szó, hogy Orbán Viktor – személye minden ellentmondásosságával – a „rendszerváltás” korszakának meghatározó személyisége. Mint tudjuk, e tekin­tet­ben két, egymással ellentétes nézet az uralkodó megközelítés.

Az egyik szerint minden országnak olyan miniszterelnöke van, amilyent meg­ér­demel, vagyis az ország és viszonyai alapvetően meghatározzák, milyen em­ber lehet a miniszterelnök. Ti. az ország a – történelmi – korlátait nem ugorhat­ja át, még a miniszterelnök sem… Országgal együtt meg pláne nem… A másik szerint az ország olyanná válik, amilyenné majd a regnáló miniszterelnök teszi, hiszen lényegében „mindent” – és az ellenkezőjét is! – megtehet, akaratát nem korlátozza semmi. Én azt gondolom, hogy mindkét tényezőnek sorsdöntő szere­pe van. Ország és miniszterelnöke rendkívül erősen egymáshoz idomultak – mind­kettőt a kettősség jellemzi. Álságos magabiztosság, ugyanakkor látványos kudarcok és hátraarcok. Ál-sikerek és mindenen eluralkodó frusztráció. Mell­döngetés és lejtmenet. Lébecoló világ-elit és nyomorgó, kilakoltatás előtt álló százezrek. Szívhez szóló szónoklatok, és kiüresedett törvények. Általános tudat­hasadás…

 Hogy hogyan jutottunk idáig? Erről is szól a könyv.

Hogy Szűz Mária országából a megújuló hiánycél országa, a New York-London-Brüsszel-központú világállam-tartomány (EU) reményt vesztett adósrabszolga pro­vinciája let­tünk. Miközben a miniszterelnökünkért ma is milliók rajonganak, addig másik ugyanannyian Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont kívánják vissza. Hogy ma Magyarországon már templomok helyett a bankokban imád­kozik a nép. Hogy mintha már az egész magyar nép szemlencséjén a szürke­há­lyog tenyészne, burjánzana.

 De a könyv elsősorban Orbán Viktorról szól.

A nagyívű szónokról, akinek istenes beszédeit korábban Balog Zoltán refor­má­tus lelkész, a mai Emberi Erőforrások minisztere fogalmazta. A fiatal miniszter­elnökről, aki az Európai Parlamentben szembeszállt a hangoskodó liberós ben­di­tákkal, megvédelmezte Európa és Magyarország keresztény gyökereit, s ezzel szoros össze­függés­ben a friss magyar alaptörvényt. Aki viszont nem teljesen ér­ti, hogy a magyarság géntartaléka Erdélyben van, honi földön pedig annak a parasztságnak a kétkezi munkája a legfőbb történelmi értékünk, amelynek a lá­ba alól most készülnek végleg kihúzni a termőföldet. Aki még mindig nem érti, hogy az ún. „devizaalapú hitel” a bankrendszer égbekiáltó csalása volt, amelyet már régen visszamenőlegesen meg kellett volna semmisíteni, 15 évi fegyházzal sújtva a felelős bűnösöket.

Ez a könyv a potenciális szakrális királyfiról szól, aki nem lett Csaba királyfi, pe­dig mindenki ebben reménykedett.

Ez a könyv a bennszorult magyar tálentumról szól, arról, hogyan lett a potenciá­lis nemzeti hősből harmadmagával (+ gazdaság és külügy) középszerű johannita lovag, afféle „óbudai fülkeforradal­már”, akárcsak pl. a főpolgármester….

Ha a magyar virtus ki is virágzik, többnyire támad a szokásos történelmi vadkan, ha meg nem, hát önként hamvába hull, magától elenyészik.

 Ajánlom könyvemet, minden kedves Olvasómnak!

Címe: Orbán Viktor szupersztár.

Vác, 2013. február 22.

                                                                                                          Czike László