Orbán Viktor szupersztár (könyvismertető)
2013.03.10. 23:17
Orbán Viktor szupersztár
Amikor 1996 májusában Orbán Viktor interjút adott a Demokratának, mint a hetilap új írója, a Dombi által készített interjút részletes szövegelemzésnek vetettem alá. Minden ismeretem alapján konkréten és direktben megjósoltam, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország következő miniszterelnöke. Bencsik András csak nevetett rajtam és írásomon, de – „becsületére” legyen mondva – „tudományos érvekkel alátámasztott jövendölésemet” az augusztusi számban szinte szó szerint kiadta, ámbár nem tudta megállni, hogy ne írjon felvezetőként a cikkem elé egy ironizáló főszerkesztői véleményt, amelyben ellenérzéseit fejtette ki, gondolataimmal, érveimmel szemben. Terjedelmes cikkemnek is azt a kétkedő-gúnyos címet adta: Orbán Viktor szupersztár.
Érdekes, még maga Orbán Viktor sem hitt a jóslatban, amit magánlevélben – „túl fiatal vagyok” - meg is írt nekem.
Mondanom sem kell – jóslatom maradéktalanul megvalósult.
Személyesen is megismerkedtünk. Miután Orbán elolvasta írásomat, megkért, legyek a gazdasági kabinet (Varga Mihály) tanácsadó szakértője. Az is lettem, főként költségvetési, államadósság és privatizációs ügyekben. Amikor Orbán ténylegesen miniszterelnök lett, Bencsik András hirtelen „megtért”, és a mai napig Orbán Viktor egyik leglelkesebb „rajongója”. Az én történetem más. A Fidesz soha, egyetlen gazdasági tanácsomra sem hallgatott. Amikor pl. részletes jelentést írtam Varga Mihálynak a már akkor visszafizethetetlen államadósságról, csak annyit mondott: „Ne foglalkozz az államadóssággal, nem lesz kampánytéma.” Biztos lévén igazamban, tovább erőltettem a dolgot, erre a következő válasz jött: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik (sic!) mindent ennyire rosszul csináltak volna!” A választási siker után sokan államtitkári jövőt „jósoltak” nekem, de nem így lett. A sikert követően érthetetlenül „kegyvesztett” lettem; a Fidesz még csak arra sem méltatott, hogy engem támogasson az elnökjelöltségért folytatott versenyben a Magyar Televízióban, ahol akkoriban elnöki főtanácsadóként dolgoztam. A Fidesz (Bárány Anzelm révén) minden írásomat „elkommunizálta”, engem pedig elfelejtett. Eközben lassan megértettem, hogy a Fideszhez nekem semmi közöm, sőt, Orbán Viktor sem az, akinek hittem.
Már 1998-ban meg is írtam a győztes Fidesz kormányprogramjának kritikáját, amely megjelent az Új Időkben.
Ettől a pillanattól kezdve folyamatosan kitüntetett figyelemmel követtem Orbán Viktor életútjának, beszédeinek és egyéb tevékenységének, megnyilvánulásainak minden mozzanatát, mert sehogyan sem fért a fejembe, miként lehetséges, hogy a szimpatikus Orbán Viktor hogyan lehet egy mindenestül ellenszenves, ál-jobboldali párt, a Fidesz frontembere; hogyan is lehetséges, hogy a tehetséges és kiváló szónoki képességekkel megáldott fiatalember téves gazdaságpolitikát vállal fel, és korábbi reményeimmel ellentétben, egyáltalán nem hajt végre forradalmi változásokat a posztkommunista viszonyok ellen, a magyar nemzet felemelkedése érdekében. Azt reméltem, hogy az Orbán vezette kormány megtagadja a kommunista államadósság folytatólagos szolgálatát, visszaállamosítja a „spontán privatizáció” során ellopott népvagyont – ehelyett nem történt semmi ilyesmi. Minden maradt tehát a régiben, a felelősöket nem vonták felelősségre, a privatizációt tovább erőltették, az államadósság tovább nőtt, az életszínvonal nem emelkedett az elvárható mértékben.
Mi több, a Bokros-csomag következményeit sem számolták fel.
Még egyszer megpróbálkoztam Fidesz-tanácsadással, 2000 és 2002 között Domonkos László, a gazdasági kabinet – ma az ÁSZ elnöke – vezetőjének „karitatív” tanácsadója voltam. Munkám során részt vettem különböző gazdasági törvények előkészítésében, mármint a tervezetek véleményezésében. Amikor a parlamenti frakció megbízásából „ízekre szedtem” a kisvállalkozások támogatásáról szóló törvény-tervezetet, feltárva annak tarthatatlan gyengeségeit, a Fidesz-frakció (pl. Mádi László) hangos tetszésének adott kifejezést. Az előterjesztő – Fónagy János – ennek cseppet sem örült. Az törvényi előterjesztés végül változtatás nélkül „átment”, engem meg megint csak elfelejtettek, egyetlen köszönő szó nélkül…
Ezek után megértettem, hogy negatív tapasztalataim nem „apró hiányosságok” csupán, hanem a Fidesz lényege.
Mármint az ostoba törtetés, a pragmatikus-léha „ötletelgetés” és legfőképpen a hálátlanság.
De még mindig nem értettem, hogyan illik a szimpatikus Orbán Viktor ebbe a vigasztalan összképbe?
Mindenesetre továbbra is kitüntető figyelmet szenteltem a Fidesz vezérének, lelkialkatának jobb, objektív megértésére.
Minden erőfeszítésemmel arra törekedtem, hogy beszédein, intézkedésein keresztül megismerjem az embert.
Erről szól ez a könyv, ami egyben a „rendszerváltás” két évtizedének története is, egy specifikus dilemma tükrében.
Arról van szó, hogy Orbán Viktor – személye minden ellentmondásosságával – a „rendszerváltás” korszakának meghatározó személyisége. Mint tudjuk, e tekintetben két, egymással ellentétes nézet az uralkodó megközelítés.
Az egyik szerint minden országnak olyan miniszterelnöke van, amilyent megérdemel, vagyis az ország és viszonyai alapvetően meghatározzák, milyen ember lehet a miniszterelnök. Ti. az ország – történelmi – korlátait nem ugorhatja át még a miniszterelnök sem… Országgal együtt meg pláne nem… A másik szerint az ország olyanná válik, amilyenné majd a regnáló miniszterelnök teszi, hiszen lényegében „mindent” – és az ellenkezőjét is! – megtehet, akaratát nem korlátozza semmi. Én azt gondolom, hogy mindkét tényezőnek sorsdöntő szerepe van. Ország és miniszterelnöke rendkívül erősen egymáshoz idomultak – mindkettőt a kettősség jellemzi. Álságos magabiztosság, ugyanakkor látványos kudarcok és hátraarcok. Ál-sikerek és mindenen eluralkodó frusztráció. Melldöngetés és lejtmenet. Lébecoló világ-elit és nyomorgó, kilakoltatás előtt álló százezrek. Szívhez szóló szónoklatok, és kiüresedett törvények. Általános tudathasadás…
Hogy hogyan jutottunk idáig? Erről is szól a könyv.
Hogy Mária országából a megújuló hiánycél országa, a New York-London-Brüsszel-központú világállam reményt vesztett adósrabszolga provinciája lettünk. Miközben a miniszterelnökünkért ma is milliók rajonganak, addig másik ugyanannyian Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont kívánják vissza. Hogy ma Magyarországon már templomok helyett a bankokban imádkozik a nép. Hogy mintha már az egész magyar nép szemlencséjén a szürkehályog tenyészne.
A könyv elsősorban Orbán Viktorról szól.
A nagyívű szónokról, akinek istenes beszédeit korábban Balog Zoltán református lelkész, mai Emberi Erőforrások minisztere fogalmazta. A fiatal miniszterelnökről, aki az Európai Parlamentben szembeszállt a benditákkal, megvédelmezve Európa keresztény gyökereit és a friss magyar alaptörvényt. Aki viszont nem érti, hogy a magyarság géntartaléka Erdélyben van, honi földön pedig annak a parasztságnak a kétkezi munkája a legfőbb történelmi érték, amelynek a lába alól most készül végleg kihúzni a termőföldet. Aki még mindig nem érti, hogy az ún. „devizaalapú hitel” a bankrendszer égbekiáltó csalása, amelyet már régen visszamenőlegesen meg kellett volna semmisíteni, 15 évi fegyházzal sújtva a felelős bűnösöket.
Ez a könyv a potenciális szakrális királyfiról szól, aki nem lett Csaba királyfi, pedig mindenki ebben reménykedett.
Ez a könyv a bennszorult magyar tálentumról szól, arról, hogyan lett a nemzeti hősből középszerű johannita lovag, kvázi óbudai fülkeforradalmár.
Ha a magyar virtus kivirágzik, többnyire támad a szokásos vadkan, ha meg nem, hamvába hull, magától elenyészik.
Vác, 2013. február 22.
Czike László
|