Piacgazdaság és szociális biztonság
A rendszerváltás (1990.) utáni eddigi kormányok azzal az ellentmondást nem tűrő, határozott ígérettel kötelezték el magukat a szocializmus vívmányainak felszámolása után a kapitalista rendszer felépítése mellett, hogy olyan, ún. szociális piacgazdaságot teremtenek, amelyben a piaci verseny és a szociális biztonság együttes, kölcsönös előnyei ötvöződnek. Magyarán: (1) A kiélezett piaci verseny majd „felpörgeti” a befektetői hajlandóságot, a vállalkozói kockázatvállalást, a termelői aktivitást és a kereskedelmi forgalmat, az egyéni kreativitást; és a termelékenység ugrás-szerű növelésén keresztül letöri az árakat, s az inflációt. (2) A kapitalizmus, különösen annak eredeti felhalmozási szakasza elkerülhetetlenül együtt jár a munka-és tőkejövedelmek, a személyes vagyonok ellenőrizhetetlen, erős differenciálódásával, ami törvényszerűen kevesek meggazdagodásával, s mások tömeges elszegényedésével párosul; de majd az indokolatlanul és elviselhetetlenül alacsony életszínvonalat az állam megfelelő szociális juttatások rendszerével kompenzálja, - így biztosítva az elesettek minimális életlehetőségeit, illetve a visszazárkózás elemi esélyét.
Mindezen elképzelésekből lényegében nem valósult meg semmi.
 A kiélezett piaci verseny csak bizonyos ad hoc területeken alakult ki, ott is főleg csak a hazánkban megtelepedett multinacionális cégek között. Továbbra is monopolizált a piac nagy része; a belföldi vállalkozók pedig készpénztőke, hitelek, korszerű technológiák és kellő üzemnagyság hiányában többségében még nem versenyképesek. A kis-és közép-vállalkozások egyetlen esélye a beszállítás és a bérmunka, nyomott áron.
 A befektetői hajlandóság nőtt ugyan, de szinte kizárólag csak a külföldi pénzügyi és szakmai befektetők részéről, akik (amíg a privatizáció tartott) elsősorban piacot venni jöttek Magyarországra, de legfőképpen azért, hogy a kvalifikált magyar munkaerőnek az Európai Únión belülihez képest 1/7-1/8 nagyságú bruttó átlagbérrel történő foglalkoztatásával horribilis mértékű extraprofitra tegyenek szert, s élvezzék a számukra rendkívüli kedvezményeket nyújtó magyar adórendszer minden előnyét.
 A vállalkozói kockázatvállalás ugyan nagymértékben megnőtt a legtöbb területen, de a magyar kis-és középvállalkozások (a már leírtak tükrében) - kevés kivételtől eltekintve - a magas kamatok, a magas infláció, s az adórendszer hátrányai, kíméletlensége következtében csak vegetálnak. Egyre kevesebb új alakul; a korábbiak pedig többségében lassanként eladósodnak és tönkremennek. A termelői aktivitás ezért - már ami a bel-földi, magyar tulajdonú (főként mezőgazdasági és kisipari) termelőket illeti - egyre csökken; a piacon végképp eluralkodnak a multik, amelyek a rohamosan növekvő kereskedelmi forgalom döntő hányadát szolgáltatják.
 A munka termelékenysége nyilvánvalóan nőtt, hiszen a foglalkoztatott munkavállalók létszámának folyamatos csökkentése, a termelés és a kereskedelem racionalizálása, valamint a korszerű nyugati technológiák akadálymentes beáramlása kétségtelenül abba az irányba hatott, hogy a magyar munka átlagos termelékenysége már fokozatosan elérte, vagy legalábbis nagyon megközelítette a nyugat-európai színvonalat. A probléma éppen abban áll, hogy a munkatermelékenység ugrásszerű növekedése egyrészt nem párosult az árak letörésével (sőt, 1990. és 1997. között vágtató, 20-30 %-os inflációt éltünk át!), másrészt nem járt együtt a honi reálbérek nemhogy azonos ütemű, de szinte semmilyen növekedésével; nagyjából csak az elmúlt 1-2 évben mérhető némi kis-mértékű, marginális növekmény. A magyar munka ma is értéktelenedik.
 A jövedelmi és vagyoni helyzet vonatkozásában nem egyszerűen erős differenciálódás zajlott le, hanem olyan elképesztő mértékű polarizáció, aminek a következtében ezrek, vagy tízezrek százmilliós-milliárdos vagyonokra tettek szert, miközben milliók váltak nincstelenné. Ami pedig a munka-és tőkejövedelmeket illeti; a rendszerváltás előtt maximum 4-5-szörös éves jövedelmi különbségek léteztek, mára pedig a két szélső érték között a különbség 100-, esetenként többszáz-szorosra nőtt! Senki nem számolt azzal, hogy a munka világában valóságos össztársadalmi kataklizma következik be; nagyjában-egészében a rendszerváltáskor 6-700 ezer ember vált munkanélkülivé, amely munkanélküli sereg effektív vagy látens formában ma is, változatlanul létezik - ha másként nem, „be nem számító” kényszervállalkozóként! -, mindenfajta statisztikai bűvész-mutatvány ellenére. A munkanélküli segély pedig szánalmas összeg! Az állam - pedig megtehette volna - közmunkák szervezésével egyáltalán nem sietett az elesettek segítségére; egészen napjainkig, mostanáig.
 A szociális juttatások rendszere a rendszerváltás után szétesett, de ami megmaradt, az is rohamos elértéktelenedésnek indult. A betegbiztosítási járulékok mértéke, összege soha nem látott magasságokba emelkedett, ami súlyosan hátrányos a vállalkozások versenyképességét tekintve, de ami még sokkal megdöbbentőbb, még így sem fedezte a társadalom egészségügyi ráfordítási szükségleteit, s emiatt (is) a magyar egészség-ügy 2001. végére a teljes fizetésképtelenség legszélére jutott el. Külön nemzeti dráma a hárommilliós nagyságrendű nyugdíjas-réteg helyzete, hiszen a nyugdíjak értékállóságát a rendszerváltás utáni két kormány nem biztosította; sőt, a Bokros-csomag (1995.) drámai mértékben csökkentette nem csupán a nyugdíjak, hanem a bérek reálértékét is, továbbá nagymértékben szűkítette a társadalombiztosítási ellátások körét is, annak érdekében, hogy a gazdaság egyensúlyát helyreállítsa. A mai kormány ugyan az elmúlt 2-3 évben némileg növelte a nyugdíjak reál-értékét, újból bővítette a betegellátások körét, és bizonyos családvédelmi intézkedéseivel (pl. GYED, adó-jóváírás, stb.) kismértékben javította a gyermeknevelés esélyeit, - ám pl. a családi pótlék összege devalválódott és emellett tehetős családok is részesülnek benne, ami igazságtalan. A fő gond azonban az, hogy mindezek az ellátások, juttatások összeg-szerűen, és főként a reálértékűket tekintve messze alatta maradnak annak a valós szükségletnek (betegségbiztosítás, nyugdíjas-megélhetés, család-nevelés, stb.), amit kielégíteni lennének hivatottak. 

Látható, hogy a rendszerváltással létrejött társadalmi-gazdasági rendszer sem a piacgazdaság, sem a szociális piacgazdaság kritériumainak nem felel meg; inkább egy olyan „vadkapitalizmus-szerű”, monopolisztikus piac-gazdaságra emlékeztet, amelynek elhanyagolt, szenvedő alanyai a magyar belföldi (kis)vállalkozók és a munkavállalók, de még inkább a betegek, az öregek, a nagycsaládosok, a gyermekek, s főként a munkanélküliek.
Mi, szociáldemokraták természetszerűleg a valódi szociális piacgazdaság megvalósításának vagyunk a hívei, hiszen olyan országban szeretnénk élni, amelyben a társadalmi béke alapja a jólét és a szociális biztonság.
Nem tudunk támogatni olyan gazdaságpolitikát, amely csak türelmet és le-mondást kér, s cserébe nem ad semmit sem, vagy csak morzsákat. Célunk, hogy a rendszerváltozásért áldozatot hozók érdekei kerüljenek előtérbe, és minél gyorsabban történjen meg a felzárkózás az Európai Únió szociális követelményeihez, továbbá átlagos életszínvonalához egyaránt. 
Nem tudunk engedni abból a hármas követelményből, ami arról szól, hogy: 
 Aki akar, dolgozhasson! Teljes foglalkoztatást akarunk!
 Aki dolgozik, megélhessen! Európai munkáért európai munkabért!
 Aki egy életet végigdolgozott, nyugdíjasként se nyomorogjon! 
A társadalom emellett gondoskodjék az elesettekről; kapjanak reális élet-esélyt, újra-felzárkózási lehetőséget (munkát) a munkanélküliek, beteg-ellátást és családi pótlékot (család-támogatást) a rászorulók, - és mindezt olyan valós értéken, ami fedezi a szükséges ráfordításokat, a megélhetést.
Egyszóval: legyen (újra) általános a szociális biztonság, mindenki számára.
 Család-és vállalkozásbarát gazdaságpolitika és adózás   
Némileg keserű-tréfás szájízzel azt mondhatnánk, hogy a jelenlegi magyar gazdaságpolitikának, és a vele szervesen összefüggő adórendszernek ugyanaz a hibája, mint az Alkotmánynak: posztszocialista.
A szó jelen értelmezésébe semmilyen pejoratív élt nem értünk bele, csupán azt kívánjuk vele jelezni, hogy mindkettő felett jócskán eljárt az idő...
Magyarországnak lényegében mind az Alkotmánya, mind az egymás után regnáló kormányainak (restiktív) gazdaságpolitikája, mind pedig az adózási rendszere rendszerváltás előtti; egyáltalában nem „alkalmazkodott” egyik sem az alapvetően megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyokhoz, követelményekhez, hanem mind a három, ma is súlyos mértékben hordozza a letűnt korszak elavult, ma már használhatatlan jegyeit, terminológiáját.
A kormányok gazdaságpolitikája gondolkodásmódját, nyelvi szerkezeteit, meghatározó kategóriáit, prioritásait, alapvető összefüggés-rendszerét tekintve még ma is (tizenkét évvel azután, hogy a szocializmust felváltotta a kapitalizmus!) voluntarista beidegződések rabja; már ami az alkalmazott „technológiát”, az irányítás eszközeit és a kitűzött fő célokat illeti.
Az állami „központi (!) irányítás” legfőbb monetáris eszköze ma is az angol-szász (keynes-i) örökségű „stop and go” megközelítés; vagyis az állam - szemben az ultraliberális felfogással - egyáltalán nem hagyta magára a gazdaságot, hanem recesszió esetén pótlólagos forrásokat (lásd például: Széchenyi-terv!) nyit meg, pénzt pumpál bele; túlfűtöttség esetén pedig növeli a restrikciót, azaz kivonja a feleslegesnek ítélt pénzmennyiséget.
Az Antall-kormány - konzervatív alapbeállítódása dacára - liberalizálta a gazdaságot és a „gazdaság-irányítást”, annak érdekében, hogy a szétesett nemzetgazdaság (a KGST-piac széthullott, a GDP az 1989. évi szint 60 %-ára zuhant vissza!) szereplői tisztán önerőből képesek legyenek talpraállni. Gondoljunk csak bele: néhány év alatt másfél millió munkahely szűnt meg!
Mindazonáltal a restrikció (a pénzszűkítés, a pénzkivonás) nemcsak hogy nem csökkent, hanem a privatizációs bevételektől erősen túlfinanszírozott növekedési folyamatok lehűtésének fokozódó központilag irányított mód-szerévé vált; ám a külgazdasági egyensúly ennek ellenére felborult, egyre nőtt a fizetési mérleg hiánya, a költségvetési deficit, s felélénkült az infláció.
A Horn-kormány rákényszerült, hogy tovább fokozza a pénzszűkítést, ezen túlmenően visszafogta a bérek növekedését és szűkítette a társadalom-biztosítási ellátások körét is (Bokros-csomag); egyszóval a lakossági fogyasztást, azaz az életszínvonalat. Mindezt azért, hogy letörje az immár (1996-1997-ben 30 %/év) vágtató inflációt, és visszaállítsa a külgazdasági egyensúlyt, az ország fizetőképességét, megállítva a további eladósodást. A pénzkiáramlás korlátozásának „kétes értékű” gyümölcse „beérett”, de nem a Horn-kormány, hanem az azt követő Orbán-kormány számára.
A fizetési mérleg egyensúlya helyreállt, az eladósodás mértéke lelassult; megteremthetővé vált a forint konvertibilitása, hiszen kezelhető mértékűre (10 %/év alá) csökkent a kimutatott infláció, megszűnt a csúszó leértékelés. Az Orbán-kormány (látva a stabilizációt!) évi 7 %-os növekedést ígért, amiből átlagosan 4 % megvalósult (bár megjegyezzük, hogy amit mérnek, az elsősorban nem a „magyar gazdaság”, hanem a magyar gazdaságban működő multinacionális társaságok teljesítménye, „GDP”-je). A „felfűtés”, a mesterséges konjunktúra-teremtés érdekében a Kormány újból pótlólagos pénzeszközöket pumpált és pumpál a gazdaságba, hogy még tovább emelje a növekedési rátát; amelyből egyébként a lakosság alig érez valamit. Az állami költségvetés bevételei a vártnál jóval nagyobb mértékben nőnek (v.ö.:  „inflációs alultervezés”), így az állam „joggal” költekezhet túl. A reálbérek, a nyugdíjak reálértéke, a társadalombiztosítási ellátások köre és színvonala, a családtámogatás mértéke azonban messze elmarad a lehetőségektől. Ugyanakkor a gazdaságban már a túlgerjesztés jelei mutatkoznak; így nem is sikerült az inflációt a 10 %-os évi szintnél még sokkal lejjebb szorítani (vigyázat, ez pedig Európai Úniós követelmény!), emellett a fizetési mérleg újra romlik, a nemzetgazdaság külföldi adósságállománya megint csak nő.
Az a határozott véleményünk, hogy ez a növekedés kontra restrikciós felfogás alapvetően elhibázott; arról nem is szólva, hogy ez a gyakorlat az országot a külgazdasági viszonyoktól kettős értelemben is, főfolyamataiban és részeiben egyaránt függővé teszi. Alkalmazkodjunk a világgazdasági folyamatokhoz, de igyekezzünk a függőségünket nem fokozni, inkább minél szűkebbre korlátozni azokat a területeket, ahol sebezhetőek vagyunk.
A tudatosan működtetett, kézi vezérelt ciklikusság alapvetően ártalmas.
Egyformán hiba az állam részéről a gazdaságot magára hagyni, de felülről „irányítani” is. A piacgazdaság versenyszférájának önállóságát semmilyen vonatkozásban nem célszerű befolyásolni: sem korlátozni, sem orientálni. Egyetlen dolog, ami igazán fontos: a stabil, kiszámítható és megbízható környezet garantálása az állam részéről. Ezzel szemben a szociális biztonság megvalósítása kizárólag állami feladat, amelyet az állam nem bízhat a véletlenre, átmenetileg sem hanyagolhat el, s nem várhat el a társadalom más szereplőitől. Mondhatnánk: a versenyszféra a gazdálkodó szervezetek otthona, hazája, - a szociálpolitika pedig az államé.
Az állami költségvetés jövedelem-elvonó, jövedelem-központosító (ami az adórendszeren keresztül valósul meg) tevékenysége semmiképpen nem azt a célt szolgálja, hogy konjunktúrális időkben növekedjék a kormány (vagy ami még rosszabb: a vezető kormánypárt!) pénzügyi mozgástere, ami például „a saját klientúra” építésének, hatásos kormány-propaganda folytatásának a lehetőségeit növeli. Képtelen és cinikus módszernek tartjuk, hogy miközben a népesség 30-40 %-a a valós létminimum alatt nyomorog, addig a kormány Széchenyi-terv címén multinacionális cégeknek, s a saját holdudvarának osztogatja a vissza nem fizetendő támogatások milliárdjait; annak az állami költségvetésnek a terhére, amely az adófizetők (köztük a minimálbérből élők!) adóforintjaiból gazdálkodik. De képtelenül hátrányos strukturális elosztást is takar (és ez már a költségvetésen belüli anomália!), hogy miközben a kórházak tucatjai nagyjából fizetésképtelenek, addig sok milliárd forintot pazarolnak el egy fiktív ország-imázs „felépítésére”, amely a szomorú valóság helyett egy szűk körű elit makacs, ám hamis álmaira épül.
Olcsóbb, sokkal hatékonyabb, olyan államra lenne szükségünk, amely a költségvetés pénzeszközeit nem csak kamatfizetésre, de nem is önmaga felfejlesztésére, önző propagálására, túlköltekezésre, vagy a gazdaság kézi vezérlésére fordítja, hanem főként a polgárai jólétének biztosítására.
A piac a versenyszféra-, a szociálpolitika az állam felségterülete legyen.
Ha egymást „békén hagyják”, - megvalósulhat a szociális piacgazdaság.

Ami a magyar adórendszert illeti; az alapjaiban véve szintén a rendszer-váltás előtti korszakból ránk maradt, elavult és kevéssé hatékony örökség.
A mai adórendszernek nagyjából változatlan ideológiai töltésű és gyakorlati alkalmazású alappillérei: az általános forgalmi adó (ÁFA) és a személyi jövedelemadó (SZJA). Ezekre épül rá az egész adózásunk, amely így a legszélesebb fundamentum-értékekre alapoz: a kereskedelmi forgalomra és a személyi fogyasztásra. Az összes többi adó-forma csak funkcionális és helyi jelentőségű. Mint emlékezetes, az adózás mai rendszerét 1988-tól vezette be még a Németh-kormány; két évvel a politikai rendszerváltást megelőzően, mintegy gazdaságilag előre megalapozandó azt. Kétségtelen, hogy ez az adóreform megalapozta Magyarország euro-kompatibilitását; legalább is az alkalmazott adórendszer szempontjából. E tekintetben tehát már jó előre megvalósult az adó-jogszabályok úniós jogharmonizációja. Ám ezzel „az ügyet nem tekinthetjük lezártnak”, hiszen a tárgyi adóreform nem egyszerűen csak jogharmonizációs okból, vagy céllal született meg! Ez a reform szinte teljes egészében átrendezte az elsődleges és származékos jövedelmek képzésének és felhasználásának szerkezetét; a termelés, a kereskedelem és a fogyasztás komplex ösztönzési mechanizmusait, - még a létező szocializmus keretei között, amikor még minden olyan más volt!
Képtelenségnek tartjuk még a puszta munkahipotézist is, hogy így, 12 évvel a rendszerváltás után lényegében ugyanaz az adórendszer képes legyen megfelelni a már létező kapitalizmus támasztotta követelményeknek, annak a forrásképző és elosztás-szabályozó mechanizmusnak, amelynek a mai struktúrája gyökeresen eltér a rendszerváltás előtti állapotoktól!
Ha ez igaz lenne, nem lett volna szükség „gazdasági” rendszerváltásra.
A kapitalizmus (mint a szocializmustól minden elemében gyökeresen eltérő társadalmi rendszer) már az eddigi, 12 éves fennállása alatt olyan mértékű szerkezet-változásokat (a vagyonokban, a bérekben, a jövedelmekben, a prioritásokban, stb.) produkált a gazdaságban, ami már önmagában is szükségessé teszi a teljes adórendszer mindenre kiterjedő felülvizsgálatát; különösen akkor, ha újabb követelményként megfogalmazzuk, hogy az adórendszer egy olyan, merőben új koncepciót szolgáljon, amelynek lényege a család-és vállalkozásbarát motívum, ami arra a felismerésre épül, hogy a magyar nemzetgazdaság legfontosabb, kedvezményekre szoruló (preferálandó), fejlesztendő alkotó alapegysége: a család, a családi (mezőgazdasági) vállalkozás, a mikro-és kisvállalkozások. A szociális piacgazdaság többi szereplőit ugyanis „már nem” szükséges támogatni, mert azok önállóan megállnak a saját lábukon is.

Szociális piacgazdaságot akarunk!
Szabad versenyt, esélyegyenlőséget, szociális biztonságot!
Munkahelyteremtéssel, közmunkákkal teljes foglalkoztatottságot!      
A mikro-, kis-, és a kényszervállalkozások állami támogatását!
Hitelezést banki kockázatvállalással, jelzálog-fedezettől mentesen!
A kisvállalkozások számára az átalány-adózás bevezetését!
A mezőgazdaságban a családi farmergazdaságok támogatását!
A családi összevont jövedelem-adózás fokozatos bevezetését!
 Költségvetési és adóreform  
Mi, szociáldemokraták a népjólét feltétlen hívei vagyunk, nem támogatjuk az állam „önérdekű építkezését”, az állami funkciók túlzott szakosítását és differenciálását, az államapparátus túlburjánzását, ezért a demokratikus jogállam fenntartásának és működtetésének a ráfordításait a szükséges minimumra igyekszünk, fogjuk korlátozni. Az állam minden tevékenysége a közjót, a népjólétet köteles szolgálni, a lehetséges legkisebb költséggel.
Nem frázis az, hogy egy ország jóléte kizárólag a polgárai jólétén múlik.
A rendszerváltás (mintha csak mi sem történt volna!) a költségvetést sem vette általános revízió alá; így maradhattak fenn az adórendszer alapjai is. Legutóbb a frissen megalakult Fidesz-kormány (1998.) tűzte programjának a zászlajára az állami költségvetés értékelemzésen alapuló reformját; ám egy idő után ezt már csak a Fidesz-frakció „erőltette”, azután pedig mindenki szépen megfeledkezett róla. A reform szóban is csak addig volt aktuális, érdekes, ameddig a Fidesz-lobbyk, a Fidesz-közeli vállalkozások „bele nem simultak a költségvetés megfelelő rubrikáiba”; mindjárt nem volt már sürgős az egész, amint az MSZP-SZDSZ holdudvarát a költségvetési támogatások, juttatások terén is sikerült „leváltani”.
Az értékelemzésen alapuló felülvizsgálat lényege, hogy részletes elemzés alapján fel kell tárni: milyen állami funkciók, milyen szélességű és mélységű ellátására van szükség, és ezek mennyibe kerülnek. Ez a tételes „leltár” megmutatná, hogy mely állami funkciók és szervezetek túl-méretezettek, vagy feleslegesek, melyek kerülnek a jelentőségükhöz képest aránytalanul sokba, illetve hol vannak a szűk keresztmetszetek. A funkció/ költség érték-relációk kimutatnák, mi az, amire feleslegesen költjük a pénzt.
De ez csupán a problémák egyik fele. Az értékviszonyok tisztességes fel-térképezése lehetségessé tenné a ma mélyen elrejtett aránytalanságok fel-színre hozását is, hogy ti. egy-egy összevont funkció, ágazat, konkréten egyik-másik minisztérium munkája miért ér többet a másikénál? De fény derülhetne arra is, hogy például a Miniszterelnöki Hivatal túlduzzasztott lét-száma milyen hatékonysággal működik, vesz részt a Kormány munkájában?
Meglepő felfedezésekhez vezethetne a rendelkezésre álló költségvetési pénzek strukturális eloszlásának, elköltésének „rubrikánkénti” elemzése is. Mindeddig (12 éve) azért nem kerülhetett sor ennek az átfogó vizsgálatnak a lefolytatására, mert tulajdonképpen minden minisztérium, közhivatal, minden ágazat és alárendelt hivatalaik külön önálló érdekcsoportokat, lobbykat képeznek, illetve takarnak (fedeznek), amelyek létérdeke, hogy az adott évben „egyszer már kiharcolt” költségvetési pozíciót, pénzforrást a következő évben is megkapják, lehetőleg az inflációs indexszel történt fel-szorzásnál nagyobb összegben. A minden évben lezajló pénzügyi csaták kifulladásig tartanak, és a dolgok tehetetlensége folytán mindig elvtelen kompromisszumokkal zárulnak, ami azt jelenti, hogy lényeges arányaiban minden marad a régiben; a megkövült „etalon” csak kismértékben változhat.
Ennek alapján „a bázisszintű pazarlás” évről-évre automatikusan nőhet.
A minimális költséggel dolgozó, takarékos és hatékony állam működtetése és fenntartása lényegesen egyszerűbb is, másrészt a megtakarított pénz a közjó növelésére fordítható. Mi, szociáldemokraták határozottan valljuk, hogy nem a maximálisan beszedhető adók bázis-összegéből „következik” a még fenntartható állam nagysága, összetettsége és költsége - amint ez napjainkban tapasztalható! -, hanem az állam létszükségletnek ítélt, legfontosabb funkcióinak takarékosan kalkulált költségei határozzák meg azt az adóbevételi összeget, amit az államapparátus fenntartására kell és lehet fordítani. Ennek a felmérése után történhet meg a társadalom csak az állam révén, központilag kielégíthető szociális, népjóléti és egyéb szükségleteinek (állami beruházások, közmunka-alap, munkanélküliek segély-alapja, önkormányzatok, egyházak és más civil szervezetek támogatása, stb.) összegszerűsítése, ami az előző tételekkel együtt már körvonalazza az összes, szükséges adóbevétel összegét. A gazdaság összevont statisztikai adataiból (kereskedelmi forgalom, bérek és egyéb jövedelmek - ÁFA, SZJA bázis-összegei) pedig - az előzőek figyelembe-vételével - már megállapítható, hogy adott adókulcsok alkalmazása mellett milyen összegű összesített adóbevétel szükséges az állam funkcióinak (klasszikus állami funkciók + szociális és egyéb funkciók) maradéktalan ellátásához. Az ehhez képest beszedett „többlet-adóbevételt” társadalmi szinten nem érdemes beszedni, mert azt az állam úgyis csak elpazarolja, ami effektíve csökkenti az egyébként biztosítható népjólét mértékét.
A lényeg az, hogy ilyen „tételes, alulról felfelé haladó (induktív) kalkuláció” révén érvényesíthető egy olyan „tisztességes arányérzék” is, amelynek eredményeként az állami tisztviselők (főosztályvezetőtől felfelé) nem fognak BMW-kkel, AUDI-kkal és Mercedes-ekkel száguldozni, miközben az átlagos állampolgároknak még rollerre sem telik. Egy szegény országban mindenki viselkedjék szerényen, az elérhető életszínvonalnak megfelelően.

Az 1988-ból örökölt adórendszer ma már elavult, ezer sebből vérzik.
A kiindulási alap ma is - változatlanul, helyesen - az eurokompatibilis ÁFA és SZJA rendszer, amely gerinc-vázra az elmúlt 14 év során számos más adótípus „rakódott rá”; elképesztően bonyolulttá és áttekinthetetlenné téve az adózás mechanizmusát. Az a véleményünk, hogy az immár ténylegesen halaszthatatlanul szükséges adóreformot egyrészt a fentiek figyelembe-vételével, másrészt az adórendszer, mint komplex, egységes egész, alap- filozófiájának az újragondolásával kell kidolgozni és végrehajtani.
A Fidesz az 1998-as választási kampányában egyszeri és nagyarányú adócsökkentést ígért, amit máig nem hajtott végre; sőt, az MSZP és az SZDSZ számításai szerint az elmúlt néhány évben a lakosság adóterhei meredekebben nőttek, mint a bérek. Amit az adórendszerrel a mai kormány eddig csinált, az tipikusan csak ugyanannyi, mint amennyit az elődei tettek, illetve felvállaltak, ti. toldozgatás-foldozgatás, emelgetés - koncepció nélkül. Így az adórendszerünk 14 év óta, egészen napjainkig burjánzik, terebélyesedik, differenciálódik, szaporodik -, s adókulcsai és/vagy az összbevételei mindig csak nőnek. Meggyőződésünk, hogy értékelemzésen alapuló költségvetési kalkuláció által az adóztatás összmértéke valóban nagy arányban csökkenthető, mellyel egyidejűleg szükséges „rendet vágni” a rengeteg adófajta között, miáltal az adórendszerünk jóval egyszerűbbé is tehető. Megemlítjük még, hogy meggyőződésünk szerint az össztársadalmi szociális szükségleteket persze az adóbevételekből kell finanszírozni, de nem lehet kvázi-adóként kezelni a társadalombiztosítás és a nyugdíj-biztosítás járulékait, amelyek nem adók, így azok beszedéséhez és fel-használásához az államnak (az APEH-nek és a Pénzügyminisztériumnak) semmi köze nincsen, nem is lehet.

A fentiek előrebocsátása után, - tételes céljaink a következők: 

 Az adórendszer komplex reformja; nagyarányú adócsökkentés
 A minimálbér és a létminimum meghatározása
 A társadalombiztosítás önkormányzatainak visszaállítása
 A kisvállalkozások átalány-adózásának bevezetése
 A mezőgazdasági kisvállalkozások családi adóztatása
 A családi jövedelem-adózás fokozatos bevezetése 

Az adórendszer komplex reformja
Kormányra kerülésünk esetén megvalósítanánk az adórendszer komplex reformját; olyan adórendszert alkotnánk, melyet nem kell évente változtatni, s amely így állandóságot, biztonságot nyújtana a polgárok és a vállalkozók számára. Olyan adórendszert, amely azonos gazdálkodási és pénzügyi feltételeket, esélyegyenlőséget teremt a bármely vállalkozási formában működő gazdálkodók számára, és nem juttatja különleges előnyökhöz a vállalkozók egyik típusát (pl. a multinacionális részvénytársaságokat) sem. Valamennyi adótípus létjogosultságát (és mértékét) górcső alá vennénk, és természetesen megszüntetnénk minden „felesleges” adót; ezen túlmenően csökkentenénk azok terjedelmét és mértékét is, amelyek ma túlzottak.
Egységes adórendszert teremtenénk, ami azt jelenti, hogy egységes adók vonatkoznának minden vállalkozóra; tehát megszűnnének azok a speciális adók, amelyek csak egyes vállalkozási csoportoknál fordulnak elő.
Az adóbevételek állami központi és önkormányzati megosztásának mai arányait összegszerűen jelentősen módosítanánk a helyi önkormányzatok javára; ezt részben állami feladatok decentralizálásával kapcsolnánk egybe.
A kormányzást mindjárt az adóreform bevezetésével kezdenénk.

Egyszeri nagyarányú adócsökkentés
Tekintve, hogy az adórendszer két alappillére helyesen ma is az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó (az is maradna); a csökkentés - az előzőekben leírtakon túlmenően - elsősorban e két adót érintené, az alábbiak szerint:
Az általános forgalmi adó esetében az alapvető létszükségleti cikkek körét kiszélesítve, jelentősen bővítenénk a „0”-kulcsos termékek volumenét.
A 12 %-os kulcsot 10 %-ra; a 25 %-os kulcsot 20 %-ra mérsékelnénk.
A személyi jövedelemadó vonatkozásában bevezetnénk „a mérhető létminimum” kategóriáját, ami azt jelenti, hogy az az adózó magánszemély, akinek a jövedelme nem éri el a létminimum (nem a minimálbér, hanem a deklarált létminimum, - kifejtését lásd alább!) összegét, az nem fizet adót. A minimálbért természetesen a deklarált létminimumnál magasabb összegben kell meghatározni, hiszen a létminimumnál alacsonyabb összegért nem érdemes dolgozni. Képtelenség, hogy az az ember, aki oly keveset keres, amiből még saját magát sem képes eltartani, - állami célokra adót fizessen. (A létminimum meghatározása természetesen a nyugdíjakat is érinti. Cél az, hogy Magyarországon ne legyen olyan dolgozó, vagy nyugdíjas ember, aki a létminimumot el nem érő összeget keres.) Ami a további jövedelmi szintek adótételeit illeti; bevezetnénk, hogy bruttó 2 millió forint/év jövedelemhatárig 20 %, 5 millió forint/év határig 30 %, 10 millió forint/év határig 40 %, e felett pedig 50 % legyen a személyi jövedelemadó mértéke.

A minimálbér és a létminimum
Miután a jelenlegi, az Orbán-kormány „Utánam az özönvíz!”-szerű zűrös állapotot teremtett és hagy maga után a minimálbér két lépcsőben bruttó 50 ezer Ft/hó összegre történt felemelésével (a legalsó fizetési tételek össze-torlódtak!), - a további rendezés érdekében szükségesnek tartjuk tisztázni azokat a kategóriákat, melyekre mint alapfogalmakra a bérezési és adózási rendszerünk épülhet; mindaddig, amíg meg nem közelítjük az úniós bérek, illetve jövedelmek (életszínvonal) alsó színtű (spanyol, görög, stb.) átlagát. A megelőző kormányok valamennyien abban a súlyos tévhitben „irányították” az ország gazdaságát, szabályozták „a tőke és a munka világát” és azok együttműködését, hogy azt gondolták: amit deklarálnak, az igazzá is válik.     Meggyőződésünk szerint attól, hogy a Kormány kinyilatkoztatja a minimálbér legújabb, felemelt összegét (50 ezer Ft), még nem lehet megélni belőle! Minden elismerésünk a Kormányé, hogy végre eltörölte a nyugdíj mellett dolgozó nyugdíjasok nyugdíjának külön adóztatását, de megfeledkezett a minimálbérből élők adóztatásának megszüntetéséről, nevezetesen arról, hogy ma még a minimálbér után is 20 % személyi jövedelemadót kell fizetni. Ennek megszűntetése éppoly fontos, közérdekű, mint a bevezetett másik intézkedés. A nyugdíjak és a minimálbér összege, „adóztatása” közötti szoros összefüggést véleményünk szerint az a felismerés teszi láthatóvá, hogy ti. ma Magyarországon milliós tömegek reáljövedelme olymértékben alacsony, amiből nagyon nehéz, szinte lehetetlen pusztán megélni is.
Szükségesnek tartjuk tehát meghatározni nem csupán a minimálbér, de még inkább a létminimum kategóriáját; ez utóbbi meghatározza az előbbit. A Kormány minden negyedévben (vagy minimum évente egyszer) legyen köteles deklarálni, hivatalosan közzé tenni az adott időszakban érvényes létminimum összegét, amelyet statisztikailag mért (a mérés konkrét módját, eredményeit is közzé kell tenni!) adatokkal (pl. „fogyasztói kosár”) alátámasztva, differenciáltan célszerű meghatározni. Bevezetnénk a külön „nem nyugdíjas” és „nyugdíjas”, valamint „fiatalkorú” létminimum kategóriáját, illetve összegét. (Ezek a kategóriák már jó előre szolgálnák a később, fokozatosan bevezetendő összevont családi jövedelemadózás megteremtését is.) Ott tartottunk tehát, hogy mind a nyugdíjakat, mind a béreket folyamatosan hozzá kell igazítani a létminimum értékekhez, hiszen nem lehet olyan rendszeres jövedelem Magyarországon, amely nem éri el legalábbis a létminimum szintjét. A minimálbért azonban más tényezők is befolyásolják, nevezetesen legfőképpen a szakképzettség. Bevezetnénk a „nem diplomás” és „diplomás” minimálbér kategóriáit. A nem diplomás minimálbér az állam által deklarált létminimum lenne, a diplomás minimálbér pedig annak a kétszerese.
Magyarázat: Biztosak vagyunk ugyanis abban, hogy a majdan elvégzendő, hivatkozott létminimum-számítások eredményeként ki fog derülni, hogy ma Magyarországon az átlagos megélhetési költségek olyan magasak, amiért is az alacsonyabb nyugdíjakból és a minimálbérből (ma mindkettő összegei nettó 25-35 ezer Ft/hó körül mozognak) egyformán nem lehet megélni. Pár lépésnyire (karnyújtásnyira) az Európai Úniótól - ez megengedhetetlen. Az a határozott véleményünk, hogy a nyugdíjból és a minimálbérből élőnek is fedeznie kell tudnia minden alapvető létszükségletét, ezért mindkét jövedelemfajta összegeit fel kell emelni minimálisan arra a szintre, amit a konvencionális számítások alapján létminimumnak tekinthetünk. Becslések alapján vélelmezzük, hogy a „nyugdíjas létminimum” összege nettó 40-50 ezer Ft/hó, a „nem nyugdíjas létminimum” nettó 80-100 ezer Ft/hó, míg a „fiatalkorú létminimum” nettó 15-25 ezer Ft/hó körül mozog, - attól függően,  hogy melyik esetben milyen „megélhetési költség-szerkezetet” tekintünk az ún. „fogyasztói kosár” legitim tartalmának. Csupán megjegyezzük, hogy a kosár elengedhetetlen része pl.: a lakásszerzés, a ruházkodás, vagy a szórakozás és a művelődés is!
Ha valaki netán túlzottnak tekintené a becsült létminimum-összegeket, az gondoljon arra, hogy maximum 2-3 év múlva már az Európai Únió tagjai leszünk, és amennyiben addig nem sikerül rendeznünk ezeket az alapvető életszínvonal-kérdéseket, problémákat, - akkor a meglévő hamis és torz ár-bér viszonyaink konzerválódhatnak! Vegyük figyelembe a tényeket. Ma az Európai Únióban az átlagos megélhetési költség nem sokkal, vagy éppen semmivel nem magasabb, mint Magyarországon, - miközben az átlagbér a magyar átlagbérünk 5-szöröse, a minimálbérünknek pedig a 10-szerese...  
  
A társadalombiztosítás reformja; önkormányzatok 
Az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás - kötelező mivoltuk ellenére - nem az állami kvázi-adóztatás speciális fajtái, területei, hanem a társadalmi közmegegyezés tipikusan legfontosabb ügyei, kérdései. Tekintve, hogy a Fidesz-kormány a kapcsolódó járulékok beszedését és felhasználását egy-fajta „átlagos adózási tétellé” silányította; kézenfekvő a törekvésünk, hogy az eredeti status quo-t mielőbb visszaállítsuk. Hangsúlyozzuk, ez azért is indokolt, mert - túl azon, hogy ezek nem az állam ügyei! - az 1998-ban „el-követett” államosítás semmilyen javulást, hasznos eredményt nem hozott. A helyzet jottányit sem változott: a vállalkozások, a vállalkozók, a dolgozók horribilis összegű befizetéseket teljesítenek, amiért cserébe „alig kapnak” valamit; az egészségügyi ellátás színvonala egyre romlik, a gyógyszerek ára túlzottan magas, a kórházak a csőd szélén tántorognak - az általunk befizetett összegekből az állam szemlátomást képtelen finanszírozni az egészségügyet! -, a nyugdíjak pedig ma már „értékállóak” ugyan, ám egy stagnáló nyomor szintjén. Jól emlékszünk még: a társadalombiztosítási ön-kormányzatok megelőző gazdálkodása nem elsősorban önhibájukból bukott meg, hanem azért, mert az eredetileg eltervezett metódust - hogy ti. tegyék magukat, a szolgáltatásaikat önfinanszírozóvá, egy az államtól kapott port-folió folyamatos hozadékaiból! - az állam (több kormány, egymás után) el-szabotálta. Végül elsorvasztották, s megszűntették az önkormányzatokat. Mi, szociáldemokraták újból csak felállítanánk a társadalombiztosítási ön-kormányzatokat; azzal, hogy stabil működési feltételeiket az államnak kell megteremtenie és biztosítania. Ez fontosabb, mint a bankkonszolidáció!
Ami az egészségbiztosítás cash-flow forrásait illeti; úgy gondoljuk, hogy abban is nagyobb részt kell vállalnia az államnak az eddiginél. Mintegy 3-5 százalékpontos mértékkel csökkentenénk a vállalkozások járulék-befizetési kötelezettségeit, - emellett eltörölnénk az ún. egészségügyi hozzájárulást.
A nyugdíj-biztosítás rendszerét illetően nagyjából azonosan gondolkodunk a Fidesz-kormány eddig megismert elképzeléseivel; már ti. azzal, hogy át kell alakítani az állami nyugdíjrendszert egyrészt rugalmasan önkéntessé, más-részt áttekinthetővé, hogy a nyugdíjba menő mindig tudja, mire számíthat, és ennek megfelelően maga hozza meg a jövőjét illető tárgyi döntéseit. Csupán megjegyezzük: nagyonis érthető, miért csak a ciklus végén láttak napvilágot a nyugdíjrendszer reformját célzó stratégiai elképzelések, - azért, mert a feladat rendkívül komplex, szerteágazó, nehezen megoldható, tekintettel arra, hogy sok népszerűtlen kompromisszum megkötését feltételezi.
Az állami szociálpolitika, a családvédelem keretében gondoskodunk a GYES, a GYED, valamint a családi pótlék gyermeknevelést elősegítő valós összegének, továbbá vásárló-(reál)értékének folyamatos megőrzéséről is.
Kisvállalkozások átalány-adózása 
Kezdetnek álljon itt egy idézet az USA kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából, amely - úgy véljük - önmagáért beszél:
"Csak a teljes és a szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, felszabadítani az üzleti életbe való belépést, és biztosítani a véleményadás, a személyi kezdeményezés növekedését és az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni és szélesíteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szempontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a biztonságot és jólétet, ha bátorítjuk és fejlesztjük a kisvállalkozások meglévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus kinyilvánított politikája, hogy a Kormány a lehetőségek szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze a kisvállalkozások érdekeit."
Határozott véleményünk, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amely ma a Föld leggazdagabb és legszabadabb országa, - mindezt jelentős mértékben az idézett gondolkodásmódjának köszönheti! Nem számíthat önerejéből történő tartós felemelkedésre az az ország, amely elsőként és főképpen nem a saját polgárainak, kisvállalkozóinak kezdeményező készségére épít, hanem arra, hogy majd a multinacionális cégek ereje adja a növekedést. Tény és való; ma Magyarországon a kisvállalkozások anyagi helyzete a leg-keservesebb, mert nem csupán a rendelkezésre álló források szűkössége, a készpénztőke-hiány és a hitel-képtelenség sújtja a működésüket, hanem az adórendszer is, amely közismerten reájuk vonatkoztatva a legszigorúbb. Mi, szociáldemokraták azt valljuk, hogy az államnak minden támogatást meg kell adnia a kisvállalkozások felvirágoztatásához, mert bennük rejlik a piaci versenyképességünk fejlesztésének legkézenfekvőbb belső lehetősége. Ha az állam kedvezményes hitelekkel, állami és banki hitelkockázat-vállalással, ha szükséges, még vissza nem térítendő támogatásokkal is, de legfőképpen kedvező adózási feltételek biztosításával nem teremti meg a kisvállalkozások alapításának és működtetésének megfelelő ösztönzését, akkor a nemzetgazdaság saját fejlődésének legfontosabb motorjáról mond le. Mi ezt nem akarjuk! Ezért létre akarjuk hozni egyrészt a Kisvállalkozók Bankját, - másrészt olyan, speciális adózási formát tennénk lehetővé, amely rövid úton az életképes kisvállalkozások „elszaporodásához” vezet majd, és felvirágoztatja azokat is, amelyek ma még csak vegetálnak.
A kisvállalkozások átalány-adózása azt jelentené, hogy a kisvállalkozó egy meghatározott üzemnagyság (üzletvitel) - vagyon, tőke, portfolió, árbevétel és/vagy foglalkoztatott létszám - eléréséig az állam felé nem teljesítene semmi mást, csak egy adott összegű (pl. 20 ezer Ft/hó), összevont adó-és járulékbefizetést, ami felett minden árbevétele meghatározott arányban a saját fejlesztési és fogyasztási céljait szolgálhatná. Az előírt üzemnagyság-határ elérése után a kisvállalkozás felsőbb osztályba lépne; miután már fel-fejlődött, besorolna a normál (általános) adózású vállalkozások közé.
A mezőgazdasági kisvállalkozások családi adózása
A rendszerváltás utáni eddigi három kormányunk képtelen volt megoldani a mezőgazdasági kisvállalkozások nyugat-európai típusú családi farmer-gazdasággá fejlesztésének a problémáját, pedig például az utóbbi években (is) többszáz-milliárd forint „ömlesztett” (koncepció nélküli) állami támogatás jutott az ágazatnak. Az a meggyőződésünk, hogy a családi vállalkozások úniós versenyképességét mindenekelőtt, és folyamatosan is az adó-rendszerből fakadó kedvezmények révén lehet megteremteni, különösen akkor, amikor az Európai Únió az állami preferenciák mértékét korlátozza. A mezőgazdasági kisvállalkozások készpénz-hiánya egyébként is általános jellegű, nem csak mint fejlesztési/beruházási forráshiány jelenik meg. Ezért azt gondoljuk, hogy a kistermelői (őstermelő) gazdaságokat is célszerű át-alakítani „legális”, adófizető családi vállalkozásokká, mert különben a nemzetközi piaci versenyben valamennyien tönkre mennek. A fejlesztés egyetlen járható útja, ha önerőből történik; hasonlóképpen, mint azt már a nem mezőgazdasági kisvállalkozások átalány-adózásánál ismertettük. Itt is célszerű egy ún. „optimális üzemnagyság” megállapítása, amelynek valós eléréséig a kisvállalkozás meghatározott (kedvezményes) összegű átalány-adót fizet. A mezőgazdasági kisvállalkozások esetében - tekintve a helyzet rendkívüli voltát, a sürgős megoldás kényszerét! - az átalány-adózást ún. „családi átalány-adózássá” egészítenénk ki, ami a később általánosan is bevezethető családi jövedelem-adózás kísérlete, főpróbája is lehetne. A lényege az, hogy a családi földbirtokon (vagy a bérelt termőföldön) a család együttesen dolgozik, egy közös családi vállalkozás keretében, amely így  közös adóalanyként jelenik meg a fizetendő SZJA szempontjából is. Ahány felnőtt családtag dolgozik a családi kisvállalkozásban, annyiszor veendő az átalányadó egy főre számított összege. A deklarált üzemnagyság elérése után (amikor már önerőből megteremtődött a piaci versenyképességet biztosító tőkeerő is), megszűnik a családi átalány-adózás kedvezménye; a vállalkozás megérett, és átlagos adófizetővé válik.

A családi jövedelem-adózás 
Mi, szociáldemokraták úgy látjuk, hogy a rendszerváltás után 2-3 évvel már olyan mértékű jövedelmi differenciálódás alakult ki az aktív keresők között, ami minden előzetes kísérletezés nélkül is indokolttá tette volna a családi jövedelem-adózás bevezetését. Ha ezt a lépést már 1993-ban előrelátóan megtesszük, megtakaríthattuk volna egy sor szociálpolitikai, családvédelmi és egyéb speciális intézkedés bevezetését, amelyek egyébként is csak torzult hatásmechanizmussal, csekély hatékonysággal „kezelték” az adott problémát, amit a családi jövedelem-adózás direkt módon megoldott volna. A lényeg az, hogy az egyéni (személyi) jövedelem-adózás széttagolja a család jövedelem-forrásait, mintegy atomizálja, mesterségesen keresőkre és nem keresőkre (adózókra és nem adózókra) polarizálja a családot, miáltal egyrészt fölösleges „ellentéteket” gerjeszt (hiszen az adózók, mintha külön-érdeket hordoznának!), másrészt decentralizálja, hivatalosan és érdemileg is szétforgácsolja a család anyagi erőit, a rendelkezésre álló pénzforrásokat, ahelyett, hogy koncentrálná azokat. A közös családi érdek adózási szempontból is egyértelmű megjelenítése nyilvánvalóan együttes takarékosságot is kiváltana, amellett, hogy megteremtené a családban a közös felelősségvállalás „intézményét” is. A személyi jövedelem-adózás korszerűtlen rendszere ehelyett egy olyan „egy-, vagy kétkeresős” család-modellt konzervált, amely sohasem létezett. Ez a rendszer kifejezetten gyermek-és családellenes, mert alapvetően nem a család reális jövedelmi és fogyasztási viszonyait tükrözi, amikor figyelmen kívül hagyja, hogy a kereső(k) jövedelme valójában hány családtag eltartását szolgálja. Egy olyan polarizált vagyoni helyzetű, alapvetően szegény (alacsony élet-színvonalú) országban, mint Magyarország; még sokkal hatványozottabb mértékben kell érvényesíteni azt a nemzetgazdasági alapelvet, miszerint a gazdaság (és így az adózás!) legkisebb alapegysége - a család!
A fentiek alapján fokozatosan (1-2 év alatt) teljes körűen bevezetnénk a mai személyi jövedelem-adózás (SZJA) helyett a családi jövedelem-adózás (CSJA) rendszerét; amelynek az a lényege, hogy az egy lakásban, közös háztartásban élő kis-és nagykorú személyek évente egyszer egy közös családi adóbevallást készítenek, amely együtt, összevontan tartalmazza és adóztatja a család jövedelmét, - az adósávok tehát a család egy főre jutó (átlagos) jövedelméhez kapcsolódnak. Ez lenne az igazi családvédelmi intézkedés - már amennyiben továbbra is fennmarad a progresszív adó- skála -, s nem pedig a különféle, mondvacsinált látszat-intézkedések, mint például az adó-jóváírás indirekt intézménye. Mi, szociáldemokraták egy egészen más adózási filozófiát vallunk a magunkénak, mint az ún. „polgári” kormány! Mi nem maximális adóbevételt akarunk beszedni az adófizetőktől, hogy azután annak egy kis hányadát amúgy paternalista jótéteményként visszacsorgassuk a családokhoz, hanem éppen annyi adót kívánunk köz-pontosítani, amennyi elengedhetetlenül szükséges az állami közfeladatok ellátásához, többet nem.
Az eredeti jövedelem eredendően legyen azoké, akik megtermelték.