A kultúráért 
A rendszerváltást megelőző korszakban (a szocializmusban) a kultúra nem volt kiszolgáltatva az áru-és pénzviszonyoknak, mint ma; a kultúra termékei és szolgáltatásai nem voltak árucikkek, előállításuk ráfordításait az állam nagymértékben dotálta. A kapitalizmusban már minden áru, így a kultúrális cikkek „termelése és fogyasztása” is az általános profithajsza martalékává vált. Ugyanakkor a kultúrának az a része, amely a szabadpiac keresleti-kínálati viszonyaitól részben és kissé eltérítve az állam kompetenciájából, s így a költségvetéséből „táplálkozik”, él, - túlpolitizálttá, kormány-függővé vált. Sajnos, megfelelő (pénzes) szponzor nélkül szinte semmilyen kultúrális  termék, vagy szolgáltatás nem jöhet létre, - a szponzor pedig a támogatását csak a busás haszon reményében nyújtja. Az állam-szponzor nem annyira a profit-tartalom, mint inkább az elvárt „politikum” létrehozásáért támogat.
Tisztelet a kivételnek, de a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a haszonelvű „kultúra-teremtés” jobbára olyan kultúrcikkek „termelésével” azonos, amelyeket leginkább „kultúrkacatnak” nevezhetünk. Az ideológiai (aktuális politikai) töltésű „állami kultúripar” termékei sem sokkal jobbak, itt is kilóg a lóláb, - csak hát egy másik...! Ezzel természetesen távolról sem kívánjuk azt állítani, hogy a kapitalizmus társadalmi viszonyai közepette a kultúra mindenestül ellehetetlenülne, - de azt mindenképpen, hogy sokkalta nehezebb a dolga, mert a klasszikus értékek profittartalma, vagy ideológiai hozama egyaránt alacsony. Sajnos, ma olyan világot élünk, amikor a film, a könyvek, a televíziózás terén is a legnagyobb kereslet a „kultúrbóvli”, a kommersz tömegfogyasztási cikkek iránt mutatkozik, - s emellett létezhet ugyan egyfajta magasan kvalifikált tudományos, művészeti, stb., „exkluzív kultúrális világ”, amiből azonban a széles tömegek a megfizethetetlensége, vagy más okok folytán eleve és visszavonhatatlanul ki vannak rekesztve.
Mi, szociáldemokraták ezért meggyőződéssel valljuk, hogy egyfelől a kultúra kizárólagos áruvá tétele tévedés, társadalmi zsákutca; másfelől az állam részéről politikai tartalommal való megtöltése „közösség-ellenes”, sérti a kultúrális alkotói szabadságot, s ilyenformán a demokráciát: manipulálja a társadalmat, a széles tömegek nézeteit, gondolatvilágát. Míg a tömegcikkek szétrombolják az emberek jóízlését, erkölcsi ítélőképességét, - addig azok a művek, amelyeket az állam politikai céllal készíttet, gyakran félrevezetik a jóhiszemű fogyasztót. Mi határozottan valljuk, hogy a kultúra világában nincs helye semmilyen politikai befolyásnak, - az állami részvételnek részrehajlás nélkül csak arra szabad korlátozódnia, hogy kizárólag objektív értékmérce (pártatlan szakmai zsűrik értékítélete) alapján anyagilag támogasson olyan színvonalas alkotásokat, amelyektől minden befolyásoló szándék idegen.
Márpedig szükség van olcsó, de klasszikus értékű könyvekre, filmekre, tudományos ismeretterjesztésre, magas színvonalú kultúrát terjesztő rendezvényekre, államilag támogatott, de objektív, pártatlan kiadókra.
A tömegeknek eligazodást nyújtó magyar közszolgálati televízióra.
A nyugdíjasokért 
Az első szabadon választott Országgyűlés (1990.) törvényt fogadott el a társadalombiztosítás 300 milliárd forintos vagyoni feltöltéséről. Az Antall-kormány ezt egyáltalában nem, a Horn-kormány pedig csak töredékében teljesítette. Az Orbán-kormány pedig ismét elvette (1998.) a már osztott javak egy részét, s visszaállamosította a társadalombiztosítást. Feloszlatta az önkormányzatokat, és kvázi-adóvá silányította a járulékok beszedését. A magánnyugdíj-pénztárak megalakítása és működtetése nem volt kellőképp előkészítve, így mára a nagyobb részük ellehetetlenült. Az Orbán-kormány ugyan mostanában, közvetlenül a választások előtt „kinyilatkoztatta” az új nyugdíj-rendszerre vonatkozó fajsúlyos távlati elképzeléseit, ám ez inkább „kortes-fogásként” értékelhető, mintsem részletesen kidolgozott stratégiai tervként, hiszen a megvalósítására már úgysem lesz idejük...
A nyugdíjasoktól csak 1999-ben 52 milliárd forintot vettek el, amit mind a mai napig nem kaptak meg. Így az állami költségvetés összes tartozása a nyugdíjasok felé már elérte a 208 milliárd forintot. Ez az összeg a nyugdíjas emberek számára egyenként „csak” néhány-száz, vagy ezer forint, de ez sokszor az egészségüket, az életüket jelentheti. Ma a számukra már az alapvető gyógyszerek, a gyümölcsök, de sokszor a tej megvásárlása is komoly probléma.
Az állam összes tartozása, az alapösszeg kamataival együtt már közel 1000 milliárd forint. A rendezés legegyszerűbb módja kamatozó állam-kötvények kibocsátása. A kamatok összege 2010-ig nyugdíjas garzon-házak építésére, valamint az egészségügy részleges konszolidációjára lenne fordítható.
Elengedhetetlenül fontos lenne az elszabadult gyógyszerárak alacsonyabb szinten tartása, illetve ennek érdekében az állam pénzügyi forrásainak az átcsoportosítása. A gyógyszergyártó cégekkel hosszú távú megállapodást kell kötni az árak maximumának mértékéről.
Az alacsony jövedelmű nyugdíjas édesanyák között - egyelőre egyszeri gyorssegélyként - szét kell osztani a teljes SZJA-bevétel 3 %-át, havonkénti nyugdíj-kiegészítésként folyósítva, egyenlő arányban. Szemben a Fidesz-kormány megint csak „elit-képző” intézkedés-tervezetével, amely ismételten az esély-egyenlőtlenséget növelné, azzal, hogy a „kereső gyermekek” SZJA-kötelezettségük 1 %-át (nyugdíjas?) szüleiknek ajánlhatnák fel.
A nyugdíjasoknak és a szociálisan rászorulóknak biztosítani kell a napi egyszeri meleg étkezést, az állami költségvetés terhére. Fontos, hogy saját rászorultságát mindenki maga dönthesse el, mérlegelve szociális és anyagi  körülményeit. Ki kell dolgozni a „Szükség van rájuk!”-program főbb alap-vetéseit. Fontos, hogy egyetlen nyugdíjas ember se érezze úgy, hogy már nincs szüksége rá a társadalomnak. Olyan központokat kell létesíteni, ahol az aktív idősebb emberek fontos feladatokat kaphatnak (pl. pótnagymama, főzőiskola, varrótanfolyam, kertészkedés, stb.).

A mezőgazdaságért 
Az Európai Únióhoz való csatlakozásunk szempontjából perdöntő negatív jelenség, hogy az agrárgazdaság struktúrális alkalmazkodásában az utóbbi években - éppen akkor, amikor pedig már nagyon sürgős lenne! - nem történt semmilyen komoly elmozdulás. A magyar mezőgazdaság termelése már olyan alacsony szintre esett vissza, amikor a természeti, éghajlati hatások (ingadozások) következtében a termelés egy-egy rosszabb évben esetleg már nem fedezi a belföldi fogyasztás szükségleteit sem. Nem épült ki az EU-csatlakozást elősegítő rendszer, hiányoznak a racionális szakmai döntések. Lassan halad az ún. „családi gazdaságok” kialakulása is, az élet-képes méretű családi gazdaságok létrehozásához gazdaságonként 10-50 millió forint tőkebevonásra lenne szükség. A kizárólag hatékonysági szem-pontokat figyelembe vevő (érvényesítő) agrárpolitika pedig hosszabb távon a magyar vidék elnéptelenedését idézheti elő. A normatív támogatást az FVM-nél a pályázati rendszer váltotta fel, ami kevéssé hatékony, hiszen a nagy többséget eleve kizárja a fennmaradásért folytatott versenyből. Az ellenőrizhető termelési láncok hiánya az EU-piacról való kiszorulásunkat eredményezheti. Az ágazat fejlődését emellett akadályozza a beruházások alacsony (műszaki) színvonala, a földhasználat törvényi rendezetlensége. Az agrártámogatás és a szociális támogatás éles elkülönülése nem történt meg, így a támogatások (célorientált) hatékonysága kicsi.
A növénytermelési és állattartási termékek árai 2000-ben 23 %-kal nőttek, de a főbb élelmiszerek magyar árai még így is csak az EU-árak 40-50 %-ára tehetők. A mezőgazdaságban alkalmazásban lévők száma fokozatosan tovább csökken, az agrárfoglalkoztatottak jövedelme a nemzetgazdasági átlag 2/3-át éri csak el.
Az Európai Únióhoz való csatlakozásunk kulcskérdése az alkalmazkodás az úniós jogrendszerhez, s ennek tükrében a magyar agrártermelés jövője. Az agrár-és élelmiszergazdaságunk (a gépipar mellett) szinte az egyetlen olyan termelő ágazat, amely tartósan pozitív külkereskedelmi egyenleget tud produkálni, így a fejlesztés a nemzetgazdaság elemi érdeke. Magyarország számára az agrárpiaci folyamatok stabilitását, kiszámíthatóságát biztosító európai úniós rendtartások bevezetése sürgető kényszer.
A mai helyzet cseppet sem biztató. A magyar agrártermelés piaci verseny-képességét meghatározó mezőgazdasági termék-előállításunk tendenciái 2000-ben kedvezőtlenek voltak, és 2001-ben sem történt lényegi változás. Mind a termelés, mind a lakosság fogyasztása évi 4-5 %-kal visszaesett. Tovább romlott a külpiaci pozíciónk is, a kisebb árualap miatt nem vagyunk képesek kihasználni az EU-val kötött liberalizációs szerződések előnyeit, sőt, hazai piacainkat is egyre gyorsuló ütemben adjuk át az Únióban termelt agrártermékek számára. (Vagyis: egyre több élelmiszert importálunk.) A mezőgazdaság részaránya, jelentősége minden téren egyre csökkenő, de a vidéken élő nagy lélekszámú népesség kiegészítő jövedelemszerzésében fontos szerepet játszik, így továbbra is stratégiai ágazatnak tekinthető.
Még ma is igaz, hogy Magyarországon az aktív keresők közül minden harmadik-negyedik ember közvetve, vagy közvetlenül a mezőgazdasági termelésből él, amit nehéz lesz néhány év alatt nagymértékben csökkenteni.
A legfontosabb problémák láncolata a következő: 
 Az Európai Únió ún. „agrártermelési-kvótarendszere” meghatározza, hogy az egyes tagállamok mezőgazdasága (így Magyarországé is) milyen terményekből mekkora volument állíthat elő. Ez magyarán azt jelenti, hogy egyrészt csökkentenünk kell a termelés összmennyiségét (a vetésterület arányát, nagyságát), másrészt „átcsoportosításokkal”, szerkezet-váltással növelnünk kell a hatékonyabb, magasabb profitot hozó termelési kultúrák arányát. Mindez a foglalkoztatott létszám ugrásszerű csökkenését hozza, és akkor még nem beszéltünk az Európai Únión belülről hozzánk áttevődő piaci verseny azonnali kedvezőtlen hatásairól, ami törvényszerűen a magyar mezőgazdálkodók gyengébb hányadának tönkremenetelét fogja eredményezni.
 Nagyon fontos a családi gazdaságok, a kisárutermelők támogatása; egy-részt az optimális üzemnagyság megteremtése, másrészt beruházások útján, korszerű technológiával a versenyképesség fokozása. Megoldható ez közvetlen állami juttatásokkal, de az adórendszer által biztosítható újabb kedvezmények (átalány-adózás, családi-jövedelemadózás, stb.) révén is. Mindez továbbra sem változtat azonban a jelentős létszám-csökkentés effektív szükségszerűségén.
 A mindezekkel összefüggő legsúlyosabb kérdés, amely kapcsolódik az optimális üzemnagyság (és a versenyképesség) problematikájához is, - a földtulajdon kérdése. Tudniillik az, hogy - és ezen még a kapott 7 éves moratórium sem sokat változtat, csak időben kitolja a megoldást! - ha a magyar gazdálkodóknak nincsen elégséges készpénz-tőkéjük (hitelük) az általuk használt (bérelt, stb.) termőföldek megvásárlásához, akkor ez részben okává válhat a termőföldek külföldi tulajdonba kerülésének, más-részt tovább növelheti a mezőgazdaságból „kikerülők” munkanélküliségét.
Félő, hogy az Orbán-kormánynak így a ciklus legvégén a tárgyban hozott kapkodó, és kellően nem megalapozott intézkedései (amelyek mögött csak a hirtelen „segíteni akarás” körvonalazódik, ám egységes koncepció nem!) nem bizonyulnak elégségesnek, s csak a kialakuló káoszt fogják növelni. Mi, szociáldemokraták leginkább a kezelhetetlenül rövid idő alatt bekövetkező, újabb munkanélküli hullám jelentkezésétől tartunk, aminek a megelőzésére már most komplex, hatékony csomagtervvel kellene rendelkeznünk.
Az az alapvető gond, hogy az Európai Únió termelési kvótái a mai magyar mezőgazdaságban foglalkoztatott létszámnak cca. csak az egyharmadát ismerik el hasznos termelőként, a többiek tehát feleslegessé válnak. Olyan állami célprogram szükséges, amely 6-700 ezer fő munkaerőt foglalkoztat. 
Korszerű családi gazdaságokkal az Európai Únió felé!
Magyarország az Európai Únió viszonylatában is kiváló adottságokkal bíró ország, amely kedvező helyzetünk önmagában is megköveteli, hogy reális esélyeinket - a belépés kapcsán is! - igyekezzünk maximálisan kiaknázni.
Ennek érdekében a mezőgazdasági támogatási rendszert nagymértékben egyszerűsíteni kell, hogy a nyújtott támogatások ténylegesen a megcélzott rétegekhez jussanak el. Csak a működő-és életképes vállalkozásokat kell segítenünk. Ugyanakkor csak olyan törvényi szabályozás fogadható el, ami a termelést segíti, és nem korlátozza. Meg kell találni az elérhető belföldi tőkebevonás (hitelkonstrukció) lehetőségét is. Az agrárszféra szereplőinek (termelőinek és befektetőinek) biztosítani kell a nemzetgazdaság más ágazataiban elérhető jövedelmet, s távlatilag is a tisztességes megélhetést. Megfontolandónak tartjuk - hasonlóan az 1990-es évek közepén elvégzett bankkonszolidációhoz -, hogy komplex mezőgazdasági konszolidációs programot dolgoztassunk ki, amely minden kérdést összefüggően kezel.
 A környezetvédelemért 
Az ökológiai szempontból globálisan is ellenőrizetlen gazdasági növekedés következményeként mind jelentősebb mennyiségben kerülnek a levegőbe a különböző szennyező anyagok. A víz, a föld és közvetlen környezetünk is sokkal több gondoskodást és odafigyelést érdemelne. Gyermekeink jövője attól függ, hogy mi most, hogyan vigyázunk a körülöttünk élő természetre.
Joggal várunk tehát olyan kormányzati lépésekre, amelyek - a bármi áron is erőltetett gazdasági növekedés veszélyes és félrevezető propagandája helyett - végre az életközösségek tiszteletére és védelmére intenek. Melyek az emberi élet minőségének a javítására születnek, és nem önmagában a bárminemű fogyasztás kvázi-öncélú növelésére. Melyek a csak korlátozott mennyiségben rendelkezésünkre álló, nem megújítható erőforrásaink fel-használását szabályozzák, minimalizálják.
Mert a természeti környezet megóvásának életformává kell válnia!

Tegyünk meg mindent a tiszta, egészséges környezetért!
A vízkészleteink védelme érdekében támogassuk az olyan beruházásokat, amelyek csökkentik természetes vizeink terhelését, hogy a vízfolyásaink ne szennyezettebben hagyják el Magyarország területét, mint ahogy érkeztek. Nagytavaink vízminőségének a megóvására egyre növekvő összegeket kell fordítani; az árvíz-és belvízvédelmi problémákat - a folyamszabályozáskor lecsapolt - egykori lápok és mocsarak visszaállításával kell megoldani.
A termőföld és a természeti környezet védelme érdekében a településeken elsőbbséget kell biztosítani a károsodott, tönkrement településrészek felújításának és fejlesztésének, - szemben a település lakott területének a növelésével. Folytatni kell a kárpótlás során magánkézbe került védett területek (erdők, erdősávok, parkok, stb.) visszavásárlását, és állami pénz-eszközöket kell biztosítani újabb olyan területek megvásárlására, amelyek esetében a természetvédelmi szempontok ezt indokolják.
Támogatni kell a szelektív hulladékgyűjtést, és a hulladékgyűjtésre épülő beruházásokat. Szintén támogatni kell a megújuló energiaforrásokra épülő fejlesztéseket is. Kedvezmények nyújtásával ösztönözni kell a lakosságot a megújuló energiaforrásból származó energia felhasználására.
Szorosabb kapcsolatot kell kiépítenie a mezőgazdaságnak a természet-védelemmel. Támogatni kell az ugaroltatást, a hagyományos gazdálkodást és a biotermesztést. A nagy mezőgazdasági táblákat erdősávokkal széjjel kell osztani, és „zöld folyosók” hálózatát kell létrehozni, amelyek összekötik egymással a védett területeket. Az autópályák, valamint más nagyforgalmú utak építésénél megfelelő vadátjárókat kell betervezni, a vadállomány elszigetelésének megakadályozására.
Meg kell valósítani a természetközeli oktatást, az oktatási intézményeket támogatni kell abban, hogy a lehető legtöbb élővilág, környezetismeret és biológia tanítási órát (összevont órák keretében) a természetben, illetve az erre a célra ott kialakított oktató egységben tartsák meg. 
A környezet-és természetkárosító cselekmények, tevékenységek büntetési tételeit magasabbra kell emelni, és a jogszabályok betartása érdekében az Országos Rendőrfőkapitányságon belül országos hatáskörrel rendelkező külön környezetvédelmi osztályt kell felállítani.
Regionális szinten, a nemzeti park igazgatóságok koordinálásával a civil szervezeteket is be kell vonni a környezetvédelmi és a természetvédelmi munkába.
Az Európai Únióhoz történő mielőbbi valós csatlakozásunk előmozdítása érdekében tovább kell folytatni az EU jogszabályaihoz igazodó környezet-védelmi jogharmonizációs folyamatot. Úgy, hogy az mind a nemzetközi, mind a speciális magyarországi követelményekhez igazodjék, s így segítse elő különösen a víz, a levegő és a föld szennyezésének a megállítását, a  zajterhelés csökkentését, a csatornahálózat bővítését, továbbá a hulladék-gazdálkodás fejlesztését.
 A közbiztonságért
Hazánkban nincs megfelelő közbiztonság; mert a közbiztonságot nem a kormány propagandája, a belügyminiszter kapcsolatos véleménye, vagy a bűnügyi statisztikák „kedvező alakulása” reprezentálja, hanem egy általános (köz)érzet, amely a társadalomnak vagy a sajátja, vagy nem.
Ilyenformán a közbiztonság olyan közérzet, amely a társadalom hangulatán, közvélekedésén jól lemérhető. A nagyobb városokban már nem csak a gyermekeket nem lehet sötétedés után az utcára kiengedni, - a felnőttek sincsenek biztonságban a sötétebb mellékutcákban, vagy tereken. Vidéken a helyzet még sokkal rosszabb. Kétségtelen tény, hogy a rendszerváltás utáni években a társadalom kettészakadt, - évről-évre nőtt a szegénység, a mindenüket elveszített nincstelenek, a munkanélküliek és a hajléktalanok száma. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a közbiztonság elveszítése nincs összefüggésben a szegénységgel. A közbiztonság nyugalmas érzete elsősorban a szervezett bűnözés kialakulásával, gyors térnyerésével illant el, - márpedig például a robbantásos merényletek mögött banda-háborúk, leszámolások állnak, amelyekben többnyire mindenható milliárdosok az érintettek. Az elmúlt 1-2 évben megritkultak a robbantások, viszont egyre több az olyan összetett, bonyolult pénzügyi tranzakciókkal végrehajtott ún. „nyakkendős” bűneset, amelynek korrupciós szálai köztisztviselőkig, állami vezetőkig nyúlnak. Különösen veszélyes fejlemény az az újfajta korrupció, amely az alvilág, a szervezett bűnözés és a politika összefonódásán alapul. Az 1990-es években a vagyoni biztonságot nem csupán a „közbűntények” veszélyeztették, hanem a gyanús privatizációs ügyletek, a felszámolási-és csőd-bűntettek, az „olaj-ügyek”, a közvagyon és az állami pénzeszközök  hűtlen kezelése, az ún. „ÁFA-visszatérítéses” csalások, a fantomcégek adócsalásai, a tiltott pilóta-játékok és betétgyűjtések, a bankcsődök és a konszolidáció, a hivatali korrupció, ami így, mind-együttesen az adófizetők ezer-milliárdjait emésztette fel. Meggyőződésünk, hogy „a közbiztonsági hiányérzetünk” nem csupán, nem elsősorban a fizikai veszélyeztetettség érzetéből fakad, hanem abból, hogy az egyéni és a társadalmi életünk egyre hektikusabbá vált, és válik. Sehol, semmilyen vonatkozásban nem érezhetjük magunkat biztonságban, - sem otthon, sem a munkahelyen, sem a közlekedési eszközökön, sem a repülőgépen, sem horgászás közben, vagy a futball-meccsen. S ez a gyermekekre még fokozottabban érvényes!  Nem biztonságos az iskola, az utca, a diszkó (a drog miatt), de a kórház, vagy a „szerelem” sem, például az AIDS-veszély miatt. Az emberek ma már nem élhetik a korábban (az 1970-es, 1980-as évekig) megszokott, nyugodt és biztonságos életüket; megszűnt a kapcsolatok iránti bizalom, vele a társadalom nyíltsága, - ma az emberek bizony el-, és bezárkóznak. Ez az általános bizalomvesztés, individualizálódás, a társadalom gyors „atomjaira bomlása” is oka, és talán a legfőbb oka annak, hogy teret nyerhetett a szervezett bűnözés; megszűnt a közbiztonság, és annak érzete.
Mi, szociáldemokraták realisták vagyunk, és nem gondoljuk, hogy ez a mai állapot varázsütésre megváltoztatható; hogy az eddigi negatív tendenciák könnyedén visszafordíthatók. Viszont nyilvánvaló előttünk, hogy az Európai Únióhoz közelgő csatlakozásunk tükrében a mai helyzet nem egyszerűen „belügyi”, vagy csak jogharmonizációs kérdés, hanem olyan probléma, amelyet még a belépés előtt sürgősen rendezni kell. A magyar társadalom biztonságérzetének a megteremtése, megerősítése; a demokráciába, a jogállamiságba és az igazságszolgáltatásba vetett hitének a visszaállítása a legfontosabb feladat, amit csak valós, hatékony, komplex és következetes intézkedésekkel oldhatunk meg.
A jogrend megerősítése érdekében egyensúlyt kell teremteni a bűnüldöző szervek hatásköre és a jogállamiság követelménye között. Mind anyagilag (fizetések, felszereltség, stb.), mind pedig a presztízs tekintetében meg kell szilárdítani, helyre kell állítani a rendőrök és a rendőrség elismertségét.
Meg kell tanítani az embereket a saját értékeik, érdekeik védelmére.
Az országos bűnüldöző szervek hatékonyságának fokozása mellett növelni kell a helyi önkormányzatok szerepét; mind a bűnüldözésben, mind a bűn-megelőzésben. Ennek egyik megoldása az „önkormányzati rendőrség” létrehozása, felállítása lehet; természetesen állami költségvetési forrásból. A kriminálpolitikának is a társadalmi szolidaritásra kell fektetnie a hangsúlyt. Alapvető fontosságú feladatunk a rendőrök reálbérének a növelése, a meg-vesztegethetőség mielőbbi kiküszöbölése céljából. A végrehajtó egységek létszámának a növelésével optimális szintre kell emelni az irányító és a végrehajtó szervek létszám-arányát. Meg kell alkotni az önálló rendőrségi szolgálati törvényt. Tisztázni és konkretizálni szükséges a büntető törvény-könyv egyes „kritikus” pontjait is.
A bűnüldözésben kapjon nagyobb szerepet a fiatalok prevenciós nevelése.
 A honvédelemért
A magyar honvédelem kérdése, helyzete a NATO szövetségi kötelékébe történt belépésünk (1999.) óta gyökeresen, koncepcionálisan megváltozott.
A Varsói Szerződés és a KGST maradéktalan felbomlása (1990.) után egy-részt fokozatosan megszűnt a világ katonai-hatalmi kétpólusossága (és szembenállása); a volt szocialista országok azonnal a kapitalista polgári fejlődés útjára léptek, ami törvényszerű folyamatként maga után vonta ezen országok érdeklődését, és fokozatos közeledését a NATO-hoz, valamint az európai integrációs tömbhöz, az Európai Únióhoz. Másrészt Magyarország és a közvetlen szomszédai külön ún. alapszerződésekben is szabályozták egymás iránti (baráti) viszonyukat, a kapcsolataik egész rendszerét.
Ma Magyarország békében él a szomszédaival, s a kapcsolatai alapvetően konszolidáltnak tekinthetők mindazokkal az országokkal, amelyekben több millió, határainkon túli magyar él; sőt, ez a jó viszony - reményeink szerint - még szorosabbá válik majd az ún. „kedvezmény-törvény” bevezetése után. Térségünk békéjét tehát közvetlenül semmilyen veszély nem fenyegeti.
Tagjai vagyunk a NATO-nak, ami nyilvánvaló szövetségesi kötelezettséget jelent; ugyanakkor egy valós „védőernyőt von” Magyarország fölé, tekintve, hogy minden NATO-ország együttesen köteles katonailag is fellépni a bármelyik tagországát érintő esetleges ellenséges (katonai) támadással szemben. Néhány év múltán már a tényleges tagjai lehetünk az Európai Úniónak is, ami szükségszerűen tovább növeli országunk biztonságát.
Előfordulhat persze (jelenleg ez a valószínű), hogy Magyarország belépése az Európai Únióba néhány évvel megelőz(het)i majd egyes szomszédainak (pl. Románia) a belépését, ami természetszerűleg bizonyos versengést, illetve „sértődöttséget” idézhet elő országaink között, némileg „a kárunkra”, ámde ezek az eshetőségek Magyarország biztonsági érdekeit semmilyen vonatkozásban, vagy mértékben nem veszélyeztetik.
Szemben a világ 1990. előtti poláris katonai megosztottságával, ami mára, mint háborús veszély lényegében megszűnt, - az ezredfordulóra egy olyan új, világháborús tényező jelentkezett, ami immár globális fenyegetést jelent. A világ-terrorizmus már a megelőző években is egyre növekvő, fokozódó veszélyforrás volt, ám a döntő fordulat 2001. szeptember 11-ike, az USA new-yorki WTC felhőkarcoló-tornyai elleni terror-támadás időpontja. Innen számítva gyökeresen átértékelődik mindenfajta önvédelmi-katonai teória, illetve kockázat-számítás helytállósága (beleértve a magyar honvédelem elvi kérdéseit is!), hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az ún. világbéke legfőbb ellensége a világ-terrorizmus, amely átível az államhatárokon, földrajzi és „jogi” értelemben pontosan nem behatárolható, illetve definiálható, viszont spontán és globális, a hagyományos katonai eszközökkel, módszerekkel és gondolkodásmóddal nehezen elhárítható fenyegetés a modern világ bármelyik állama, nemzete és népe számára. Hosszú éveket vehet majd igénybe, amíg felmérjük a következményeket, leszűrjük a konzekvenciákat. 
A magyar haderő helyzete az utóbbi 12 évben kritikussá vált. A sorkatonai szolgálat időtartama és minősége a lehető legalacsonyabb szintre süllyedt. A magyar haderőt nyugodt szívvel nem is lehet haderőnek nevezni. Sem a technikai, sem az anyagi bázisa nem biztosított. Magyarországon így nincs olyan ütőképes, hadászatilag kiképzett hadsereg, amely az esetleges - a nemzet ellen irányuló - támadástól meg tudná védeni az országot.
Látható, hogy a magyar haderőnek egyrészt hagyományos honvédelmi-, másrészt a nemzetközi kötelezettségeiből fakadó béketeremtő, béke-fenntartó, katasztrófa-elhárító, műszaki-helyreállító, valamint terrorizmus- ellenes feladatoknak kell megfelelnie, ami alapvető profil-bővülést jelent.
Ezek a feladatok a stratégiai koncepció, „a filozófia”, de legfőképpen a műszaki fejlesztés, a hadászati „technológiák”, a felszerelés, a kiképzés, az alkalmazott módszerek és az állami költségvetési finanszírozás teljes újragondolását teszik szükségessé, illetve feltételezik.

Ezért olyan - az előzőekben is leírt körülményekhez igazodó, a korszerű hadviselés követelményeinek megfelelő - szerződéses haderőt kell fel-állítani, amelyet gazdasági okokból az önkéntesség különböző fokozatai is kiegészítenek, az alábbiak szerint:
 A sorkötelezettséget békeidőben fel kell függeszteni.
 Az önkéntesség kategóriái: (1) A reguláris hadsereg hivatásos és szerződéses tagjai. (2) A területvédelmi erők (Nemzetőrség), ahol a beosztásban lévő tagok a polgári foglalkozásukat megtarthatják. (3) Az előző két kategóriának nem tagjai, de rendszeres vagy eseti kiképzésben részesülők. (4) A honvédelmi előképzésben résztvevők, akik vállalják, hogy az előző szolgálati formák valamelyikét betöltik.
 A reguláris haderő feladatai közé tartozik az azonnali és gyors reagálást igénylő problémák megoldása, a békeműveletekben való részvétel, és a nemzetőrség tagjainak a kiképzése.
 A területvédelmi erőknek háborúban a fővéderő szerepét, békében pedig a katasztrófa-elhárítás aktuális problémáit, valamint a rendészeti szervek erősítését kell ellátniuk.
 Aki önkéntesként lép a haderő kötelékébe, vállalnia kell, hogy hadiállapot, vagy rendkívüli helyzet esetén a hadkötelezettség automatikusan életbe lép.
 A szárazföldi erők szervezeti felépítését módosítani kell; alapvető szervezeti egységnek a zászlóaljat kell tekinteni. A nagy laktanyákat meg kell szüntetni.
 Budapestnek és minden megyének ki kell állítania legalább egy reguláris alakulatot.
 A területvédelem ne rendelkezzék önálló légierővel; az itt szolgáló „nemzetőröknek” állandó, de beosztásban nem lévő tartalékot kell képezniük.
 A katonai felső-és középszintű oktatást át kell szervezni, magas szín-vonalúvá kell fejleszteni. Tiszt-aspiráns és tiszthelyettes csak az a szerződéses katona lehet, aki több éves szolgálati tapasztalattal és meg-felelő szakképzettséggel rendelkezik.
 A magasabb beosztásra kijelölteket tanfolyam-rendszerben kell fel-készíteni és tesztelni.
 Ennek megfelelően a honvédelmi szférának a következő tanintézetekre van szüksége: Szárazföldi-Harci Tanintézet, Technikai Tanintézet, Nemzetvédelmi Egyetem.
 A nem parancsnoki beosztású szaktiszteket a polgári felsőoktatásban kell kiképezni.
 A lakásépítésért 
Az eddigiekben megépített lakásállomány, annak minőségi és mennyiségi arányait tekintve, - egészében súlyos örökség. Ez az örökség jórészt a tömeges lakásépítések (lakótelepek) következménye, amely korszaknak nem volt igénye a családok pénztárcájához (álmaihoz) igazodó otthonok kialakítására. Ezen a helyzeten már nehezen lehet változtatni, viszont nem szabad újból, ugyanilyen keresztet hagyni a következő generációkra.
A mai piaci viszonyok és a támogatási rendszer konzerválni látszik ezt az áldatlan állapotot, és olyan tendenciákat mutat, ami ugyanerre vezet. A lakások nagysága, minősége, összetétele és lakhatósága, a továbblépés távlatai a családok számára - nem mutatnak sok fejlődést. Változást a laikus számára is, elsősorban a házak homlokzatának és magasságának átalakulása jelentene.
A lakásnagyságok megint, mint a társadalmi rétegek, csoportok anyagi helyzete; látványosan különböznek egymástól, ami az átlag 50 és 200 négyzetméteres lakások építése közötti szakadéknyi aránytalanságban nyilvánul meg. Ezt a hátrányos polarizációt a mai támogatási rendszer és a fizetőképes kereslet megosztottsága is rossz irányban befolyásolja, segíti.
Ezért mi, szociáldemokraták egy olyan lakáskoncepciót dolgozunk ki, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások maximális és lehetséges bővítésével a legkülönbözőbb kor-és jövedelmi csoportok legszélesebb igényeit is ki tudjuk majd elégíteni, és így ne hagyjunk a következő generációkra újabb megoldhatatlan feladatokat. A következőket szeretnénk megvalósítani:
 Életszerűbb, az eltérő minőségi elvárásokhoz és igényekhez is igazodó, differenciáltabb lakásnagyságok kialakításának a lehetőségét kívánjuk biztosítani a támogatási rendszeren belül. A legkevésbé sem az építési vállalkozó igényei és lehetőségei kell, hogy határozzák meg az építendő lakásnagyságot, hanem az építtető családok tehervállalása és távlati elképzelései, illetve a lakóhelyi környezet adottságai.
 A bérlakások építésének a koncepcióját is eszerint alakítjuk, hiszen a munkaerő nagyobb mobilitása is egyre több lakást igényel. Mivel jelenleg nem látszik olyan magántőke, amely ebbe intézményesen beruházni igyekezne, - ezt az önkormányzatoknak kell felvállalniuk. Ebben az összefüggésben a kisebb-nagyobb vállalkozások szerepvállalásának az elősegítése is fontos.
 A helységek (falvak, községek, stb.) önkormányzatainak, a lakó-környezetre vonatkozó igényeinek, arculat-elképzeléseinek, kultúrális hagyományainak a messzemenő figyelembe vétele is fontos; a szakmai hatóság és az önkormányzati szervek egyeztetési rendszerén keresztül.
 
Vác, 2001. november-december

                                                                         Czike László