Czike László

                 Amazonas, Sargasso és Bermuda   

Mint ismeretes, a Földön rendkívül kivételes adottságok révén alakulhatott ki az élet, az élővilág mai sokszínűsége: a legkülönbözőbb tényezők kombinációjának igen keskeny sávja biztosítja csak az élet lehetőségét, mi több - a Marson kívül -, ma nem is ismerünk még egy hasonló adottságú bolygót!
A két legfontosabb életadó tényező a víz és az oxigén.

A miénkhez hasonló (ki tudja, lehet-e, van-e másmilyen?) élet csupán egy olyan bolygón létezhet, ahol szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre felszíni víz, és emellett a légkört meghatározott arányban oxigén alkotja. Ez a két anyag (vegyület és elem) teszi lehetővé a Földön az élőlények anyagcseréjét, az anyag körforgását, s hosszabb távon az ökoszisztéma kialakulását, működését és ön-fejlődését. A Föld őslégköre milliárd évekkel ezelőtt metánból, ammóniából és széndioxidból állt, ami a mai szárazföldi élőlények számára mérgező, tehát be-lélegezhetetlen, - s ugyan némi absztrakcióval, de joggal feltételezhetjük, hogy bármilyen más bonyolultabb élőlénynek is az. Az élet csírái, és maga az össze-tettebb élet fejlődőképes képviselői ezért a tengervízben alakultak ki; mégpedig azzal az eredeti képességgel, hogy szénláncokból és szénhidrogénekből szerves testet építettek az őslégkör vízben oldott összetevőiből, a napfény energiájának felhasználásával. A folyamat a fotoszintézis (asszimiláció) - végzői a növények (növényi lények), amelyek elsőként „népesítették be” az óceánokat. A növények e képességük révén átalakították a Föld légkörét; eltűnt belőle a mérgező szén-dioxid, ammónia és metán, s átadta a helyét a semleges nitrogénnek és az élet-adó oxigénnek, amelyek aránya ma 78:22 %.

Az óceánok és tengerek vízinövényei, valamint a szárazföldi növényzet (erdők, rétek, stb.) együttesen a Föld tüdejét, légző felületét alkotják, amelyek össze-hangolt működése nélkül megfulladna a teljes szárazföldi élővilág. A légkör re-generáló körforgásában természetesen mindegyik élőlény (minden növény) egy-aránt részt vesz, de az alapvető (fő)szerepet (tömegarányai folytán) mégis csak két tényező: az Amazonas őserdeje és a Sargasso-tenger moszatja játssza. Lég-körünk oxigéntartalmának folyamatos újratermelése tehát e két tényezőtől függ. A Föld tüdejét halálos veszély fenyegeti.

Az Amazonas - Dél-Amerikában főként Brazília és Peru államok folyóinak a vízgyűjtője - a Föld legbővízűbb folyója. Sehol a világon nincsen (nem is volt) hasonló méretű egybefüggő kvázi-áthatolhatatlan őserdő, sehol nincsen hasonló méretű földi „légző-felület”, amekkorát az Amazonas vízgyűjtője táplál, éltet és  tart fenn, immáron hosszú évszázmilliók óta. (Légző-felületünk szempontjából a szárazföldön legjelentősebbek az Egyenlítő környéki, a Ráktérítő és a Baktérítő közötti területen fekvő, a mindennapos esők övébe tartozó szinte áthatolhatatlan trópusi esőerdők - ezek Afrikában, Indonéziában és Dél-Amerikában találhatók.) 

Brazíliában, hol még ma is a Föld legkiterjedtebb összefüggő őserdői zöldellnek, - több millió négyzetkilométernyi területen mintegy 20 millió faj él, zárt öko-szisztémában. Sok olyan állatfaj élhet még itt, amelyek a fokozódó erdőirtások következtében ki fognak halni, mielőtt a tudomány felfedezhetné létezésüket. Az erdőirtás – kivágás és égetés - „haladási sebessége” 100 négyzetkilométer/nap, vagyis 4 hektárnyi őserdő szűnik meg élni a nap minden másodpercében, az általa eltartott komplett állatvilággal, aljnövényzettel együtt. Az őserdő több-százmillió éves ökoszisztéma, pótolhatatlan érték, ami soha nem reprodukálható, hiába telepítik újra. Egyre hosszabbodik a végleg kihalt – pl. a mini-majmok, a tamariszkok, gyapjas majmok, pókmajmok - állatfajok felsorolása; s még több a közvetlenül a kihalás küszöbére érkezett fajok (pl. az arany-oroszlán tamariszk) száma, melyek már csak állatkertekben, s a vadonban párszáz egyedet számláló populációkban élnek. Az őserdő halála örökre megszünteti az általa táplált fajok élettereit is. Amazóniában a legutóbbi évtizedekben már több millió hektár ős-erdőt kiirtottak (utak, építkezések, haszonnövény-ültetvények céljára), és a zöld felület - a Föld tüdeje - ma is egyre csak fogy.

A tengeri légző felületünket ugyanekkora veszélyek fenyegetik. Peter Weber az alábbi tényeket írja az „Az óceánok védelme” (1994.) című tanulmányában: „Az óceán legmélyéig terjedő tengeri környezet a világ élőhelyeinek durván 90 %-át teszi ki. A földfelszín közel 71 %-át borítják az óceánok, melyeknek a leg-mélyebb árkai mélyebbre hatolnak a tengerszint alá, mint amilyen magasra a Mount Everest emelkedik e szint fölé. A földi vízkészlet 97 %-a óceáni víz, ami több mint tízezerszer annyi, mint a világ összes édesvizű tava és folyója együtt-véve. Az óceánok magával az élettel járultak hozzá a Föld bolygó fejlődéséhez.

A tudósok hite szerint a legelső szervezetek baktériumok voltak, melyek mint-egy 4 milliárd évvel ezelőtt fejlődtek ki a tengerek mélyén. Kezdetben a bio-szféra lakhatatlan volt más életformák számára, mert a légkörben kevés volt az oxigén. Miközben a széndioxidból egyszerűbb cukrokat szintetizáltak, a tengeri baktériumok foto-szintetizáló törzsei megteremtették a mai, oxigénben gazdag légkört, amelyben kialakulhattak a fejlett életformák. Az idő és az evolúció el-választott bennünket a kezdetektől, de vérünk még ma is őrzi sósvízi eredetünk nyomát.

Az óceánok fizikai és biológiai folyamatokon keresztül szabályozzák a globális éghajlatot. Hatalmas tömegük mérsékli a hőmérséklet ingadozását; - nyáron elnyeli a hőt, télen pedig felszabadítja. A Golf-áramlat pl. melegvizet szállít a Mexikói-öbölből Észak-Európába, s olyannyira kiegyensúlyozza az éghajlatot, hogy Nyugat-Írország partjain citromfák növekedhetnek, közel olyan magas szélességi körön, ahol Moszkva is fekszik. Miközben a világ oxigén-igényének kb. felét/harmadát megtermelik, az óceánok kiveszik részüket a legfontosabb, üvegházhatást okozó gáz, a széndioxid szabályozásából a biológiai szivattyú néven ismert mechanizmus révén. A széndioxid belép az óceán háborgó felső rétegébe, ahol a fitoplanktonok (egyszerű, egysejtű és ostoros, a tengervíz felső rétegében tömegesen foto-szintetizáló szervezetek) s más tengeri növények (pl.: mint a sargasso-moszat a Sargasso-tengerben) egyszerű cukrokat állítanak elő belőle, a napfény energiája segítségével. A biológiai szivattyú a kezdetleges folyamatnak a leszármazottja, mely néhány milliárd évvel ezelőtt létrehozta az oxigén-dús légkört.”

Hogyha az óceánok (és az őserdők) foto-szintetizáló (széndioxidból oxigént fel-szabadító) légző felülete folyamatosan csökken, az egyrészt lerontja a földi lég-kör oxigén-tartalmának önregeneráló képességét, másrészt feldúsul annak szén-dioxid tartalma, ami a sokat emlegetett üvegházhatást, tehát a légkör és az ég-hajlat globális felmelegedését okozza. Folytatom az előző idézetet:

„Az üvegházhatást okozó gázok szaporodását oly’ emberi tevékenységek idézik elő, mint a fosszilis energiahordozók elégetése, az erdők kiirtása, ami évente 7 milliárd tonnával növeli a globális körforgásba belépő szén mennyiségét. Az óceánokat a belátható jövőben fenyegető fő veszélyek közül a globális légköri változások elkerülhetetlennek, ámde kiszámíthatatlannak is látszanak. A klór-fluor szénhidrogének, és más ózonkárosító vegyi anyagok légkörbe jutásával (ennek szabályozásáról szól a kiotói egyezmény, melyet a legnagyobb mérgezést kibocsátó USA máig sem hajlandó aláírni!) mindegyre vékonyodik a sztrato-szféra ózonrétege (az ózon: kétatomos helyett háromatomos oxigén-molekula, amely meggátolja, hogy a Napból kiáradó ultraviola-B sugárzás döntő hányada elérje a földfelszínt), több szövetkárosító ibolyántúli sugárzás éri az óceánokat. A sugárzás növekedése már ma is csökkenti a déli óceánok fitoplanktonjainak szaporodását. A Déli-sark fölött minden szeptemberben fogyni kezd az ózon-réteg, a normálisnál mintegy 50 %-kal hígabb „lyuk” képződik, éppen akkor, amikor a hosszabbodó napok elindítják a fitoplanktonok felszaporodását. A Kaliforniai Egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy a megnövekedett ibolyántúli sugárzás legalább 6-12 %-kal csökkenti a fitoplanktonok szaporodását a lyuk alatt, tönkreteszi az antarktiszi táplálékláncot, gyengíti a biológiai szivattyú-hatásban kifejtett teljesítményét.”

Mik is azok az emlegetett „fitoplanktonok”?
Farkas Henrik „Élet a tengerben” (1974.) című könyvéből ered a magyarázat: „Az óceánok állatvilágát is a növényzet táplálja, mint a szárazföldét. Csak a növények képesek a klorofill segítségével, a napfény-energia felhasználásával  szervetlen anyagokból szerveset előállítani. Azonban ha hajón kelünk át a nyílt tengeren, nyomát sem látjuk a növényzetnek, mindenütt csak víz, végtelen víztükör terül el a szemünk előtt. A partok mentén már hatalmas hínárosok alakulnak ki, ezek valóban táplálékot is nyújtanak az ottani állatvilágnak. De bármekkora is ez a sekély, part menti övezet, elenyészően kicsiny a végtelen tengerhez képest - nem láthatja el a tőle sok ezer kilométerre lévő nyílt vizek állatvilágát élelemmel. Mondottuk, hogy csak a végtelen víztömeget láthatjuk a hajóról; ez igaz, de itt van például az Északi-tenger, ahol a víz zöld. Hajónk „víz-dzsungelen” halad át, - valósággal zöld a víz a növényzettől. De benne a növények olyan parányiak, - fenn sem akadnak a hálóban; általában nem is gyűjthetők így, mert a nagyon sűrű szemű hálóból a víz nem folyik ki. Ha azonban egy pohárnyit merítünk a tengervízből, és néhány csepp formalint cseppentünk bele, pár nap múlva vékony, zöld üledéket találunk a pohár alján. Ebből kell azután egy keveset a mikroszkóp alatt megvizsgálnunk, s máris elő-tűnik a tenger gazdagságát megteremtő vízi-növényzet, a milliméter tízezred-részénél kisebb egysejtű algák - más néven a moszatok - világa. Érdekesebb látványban lehet azonban részünk, ha élő, eleven algákat figyelünk meg; egy részük ugyanis épp olyan ügyesen és gyorsan mozog, mint az egysejtű állatok.

Ilyen mozgó, ostoros algákat nem csupán a tengerek vízében, hanem az édes-vizekben is bőségesen találunk. Ha akváriumunk napsütötte helyen áll, meg-zöldül a víz, azaz zöldalgák szaporodnak el benne; ha sötétebb helyen tartjuk, a barna vagy kék-algák szaporodnak el. Felvetődik a kérdés: vajon a hatalmas óceánokban (az állóvizű Sargasso-tenger kivételével!) miért csak ilyen kicsiny, parányi növények élnek, amikor még szálfa nagyságúaknak is bőven akadna hely? Pedig a növények számára épp kicsinységük nyújt védelmet a tengerben. Ezt egy merész hasonlattal tudnánk megértetni. Képzeljük el, hogy egy 10-15 ezer tonnás óceánjáró hajó és egy pingpong-labda ugyanolyan iszonyú erejű viharba kerül. Vajon melyik van nagyobb veszélyben? A hajó. Ha nagyon erős a vihar, a hullámok még a legerősebb acélbordázatot is meg-roppanthatják, a kicsiny kaucsuklabda azonban sértetlen marad. Együtt emelkedik és süllyed a hullámokkal. Éppen így maradnak meg épségben a trópusi szélviharok keltette nagy hullámzásban is a parányi algák. A hideg vizű tengerekben találhatók meg rendkívül nagy mennyiségben; tömegükről talán az adja a leghűbb képet, hogy a tengerek fenekén vastag réteget alkot a kovamoszatok évmilliók során felgyülemlett váza.”

Leo Schneider „Életünk és a mikrobák” (1966.) könyvében a következőket írja: „Az algák, amelyeket a legtöbben közülünk még sohasem láttak; - különösen nagy jelentőségűek a számunkra. Ezek az óceán vizének mikroszkopikus algái, egyszóval a (fito-)plankton tagjai. A kovamoszatok egyetlen sejtből álló testét a homokhoz hasonló anyagból, a kovából álló héj veszi körül. Ez a kovahéj néha feltűnően szép. Az ilyesféle növények, amelyek a tenger felszínén, legalábbis a közelében úsznak, a tengerek sokszor rendkívül hosszú táplálékláncolatai első tagjának számítanak. A tápláléklánc a plankton parányi állatkáitól a hatalmas élőlényekig terjed, a több méteres tengeri halakig és bálnákig, - de gyakran az emberig, ha annak tápláléka a tengerből származik. Az óceánokban, amelyek Földünk felszínének háromnegyedét borítják: hemzsegnek az állatok. Hogyan lehetséges, hogy ezek a mikroszkopikus algák táplálékkal és energiával egy-aránt el tudják látni az örökké éhes, feneketlen gyomrú tengeri állatvilágot?

Nos, azért, mert hihetetlen gyorsan nőnek és szaporodnak - oly gyorsan, hogy az óceánok egysejtű algáinak a tömege (tonnákban kifejezve) messze meg-haladja (!!!) a szárazföldön élő zöld növények összes tömegét, beleértve a hatalmas fákat és erdőségeket is. Jóllehet a legtöbb algafaj parányi élőlény, akad néhány olyan is közöttük, amelyek a legnagyobb termetű növények közé tartoznak. Az óceánjárók utasai gyakran figyelnek fel a tenger vizében lebegő hatalmas tengerihínár-tömegekre. Nos, ezek a hatalmas növények is - algák! (Értsd: sargassum-moszatok.) Tulajdonképpen az „alga”, mint latin szó annyit jelent: tengeri hínár. Egyik-másik nagyobb fajuk száz méternél (!) hosszabb is lehet, de az a sok-sok milliárd sejt, mely ezt az óriás testet felépíti, egymáshoz mégis messzemenően hasonló. (Míg a magasabb rendű zöld növények eltérő funkciójú, különböző sejtekből épülnek fel.)”
     
Jean Merrien írja „A tenger legendáriumá”-ban: „Az ‘iszapos tenger’ bizonyos értelemben (még) ma is létezik: az Atlanti-óceán nyugati részének felénél is nagyobb óriási vízfelületen, a Golf-áramlat kiindulópontjától délre, az Antilla-szigetekkel párhuzamosan az óceán hólyagmoszatoktól hemzseg. E moszatok, a sargassum-moszatok, ma lebegő életmódot élnek, de az egykori közönséges hólyagmoszatoktól származnak: amikor szárazföldi területek kerültek víz alá, a moszatok alkalmazkodtak a lebegő élethez. Bár a moszatok a hajózást nem akadályozzák - noha néha kellemetlenek -, de  természetes, hogy a tengerészek félnek tőlük: azt a hiedelmet kelti bennük, hogy nyomban zátonyra futnak, és ez visszafordulásra készteti őket. Éppen így reagáltak Kolumbusz matrózai is. Kolumbusznak nem sikerül meggyőznie őket a továbbhajózás lehetőségéről, - ha nincs e moszatokról előzetes tudomása (!): a portugálok már elég jól meg-ismerték ezeket. De minthogyha ezelőtt 5 évszázaddal közelebb lettek volna az Azori-szigetekhez. Biztos, hogy az ókorban majdnem Európáig ért a moszat-tömeg.” (!!!)

A természet ABC-je (Családi kérdezz-felelek, Reader’s Digest Válogatás; 1995.) könyvben az alábbiakat olvashatjuk, „Mitől különös a Sargasso-tenger?” alcím alatt: „Az Atlanti-óceán északi medencéjének a közepe táján, Florida és az Azori-szigetek között nagykiterjedésű, nyugodt víztükör húzódik, melyet elborít a Sargassum nevű barnamoszat. Az errefelé hajózó tengerészek évszázadokon keresztül rettegtek attól, hogy hajójuk a ráakaszkodó vízinövények rabságába kerül (vagy mert zátonynak nézték a hínárerdőt, vagy mert közelébe kerültek a hírhedt Bermuda-háromszögnek?!). Ezzel szemben valójában elég könnyű át-hajózni ezen a tengerszakaszon, amely voltaképp nem más, mint a nagy észak-atlanti áramlás nyugalomban lévő központja. Noha a többi óceánon is vannak hasonló állóvizek, ám egyikük sem oly’ feltűnő, mint a moszatmezőket ringató Sargasso-tenger. A tudósok erről is kiderítették, hogy korántsem olyan baljós hely, mint amilyennek hitték. Ellenkezőleg: számtalan különös élőlénynek otthont adó, elbűvölő vidék.” 

A föld-óceánnak e „környéke” minden tekintetben a legkülönösebb tengervidék! A víz „felszíne” és több kilométer mélye is ezer titkot rejt magában. A tenger-fenéken itt húzódik a tektonikai szempontból jelentős Szent András-törésvonal, és ez az a rejtélyes tengerrész, ahol a Bermuda-szigetek, a floridai Kennedy-fok és Puerto Rico (mint csúcsok) által kifeszített ún. „Bermuda-háromszög”, a hírhedt topológiai extrémitás fekszik. A terület magában foglalja a Sargasso-tengert, mely rendkívüli mélység, és amelynek - a sargassum-moszat mellett - a másik biológiai különlegessége, hogy a Földön az egyetlen olyan hely, ahol az angolnák szaporodnak. E tengerről szól az alábbi idézetünk; Charles Berlitz „A Bermuda-háromszög” (1974.) könyvéből „Az elveszett hajók tengere” alcím alatt: „A Sargasso-tenger a nevét a sargassum nevű tengeri algától kapta, mely kisebb-nagyobb csomókban úszik a tengeren, s egyben a terület határát is jelzi. Amikor Kolumbusz legelső útján e tengerrészre jutott és ilyen sok algát látott, hibásan azt feltételezte, hogy a közelben szárazföld van. Ezt az algatengert északon a Golf-áramlat határolja, amely először északkelet, majd kelet felé mozog. Déli határát a Golf-áramlat visszatérő (!) ága és az északi egyenlítői áramlat képezi. Eme tenger körvonalai nincsenek élesen meghatározva. Alatta terül el a Hatteras-és a Nares-mélység, és a meredek Bermuda-pad, s számos tengeralatti hegy, mely platót képez, mintha egykor sziget lett volna. A pangó Sargasso-tengerben a peremrészeken kívül semmi áramlás nincs. A Sargasso-tengerre nemcsak a mindenütt jelenlévő algák, de szinte halálos szélcsendje is jellemző.”

Az idézetekből is látjuk az óceáni fotoszintézis óriási jelentőségét. Évezredeken, évmilliókon át a sargassum-moszat hatalmas felszíni tömege lehetett az óceánok és a tengerek legfontosabb oxigén-termelője; - talán még ma is az, habár leg-nagyobbrészt  kipusztult. Szintén a növekvő ultraviola-B sugárzás miatt...
Aminek az oka a légkör növekvő szennyezése, az ózonpajzs gyors pusztulása.
A kör bezárult. Meg fogunk fulladni.

Vác, 2005. március 5.

                                                                    Czike László