Életem és a történelem

1. Gyermekkori emlékeim 1956-ról 

 Kicsit korábbról kezdeném; mintegy bemutatandó „a Rendszert”, amelybe oltári bal-szerencsém folytán beleszülettem. Amikor édesanyám (szül.: Bakó Emília) várandós lett velem, szüleim egyazon vállalatnál dolgoztak; valamiféle szocialista ipari falansz­terben, ahol együtt voltak kénytelenek „végigélvezni” az ún. „Szabad Nép félórákat” is. Az egyik ilyen szeánszon, 1950. tavaszán, pechemre egy ‘klasszikus’ filmalkotást vetítettek, amely­nek címe: „A párttagsági könyv” volt. A részvétel mindenki számára egy­formán köte­le­ző volt; korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül. Édesa­nyám nyolc­hónapos terhesen, a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől rosszul lett, erős fuldoklási ro­ham jött rá. Apám (Czike Sándor) - mi mást tehetett volna? - kitámogatta őt a gyárteremből. Más­naptól megkezdődtek a napi piszkálódások, veg­za­tú­rák, folytatólagos kikérdezések és jegyzőkönyvezések a Személyzetin; - azzal gyanúsították a szüleimet, hogy a MŰ elleni tiltakozásból távoztak váratlanul a filmve­tí­tésről, amit persze okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban már nem bírtam to­vább a gyűrődést, így hát a világra jöttem.

Furcsa egy családba születtem. A felmenőim mindkét ágon értelmiségiek voltak; az apa­i nagyapám (Czike Gábor) gépészmérnök, az anyai (Bakó Lajos) pedig jogász. A szüleim születésemkor alig húszévesek múltak, így evilági karrierjük akkor még nem teljesedett ki. Mégis, 1951-ben simán kitelepítették Budapestről az egész családomat Kecs­kemétre; anyai nagyszü­leimmel együtt. Rita húgom már itt született (7 hónapra, szinte esélytelenül koraszülöttként). Később mi visszaköltöztünk Budára, a nagy­szü­leim pedig előbb Sóskútra, majd a bükkaljai kis falucskába, Monosbélre ‘ván­doroltak’ tovább. Mint utóbb kiderült; azért telepítették ki őket (velünk együtt), mert a szép há­rom­szoba-összkomfortos, Bajcsy-Zsilinszky úti belvárosi lakásuk egy ávós családé „lett”, a­mit már soha többé nem is kaptak vissza. Dicsekvésként megemlíthetem még talán, hogy anyai nagyanyám (szül.: Bata Klára) az ‘50-es években bejáró takarítónő volt - Hollós Ilona közismert táncdal­éne­kesnőnél. Apai nagyapám erősen ‘klerikális beállítottságú’ lévén; mint a gyár üzem­mér­nöke – már sok évvel később -, valami igen ritka jócselekedetéért megáldotta az üzemi párttitkárt, amiért - hogy, hogy nem? – szin­te napokon belül nyug­díjazták. Apai nagyanyám (szül.: Lovich Ilona) - az „Ó gyö­nyörűszép titokzatos éj...” című karácsonyi ének szerzője - nyugdíjas magyar iro­dalom tanárnő volt.

A már „előre is jelzett” furcsaságok abban is folytatódtak, hogy az apám - noha évti­ze­dek után ‘kinőtte magát’ - akkoriban gépkocsivezetéssel kereste meg a kenye­rün­ket; ennek köszönhettem, hogy ‘munkás-származású’ lettem, ami a későbbiekben még akár a hasznomra – pl. pályaválasztás, egyetemi felvétel, stb. - is válhatott vol­na, ha apám időközben nem fejlődik értelmiségivé...Elmondhatom, hogy a családom amolyan ‘reakciósnak elkönyvelt’, de nagyjából politikailag közömbösen (lehetett ak­kor másképp?) viselkedő családnak számított, és tulajdonképpen sem a rendszerért, sem a rendszer ellen nem tett soha semmi különöset. Igyekeztek megélni, gyereket nevelni - amennyire ez tőlük tellett. Azután 1956. október 23-án váratlanul kitört a forradalom, amely a budapesti Márvány utcában, egy öreg bérházban ért bennünket el. Azért írom: ‘váratlanul’, mert amennyire az eszemet (és szüleim, illetve az egy e­me­lettel felettünk lakó apai nagyszüleim ‘eszét’) tudom: noha titkon mindenki remélte, reálisan senki nem várta a forra­dalmat. A házunkban néhányan reszkettek tőle, mint a nyárfalevél (ávósok, munkásőrök, személyzetisek, párttagok, igazgatók, stb.), má­sok kimondottan örültek neki; de ‘várni’ nem várta senki. Így az én ‘személyes emlé­keim’ is visszaigazolják azt a forradalommal kapcsolatos szinte egyetlen, nagyjából össztársadalmi szinten is elfogadott közvélekedést, miszerint az ’56 októberi esemé­nyek látszólag spontán törtek ki. Mindenesetre legalábbis az egyszerű nép körében egészen a forradalom kitörésének napjáig semmilyen ‘előszervezésről’ nem tudtunk, nem értesültünk; ami egyrészt ‘a csoda’ nagyságát, másrészt az iránta utólag tanú­sított ‘csodálatunkat’ növeli. Honnan és hogyan tudta (meg) a nép, az utca egyszerű népe, amikor 22-én éjjel még ‘jóravaló elvtársként’ tért nyugovóra, hogy 23-án reggel már ‘öntudatos forradalmárként’ kell ébrednie, mindez előttünk mindmáig mélységes mély rejtély. Mi sem tudtuk, de felébredtünk...

Jómagam egészen pontosan 6 és fél éves gyermek voltam akkor. Emlékem szerint reggel a rádió már valami zavargásokról, közlekedési zavarokról beszélt. Anyám es­de­kelve kérlelte apámat, ne menjen be a munkahelyére dolgozni, mert „nincs annak semmi értelme”; de apám hajthatatlan maradt; - talán jobban irtózott egy esetleges fe­gyelmitől, mint a lövöldözéstől, amiben egyébként sem nagyon hitt... Igazából – leg­alábbis a házunkban - senki nem hitt abban, hogy a kommunizmus valaha is megdönthető. Apám tehát elment; s mi hárman (anyámmal-húgommal) otthon ma­rad­tunk. Mint utóbb nekünk elmesélte: nem jutott el a munkahelyéig - viszont délután­ra szerencsésen hazaért. Egészen pontosan még (gyalog) átjutott a Lánchídon, de aztán a pesti hídfőnél valóságos géppuska-géppisztoly csata alakult ki, ami már tény­legesen is az életét veszélyeztette. Senki nem tud(hat)ta, hogy ki lő kire, és miért, vagy, hogy ki kivel, ki ellen van egyáltalán. Apám jobbnak látta megkísérelni a spon­tán vissza­vonulást (vagyis: a mielőbbi hazatérést), de arra a sűrű pergőtűzben nem-igen kínálkozott lehetőség. Talán az egyik kőoroszlán mögött rejtőzött percekig, vagy ki tudja, hol. (Ez nem az ő írása, ezért nem kérdezem meg tőle – emlékezetből írok.) Egyszer csak látta, hogy vad iramban közeledik a hídfőhöz (ez úgy délelőtt 11 óra kö­rül történt) egy sebesültszállító autóbusz, amelynek jobboldali ajtaja tárva-nyitva volt. Amikor a busz a hídra kanyarodott; apám előugrott alkalmi rejtekéből, s lihegve felkapaszkodott a lelassuló járműre, majd azon nyomban ‘el is terült’ a padlón, mert kerepelni kezdtek a gépfegyverek, és a golyózápor át-meg átlyuggatta a busz mind­két oldalán a lemezborítást. Még hátulról is valósággal szitává lőtték a sebesült­szál­lító buszt, ben­ne a szállított sebesülteket is; de apám valamilyen isteni csoda folytán életben maradt. A busz vezetője is halálos sebet kapott, de valahogyan meg tudott áll­ni a Lánchidat elhagyva, az Alagútnál. Apám leugrott a buszról és elmenekült...

Szerencsésen hazaért, és otthon már édesanyám ebédje várta. Budapest eközben ap­ránként lángba borult. Mi, a bérház nagyjából azonos korú gyerekei, biz’ nem so­kat értettünk a külvilág eseményeiből; ha ugyan egyidejűleg értette azokat valaki is. Láttuk, látni véltük, de hallottuk is a baljós előkészületeket. A konyhaablakon át, a Vérmező felől egyre sza­­porodó géppisztoly-sorozatokat hallottunk; az ablaküvegek is meg-megzör­r­en­tek. Délután 2 óra felé apám kiadta az utasítást: mindannyiunknak le kell költöznünk a szenespincébe. A szenet és a fát eltakarítottuk az útból; s az így ki­alakított néhány négyzetméteres csupasz földterületen elhelyeztük az egyenként leci­pelt sod­ro­nyokat, szalmazsákokat és az ágyneműt. Az utcai élettel gyakorlatilag minden kap­cso­latunk megszakadt. Időnként furcsa kósza hírek kaptak szárnyra, hogy merre, mi­lyen csaták folynak, hol, milyen győzelem született, s mennyire haladt előre a forra­dalom. Nagyapámék ezúttal is ‘még suttyomban’ a Szabad Európa és a BBC Lon­don, meg az Amerika Hangja magyar nyelvű híradásait figyelték. Indokolt volt az elő­vi­­gyá­zatosság, mert ha ‘visszarendeződés’ lesz, elővehetik majd, ki mit is hallgatott. Mint egy föld alatti bunkerben, úgy éltünk. Az amerikai nép által ledobott élelmiszer-‘adományokat’ ettük; leggyakrabban egy kb. ötkilós hengeres bádog­kon­zerv okker­sár­ga ke­nőcs­szerű tartalmát, valami erős szagú és ízű kenősajtot, amit én nemes egy­szerűséggel csak ‘bivalyvajnak’ neveztem...

Az utcai harcokról nem voltak híreink, de ‘tárgyi bizonyítékaink’ annál inkább. A ná­lam csak pár évvel idősebb fiúk - Tamás, Laci, Béla - ki-kijártak az utcára, de a leg­kevésbé sem ‘harcolni’, hanem réz-töltényhüvelyeket gyűjteni. Volt, akinek szinte teljes sorozata volt, a kétcentistől a tízcenti hosszúig. Ám nemcsak hüvelyeket talál­tak, hanem ép töltényeket is, mindenfajta méretben - a pisztolygolyótól a géppuska­töl­té­nyig. Az egyik fiú ‘a robbanószereit’ még évekig az ablak-redőny üregében tar­totta; titokban, a szülei tudta nélkül. Aztán elcsitult a lövöldözés, és a lakók egyre gyak­rabban merészkedtek ki az utcára. Néhány nap alatt győzött a forradalom; amit abból is tudhattunk, hogy bemondták a nyugati rádióadók, de abból is, hogy valaki a házból meglátta az utcánkban, vállán átvetett, csőre töltött géppisztollyal, egy csinos hölggyel önfeledten csókolózni – a forradalmár Darvas Ivánt...

Homályosan emlékszem a Kossuth-rádióból Szepesi György túláradó lelkendezésé­re, és a miniszterelnök, Nagy Imre mámorító beszédére: győzött a ma­gyar forrada­lom! A föld felett és a föld alatt, a pincékben is kitört a béke és az örömujjongás. Né­ha-néha a szüleim fel-felnéztek az első emeleti lakásunkba, de még nem költöztünk vissza a pincéből. Idegileg érzékeny és gyomorgörcsös kisfiú voltam; emlékeim sze­rint lényegében az egész forradalmat sírással, hányással és hisztériával ‘töltöttem’, sosem szűnt meg, állandósult a rettegésem a folyamatosan hallatszó, fenyegető lö­völ­dözéstől. Ahogy elkezdtek ropogni a fegyverek, nekem azonnal ‘külön dajkára’ volt szükségem, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon. A pincében a jobboldali szom­szédaink (a házban a ‘második emeleti’) Körnerék – két, szinte felnőtt gyerekkel – vol­tak. A 16 éves Péterrel (pontosabban ő velem) minden este lejátszottunk néhány sakkpartit a gyertyafénynél; azután úgy aludtunk el, hogy a vékony falon át még be­szélgettünk is egy kicsit. Nővére, a 21 éves Maja volt az én vigasztaló dajkám, és talán az első nagy szerelmem. A hisztériám szüneteiben, józan pillanataimban újra meg újra megfogadtam, és a legnagyobb természetes átéléssel, mint diktátumot kö­zöl­tem is vele, hogyha megnövök, feleségül veszem. Csak nevetett, és azt mondta: „Rend­ben van!”. Hallottam, hogy esténként egyes felnőttek súgnak-búgnak, és más­napra mindig kevesebben lettünk a pincében. Az én apámat is győzködték, hogy ‘men­­jünk’, de csak nem állt kötélnek. Egyik este megint sakkoztunk a Péterrel, Maja komolyan megígérte, hogy összeházasodunk, majd nyugovóra tértünk. Valami rossz érzésem volt, de mélyen elaludtam... Reggel szokatlan csendre ébredtem. A szom­szédból sem mocorgás, sem beszéd nem szűrődött át. Felkeltünk, és láttuk, hogy a mellettünk lévő pince teljesen üres. Pétert és Maját soha többet nem láttam. Aztán felmentünk a lakásunkba - már semmi veszély nem fenyegetett -, és elkezdtünk gon­dolkozni a visszaköltözésen. Egyik szomszédunk – a dobozgyár-igazgató – be­csen­getett; eléggé spiccesen vé­gig­járta az emelet, sőt a ház minden lakóját, és zo­kogva könyörgött: bocsássanak meg neki, a kommunisták őt félrevezették, és meg­ígér­te, rög­tön kilép a Pártból. Mindenki megbocsátott és hitt neki. Néhány héttel később már senki nem merte volna visszaidézni akkori szavait... Belépett a Munkásőrségbe.

November 3-án anyám végképp ‘kijelentette’ apámnak, hogy most már tényleg köl­tözzünk vissza ‘a patkányok közül’ a lakásunkba; úgyse’ történik már semmi. De az apám hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy valami rossz érzése van; várjunk még egy napot. Konkréten nem emlékszem rá, hogy miért - talán valamilyen ‘hely-prob­léma’ miatt -, de apám ezt az éjszakát a lakásban töltötte (volna), méghozzá úgy, hogy a zongora tetején (!?) ágyazott meg magának; tekintve, hogy az összes ‘ágyak’ még a pincében maradtak, minden eshetőségre, velünk együtt. Aztán hajnali 2 óra körül éles hangon sivító, elnyújtott fütyülő hangokra riadtunk, amelyeket egy-egy be­csa­pódás durranása követett. (Néhány évvel ezelőtt a nyomokat még bárki lát­hatta a bérházunk – Márvány utca 7. - Déli pályaudvar felé néző falában.) Az  én édes­apám hamarosan megjelent a pincében, ahol mi csak összebújva vacogtunk a félelemtől, és fáradtan ennyit mondott: „Ugye, megmondtam előre?!”

Az éj leple alatt Miskolc irányából érkezve bekerítették, és lőtték az alvó Budapestet.
Bevonultak az oroszok, majd Kádár, s megkezdődött a megtorlás.

2.  Hároméves párttagságom dióhéjban

Előzmények

Miért is félünk a kommunista rendszer valóságának a feltárásától? Vajon a magunk tévedéseinek, hibáinak, bűneinek a leleplezésétől, megvallásától irtózunk, vagy attól, hogy a múltból ráébredünk a jövőre?! Önmagam számára is keresem a választ, ami mindenkinek fontos lehet...

Ám nincs az a történet (önvallomás), amely egyszereplősként megírható! A korrajz csak akkor teljes és hiteles, ha a környezet valóságosan létező elemei: szervezetek, vállalatok, vezetők, munkatársak, barátok és elvtársak, személyek és összefüg­gése­ik, kapcsolataik és cselekvésük, szavaik és tetteik és az összes történések rendre megneveztetnek. Aztán tovább gondolkoztam, és rájöttem, hogy nemcsak a múlttal, a múlt eseményeinek felidézésével van gondom, hanem „átívelő” problémáim is van­nak, tudni illik vannak mai személyek, szervezetek, események, amelyek ugyanazt, a régmúlthoz kapcsolódó félelmet generálják bennünk ma is!

A pártkatona a bármilyen hatalom kritikátlan szolgája; nem gondolkozik, csak végre­hajt. Önálló gondolatvilága csekély, utasításra szorul, ezért ön-és közveszélyes. A hatalom tehetetlenségének élő szimbóluma. Bizony, a személyiség nélküli, az arcta­lan hatalom, ami veszélyes, ami irracionális rettegést kelt, mert kiszámíthatatlan, s nincs ellene hatékony védekezés... Óvakodj azoktól, akiknek bármilyen ügy szent lehet; a teremtés, az ember és Isten helyett! Ezek az emberek legkevesebb: modern bálvány­imádók. Ez a fő baj a kommunista múlt nyílt feltárásával! Az, hogy elképesz­tő­en sok volt a fanatikus, arcnélküli állampárt-katona, akiknek a dinasztikus hatalma az évtizedeken és a rendszerváltáson átívelve napjainkig is elér. Miféle kvázi-hírér­ték­kel bírhat, hogy ki és mit csinált 20-30 évvel ezelőtt? Önmagában nyilván semmi­lyennel. A legfontosabb momentum nyilván a korabeli összefüggések és működési mechanizmusok rendszere, ami a valódi nevek ráismerhető elváltoztatásával is ma­radéktalanul átjön. Elkerülöm az apákat és anyákat, akiknek ma fiai és lányai ülnek ugyanott.

A párttagsági könyv

Édesapámat, Czike Sándort az 1950-es évek elején (Rákosi-korszak) 1 év után ki­rúg­­ták a Műszaki Egyetemről, rossz magaviselete (?) miatt. Ezután hirtelen felindu­lás­ból megnősült. Alig huszonegy éves volt. Már megírtam az előző részben, hogy közös munkahelyükön történt - „A pártttagsági könyv” című korszakos filmalkotás gyári bemutatójáról való hirtelen távozásuk miatt – a kvázi „politikai” incidens, ami, mint kiváltó ok következtében nagyhirtelen a világra jöttem. A  párttagsági könyv az én – további - életemben is „meghatározó jelentőséggel” bírt, amint majd meglátjuk…

Búcsú a piaristáktól

Nagyapám, Nemes Czike Gábor előírta apám számára a család fiúági hagyo­má­nya­inak „öröklődő” folytatását: nekem is a Budapesti Piarista Gimnázium­ban kellett (vol­na) tovább tanulnom és érettségiznem. Már a kamaszkorban is túlfejlett igazság­érze­tem „balszerencsés” szériába kergetett; az általános iskola 8. osztályában egy igaz­ga­tói intőt kaptam, és ez majdnem ellehetetlenítette felvételemet a piarokhoz, pedig a nagyapám már mindent „előre elrendezett”... Elkenték az egészet; így történhetett, hogy az év végén mégis „példás” magatartással távozhattam. Már ekkor is felfigyel­tem arra, hogy a korrupció nem kizárólag kommunista trükk...  Tiszta lappal indulhat­tam a Mikszáth Kálmán térre, ahol aztán renitens judíciumomat jobban próbára tet­ték, mint rövid előéletemben bármikor. Rövid 1 éves – ez nálunk úgy látszik vissza­térő „meseszám” - piarista gimnáziumi pályafutásom alatt minden igyekezetem elle­nére olyannyira „mély lelki sérülések” értek, amelyek következtében gyorsan kiábrán­dultam mind a tanáraimból, mind a gimnáziumból, sőt még a vallásból is. Nem váltam hitetlenné, viszont hittantanáromat olymértékben sokkolták a tanult dogmákhoz kap­csolódó indokolt kérdéseim, hogy ezek megoldódását egy sajátos terápiától remélte: kettesben töltött teadélutánokon arra próbált rávenni, legyek én is pap, és legyek a rend diakónusa. A sors iróniája, hogy tanárom magyarosítás előtti vezetékneve Eör­dögh volt, így döbbentem rá egészen korán, hogy számomra a pokol felé vezető út csupa jóindulattal volt kikövezve...  1965. nyarán szelíd erőszakkal rávettem apá­mat, hogy szeptemberre írasson át a Szilágyi Erzsébet gimnáziumba, amitől nagyapám, apám és én minden tekintetben végleg eltávolodtunk egymástól. Ettől kezdve már mindhármunk kölcsönös viszonyára rányomta bélyegét a felmenőim számára egyér­telmű tény, hogy engem már ily’ fiatalon hatalmába kerített a Sátán, így lassan letet­tek rólam. Ez azzal a nem kívánt következménnyel járt, hogy vallásos tanításaiknak, intelmeiknek nem sok hitelt adtam. Még a piarista gimnáziumban megszállt egy álta­lá­nos kételkedés minden erőszakolt és érthetetlen dologgal, hittel szemben, bárkitől eredjen is az. Magam akartam megérteni a világot, a saját tapasztalataim alapján...

A foxi-maxi bűvkörében

A gimnázium elvégzése és a sikeres (jeles) érettségi vizsga után nem vettek fel a Bölcsészkarra; kétszer sem, pedig majdnem maximális pontszámmal jelentkeztem. (Ugyanis „fedőfoglalkozásként magyar irodalom és orosz nyelv szakos tanár, való­já­ban író és költő szerettem volna lenni, de ilyen egyetem már akkor sem volt.) Ami már csupán amiatt is eléggé érthetetlen, hiszen „tévedésből” munkásszármazá­súként voltam nyilvántartva. Szüleim válás közeli viszonya is hozzájárult ahhoz, hogy fejest ugrottam a mélyvízbe; teljesen önállósítottam magam, postai alkalmazottként munká­ba álltam, megnősültem, és végleg elköltöztem otthonról, külvárosi albérletbe. Mun­ka­helyemen könyvelőként szépen haladtam előre, de ambícióimat ez még törtrész­ben sem elégítette ki. Megkérdeztem a főnökömet, mehetnék-e továbbtanulni valami­lyen esti egyetemre, de nem javasoltak sehová. Sanyi, a KISZ-titkár felvetette, nem akarnék-e a marxista középiskolába jelentkezni? Mert a marxista esti egyetem mega­la­pozásául nem fogadták el (!) a jeles gimnáziumi érettségi bizonyítványomat, mond­ván, előbb mindenképpen ki kell járnom az egyéves marxista középiskolát. Kijártam, olyan munkáskáderekkel együtt, akik még 8 általánossal sem rendelkeztek. Azután végre elkezdhettem a tanulmányaimat a 3 éves marxizmus-leninizmus esti egyete­men, ahol továbbtanulási álmaim netovábbját valósíthattam meg: megismerhettem azt a „filozófiai rendszert”, amely tökéletesen kiiktatta atyáim istenhitét. Sajnos itt is elkezdtem kételkedni bizonyos dogmákban, és mélyreható kérdéseimet a tanáraim nem tudták megválaszolni. Tekintettel arra, hogy már a második évfolyamon részese lettem (20 éves voltam) egy négyfős ulti-társaságnak, amelynek a legmagasabb ran­gú tagja filozófia-tanárunk, a Párt kerületi bizottságának titkára volt; nem csodálkoz­hat­tam, hogy ismét csak elkezdték helyettem megtervezni a jövőmet. Marxista filozó­fia-tanárt akartak képezni, nevelni belőlem, amiből állásváltoztatásom miatt  nem lett semmi. Viszont fiatalon túlképzett lehettem marxizmusból. A kételkedésem azon­­ban nem szűnt meg, sőt, minden eszme iránt felerősödött. Annyit használt viszont a 4 éves „rókatanfolyam”, hogy a kételyeimet ettől kezdve senkivel nem osztottam meg. Istenhitem is kezdett visszatérni.    

Marx, Engels és Lenin

Amikre én cirka 40 évvel ezelőtt a kommunizmusban „rájöttem”, azok elég komoly ismeretek (tények, viszonylatok, viselkedések, személyek, azonosítások, fedőnevek, összefüggések, stb.) lehettek, mert ezekről a dolgokról azóta sem írt, rántotta le a lep­let senki; mintha csak eme „titkokat” még ma is szigorú titoktartás övezné. Más­ként miért a nagy hallgatás?! Az akkori jelen időben, nagyrészt fiatalon is tökéletesen tisztában voltunk mindazzal, ami körülöttünk történt; sőt, minden bizalmas dolgot gátlás nélkül, hangosan kitárgyaltunk a sarki kocsmában – Pipa Tanszéknek hívtuk - igaz, még nem voltak kémműholdak... A nagy fekete autó (ZIL, Volga, stb.) mégsem vitte el egyikünket sem. Néhány esetben sokáig rettegtem bizonyos dolgoktól, a ha­talom irracionalitásától; de mindig pontosan tudtam, hogy mitől és miért. A politikai, gazdasági és ideológiai rendszer egyszerre volt misztikusan félelmetes és infantilis. Házasságomban sorban születtek a gyermekeim: 1970. és 1981. között öt lány és egy fiú. A munkahelyemen (a Magyar Postán) expressz-sebességgel haladtam előre; egy­re magasabb beosztásban dol­goz­hattam, 26 éves tervgazdasági osztályvezető­ként már három csoportban, összesen 32 ember munkájáért feleltem. Az esti tago­zaton elvégeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, ahol 1977-ben vállalati stratégiából szereztem (vörös) diplomát. Marx és Engels, majd különösen Le­nin tanai már semmi újszerűt nem jelentettek, „kívülről” fújtam valamennyit; viszont másodszor is újra rögzítettem magamban mindent. Valósággal faltam a közgazda­sági, pénzügyi ismereteket, de undorodtam azoktól a tárgyaktól, amelyekből kilógott a nagy szőrös szocialista politikai lóláb. Minden frissen szerzett tudásomat azonnal alkalmazni próbáltam a napi munkámban – bár ne tettem volna! - ami számtalan konf­liktus forrása lett. Tananyag és valóság - sehogy nem fértek össze. Mivel „túl okos” voltam és túl sokat okoskodtam, megjöttek a menetrend szerinti kísértések. A Szakszervezet, a KISZ, majd a Párt... A tagfelvételtől 1975-ben bizony csak az ún. „ebzárlat” mentett meg. Ekkor már – ki tudja, miért – értelmiségi származásúnak te­kin­tettek. „Pótlékként” szakszervezeti bizalmi, majd ifjúsági klubvezető lettem.      

A megvalósult tudományos szocializmus

Miközben megszereztem a legmagasabb közgazdasági és politikai szakképzett­sé­get, a vörös diplomát; elveszítettem a hitemet gazdasági vezetői mivoltom­ban, és „túl­ér­zékenységből” a beosztásomat is. Állásváltoztatás után tudományos kutató let­tem egy áltudományos szervezeti egységnél, amely valójában egy „dugi-kádernevel­de” volt. Két fiatal párttaggal hozott össze „a balsors”, mindketten még az NDK-ban, a Friedrich List főiskolán léptek be, plusz a főnöknőnk, aki perfekt orosz volt. Ekkor döbbentem rá - fájdalmas egy kijózanodás volt! -, hogy eddig egy álom-világban él­tem, és kész szerencse, hogy a valóság nem nyomott agyon. Olyan mikroklímába csöppentem bele, amelyet titkos kádergyerekek beltenyészete céljából állítottak fel, s egyáltalán nem azért, hogy a Magyar Posta jobb gazdálkodása érdekében megtalál­jam a Bölcsek Kövét; felfedezzem a melegvizet, vagy a spanyol viaszt. Gyakorlati is­mereteimmel – a többieknek ilyenek nem voltak, csak a „kiválasztottságuk” - néhány hónap leforgása alatt olymértékben forradalmasítottam a postai közgazdasági kutató­mun­kát, amitől szinte minden a feje tetejére állt. Főnöknőm eleinte mindenfelé velem, a munkámmal (sorozatban készülő tanulmányaimmal) büszkélkedett; ám feltűnővé vált, és állandósult a „teljesítmény-különbség”, amiért fokozatosan kiközösítettek, és megpróbáltak több lépésben eltávolítani. Rám küldte a KISZ-titkár pártcsoport-bizal­mit, aki ifjonc létére kifinomult, szívós bolsevik módszerekkel űzte az ideológiai pisz­kálódást. Mielőtt a provokációk célt értek volna, „felbuktam”, a Vezérigazgatóságra. 

A főrevizor „testvér” konyakja

Tíz év (1968-1979.) szorgalmas, áldozatos munkájával sikerült felérnem a „Postás Pi­ramis” legtetejére; ahonnan alá-, és a múltamba visszatekintve már minden rop­pant egyszerűnek tűnt. Relativisztikussá, sőt, egyenesen komolytalanná is vált az e­gész: a Vállalat és vele a teljes társadalmi Rendszer is. Fenn álltam hát, kicsi világom hatalmas fennsíkján, és kezdtem érteni az egészet. Jókat nevettem magamban; egé­szen addig, amíg ki nem derült a vérfagyasztó valóság, hogy a főnököm (a revizorok legnagyobbika) egy súlyosan terhelt, személyiség-zavarban szenvedő ember, aki rá­adásul sokkal nagyobb hatalommal (III./III.) rendelkezik, mint amire a formális beosz­tása feljogosítaná. Visszamenőleg még a neve is hátborzongató - nomen est omen -; a goromba Fráter, aki napi 3x2 seduxenre vedelte a konyakot. Sokkal mélyebb, go­noszabb híve volt a rendszernek, mint azok akik párttagok voltak. Minden testi és lelki baja ellenére józanul intelligens, spiccesen néha még szellemes is tudott lenni. Két másik főosztályvezető kivételével mindenki más rettegett tőle, hiszen hetenként bezárkózott egy BM-es századossal, hogy aztán órákig iddogáljanak... Tapasztalat­lan­ságom (30 éves voltam) dacára biztos voltam benne, hogy ez az ember előző éle­tében Cipolla, a varázsló, vagy fasiszta (esetleg ávós?) kihallgató tiszt lehetett, mert engem szinte azonnal rendkívüli testi és lelki kínzásoknak vetett alá; szuperérzé­keny­­ségemet látva, leplezetlen, szadista gyönyörűséggel. Máig nem tudom, hogy va­jon a lelki gyötrelmek idézték-e elő, pszichoszomatikus alapon heveny vesekő-beteg­sé­gemet, vagy éppen a lappangó testi betegség miatt csökkent akarati ellenálló ké­pes­ségemet „megérezve” támadt rám, vérszomjasan, hogy megsemmisítsen; és ez a támadás hívhatta életre, tette-e virulenssé a valós betegségemet. Nagyjából egy évig tartott, amíg „megtanultam együtt élni” a vesekő-rohamok miatt összevissza ugráló vérnyomásommal, főnököm szakmainak álcázott szadista kihallgatásaival, amit mér­ték­telen és kötelező ivászatok tarkítottak. Tekintve, hogy nagyjából teljes immunitást sikerült kifejlesztenem vele szemben, 1982-re patthelyzet keletkezett köztünk: mun­kát nem adott, fel nem mondott, én pedig nem mentem el. Végül is felülkerekedett a jobbik énje, és az év októberében mintegy „kiajánlott” a vonal szerinti felettesének, a Mi­nisztériumba, aki tisztességes borivó ember lévén, komoly állást szerzett nekem, ahol aztán kreatív szervezőkészségemet gazdasági felsővezetőként maximálisan lat­ba vethettem. Dr. Bajusz Rezső elvtársnál, a Közlekedéstudományi Intézetben...
 
Állami kisvállalkozások

Fellazult a megvalósult szocializmus, és kezdetét vette az ún. reform-kommunizmus. A háttérben valahol megköttettek azok a globalizációs, multi-és szupranacionális hi­telszerződések, amelyek eldöntötték és meghatározták Magyarország gyorsuló ela­dó­sítását. Jellemző a törvényalkotó elit komprádor-burzsoáziaszerű (kiszolgáló) vi­sel­kedésére, hogy mintegy harmonizálva az aktuális külgazdasági folyamatokkal; katali­zál­ni, élénkíteni igyekeztek a nemzetgazdaság jövedelemtermelő képességét, azzal, hogy új típusú vállalkozási formákat vezettek be (GMK, VGMK, kisvállalat, stb.), ame­lyekben a dolgozók már jelentősen megnövekedett keresetre tehettek szert. Valahon­nan csak ki kellett termelni a növekvő adósságszolgálat hitelkamatait! Új, eddig járat­lan utakat kitaposó vállalkozás létrehozása volt a feladat; így éppen egy olyan „reni­tens”, konstruktív, kreatív szakembert kerestek, mint én voltam, aki majd megszer­vezi a KTI Mű­szaki Fejlesztő Leányvállalatát. Így lettem Bajusz Rezső elvtárs munka­társa, 1982-ben (amely évben a D 209-es fedett ügynök, Medgyessy Péter pénzügy­miniszter bevezette Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba). Miután koncep­ci­óm alapján, irányításommal, szinte a semmiből létrehoztuk a kisvállalatot, és az min­den várakozást felülmúlóan elkezdett működni, a Vállalati Pártbizottság lassanként elkezdte kiszervezni „alólam” a gazdálkodást: egyre több fontos döntés jogát vonták magukhoz, a Párt primátusára hivatkozással. A Pártvezetőség önkényeskedéseinek, az ellenem készülő pártpuccsnak csak úgy vethettem véget, ha elejét veszem: 1985-ben beléptem az MSZMP-be. Az idős leányvállalati igazgató korrupciós szerződé­se­ket kötött – mentségére mondom: ez akkoriban már szinte általános gyakorlat volt - a Minisztériummal (ma ezt csak lobbyzásnak neveznénk), amelyek hasznát részben an­tedatált VGMK-szerződésekkel igyekezett volna visszacsorgatni a minisztériumi fő­osz­­tály­­vezető feleségéhez, aki történetesen a mi vállalatunknál volt főosztályvezető. Amikor arra utasított, hogy utalványozzam a visszamenőlegesen kötött „szerződé­sek­re” alapozott jöve­del­mek kifizetését, ezt megtagadtam. Teljesen felborult a Válla­lat vezetésének normális kapcsolatrendszere és ügymenete, amiért az alapító Intézet igazgatójához, majd amikor ez kevésnek bizonyult, a szakminisztérium főrevizorá­hoz, majd a Pártbizottsághoz fordultam segítségért. Noha a felügyeleti célellenőrzés mindenben engem igazolt; elhúzódó állóháború alakult ki, amelyben a főmérnökkel szövetkező vállalati pártbizottság is lassanként ellenem fordult. Még örülhettem, hogy nem vádoltak meg „frakciózással”! Végül aztán lépett a Minisztérium és az Intézet is. Az igazgatót korengedménnyel nyugdíjazták, majd rögtön utána a Munka Érdemrend bronzfokozatával tüntették ki. Egyidejűleg kinevezték hozzánk igazgatónak azt a fő­osztályvezetőt, akitől az Intézet igazgatója már régen meg akart szabadulni. Nem volt tovább maradásom! Egész csapatommal követtem a vezérigazgatóvá kinevezett Ba­jusz elvtársat, a MÁV-hoz, újabb leányvállalatot alapítani.

A vasúti maffia fogságában

Bajusz Rezső vérbeli reformkommunista volt, korábban a szaktárca pénzügyi főosz­tályvezető „fenegyereke”, akit azért tettek a KÖTUKI (majd KTI) élére, mert nem na­gyon bírtak vele. Szívósságát ifjúkori boxoló tapasztalatainak köszönhette, fiatalon pedig a Pártközpont munkatársa volt. A MÁV vezérigazgatójává már közvetlenül a nyug­díjkor elérése előtt nevezték ki (1985.), azzal a céllal, hogy kísérelje meg a fejlő­dés­képtelen monstrumot megreformálni, üzletképes vállalattá alakítani. Bajusz elvt­árs azonban ezúttal igen nagy fába vágta a fejszéjét! A kontraszelektált, üzleti érte­lemben im­potens vasutasokból álló vállalatvezetés, mint afféle jól szervezett maffia „összezárt” előtte, és minden reform-intézkedését igyekezett megvétózni, csírájában elfojtani, a legvégső esetben pedig elszabotálni. Dédelgetett elképzelése szerint kü­lön­álló, piacképes kisvállalattá kívánta kiszervezni a MÁV-TRANS szállítmányozó szak­szolgálatát, hozzávéve a MÁV-TOURS újonnan létrehozott szervezetét is. En­nek, az egyelőre „MÁV-belső” vállalatnak a megszervezéséhez és működtetéséhez volt reám szükség, gazdasági igazgatóként, 15 fős csapatommal együtt. Bajusz Re­zsőt a vasúti maffia egy ügyes számviteli mérleg-trükkel megbuktatta, ami egyébként stabil egészségi állapotát is felborította. Mint elsőszámú fegyverhordozója, hiába bi­zo­nyí­tottam be a díszes vezérkarnak, hivatalos értekezleten is (!) a mérleg „hamis­ságát”, csak annyit értem el, hogy engem is elkezdtek üldözni. A Bajusz Rezső által kinevezett igazgatónkat kikezdte a párttitkárunk, csak mert nem kapott „elég nagy” fizetésemelést. Miután láttuk, hogy az igazgatónkat le akarják váltatni, és a beteg ve­zér sem lesz képes megvédeni, aláírásgyűjtést kezdeményeztem igazgatónk mellett. Ekkor behívattak a kerületi Pártbizottságra, ahol ún. „lámpa-kattintgatásos” vallatás­nak vetettek alá, és effektíve frakciózással vádoltak meg, ami a Pártban „halálos” bűn­nek számított. Megvetettem őket, és a megvetésemet nyíltan ki is mutattam. Nem tudtak, és nem is mertek „bántani”. Igazgatónkat végül leváltották, Bajusz elvtársat pe­dig gyorsan nyugdíjazták. Valamennyien „bántatlanul” távozhattunk. Ekkor már 1987-et írtunk. Életemben először oda jutottam, hogy még „friss” párttag létemre,  nagycsalá­dos­ként, közvetlenül Karácsony előtt munkanélkülivé váltam...  

Az olajosok főkönyvelője: Czike elvtárs...!  

Voltam összesen két napig az Agro-Skála főkönyvelője, ahol az igazgató 1 millió fo­rintos prémiumot kínált nekem, ha a nagyrészt hiányos főkönyvi dokumentáció elle­nére vállalkozom az éves mérleg összeállítására. Nem vállalkoztam, inkább kiléptem. Pártszervezet ott már nem is volt. Ezután 3 hétre a VASÉRT számviteli-pénzügyi fő­osztályvezetője lettem, de mindjárt nyakig bele is csöppentem az elő-rendszerváltás helyi, kis­stílű háborújába. Az idült alkoholista igazgató egy már hitét és hitelét veszí­tett, amo­lyan „bukott ta­nács­elnök-helyettes”-szerű figura volt, aki a Vállalatot - mint kecskére a káposztát - rábízta két fiatal (kereskedelmi és gazdasági) helyettesére, és munkai­de­je nagy részét az üllői úti környék vendéglátóipari egységeiben töltötte. A helyet­te­sei „vérbeli üzletemberek” lévén, minden legális és illegális „lehetőséget” ki is hasz­nál­tak a VASÉRT nyereségének növelésére, hogy vezetői prémiumuk már-már csillagászati összegre rúgjon. A VASÉRT nyeresége így soha nem látott mértékűre emel­kedett. Mi­közben a felettesem felettébb kétséges tisztaságú számviteli tranzak­ci­­ókra próbált „fel­szólítani” – fiktív váltót kellett volna kibocsátanom -, a Vállalat sze­mélyzeti veze­tője és egyben párttitkára arra akart rávenni, hogy működjem közre fő­nö­köm kinyírá­sá­ban, amit „majd meghálál” a Párt! Gyorsan felmértem az erőviszo­nyokat, és rémülten döbbentem rá, hogy már nem a Pártnak van primátusa, hanem „a reform”-üzlet­em­bereknek, akik ugyan fikarcnyival sem jobbak, csak sokkal rava­szab­bak. Ez a felismerés hirtelen ágy­nak döntött; heveny torokgyulladás kínzott, ami egy hét betegállományt bizto­sí­tott ahhoz, hogy a helyzetemet és a jövőmet újból csak átgondolhassam. Felgyógyu­lá­somat követően ismét nyomban felmondtam. Ugyanezt tette újdonsült ismerősöm, a marketing igazgatóhelyettes Friss Gábor is, aki előzőleg a skálás Demján Sándor személyi titkára volt. A kis számban importból beérkezett ITT-Nokia televíziók exklu­zív pártlista szerinti szétosztása képezte egyetlen szakmai feladatát (VIP!), tehát jó dol­ga volt, mégis szörnyen megrettent az új szituációtól, és ve­lem együtt legott „olajra lépett” ő is. Szerencsém volt, mert Bajusz Rezső nyugdíja­san és nagybetegen is segített rajtam. Megismertetett Ritter György barátjával, aki ak­kor az ÁFOR vállalat személyzeti igaz­gatója volt, ahová fel is vettek számviteli fő­osztályvezetőnek, azzal, hogy egyéves betanulás után én leszek a nyugdíjba vonuló Fábián főkönyvelő utódja. „Elődöm” rokonszenves, nagy tudású, konszolidált öregúr volt, felettesei, a gazdasági vezéri­gaz­gatóhelyettes és a vezérigazgató azonban már nem annyira. Súlyos szívbeteg, kiskaliberű, volt KISZ-titkár az egyik; erőszakos, go­romba, autoriter-teljhatalmú, önhitt párt-kreatúra a másik. Miután a főkönyvelő „beta­ní­tott”, és személyében alkalmasnak talált az utódlásra; egyre inkább mint tényleges főkönyvelőnek kellett részt vennem a teljes egészében „párt-primátusú” vállalat­ve­ze­tés szakmai munkájában. Később kiderült, hogy Sokorai István vezérigazgató már e­le­ve prekoncepcióval viseltetett irántam, hiszen Ritter György ismerőseként vettek fel, aki pedig korábban Sokorai konkurenciája volt, mert Kapolyi László miniszter őt akarta megtenni az ÁFOR vezérének. Olymértékben bedolgoztam már magam, hogy a vezérigazgató személyesen énrám bízta az addig manuális vezérlésű ügyviteli rendszerek teljes körű számítógépesítésének rendkívül komplex és felelősségteljes fel­adatát, a külső kivitelezés koordinálását. Csak az volt a baj, hogy a külső kivitelező (program-készítő, gépesítő-szervező) az a Szenzor számítástechnikai cég lett, mely­nek a vezetője Szilas Ádám, Sokorai régi jó barátja volt. (Ebből láthatja a nyájas ol­vasó, hogy nemcsak „mi” lobbyztunk „baráti alapon”, hanem az ellenség is. De hát ez így megy, amióta világ a világ. A különbség csak annyi, hogy „mi” jó ügyért szö­vetkeztünk.) Öntörvényű vezérigazgatóm így aztán vakon megbízott bennük, amivel azok szakmailag és összegszerűen egyaránt csúnyán visszaéltek. Nekem jutott az a megoldhatatlanul nehéz feladat, hogy vagy megtanítom „ÁFOR-ul gondolkodni és szervezni” a szenzoros projektvezetőket (gyorsan kiderült, hogy ez nem működik!), vagy még idejében felvilágosítom Sokorait, függessze fel a sarlatán számító-gépesí­tést, amíg még össze nem omlik a kézi ügyviteli rendszer. Minden  gépi alrendszer összes problémájáról komplex tanulmányok formájában tájékoztattam feletteseimet, amit Sokorai növekvő ellenérzéssel figyelt, mert egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a volt ‘56-os Fábián főkönyvelő negatív befolyása alatt állok, aki (szerinte) a hát­térből mozgatva engem, el akarja szabotálni az egész számítógépesítést. (Ebben volt is némi igazság, csak hát Fábiánnal nekünk volt igazunk.) Ha nem lettem volna párttag (Fábián nem volt az), azonnal kirúgnak. Így ehhez azonban a Pártvezetőség, és Ha­rasz­ti párttitkár buzgó közreműködése is kellett. (Mindannyian abban voltak a­nyagilag is érdekeltek, hogy fenntartsák „a császár új ruhája” történetben foglalt ha­mis látszatot, hiszen a dilettáns számítógépesítési projekt részfejezeteit egytől egyig pártvezetőségi tagok irányították.) Az ÁFOR-nál Isten malmai lassan őröltek, így volt időm előkészíteni a távozásomat. Könnyen találtam magamnak megfelelő új munka­helyet és beosztást, de előbb még végig kellett néznem a végjátékot, amint a para­noi­ás, közönséges és durvalelkű, dongalábú Sokorai kinyírja/kinyíratja jótevőmet, Rit­ter Györgyöt is. A pártvizsgálatot, az elhúzódó kihallgatásokat maga Sokorai vezette; azzal a céllal, hogy megtörje „ellenlábasa” lelki ellenállását. Eleinte a barátom kine­vette az egész eljárást, majd az idegrendszere lassanként felmondta a szolgálatot. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért rúgták ki a Pártból, és váltották le igazgatói be­osz­tásából (később titokban megmutatta nekem, mert a „belsőzseb-magnójával” ille­gális hang­felvé­telt készített a fegyelmi tárgyalásról, sőt, amikor lejárt a kazetta, WC-re kéredzkedett, újat betenni) mert a Gondnoksággal 450.- forintért elemes NDK-fali­órát vásároltatott igazgatói szobájába, sőt, mint a Közgazdaságtudományi Egyetem esti hall­ga­tója az összesített jegyzetvásárlási számlán „rajta felejtette” Zalatnay Sa­rol­ta „Nem vagyok én apáca” című könyvét is, s még azt is elszámolva, kifizettette az ÁFOR-ral. Az MSZMP akkoriban már szinte egyáltalán nem működött. Mondtam Rit­ternek, mind kiállunk mellette a kerületben, de megtiltotta, hogy bármit is tegyünk. Amikor nyilvánosan bejelentették a kizárását, felugrottam, hogy protestáljak, de a ka­rom­nál fogva vissza­rángatott a székembe. Fogcsikorgatva hallgattam a süketelést. A Pártbizottságon akkor már csak „mikrofonos üvöltözés” folyt, 140 decibellel. Statári­á­lisan egzecíroztatták a szerencsétlenül arra tévedt ártatlan mezei párttagokat… 

Kispolgári gulyás-reformkommunizmus

Régi KTI-s barátaim (Váry Mária) felhívtak, hogy új hetilap indul, akarok-e részt venni a szervezésében. Még ÁFOR-os voltam, amikor nekikezdtem. Furcsa, újszerű miliő­be csöppentem! Az adott a szervezésnek különös „sármot”, hogy a leendő vezetők (Vi­rágh András, Dési Péter, Tőke Péter) egy teljesen új világot képviseltek; színes, cifra ruhákban jártak, a nyugatot majmolták, féktelen, nevetgélő, gátlástalan szlenget beszéltek, és a szervezési munka többnyire szombat-vasárnap zajlott, Virágh sok­szo­bás belvárosi lakásában. Bizalmasan a tudomásomra hozták (1988.), hogy „új i­dőket élünk”, a Párt feloszlik, Magyarország is Nyugat lesz, és ennek előkészíté­sé­hez új típusú sajtóorgánumra, egy nagy példányszámú (200-280 ezer!) kispolgári hetilapra van szükség, amit rendkívül széles rétegek - férfiak a munkahelyen, utasok a metrón, nők a fodrásznál, stb. – lélegzet-visszafojtva olvasnak. Az ötlet magától, Grósz Károlytól származik, és a pénzt Demján Sándor, Hitelbank-elnök adja hozzá. A Reform hetilapot a Reform Rt. fogja kiadni, amelynek vezérigazgatója Virágh András (volt cenzor) lesz, a helyettese Dési Péter (az Ifjúsági Magazin volt főszerkesztője), a hetilap főszerkesztője pedig Tőke Péter. Az én feladatom elsősorban a Részvény­tár­saság komplett gazdasági és pénzügyi megszervezése, mindenekelőtt az alapítási bankhitel-konst­ruk­ció több menetben történő összeállítása; Virágh András adatai a­lapján, a Hitelbank által előírt szerkezetben és egyéb igényei szerint. Gazdasági ve­zér­helyettes leszek, havi huszonnyolcezer forintos alapfizetéssel. Mindez így is tör­tént; mindent megszerveztünk, s felállt a Reform Rt. Virágh András kinyilatkoztatta, hogy a lap „ars poeticája” minden eddigi politikai és egyéb titok publikálása, ér­tékesítése; továbbá azt, hogy „az ő” cégénél nem lesz sem pártszervezet, sem szak­szervezet... Amikor már csak a munkám gyümölcseit kellett volna learatnom, kiderült, hogy felelőtlenül elszórják a Hitelbank pénzét! Tucatszám gyártották a másolt megbí­zási szerződéseket (fénymásolatok alapján fizettek ki ellenérték nélküli, megdolgo­zat­­lan díjakat), végzett munka nélkül fizettek (utaltak) jelentős összege­ket, s mindezt velem akarták jóváhagyatni, utalványoztatni. Helyettesemmel, barátommal (aki szin­tén párttag volt) végső kétségbeesésünkben még felkerestük a Hitelbank párttitkárát, aki egyben a titkos ügyosztály vezetője is volt. Nagy megértéssel viseltetett „erkölcsi skrupulusaink” iránt, aztán közölte, hogy sajnos „tehetetlenek vagyunk”, a Párt már a sarokba van szorítva, így  semmiben nem tud segíteni, de sok sikert kíván erőfeszíté­se­inkhez. Ennyi mindkettőnknek elég volt! Beadtuk a felmondásunkat; másnap pedig kísérő levél nélkül borítékba tettük a párttagsági könyvünket, megcímeztük a Párt­köz­pont­nak, majd ajánlva feladtuk a Köztársaság térre. Legalábbis én így tettem, és így is hittem. A barátom, helyettesem csupán csak megígérte ugyanezt, de nem tette meg…  Visszavonta a felmondását, „elárult”, majd a távozásom után beült a hűlt he­lyemre.  A Pártnak is tagja maradt, ma az utódpárt MSZP tagja.

A felmelegíthetetlen leves  

Ezek után már ötletem sem volt több, hol is dolgozhatnék tovább; kit kérjek meg, a­jánljon nekem állást, vagy engem be valahová... Azután mégis csak eszembe jutott Palik Dénes, a Közlekedési Minisztérium ellenőrzési főosztályvezetője. Röstelkedve mondtam el neki, hogy a renomém „tovább romlott”, tekintettel a pártból történt önké­nyes ki­lépésemre. Azt mondta, nem számít, és örömmel ajánlott be főmunkatársnak a Hungarocamion vezérigazgatóhelyetteséhez, Zöld Józsefhez. Elismeréssel, tiszte­lettel és szeretettel fogadtak és öveztek a továbbiakban is; nem sokkal később a köz­gazdasági főosztály vezetőjévé neveztek ki. Itt tanultam meg alkalmazni a rendszer­váltás első, legfontosabb törvényeit (Átalakulási és Társasági törvények), amelyeket Sárközy Tamás jogprofesszor alkotott meg. Itt tanultam meg (rettenettel telve) a vál­lalat-értékbecslés nyugati, tőkés módszereit, azon keresztül, hogy értékelnem kellett az Ernst & Young/Bonitasnak a Hungarocamionra készített tanulmányát. Haladó ha­gyo­mányként élt, hogy a Közgazdasági Főosztály vezetője előbb-utóbb vezérigazga­tó­vá avanzsál, anno Torma Imrével is éppen így történt. A vezérigazgató egyre bo­nyolultabb feladatokkal bízott meg. Tekintve, hogy (1989.) a Közlekedési Minisz­té­ri­um is egyre inkább elbizonytalanodott a Vállalat jövőjét illetően (megszüntették pél­dá­ul a HC monopóliumát, mert liberalizálták az ún. „külföldi útvonal-engedélyek” kia­dását), senki nem tudta/tudhatta, hogy a közeljövőben részvénytársasággá alakítják-e át, majd privatizálják-e, vagy sem. Torma Imréék így minden lehetséges stratégiai vál­tozatról részletes tanulmányt írattak velem, majd eltették a fiókjukba, hogy rögtön elővehessék, ha netán aktuálissá válik. Körültekintően készültek a jövőre!  A sors iró­niája, hogy a korral együtt haladó, kínosan tüchtig (érdekes, hogy épp olyan, saját, faltól-falig csempézett, külön bejáratú, rózsaszín WC-t építtetett magának, mint ko­ráb­ban az ÁFOR-nál Sokorai; sőt, 125 ezer forintért vásárolt vezetői forgószéke állí­tólag még automata fingelszívóval is fel volt szerelve) Torma Imre ugyanolyan mega­lomániás informatikai terveket szövögetett, mint előzőleg az ÁFOR vezérigazgatója, és természetesen engem bízott meg a komplex, centralizált, számítógépesített veze­tői információs rendszer megszervezésével, a külső kivitelező (a SALDO egyik leány­vál­lalata) munkájának koordinálásával és ellenőrzésével. Ha lehet, ez még nagyobb szélhámosság és sarlatánság volt, mint amit már korábban megtapasztaltam! De Torma Imrét nem lehetett lebeszélni, a cég szervező-igazgatója pedig egy valóságos boszorkány volt; mindent megetetett a vezérigazgatónkkal. A HC vezetői ún. „vezetői teamet” alkotva vettek részt a „szervezésben”, s természetesen hatalmas (á 250 ezer forintos) prémium volt a számunkra kitűzve. Hatalmas munkát végeztünk el - teljesen értelmetlenül. Engem ért a rendkívüli megtiszteltetés (a mindenoldali bizalom), hogy „úgy intézzem”: a munkánk ne vesszen kárba, Torma fizesse ki a prémiumunkat, ám egy­ben világosítsuk is fel, zavarja el gyorsan „a csalókat” a cégtől. Erőfeszítéseim alap­ján a második célunkat maradéktalanul elértük, az elsőt azonban csak 50 %-ban sikerült teljesítenem... Zöld Jóska levakarhatatlan „mozgalmi mániája” volt, hogy mi együtt olyan jó kis pártcsoportot képezhetnénk, amennyiben én visszalépnék a Párt­ba. Nem álltam kötélnek, mert „ez a leves” immáron felmelegíthetetlenné vált. A Párt egyéb­ként is kivonult a munkahelyekről; megszűnt, majd akár a főnix-madár, feltá­madt halottaiból, és MSZP néven újjáalakult. Mindössze három vezető „lépett át”: Torma Imre vezérigazgató, Zöld József gazdasági-, és Kapcsos Károly kereskedelmi helyettes. Mindhárman sziklaszilárdan hittek a gyors visszarendeződésben…    

Az osztályharc vége

Ez amolyan epilógus-szerűség lenne; rekviem a szocializmusért, egyben fohász a ka­pitalizmus globalizációja „ellen”. Noha - mint tudjuk - a történelem a liberális de­mokrácia világraszóló nagy győzelmével véget ért (Francis Fukuyama); valami újat esetleg mégis csak ki kellene találni, hogy az élet kibírhatóbb legyen a Föld nevű bolygón!I

3.  Rendszerváltás és publicisztika

Bevezető gondolatok

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ fel­szabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánk­ban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonsá­gai­ról, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegénye­dé­sü­kért, a létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cé­ge­ket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát, mert azt hiszik, azt gon­dolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható egy kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár létezett az a híres, nevezetes Rózsadombi Pak­tum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyzőkönyve -, akár nem: a dol­gok szigorúan a megegyezés programozott menetrendje szerint történnek... Minden­esetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba), vagy nemzetközi konspiráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyarországot); de a csomagba a tudtunk nél­kül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s ve­le implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médi­á­val, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszer­vál­tó elitünk; addig Magyarországon egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik, talán évtizedek óta.

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kel­lett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gaz­dasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘a kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisz­tán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé vá­lása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kér­dés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’? Más oldalról megkö­ze­lítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatai­nak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új vi­lágrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonó­dá­sát eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘világrendszer’ közötti alapvető ellent­mon­dást Nyu­gaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután, nyilván titkosszolgálataik egyez­tetése révén, mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’, megkezdődhetett a reálfolya­matok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a sza­bad­ság­jogok’ és a tőke korlátozásáról, Nyugat pedig megvalósította a magas fokú terv­szerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’, a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdon­sá­gait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszaba­du­lásból, a rendszerváltásból és a globalizációból nekünk ez jutott – svéd árak és albán bérek. A ‘rend­szerváltás’ Magyarországon igazából 1982-ben, az IMF-be és a Világ­bankba történt belépésünkkel kezdődött - eleve a későbbi globalizáció és integráció stratégiai céljával.

Rendszerváltás objektív öniróniával

Tulajdonképpen mindig is érdekelt a politika, szerettem volna részt venni benne. Az előző rendszerben mindenekelőtt szakember, illetve gazdasági vezető voltam. Az akkori urak (elvtársak) nem nagyon engedtek a hatalom közelébe, annak ellenére, hogy teljesen megbízhatónak tekintettek. Mindazonáltal engem teljes mértékben le­kötött a kenyérkereset igyekezete, végül is 8 fős család el/fenntartásáról kellett nap mint nap gondoskodnom. 1990-től, a rendszerváltás után végre arra is lehetőségem nyílott, hogy megfeszített szakértői munkával a korábbiakhoz képest tartósan sok­szo­ros jövedelemre tehessek szert. A pénzkeresés, a családfenntartás azonban lé­nye­gében még mindig meghatározó szerepet töltött be mindennapi tevékenységem­ben. Ráadásul 1993-ig azt hittem, hogy végre rendben mennek a dolgok, ha pedig minden oké, akkor nincs miért politizáljak. Antall József halála után rájöttem, hogy egyáltalán nincsen rendben semmi, sőt, most megyünk csak tönkre igazán. Míg a­zonban a korábbi rendszerben semmi értelmét nem láttam a hatalomban való opera­tív részvételemnek, a politizálásnak - hiszen minden próbálkozásom eleve kudarcra volt ítélve -, addig 1994-től egyre erősödően éreztem, hogy nekem is tennem kellene valamit az országért, a családom és önmagam boldogabb jövőjéért. Mindamellett - a gyerekek felnőttek, többségében "kirepültek" - egyre több időm is jutott az átfogó kér­dések kellő mélységű átgondolására. Megérlelődött bennem, hogy a véleményemet /szakvéleményemet alkalomadtán meg is írom.

                                                               ­­*****

Torma Imre, a Hungarocamion vezérigazgatója 1989 egyik tavaszi regge­lén ere­de­ti­leg kizárólag azért hivatott, hogy átnyújtsa közgazdasági főosztályvezetői kineve­zé­semet, amely beosztás elnyerése a cégnél kitüntető hagyománynak számított, tekin­tettel arra, hogy elődeimből utóbb mindig vezérigazgatók lettek. Az ünnepi aktus a­zonban menet közben váratlan „gellert” kapott egy aznap, az "Ötlet" hetilapban meg­je­lent velős újságcikk miatt, amely a "Rekviem a Forma 1-ért" hangzatos címet visel­te. Íráso­mat nyilván a kezébe adták, mielőtt engem lehívatott vo