Életem és a történelem
2013.09.27. 22:54
Életem és a történelem
1. Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Kicsit korábbról kezdeném; mintegy bemutatandó „a Rendszert”, amelybe oltári bal-szerencsém folytán beleszülettem. Amikor édesanyám (szül.: Bakó Emília) várandós lett velem, szüleim egyazon vállalatnál dolgoztak; valamiféle szocialista ipari falanszterben, ahol együtt voltak kénytelenek „végigélvezni” az ún. „Szabad Nép félórákat” is. Az egyik ilyen szeánszon, 1950. tavaszán, pechemre egy ‘klasszikus’ filmalkotást vetítettek, amelynek címe: „A párttagsági könyv” volt. A részvétel mindenki számára egyformán kötelező volt; korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül. Édesanyám nyolchónapos terhesen, a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől rosszul lett, erős fuldoklási roham jött rá. Apám (Czike Sándor) - mi mást tehetett volna? - kitámogatta őt a gyárteremből. Másnaptól megkezdődtek a napi piszkálódások, vegzatúrák, folytatólagos kikérdezések és jegyzőkönyvezések a Személyzetin; - azzal gyanúsították a szüleimet, hogy a MŰ elleni tiltakozásból távoztak váratlanul a filmvetítésről, amit persze okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban már nem bírtam tovább a gyűrődést, így hát a világra jöttem.
Furcsa egy családba születtem. A felmenőim mindkét ágon értelmiségiek voltak; az apai nagyapám (Czike Gábor) gépészmérnök, az anyai (Bakó Lajos) pedig jogász. A szüleim születésemkor alig húszévesek múltak, így evilági karrierjük akkor még nem teljesedett ki. Mégis, 1951-ben simán kitelepítették Budapestről az egész családomat Kecskemétre; anyai nagyszüleimmel együtt. Rita húgom már itt született (7 hónapra, szinte esélytelenül koraszülöttként). Később mi visszaköltöztünk Budára, a nagyszüleim pedig előbb Sóskútra, majd a bükkaljai kis falucskába, Monosbélre ‘vándoroltak’ tovább. Mint utóbb kiderült; azért telepítették ki őket (velünk együtt), mert a szép háromszoba-összkomfortos, Bajcsy-Zsilinszky úti belvárosi lakásuk egy ávós családé „lett”, amit már soha többé nem is kaptak vissza. Dicsekvésként megemlíthetem még talán, hogy anyai nagyanyám (szül.: Bata Klára) az ‘50-es években bejáró takarítónő volt - Hollós Ilona közismert táncdalénekesnőnél. Apai nagyapám erősen ‘klerikális beállítottságú’ lévén; mint a gyár üzemmérnöke – már sok évvel később -, valami igen ritka jócselekedetéért megáldotta az üzemi párttitkárt, amiért - hogy, hogy nem? – szinte napokon belül nyugdíjazták. Apai nagyanyám (szül.: Lovich Ilona) - az „Ó gyönyörűszép titokzatos éj...” című karácsonyi ének szerzője - nyugdíjas magyar irodalom tanárnő volt.
A már „előre is jelzett” furcsaságok abban is folytatódtak, hogy az apám - noha évtizedek után ‘kinőtte magát’ - akkoriban gépkocsivezetéssel kereste meg a kenyerünket; ennek köszönhettem, hogy ‘munkás-származású’ lettem, ami a későbbiekben még akár a hasznomra – pl. pályaválasztás, egyetemi felvétel, stb. - is válhatott volna, ha apám időközben nem fejlődik értelmiségivé...Elmondhatom, hogy a családom amolyan ‘reakciósnak elkönyvelt’, de nagyjából politikailag közömbösen (lehetett akkor másképp?) viselkedő családnak számított, és tulajdonképpen sem a rendszerért, sem a rendszer ellen nem tett soha semmi különöset. Igyekeztek megélni, gyereket nevelni - amennyire ez tőlük tellett. Azután 1956. október 23-án váratlanul kitört a forradalom, amely a budapesti Márvány utcában, egy öreg bérházban ért bennünket el. Azért írom: ‘váratlanul’, mert amennyire az eszemet (és szüleim, illetve az egy emelettel felettünk lakó apai nagyszüleim ‘eszét’) tudom: noha titkon mindenki remélte, reálisan senki nem várta a forradalmat. A házunkban néhányan reszkettek tőle, mint a nyárfalevél (ávósok, munkásőrök, személyzetisek, párttagok, igazgatók, stb.), mások kimondottan örültek neki; de ‘várni’ nem várta senki. Így az én ‘személyes emlékeim’ is visszaigazolják azt a forradalommal kapcsolatos szinte egyetlen, nagyjából össztársadalmi szinten is elfogadott közvélekedést, miszerint az ’56 októberi események látszólag spontán törtek ki. Mindenesetre legalábbis az egyszerű nép körében egészen a forradalom kitörésének napjáig semmilyen ‘előszervezésről’ nem tudtunk, nem értesültünk; ami egyrészt ‘a csoda’ nagyságát, másrészt az iránta utólag tanúsított ‘csodálatunkat’ növeli. Honnan és hogyan tudta (meg) a nép, az utca egyszerű népe, amikor 22-én éjjel még ‘jóravaló elvtársként’ tért nyugovóra, hogy 23-án reggel már ‘öntudatos forradalmárként’ kell ébrednie, mindez előttünk mindmáig mélységes mély rejtély. Mi sem tudtuk, de felébredtünk...
Jómagam egészen pontosan 6 és fél éves gyermek voltam akkor. Emlékem szerint reggel a rádió már valami zavargásokról, közlekedési zavarokról beszélt. Anyám esdekelve kérlelte apámat, ne menjen be a munkahelyére dolgozni, mert „nincs annak semmi értelme”; de apám hajthatatlan maradt; - talán jobban irtózott egy esetleges fegyelmitől, mint a lövöldözéstől, amiben egyébként sem nagyon hitt... Igazából – legalábbis a házunkban - senki nem hitt abban, hogy a kommunizmus valaha is megdönthető. Apám tehát elment; s mi hárman (anyámmal-húgommal) otthon maradtunk. Mint utóbb nekünk elmesélte: nem jutott el a munkahelyéig - viszont délutánra szerencsésen hazaért. Egészen pontosan még (gyalog) átjutott a Lánchídon, de aztán a pesti hídfőnél valóságos géppuska-géppisztoly csata alakult ki, ami már ténylegesen is az életét veszélyeztette. Senki nem tud(hat)ta, hogy ki lő kire, és miért, vagy, hogy ki kivel, ki ellen van egyáltalán. Apám jobbnak látta megkísérelni a spontán visszavonulást (vagyis: a mielőbbi hazatérést), de arra a sűrű pergőtűzben nem-igen kínálkozott lehetőség. Talán az egyik kőoroszlán mögött rejtőzött percekig, vagy ki tudja, hol. (Ez nem az ő írása, ezért nem kérdezem meg tőle – emlékezetből írok.) Egyszer csak látta, hogy vad iramban közeledik a hídfőhöz (ez úgy délelőtt 11 óra körül történt) egy sebesültszállító autóbusz, amelynek jobboldali ajtaja tárva-nyitva volt. Amikor a busz a hídra kanyarodott; apám előugrott alkalmi rejtekéből, s lihegve felkapaszkodott a lelassuló járműre, majd azon nyomban ‘el is terült’ a padlón, mert kerepelni kezdtek a gépfegyverek, és a golyózápor át-meg átlyuggatta a busz mindkét oldalán a lemezborítást. Még hátulról is valósággal szitává lőtték a sebesültszállító buszt, benne a szállított sebesülteket is; de apám valamilyen isteni csoda folytán életben maradt. A busz vezetője is halálos sebet kapott, de valahogyan meg tudott állni a Lánchidat elhagyva, az Alagútnál. Apám leugrott a buszról és elmenekült...
Szerencsésen hazaért, és otthon már édesanyám ebédje várta. Budapest eközben apránként lángba borult. Mi, a bérház nagyjából azonos korú gyerekei, biz’ nem sokat értettünk a külvilág eseményeiből; ha ugyan egyidejűleg értette azokat valaki is. Láttuk, látni véltük, de hallottuk is a baljós előkészületeket. A konyhaablakon át, a Vérmező felől egyre szaporodó géppisztoly-sorozatokat hallottunk; az ablaküvegek is meg-megzörrentek. Délután 2 óra felé apám kiadta az utasítást: mindannyiunknak le kell költöznünk a szenespincébe. A szenet és a fát eltakarítottuk az útból; s az így kialakított néhány négyzetméteres csupasz földterületen elhelyeztük az egyenként lecipelt sodronyokat, szalmazsákokat és az ágyneműt. Az utcai élettel gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszakadt. Időnként furcsa kósza hírek kaptak szárnyra, hogy merre, milyen csaták folynak, hol, milyen győzelem született, s mennyire haladt előre a forradalom. Nagyapámék ezúttal is ‘még suttyomban’ a Szabad Európa és a BBC London, meg az Amerika Hangja magyar nyelvű híradásait figyelték. Indokolt volt az elővigyázatosság, mert ha ‘visszarendeződés’ lesz, elővehetik majd, ki mit is hallgatott. Mint egy föld alatti bunkerben, úgy éltünk. Az amerikai nép által ledobott élelmiszer-‘adományokat’ ettük; leggyakrabban egy kb. ötkilós hengeres bádogkonzerv okkersárga kenőcsszerű tartalmát, valami erős szagú és ízű kenősajtot, amit én nemes egyszerűséggel csak ‘bivalyvajnak’ neveztem...
Az utcai harcokról nem voltak híreink, de ‘tárgyi bizonyítékaink’ annál inkább. A nálam csak pár évvel idősebb fiúk - Tamás, Laci, Béla - ki-kijártak az utcára, de a legkevésbé sem ‘harcolni’, hanem réz-töltényhüvelyeket gyűjteni. Volt, akinek szinte teljes sorozata volt, a kétcentistől a tízcenti hosszúig. Ám nemcsak hüvelyeket találtak, hanem ép töltényeket is, mindenfajta méretben - a pisztolygolyótól a géppuskatöltényig. Az egyik fiú ‘a robbanószereit’ még évekig az ablak-redőny üregében tartotta; titokban, a szülei tudta nélkül. Aztán elcsitult a lövöldözés, és a lakók egyre gyakrabban merészkedtek ki az utcára. Néhány nap alatt győzött a forradalom; amit abból is tudhattunk, hogy bemondták a nyugati rádióadók, de abból is, hogy valaki a házból meglátta az utcánkban, vállán átvetett, csőre töltött géppisztollyal, egy csinos hölggyel önfeledten csókolózni – a forradalmár Darvas Ivánt...
Homályosan emlékszem a Kossuth-rádióból Szepesi György túláradó lelkendezésére, és a miniszterelnök, Nagy Imre mámorító beszédére: győzött a magyar forradalom! A föld felett és a föld alatt, a pincékben is kitört a béke és az örömujjongás. Néha-néha a szüleim fel-felnéztek az első emeleti lakásunkba, de még nem költöztünk vissza a pincéből. Idegileg érzékeny és gyomorgörcsös kisfiú voltam; emlékeim szerint lényegében az egész forradalmat sírással, hányással és hisztériával ‘töltöttem’, sosem szűnt meg, állandósult a rettegésem a folyamatosan hallatszó, fenyegető lövöldözéstől. Ahogy elkezdtek ropogni a fegyverek, nekem azonnal ‘külön dajkára’ volt szükségem, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon. A pincében a jobboldali szomszédaink (a házban a ‘második emeleti’) Körnerék – két, szinte felnőtt gyerekkel – voltak. A 16 éves Péterrel (pontosabban ő velem) minden este lejátszottunk néhány sakkpartit a gyertyafénynél; azután úgy aludtunk el, hogy a vékony falon át még beszélgettünk is egy kicsit. Nővére, a 21 éves Maja volt az én vigasztaló dajkám, és talán az első nagy szerelmem. A hisztériám szüneteiben, józan pillanataimban újra meg újra megfogadtam, és a legnagyobb természetes átéléssel, mint diktátumot közöltem is vele, hogyha megnövök, feleségül veszem. Csak nevetett, és azt mondta: „Rendben van!”. Hallottam, hogy esténként egyes felnőttek súgnak-búgnak, és másnapra mindig kevesebben lettünk a pincében. Az én apámat is győzködték, hogy ‘menjünk’, de csak nem állt kötélnek. Egyik este megint sakkoztunk a Péterrel, Maja komolyan megígérte, hogy összeházasodunk, majd nyugovóra tértünk. Valami rossz érzésem volt, de mélyen elaludtam... Reggel szokatlan csendre ébredtem. A szomszédból sem mocorgás, sem beszéd nem szűrődött át. Felkeltünk, és láttuk, hogy a mellettünk lévő pince teljesen üres. Pétert és Maját soha többet nem láttam. Aztán felmentünk a lakásunkba - már semmi veszély nem fenyegetett -, és elkezdtünk gondolkozni a visszaköltözésen. Egyik szomszédunk – a dobozgyár-igazgató – becsengetett; eléggé spiccesen végigjárta az emelet, sőt a ház minden lakóját, és zokogva könyörgött: bocsássanak meg neki, a kommunisták őt félrevezették, és megígérte, rögtön kilép a Pártból. Mindenki megbocsátott és hitt neki. Néhány héttel később már senki nem merte volna visszaidézni akkori szavait... Belépett a Munkásőrségbe.
November 3-án anyám végképp ‘kijelentette’ apámnak, hogy most már tényleg költözzünk vissza ‘a patkányok közül’ a lakásunkba; úgyse’ történik már semmi. De az apám hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy valami rossz érzése van; várjunk még egy napot. Konkréten nem emlékszem rá, hogy miért - talán valamilyen ‘hely-probléma’ miatt -, de apám ezt az éjszakát a lakásban töltötte (volna), méghozzá úgy, hogy a zongora tetején (!?) ágyazott meg magának; tekintve, hogy az összes ‘ágyak’ még a pincében maradtak, minden eshetőségre, velünk együtt. Aztán hajnali 2 óra körül éles hangon sivító, elnyújtott fütyülő hangokra riadtunk, amelyeket egy-egy becsapódás durranása követett. (Néhány évvel ezelőtt a nyomokat még bárki láthatta a bérházunk – Márvány utca 7. - Déli pályaudvar felé néző falában.) Az én édesapám hamarosan megjelent a pincében, ahol mi csak összebújva vacogtunk a félelemtől, és fáradtan ennyit mondott: „Ugye, megmondtam előre?!”
Az éj leple alatt Miskolc irányából érkezve bekerítették, és lőtték az alvó Budapestet.
Bevonultak az oroszok, majd Kádár, s megkezdődött a megtorlás.
2. Hároméves párttagságom dióhéjban
Előzmények
Miért is félünk a kommunista rendszer valóságának a feltárásától? Vajon a magunk tévedéseinek, hibáinak, bűneinek a leleplezésétől, megvallásától irtózunk, vagy attól, hogy a múltból ráébredünk a jövőre?! Önmagam számára is keresem a választ, ami mindenkinek fontos lehet...
Ám nincs az a történet (önvallomás), amely egyszereplősként megírható! A korrajz csak akkor teljes és hiteles, ha a környezet valóságosan létező elemei: szervezetek, vállalatok, vezetők, munkatársak, barátok és elvtársak, személyek és összefüggéseik, kapcsolataik és cselekvésük, szavaik és tetteik és az összes történések rendre megneveztetnek. Aztán tovább gondolkoztam, és rájöttem, hogy nemcsak a múlttal, a múlt eseményeinek felidézésével van gondom, hanem „átívelő” problémáim is vannak, tudni illik vannak mai személyek, szervezetek, események, amelyek ugyanazt, a régmúlthoz kapcsolódó félelmet generálják bennünk ma is!
A pártkatona a bármilyen hatalom kritikátlan szolgája; nem gondolkozik, csak végrehajt. Önálló gondolatvilága csekély, utasításra szorul, ezért ön-és közveszélyes. A hatalom tehetetlenségének élő szimbóluma. Bizony, a személyiség nélküli, az arctalan hatalom, ami veszélyes, ami irracionális rettegést kelt, mert kiszámíthatatlan, s nincs ellene hatékony védekezés... Óvakodj azoktól, akiknek bármilyen ügy szent lehet; a teremtés, az ember és Isten helyett! Ezek az emberek legkevesebb: modern bálványimádók. Ez a fő baj a kommunista múlt nyílt feltárásával! Az, hogy elképesztően sok volt a fanatikus, arcnélküli állampárt-katona, akiknek a dinasztikus hatalma az évtizedeken és a rendszerváltáson átívelve napjainkig is elér. Miféle kvázi-hírértékkel bírhat, hogy ki és mit csinált 20-30 évvel ezelőtt? Önmagában nyilván semmilyennel. A legfontosabb momentum nyilván a korabeli összefüggések és működési mechanizmusok rendszere, ami a valódi nevek ráismerhető elváltoztatásával is maradéktalanul átjön. Elkerülöm az apákat és anyákat, akiknek ma fiai és lányai ülnek ugyanott.
A párttagsági könyv
Édesapámat, Czike Sándort az 1950-es évek elején (Rákosi-korszak) 1 év után kirúgták a Műszaki Egyetemről, rossz magaviselete (?) miatt. Ezután hirtelen felindulásból megnősült. Alig huszonegy éves volt. Már megírtam az előző részben, hogy közös munkahelyükön történt - „A pártttagsági könyv” című korszakos filmalkotás gyári bemutatójáról való hirtelen távozásuk miatt – a kvázi „politikai” incidens, ami, mint kiváltó ok következtében nagyhirtelen a világra jöttem. A párttagsági könyv az én – további - életemben is „meghatározó jelentőséggel” bírt, amint majd meglátjuk…
Búcsú a piaristáktól
Nagyapám, Nemes Czike Gábor előírta apám számára a család fiúági hagyományainak „öröklődő” folytatását: nekem is a Budapesti Piarista Gimnáziumban kellett (volna) tovább tanulnom és érettségiznem. Már a kamaszkorban is túlfejlett igazságérzetem „balszerencsés” szériába kergetett; az általános iskola 8. osztályában egy igazgatói intőt kaptam, és ez majdnem ellehetetlenítette felvételemet a piarokhoz, pedig a nagyapám már mindent „előre elrendezett”... Elkenték az egészet; így történhetett, hogy az év végén mégis „példás” magatartással távozhattam. Már ekkor is felfigyeltem arra, hogy a korrupció nem kizárólag kommunista trükk... Tiszta lappal indulhattam a Mikszáth Kálmán térre, ahol aztán renitens judíciumomat jobban próbára tették, mint rövid előéletemben bármikor. Rövid 1 éves – ez nálunk úgy látszik visszatérő „meseszám” - piarista gimnáziumi pályafutásom alatt minden igyekezetem ellenére olyannyira „mély lelki sérülések” értek, amelyek következtében gyorsan kiábrándultam mind a tanáraimból, mind a gimnáziumból, sőt még a vallásból is. Nem váltam hitetlenné, viszont hittantanáromat olymértékben sokkolták a tanult dogmákhoz kapcsolódó indokolt kérdéseim, hogy ezek megoldódását egy sajátos terápiától remélte: kettesben töltött teadélutánokon arra próbált rávenni, legyek én is pap, és legyek a rend diakónusa. A sors iróniája, hogy tanárom magyarosítás előtti vezetékneve Eördögh volt, így döbbentem rá egészen korán, hogy számomra a pokol felé vezető út csupa jóindulattal volt kikövezve... 1965. nyarán szelíd erőszakkal rávettem apámat, hogy szeptemberre írasson át a Szilágyi Erzsébet gimnáziumba, amitől nagyapám, apám és én minden tekintetben végleg eltávolodtunk egymástól. Ettől kezdve már mindhármunk kölcsönös viszonyára rányomta bélyegét a felmenőim számára egyértelmű tény, hogy engem már ily’ fiatalon hatalmába kerített a Sátán, így lassan letettek rólam. Ez azzal a nem kívánt következménnyel járt, hogy vallásos tanításaiknak, intelmeiknek nem sok hitelt adtam. Még a piarista gimnáziumban megszállt egy általános kételkedés minden erőszakolt és érthetetlen dologgal, hittel szemben, bárkitől eredjen is az. Magam akartam megérteni a világot, a saját tapasztalataim alapján...
A foxi-maxi bűvkörében
A gimnázium elvégzése és a sikeres (jeles) érettségi vizsga után nem vettek fel a Bölcsészkarra; kétszer sem, pedig majdnem maximális pontszámmal jelentkeztem. (Ugyanis „fedőfoglalkozásként magyar irodalom és orosz nyelv szakos tanár, valójában író és költő szerettem volna lenni, de ilyen egyetem már akkor sem volt.) Ami már csupán amiatt is eléggé érthetetlen, hiszen „tévedésből” munkásszármazásúként voltam nyilvántartva. Szüleim válás közeli viszonya is hozzájárult ahhoz, hogy fejest ugrottam a mélyvízbe; teljesen önállósítottam magam, postai alkalmazottként munkába álltam, megnősültem, és végleg elköltöztem otthonról, külvárosi albérletbe. Munkahelyemen könyvelőként szépen haladtam előre, de ambícióimat ez még törtrészben sem elégítette ki. Megkérdeztem a főnökömet, mehetnék-e továbbtanulni valamilyen esti egyetemre, de nem javasoltak sehová. Sanyi, a KISZ-titkár felvetette, nem akarnék-e a marxista középiskolába jelentkezni? Mert a marxista esti egyetem megalapozásául nem fogadták el (!) a jeles gimnáziumi érettségi bizonyítványomat, mondván, előbb mindenképpen ki kell járnom az egyéves marxista középiskolát. Kijártam, olyan munkáskáderekkel együtt, akik még 8 általánossal sem rendelkeztek. Azután végre elkezdhettem a tanulmányaimat a 3 éves marxizmus-leninizmus esti egyetemen, ahol továbbtanulási álmaim netovábbját valósíthattam meg: megismerhettem azt a „filozófiai rendszert”, amely tökéletesen kiiktatta atyáim istenhitét. Sajnos itt is elkezdtem kételkedni bizonyos dogmákban, és mélyreható kérdéseimet a tanáraim nem tudták megválaszolni. Tekintettel arra, hogy már a második évfolyamon részese lettem (20 éves voltam) egy négyfős ulti-társaságnak, amelynek a legmagasabb rangú tagja filozófia-tanárunk, a Párt kerületi bizottságának titkára volt; nem csodálkozhattam, hogy ismét csak elkezdték helyettem megtervezni a jövőmet. Marxista filozófia-tanárt akartak képezni, nevelni belőlem, amiből állásváltoztatásom miatt nem lett semmi. Viszont fiatalon túlképzett lehettem marxizmusból. A kételkedésem azonban nem szűnt meg, sőt, minden eszme iránt felerősödött. Annyit használt viszont a 4 éves „rókatanfolyam”, hogy a kételyeimet ettől kezdve senkivel nem osztottam meg. Istenhitem is kezdett visszatérni.
Marx, Engels és Lenin
Amikre én cirka 40 évvel ezelőtt a kommunizmusban „rájöttem”, azok elég komoly ismeretek (tények, viszonylatok, viselkedések, személyek, azonosítások, fedőnevek, összefüggések, stb.) lehettek, mert ezekről a dolgokról azóta sem írt, rántotta le a leplet senki; mintha csak eme „titkokat” még ma is szigorú titoktartás övezné. Másként miért a nagy hallgatás?! Az akkori jelen időben, nagyrészt fiatalon is tökéletesen tisztában voltunk mindazzal, ami körülöttünk történt; sőt, minden bizalmas dolgot gátlás nélkül, hangosan kitárgyaltunk a sarki kocsmában – Pipa Tanszéknek hívtuk - igaz, még nem voltak kémműholdak... A nagy fekete autó (ZIL, Volga, stb.) mégsem vitte el egyikünket sem. Néhány esetben sokáig rettegtem bizonyos dolgoktól, a hatalom irracionalitásától; de mindig pontosan tudtam, hogy mitől és miért. A politikai, gazdasági és ideológiai rendszer egyszerre volt misztikusan félelmetes és infantilis. Házasságomban sorban születtek a gyermekeim: 1970. és 1981. között öt lány és egy fiú. A munkahelyemen (a Magyar Postán) expressz-sebességgel haladtam előre; egyre magasabb beosztásban dolgozhattam, 26 éves tervgazdasági osztályvezetőként már három csoportban, összesen 32 ember munkájáért feleltem. Az esti tagozaton elvégeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, ahol 1977-ben vállalati stratégiából szereztem (vörös) diplomát. Marx és Engels, majd különösen Lenin tanai már semmi újszerűt nem jelentettek, „kívülről” fújtam valamennyit; viszont másodszor is újra rögzítettem magamban mindent. Valósággal faltam a közgazdasági, pénzügyi ismereteket, de undorodtam azoktól a tárgyaktól, amelyekből kilógott a nagy szőrös szocialista politikai lóláb. Minden frissen szerzett tudásomat azonnal alkalmazni próbáltam a napi munkámban – bár ne tettem volna! - ami számtalan konfliktus forrása lett. Tananyag és valóság - sehogy nem fértek össze. Mivel „túl okos” voltam és túl sokat okoskodtam, megjöttek a menetrend szerinti kísértések. A Szakszervezet, a KISZ, majd a Párt... A tagfelvételtől 1975-ben bizony csak az ún. „ebzárlat” mentett meg. Ekkor már – ki tudja, miért – értelmiségi származásúnak tekintettek. „Pótlékként” szakszervezeti bizalmi, majd ifjúsági klubvezető lettem.
A megvalósult tudományos szocializmus
Miközben megszereztem a legmagasabb közgazdasági és politikai szakképzettséget, a vörös diplomát; elveszítettem a hitemet gazdasági vezetői mivoltomban, és „túlérzékenységből” a beosztásomat is. Állásváltoztatás után tudományos kutató lettem egy áltudományos szervezeti egységnél, amely valójában egy „dugi-kádernevelde” volt. Két fiatal párttaggal hozott össze „a balsors”, mindketten még az NDK-ban, a Friedrich List főiskolán léptek be, plusz a főnöknőnk, aki perfekt orosz volt. Ekkor döbbentem rá - fájdalmas egy kijózanodás volt! -, hogy eddig egy álom-világban éltem, és kész szerencse, hogy a valóság nem nyomott agyon. Olyan mikroklímába csöppentem bele, amelyet titkos kádergyerekek beltenyészete céljából állítottak fel, s egyáltalán nem azért, hogy a Magyar Posta jobb gazdálkodása érdekében megtaláljam a Bölcsek Kövét; felfedezzem a melegvizet, vagy a spanyol viaszt. Gyakorlati ismereteimmel – a többieknek ilyenek nem voltak, csak a „kiválasztottságuk” - néhány hónap leforgása alatt olymértékben forradalmasítottam a postai közgazdasági kutatómunkát, amitől szinte minden a feje tetejére állt. Főnöknőm eleinte mindenfelé velem, a munkámmal (sorozatban készülő tanulmányaimmal) büszkélkedett; ám feltűnővé vált, és állandósult a „teljesítmény-különbség”, amiért fokozatosan kiközösítettek, és megpróbáltak több lépésben eltávolítani. Rám küldte a KISZ-titkár pártcsoport-bizalmit, aki ifjonc létére kifinomult, szívós bolsevik módszerekkel űzte az ideológiai piszkálódást. Mielőtt a provokációk célt értek volna, „felbuktam”, a Vezérigazgatóságra.
A főrevizor „testvér” konyakja
Tíz év (1968-1979.) szorgalmas, áldozatos munkájával sikerült felérnem a „Postás Piramis” legtetejére; ahonnan alá-, és a múltamba visszatekintve már minden roppant egyszerűnek tűnt. Relativisztikussá, sőt, egyenesen komolytalanná is vált az egész: a Vállalat és vele a teljes társadalmi Rendszer is. Fenn álltam hát, kicsi világom hatalmas fennsíkján, és kezdtem érteni az egészet. Jókat nevettem magamban; egészen addig, amíg ki nem derült a vérfagyasztó valóság, hogy a főnököm (a revizorok legnagyobbika) egy súlyosan terhelt, személyiség-zavarban szenvedő ember, aki ráadásul sokkal nagyobb hatalommal (III./III.) rendelkezik, mint amire a formális beosztása feljogosítaná. Visszamenőleg még a neve is hátborzongató - nomen est omen -; a goromba Fráter, aki napi 3x2 seduxenre vedelte a konyakot. Sokkal mélyebb, gonoszabb híve volt a rendszernek, mint azok akik párttagok voltak. Minden testi és lelki baja ellenére józanul intelligens, spiccesen néha még szellemes is tudott lenni. Két másik főosztályvezető kivételével mindenki más rettegett tőle, hiszen hetenként bezárkózott egy BM-es századossal, hogy aztán órákig iddogáljanak... Tapasztalatlanságom (30 éves voltam) dacára biztos voltam benne, hogy ez az ember előző életében Cipolla, a varázsló, vagy fasiszta (esetleg ávós?) kihallgató tiszt lehetett, mert engem szinte azonnal rendkívüli testi és lelki kínzásoknak vetett alá; szuperérzékenységemet látva, leplezetlen, szadista gyönyörűséggel. Máig nem tudom, hogy vajon a lelki gyötrelmek idézték-e elő, pszichoszomatikus alapon heveny vesekő-betegségemet, vagy éppen a lappangó testi betegség miatt csökkent akarati ellenálló képességemet „megérezve” támadt rám, vérszomjasan, hogy megsemmisítsen; és ez a támadás hívhatta életre, tette-e virulenssé a valós betegségemet. Nagyjából egy évig tartott, amíg „megtanultam együtt élni” a vesekő-rohamok miatt összevissza ugráló vérnyomásommal, főnököm szakmainak álcázott szadista kihallgatásaival, amit mértéktelen és kötelező ivászatok tarkítottak. Tekintve, hogy nagyjából teljes immunitást sikerült kifejlesztenem vele szemben, 1982-re patthelyzet keletkezett köztünk: munkát nem adott, fel nem mondott, én pedig nem mentem el. Végül is felülkerekedett a jobbik énje, és az év októberében mintegy „kiajánlott” a vonal szerinti felettesének, a Minisztériumba, aki tisztességes borivó ember lévén, komoly állást szerzett nekem, ahol aztán kreatív szervezőkészségemet gazdasági felsővezetőként maximálisan latba vethettem. Dr. Bajusz Rezső elvtársnál, a Közlekedéstudományi Intézetben...
Állami kisvállalkozások
Fellazult a megvalósult szocializmus, és kezdetét vette az ún. reform-kommunizmus. A háttérben valahol megköttettek azok a globalizációs, multi-és szupranacionális hitelszerződések, amelyek eldöntötték és meghatározták Magyarország gyorsuló eladósítását. Jellemző a törvényalkotó elit komprádor-burzsoáziaszerű (kiszolgáló) viselkedésére, hogy mintegy harmonizálva az aktuális külgazdasági folyamatokkal; katalizálni, élénkíteni igyekeztek a nemzetgazdaság jövedelemtermelő képességét, azzal, hogy új típusú vállalkozási formákat vezettek be (GMK, VGMK, kisvállalat, stb.), amelyekben a dolgozók már jelentősen megnövekedett keresetre tehettek szert. Valahonnan csak ki kellett termelni a növekvő adósságszolgálat hitelkamatait! Új, eddig járatlan utakat kitaposó vállalkozás létrehozása volt a feladat; így éppen egy olyan „renitens”, konstruktív, kreatív szakembert kerestek, mint én voltam, aki majd megszervezi a KTI Műszaki Fejlesztő Leányvállalatát. Így lettem Bajusz Rezső elvtárs munkatársa, 1982-ben (amely évben a D 209-es fedett ügynök, Medgyessy Péter pénzügyminiszter bevezette Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba). Miután koncepcióm alapján, irányításommal, szinte a semmiből létrehoztuk a kisvállalatot, és az minden várakozást felülmúlóan elkezdett működni, a Vállalati Pártbizottság lassanként elkezdte kiszervezni „alólam” a gazdálkodást: egyre több fontos döntés jogát vonták magukhoz, a Párt primátusára hivatkozással. A Pártvezetőség önkényeskedéseinek, az ellenem készülő pártpuccsnak csak úgy vethettem véget, ha elejét veszem: 1985-ben beléptem az MSZMP-be. Az idős leányvállalati igazgató korrupciós szerződéseket kötött – mentségére mondom: ez akkoriban már szinte általános gyakorlat volt - a Minisztériummal (ma ezt csak lobbyzásnak neveznénk), amelyek hasznát részben antedatált VGMK-szerződésekkel igyekezett volna visszacsorgatni a minisztériumi főosztályvezető feleségéhez, aki történetesen a mi vállalatunknál volt főosztályvezető. Amikor arra utasított, hogy utalványozzam a visszamenőlegesen kötött „szerződésekre” alapozott jövedelmek kifizetését, ezt megtagadtam. Teljesen felborult a Vállalat vezetésének normális kapcsolatrendszere és ügymenete, amiért az alapító Intézet igazgatójához, majd amikor ez kevésnek bizonyult, a szakminisztérium főrevizorához, majd a Pártbizottsághoz fordultam segítségért. Noha a felügyeleti célellenőrzés mindenben engem igazolt; elhúzódó állóháború alakult ki, amelyben a főmérnökkel szövetkező vállalati pártbizottság is lassanként ellenem fordult. Még örülhettem, hogy nem vádoltak meg „frakciózással”! Végül aztán lépett a Minisztérium és az Intézet is. Az igazgatót korengedménnyel nyugdíjazták, majd rögtön utána a Munka Érdemrend bronzfokozatával tüntették ki. Egyidejűleg kinevezték hozzánk igazgatónak azt a főosztályvezetőt, akitől az Intézet igazgatója már régen meg akart szabadulni. Nem volt tovább maradásom! Egész csapatommal követtem a vezérigazgatóvá kinevezett Bajusz elvtársat, a MÁV-hoz, újabb leányvállalatot alapítani.
A vasúti maffia fogságában
Bajusz Rezső vérbeli reformkommunista volt, korábban a szaktárca pénzügyi főosztályvezető „fenegyereke”, akit azért tettek a KÖTUKI (majd KTI) élére, mert nem nagyon bírtak vele. Szívósságát ifjúkori boxoló tapasztalatainak köszönhette, fiatalon pedig a Pártközpont munkatársa volt. A MÁV vezérigazgatójává már közvetlenül a nyugdíjkor elérése előtt nevezték ki (1985.), azzal a céllal, hogy kísérelje meg a fejlődésképtelen monstrumot megreformálni, üzletképes vállalattá alakítani. Bajusz elvtárs azonban ezúttal igen nagy fába vágta a fejszéjét! A kontraszelektált, üzleti értelemben impotens vasutasokból álló vállalatvezetés, mint afféle jól szervezett maffia „összezárt” előtte, és minden reform-intézkedését igyekezett megvétózni, csírájában elfojtani, a legvégső esetben pedig elszabotálni. Dédelgetett elképzelése szerint különálló, piacképes kisvállalattá kívánta kiszervezni a MÁV-TRANS szállítmányozó szakszolgálatát, hozzávéve a MÁV-TOURS újonnan létrehozott szervezetét is. Ennek, az egyelőre „MÁV-belső” vállalatnak a megszervezéséhez és működtetéséhez volt reám szükség, gazdasági igazgatóként, 15 fős csapatommal együtt. Bajusz Rezsőt a vasúti maffia egy ügyes számviteli mérleg-trükkel megbuktatta, ami egyébként stabil egészségi állapotát is felborította. Mint elsőszámú fegyverhordozója, hiába bizonyítottam be a díszes vezérkarnak, hivatalos értekezleten is (!) a mérleg „hamisságát”, csak annyit értem el, hogy engem is elkezdtek üldözni. A Bajusz Rezső által kinevezett igazgatónkat kikezdte a párttitkárunk, csak mert nem kapott „elég nagy” fizetésemelést. Miután láttuk, hogy az igazgatónkat le akarják váltatni, és a beteg vezér sem lesz képes megvédeni, aláírásgyűjtést kezdeményeztem igazgatónk mellett. Ekkor behívattak a kerületi Pártbizottságra, ahol ún. „lámpa-kattintgatásos” vallatásnak vetettek alá, és effektíve frakciózással vádoltak meg, ami a Pártban „halálos” bűnnek számított. Megvetettem őket, és a megvetésemet nyíltan ki is mutattam. Nem tudtak, és nem is mertek „bántani”. Igazgatónkat végül leváltották, Bajusz elvtársat pedig gyorsan nyugdíjazták. Valamennyien „bántatlanul” távozhattunk. Ekkor már 1987-et írtunk. Életemben először oda jutottam, hogy még „friss” párttag létemre, nagycsaládosként, közvetlenül Karácsony előtt munkanélkülivé váltam...
Az olajosok főkönyvelője: Czike elvtárs...!
Voltam összesen két napig az Agro-Skála főkönyvelője, ahol az igazgató 1 millió forintos prémiumot kínált nekem, ha a nagyrészt hiányos főkönyvi dokumentáció ellenére vállalkozom az éves mérleg összeállítására. Nem vállalkoztam, inkább kiléptem. Pártszervezet ott már nem is volt. Ezután 3 hétre a VASÉRT számviteli-pénzügyi főosztályvezetője lettem, de mindjárt nyakig bele is csöppentem az elő-rendszerváltás helyi, kisstílű háborújába. Az idült alkoholista igazgató egy már hitét és hitelét veszített, amolyan „bukott tanácselnök-helyettes”-szerű figura volt, aki a Vállalatot - mint kecskére a káposztát - rábízta két fiatal (kereskedelmi és gazdasági) helyettesére, és munkaideje nagy részét az üllői úti környék vendéglátóipari egységeiben töltötte. A helyettesei „vérbeli üzletemberek” lévén, minden legális és illegális „lehetőséget” ki is használtak a VASÉRT nyereségének növelésére, hogy vezetői prémiumuk már-már csillagászati összegre rúgjon. A VASÉRT nyeresége így soha nem látott mértékűre emelkedett. Miközben a felettesem felettébb kétséges tisztaságú számviteli tranzakciókra próbált „felszólítani” – fiktív váltót kellett volna kibocsátanom -, a Vállalat személyzeti vezetője és egyben párttitkára arra akart rávenni, hogy működjem közre főnököm kinyírásában, amit „majd meghálál” a Párt! Gyorsan felmértem az erőviszonyokat, és rémülten döbbentem rá, hogy már nem a Pártnak van primátusa, hanem „a reform”-üzletembereknek, akik ugyan fikarcnyival sem jobbak, csak sokkal ravaszabbak. Ez a felismerés hirtelen ágynak döntött; heveny torokgyulladás kínzott, ami egy hét betegállományt biztosított ahhoz, hogy a helyzetemet és a jövőmet újból csak átgondolhassam. Felgyógyulásomat követően ismét nyomban felmondtam. Ugyanezt tette újdonsült ismerősöm, a marketing igazgatóhelyettes Friss Gábor is, aki előzőleg a skálás Demján Sándor személyi titkára volt. A kis számban importból beérkezett ITT-Nokia televíziók exkluzív pártlista szerinti szétosztása képezte egyetlen szakmai feladatát (VIP!), tehát jó dolga volt, mégis szörnyen megrettent az új szituációtól, és velem együtt legott „olajra lépett” ő is. Szerencsém volt, mert Bajusz Rezső nyugdíjasan és nagybetegen is segített rajtam. Megismertetett Ritter György barátjával, aki akkor az ÁFOR vállalat személyzeti igazgatója volt, ahová fel is vettek számviteli főosztályvezetőnek, azzal, hogy egyéves betanulás után én leszek a nyugdíjba vonuló Fábián főkönyvelő utódja. „Elődöm” rokonszenves, nagy tudású, konszolidált öregúr volt, felettesei, a gazdasági vezérigazgatóhelyettes és a vezérigazgató azonban már nem annyira. Súlyos szívbeteg, kiskaliberű, volt KISZ-titkár az egyik; erőszakos, goromba, autoriter-teljhatalmú, önhitt párt-kreatúra a másik. Miután a főkönyvelő „betanított”, és személyében alkalmasnak talált az utódlásra; egyre inkább mint tényleges főkönyvelőnek kellett részt vennem a teljes egészében „párt-primátusú” vállalatvezetés szakmai munkájában. Később kiderült, hogy Sokorai István vezérigazgató már eleve prekoncepcióval viseltetett irántam, hiszen Ritter György ismerőseként vettek fel, aki pedig korábban Sokorai konkurenciája volt, mert Kapolyi László miniszter őt akarta megtenni az ÁFOR vezérének. Olymértékben bedolgoztam már magam, hogy a vezérigazgató személyesen énrám bízta az addig manuális vezérlésű ügyviteli rendszerek teljes körű számítógépesítésének rendkívül komplex és felelősségteljes feladatát, a külső kivitelezés koordinálását. Csak az volt a baj, hogy a külső kivitelező (program-készítő, gépesítő-szervező) az a Szenzor számítástechnikai cég lett, melynek a vezetője Szilas Ádám, Sokorai régi jó barátja volt. (Ebből láthatja a nyájas olvasó, hogy nemcsak „mi” lobbyztunk „baráti alapon”, hanem az ellenség is. De hát ez így megy, amióta világ a világ. A különbség csak annyi, hogy „mi” jó ügyért szövetkeztünk.) Öntörvényű vezérigazgatóm így aztán vakon megbízott bennük, amivel azok szakmailag és összegszerűen egyaránt csúnyán visszaéltek. Nekem jutott az a megoldhatatlanul nehéz feladat, hogy vagy megtanítom „ÁFOR-ul gondolkodni és szervezni” a szenzoros projektvezetőket (gyorsan kiderült, hogy ez nem működik!), vagy még idejében felvilágosítom Sokorait, függessze fel a sarlatán számító-gépesítést, amíg még össze nem omlik a kézi ügyviteli rendszer. Minden gépi alrendszer összes problémájáról komplex tanulmányok formájában tájékoztattam feletteseimet, amit Sokorai növekvő ellenérzéssel figyelt, mert egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a volt ‘56-os Fábián főkönyvelő negatív befolyása alatt állok, aki (szerinte) a háttérből mozgatva engem, el akarja szabotálni az egész számítógépesítést. (Ebben volt is némi igazság, csak hát Fábiánnal nekünk volt igazunk.) Ha nem lettem volna párttag (Fábián nem volt az), azonnal kirúgnak. Így ehhez azonban a Pártvezetőség, és Haraszti párttitkár buzgó közreműködése is kellett. (Mindannyian abban voltak anyagilag is érdekeltek, hogy fenntartsák „a császár új ruhája” történetben foglalt hamis látszatot, hiszen a dilettáns számítógépesítési projekt részfejezeteit egytől egyig pártvezetőségi tagok irányították.) Az ÁFOR-nál Isten malmai lassan őröltek, így volt időm előkészíteni a távozásomat. Könnyen találtam magamnak megfelelő új munkahelyet és beosztást, de előbb még végig kellett néznem a végjátékot, amint a paranoiás, közönséges és durvalelkű, dongalábú Sokorai kinyírja/kinyíratja jótevőmet, Ritter Györgyöt is. A pártvizsgálatot, az elhúzódó kihallgatásokat maga Sokorai vezette; azzal a céllal, hogy megtörje „ellenlábasa” lelki ellenállását. Eleinte a barátom kinevette az egész eljárást, majd az idegrendszere lassanként felmondta a szolgálatot. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért rúgták ki a Pártból, és váltották le igazgatói beosztásából (később titokban megmutatta nekem, mert a „belsőzseb-magnójával” illegális hangfelvételt készített a fegyelmi tárgyalásról, sőt, amikor lejárt a kazetta, WC-re kéredzkedett, újat betenni) mert a Gondnoksággal 450.- forintért elemes NDK-faliórát vásároltatott igazgatói szobájába, sőt, mint a Közgazdaságtudományi Egyetem esti hallgatója az összesített jegyzetvásárlási számlán „rajta felejtette” Zalatnay Sarolta „Nem vagyok én apáca” című könyvét is, s még azt is elszámolva, kifizettette az ÁFOR-ral. Az MSZMP akkoriban már szinte egyáltalán nem működött. Mondtam Ritternek, mind kiállunk mellette a kerületben, de megtiltotta, hogy bármit is tegyünk. Amikor nyilvánosan bejelentették a kizárását, felugrottam, hogy protestáljak, de a karomnál fogva visszarángatott a székembe. Fogcsikorgatva hallgattam a süketelést. A Pártbizottságon akkor már csak „mikrofonos üvöltözés” folyt, 140 decibellel. Statáriálisan egzecíroztatták a szerencsétlenül arra tévedt ártatlan mezei párttagokat…
Kispolgári gulyás-reformkommunizmus
Régi KTI-s barátaim (Váry Mária) felhívtak, hogy új hetilap indul, akarok-e részt venni a szervezésében. Még ÁFOR-os voltam, amikor nekikezdtem. Furcsa, újszerű miliőbe csöppentem! Az adott a szervezésnek különös „sármot”, hogy a leendő vezetők (Virágh András, Dési Péter, Tőke Péter) egy teljesen új világot képviseltek; színes, cifra ruhákban jártak, a nyugatot majmolták, féktelen, nevetgélő, gátlástalan szlenget beszéltek, és a szervezési munka többnyire szombat-vasárnap zajlott, Virágh sokszobás belvárosi lakásában. Bizalmasan a tudomásomra hozták (1988.), hogy „új időket élünk”, a Párt feloszlik, Magyarország is Nyugat lesz, és ennek előkészítéséhez új típusú sajtóorgánumra, egy nagy példányszámú (200-280 ezer!) kispolgári hetilapra van szükség, amit rendkívül széles rétegek - férfiak a munkahelyen, utasok a metrón, nők a fodrásznál, stb. – lélegzet-visszafojtva olvasnak. Az ötlet magától, Grósz Károlytól származik, és a pénzt Demján Sándor, Hitelbank-elnök adja hozzá. A Reform hetilapot a Reform Rt. fogja kiadni, amelynek vezérigazgatója Virágh András (volt cenzor) lesz, a helyettese Dési Péter (az Ifjúsági Magazin volt főszerkesztője), a hetilap főszerkesztője pedig Tőke Péter. Az én feladatom elsősorban a Részvénytársaság komplett gazdasági és pénzügyi megszervezése, mindenekelőtt az alapítási bankhitel-konstrukció több menetben történő összeállítása; Virágh András adatai alapján, a Hitelbank által előírt szerkezetben és egyéb igényei szerint. Gazdasági vezérhelyettes leszek, havi huszonnyolcezer forintos alapfizetéssel. Mindez így is történt; mindent megszerveztünk, s felállt a Reform Rt. Virágh András kinyilatkoztatta, hogy a lap „ars poeticája” minden eddigi politikai és egyéb titok publikálása, értékesítése; továbbá azt, hogy „az ő” cégénél nem lesz sem pártszervezet, sem szakszervezet... Amikor már csak a munkám gyümölcseit kellett volna learatnom, kiderült, hogy felelőtlenül elszórják a Hitelbank pénzét! Tucatszám gyártották a másolt megbízási szerződéseket (fénymásolatok alapján fizettek ki ellenérték nélküli, megdolgozatlan díjakat), végzett munka nélkül fizettek (utaltak) jelentős összegeket, s mindezt velem akarták jóváhagyatni, utalványoztatni. Helyettesemmel, barátommal (aki szintén párttag volt) végső kétségbeesésünkben még felkerestük a Hitelbank párttitkárát, aki egyben a titkos ügyosztály vezetője is volt. Nagy megértéssel viseltetett „erkölcsi skrupulusaink” iránt, aztán közölte, hogy sajnos „tehetetlenek vagyunk”, a Párt már a sarokba van szorítva, így semmiben nem tud segíteni, de sok sikert kíván erőfeszítéseinkhez. Ennyi mindkettőnknek elég volt! Beadtuk a felmondásunkat; másnap pedig kísérő levél nélkül borítékba tettük a párttagsági könyvünket, megcímeztük a Pártközpontnak, majd ajánlva feladtuk a Köztársaság térre. Legalábbis én így tettem, és így is hittem. A barátom, helyettesem csupán csak megígérte ugyanezt, de nem tette meg… Visszavonta a felmondását, „elárult”, majd a távozásom után beült a hűlt helyemre. A Pártnak is tagja maradt, ma az utódpárt MSZP tagja.
A felmelegíthetetlen leves
Ezek után már ötletem sem volt több, hol is dolgozhatnék tovább; kit kérjek meg, ajánljon nekem állást, vagy engem be valahová... Azután mégis csak eszembe jutott Palik Dénes, a Közlekedési Minisztérium ellenőrzési főosztályvezetője. Röstelkedve mondtam el neki, hogy a renomém „tovább romlott”, tekintettel a pártból történt önkényes kilépésemre. Azt mondta, nem számít, és örömmel ajánlott be főmunkatársnak a Hungarocamion vezérigazgatóhelyetteséhez, Zöld Józsefhez. Elismeréssel, tisztelettel és szeretettel fogadtak és öveztek a továbbiakban is; nem sokkal később a közgazdasági főosztály vezetőjévé neveztek ki. Itt tanultam meg alkalmazni a rendszerváltás első, legfontosabb törvényeit (Átalakulási és Társasági törvények), amelyeket Sárközy Tamás jogprofesszor alkotott meg. Itt tanultam meg (rettenettel telve) a vállalat-értékbecslés nyugati, tőkés módszereit, azon keresztül, hogy értékelnem kellett az Ernst & Young/Bonitasnak a Hungarocamionra készített tanulmányát. Haladó hagyományként élt, hogy a Közgazdasági Főosztály vezetője előbb-utóbb vezérigazgatóvá avanzsál, anno Torma Imrével is éppen így történt. A vezérigazgató egyre bonyolultabb feladatokkal bízott meg. Tekintve, hogy (1989.) a Közlekedési Minisztérium is egyre inkább elbizonytalanodott a Vállalat jövőjét illetően (megszüntették például a HC monopóliumát, mert liberalizálták az ún. „külföldi útvonal-engedélyek” kiadását), senki nem tudta/tudhatta, hogy a közeljövőben részvénytársasággá alakítják-e át, majd privatizálják-e, vagy sem. Torma Imréék így minden lehetséges stratégiai változatról részletes tanulmányt írattak velem, majd eltették a fiókjukba, hogy rögtön elővehessék, ha netán aktuálissá válik. Körültekintően készültek a jövőre! A sors iróniája, hogy a korral együtt haladó, kínosan tüchtig (érdekes, hogy épp olyan, saját, faltól-falig csempézett, külön bejáratú, rózsaszín WC-t építtetett magának, mint korábban az ÁFOR-nál Sokorai; sőt, 125 ezer forintért vásárolt vezetői forgószéke állítólag még automata fingelszívóval is fel volt szerelve) Torma Imre ugyanolyan megalomániás informatikai terveket szövögetett, mint előzőleg az ÁFOR vezérigazgatója, és természetesen engem bízott meg a komplex, centralizált, számítógépesített vezetői információs rendszer megszervezésével, a külső kivitelező (a SALDO egyik leányvállalata) munkájának koordinálásával és ellenőrzésével. Ha lehet, ez még nagyobb szélhámosság és sarlatánság volt, mint amit már korábban megtapasztaltam! De Torma Imrét nem lehetett lebeszélni, a cég szervező-igazgatója pedig egy valóságos boszorkány volt; mindent megetetett a vezérigazgatónkkal. A HC vezetői ún. „vezetői teamet” alkotva vettek részt a „szervezésben”, s természetesen hatalmas (á 250 ezer forintos) prémium volt a számunkra kitűzve. Hatalmas munkát végeztünk el - teljesen értelmetlenül. Engem ért a rendkívüli megtiszteltetés (a mindenoldali bizalom), hogy „úgy intézzem”: a munkánk ne vesszen kárba, Torma fizesse ki a prémiumunkat, ám egyben világosítsuk is fel, zavarja el gyorsan „a csalókat” a cégtől. Erőfeszítéseim alapján a második célunkat maradéktalanul elértük, az elsőt azonban csak 50 %-ban sikerült teljesítenem... Zöld Jóska levakarhatatlan „mozgalmi mániája” volt, hogy mi együtt olyan jó kis pártcsoportot képezhetnénk, amennyiben én visszalépnék a Pártba. Nem álltam kötélnek, mert „ez a leves” immáron felmelegíthetetlenné vált. A Párt egyébként is kivonult a munkahelyekről; megszűnt, majd akár a főnix-madár, feltámadt halottaiból, és MSZP néven újjáalakult. Mindössze három vezető „lépett át”: Torma Imre vezérigazgató, Zöld József gazdasági-, és Kapcsos Károly kereskedelmi helyettes. Mindhárman sziklaszilárdan hittek a gyors visszarendeződésben…
Az osztályharc vége
Ez amolyan epilógus-szerűség lenne; rekviem a szocializmusért, egyben fohász a kapitalizmus globalizációja „ellen”. Noha - mint tudjuk - a történelem a liberális demokrácia világraszóló nagy győzelmével véget ért (Francis Fukuyama); valami újat esetleg mégis csak ki kellene találni, hogy az élet kibírhatóbb legyen a Föld nevű bolygón!I
3. Rendszerváltás és publicisztika
Bevezető gondolatok
Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, a létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható egy kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár létezett az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyzőkönyve -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés programozott menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba), vagy nemzetközi konspiráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyarországot); de a csomagba a tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; addig Magyarországon egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik, talán évtizedek óta.
Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘a kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’? Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘világrendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután, nyilván titkosszolgálataik egyeztetése révén, mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’, megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’ és a tőke korlátozásáról, Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’, a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszerváltásból és a globalizációból nekünk ez jutott – svéd árak és albán bérek. A ‘rendszerváltás’ Magyarországon igazából 1982-ben, az IMF-be és a Világbankba történt belépésünkkel kezdődött - eleve a későbbi globalizáció és integráció stratégiai céljával.
Rendszerváltás objektív öniróniával
Tulajdonképpen mindig is érdekelt a politika, szerettem volna részt venni benne. Az előző rendszerben mindenekelőtt szakember, illetve gazdasági vezető voltam. Az akkori urak (elvtársak) nem nagyon engedtek a hatalom közelébe, annak ellenére, hogy teljesen megbízhatónak tekintettek. Mindazonáltal engem teljes mértékben lekötött a kenyérkereset igyekezete, végül is 8 fős család el/fenntartásáról kellett nap mint nap gondoskodnom. 1990-től, a rendszerváltás után végre arra is lehetőségem nyílott, hogy megfeszített szakértői munkával a korábbiakhoz képest tartósan sokszoros jövedelemre tehessek szert. A pénzkeresés, a családfenntartás azonban lényegében még mindig meghatározó szerepet töltött be mindennapi tevékenységemben. Ráadásul 1993-ig azt hittem, hogy végre rendben mennek a dolgok, ha pedig minden oké, akkor nincs miért politizáljak. Antall József halála után rájöttem, hogy egyáltalán nincsen rendben semmi, sőt, most megyünk csak tönkre igazán. Míg azonban a korábbi rendszerben semmi értelmét nem láttam a hatalomban való operatív részvételemnek, a politizálásnak - hiszen minden próbálkozásom eleve kudarcra volt ítélve -, addig 1994-től egyre erősödően éreztem, hogy nekem is tennem kellene valamit az országért, a családom és önmagam boldogabb jövőjéért. Mindamellett - a gyerekek felnőttek, többségében "kirepültek" - egyre több időm is jutott az átfogó kérdések kellő mélységű átgondolására. Megérlelődött bennem, hogy a véleményemet /szakvéleményemet alkalomadtán meg is írom.
*****
Torma Imre, a Hungarocamion vezérigazgatója 1989 egyik tavaszi reggelén eredetileg kizárólag azért hivatott, hogy átnyújtsa közgazdasági főosztályvezetői kinevezésemet, amely beosztás elnyerése a cégnél kitüntető hagyománynak számított, tekintettel arra, hogy elődeimből utóbb mindig vezérigazgatók lettek. Az ünnepi aktus azonban menet közben váratlan „gellert” kapott egy aznap, az "Ötlet" hetilapban megjelent velős újságcikk miatt, amely a "Rekviem a Forma 1-ért" hangzatos címet viselte. Írásomat nyilván a kezébe adták, mielőtt engem lehívatott vo
|