Életem egyetlen csodája

Igen, volt „csoda” az életemben, … egyetlen-egy…, de az nagyon megrázó volt, és meghatá­ro­zó a további életemre. Huszon-egynéhány éves voltam, már nős, 2-3 gyerekkel, jó munka­hellyel, ragyogó előmenetellel. Jókedvem volt. Április lehetett, vagy május – szép meleg nap. A Váci utca jobboldali első palotájában volt a munkahelyem, az első emeleten. A szobánk ab­la­ka egyenesen az Erzsébet-hídfőre nézett…

Kőkemény kommunizmus volt, így hát nem is vetettem sűrűn keresztet, nehogy kifigyeljen a személyzeti…

Megéheztem, s gondoltam, leszaladok a Jégbüfébe venni valami franciasalátát.

Főnökömmel nagyon szerettük: a 20-30 dkg kész francia-salátába kockákra vágva bele­ke­ver­tünk 15-20 dkg krinolint vagy szafaládét, és ezt még megvadítottuk jó néhány karikára vá­gott hegyes csípős paprikával, amit reggel az aluljáróban vettünk pár forintért (!) a papri­kaárus cigányoktól. (Mindenkinek megvolt, amije kellett.)

Nos, még benn az épületben, szaladok lefelé a lépcsőn, csak úgy lóugrásban – amúgy átabo­tában… Úgy a magas lépcső közepe tájékán feltűnt egy szokatlan kinézésű alak, nem az idő­já­ráshoz illő öltözékben. Rajtam zakó volt, Őrajta hosszú, szinte földig érő, elöl begombo­lat­lan télikabát. Húsz-huszonöt fok lehetett… Akkoriban – 1974-1975 – már lecsengőben volt a fér­fiak nőiesen hosszú, vállig érő hajviselete, de azért még el-elvitték a rendőrök egy rapid haj­vágásra azt, aki nyilvánosan túlságosan torzonborzként mutatkozott.

Megyek lefelé a lépcsőn…

A jóképű magas alak dús, gesztenyebarna haja hullámzó csigákban omlott a vállára, fénylőszeme azonnal velem kereste és találta is meg a szemkontaktust. Mivel az emberbe gyerek­ko­rától belenevelték az éber „viselkedést”, én is alaposan vigyáztam arra, hogy – pláne idege­nekkel – hogyan viselkedem, hogyan beszélek és egyáltalán mit teszek, ha egy ilyen hórihor­gas hosszú hajú idegen keresi velem a kontaktust, amikor az épületben amúgy is éber sze­mélyzetis és egyéb „főnöki” tekintetek pásztázták az ember minden mozdulatát.

Megálltam vele szemben, és Ő hozzám lépett.

Kedvesen megszólított:

-          Hiszed-e Jézus Krisztust?

        Köpni-nyelni nem tudtam…

-          Nem, … nem tudom …, azt hiszem, nem… – feleltem, provokációtól tartva, semmi­lyen meggyőződéssel.

-          Kár… - mondta elnézően, majd kisvártatva hozzátette még: - Higgy, hinned kell, hinni fogsz!

A jelenésnek hirtelen vége lett. Én lépcsőbe-gyökerezett lábbal álltam ott, Ő pedig eltűnt az em­ber-forgatagban, visszafordulva már csak a széles vállát, télikabátos hátát véltem felvil­lan­ni.

Ahogy körülnéztem, senki nem látott-hallott meg, ami utóbb kellemetlen lehetett volna.

Aztán tovább léptem. Csak arra emlékszem, hogy mérhetetlen szégyenérzet fogott el, és őszin­tén szólva, máig nem értem, hogyan tagadhattam meg Jézus Krisztust, mintha csak Simon Péter lettem volna, mielőtt a kakas kukorékol. Pedig akkoriban nem foglalkoztam sem a hitemmel, sem a lelkemmel különösebben, de ha jobban végiggondolom, józan ítélő­ké­pességem teljes birtokában bizonyosan akkor sem tagadtam volna meg Őt…

De lám, mégis megtettem…

Ezt az esetet azóta soha, egy percre sem felejtettem el, és tulajdonképpen azóta várom, hogy megismétlődjön, és én helyrehozhassam fiatalkori baklövésemet, bármi áron, még akkor is, ha netán be­tel­jesedik rajtam Jézus mondása,miszerint: „Aki engem követ, azzal ugyanúgy bán­nak el, mint énvelem.”

Az esetet megelőzően még nem láttam a filmet.

Az is lehet, hogy akkoriban még a film nem is létezett.

Nem tudom, de azóta sem néztem ennek utána.

Aztán valamelyik keresztény ünnep alkalmával megnéztük a filmet, az egész családommal, úgy 20-25 éve. Az alak, akivel a fent leírt esetben találkoztam, ránézésre Jézus Krisztus volt, Zefirelli kétrészes filmjéből.

Tágranyíló égszinkék szemével azóta is gyakran álmodom, nem tudom elfelejteni.

Vác, 2014. május 19.

                                                                                                                               Czike László