Az angolszász politikusok végtelen tartós szabadsága   
               ha a bagdadi csapda egyszer csak bekattan...(haditudósítás)   

Akkor baj lesz, igen nagy baj. Mert akkor Bagdad a modern kor, s a Közel-Kelet Sztálingrádja lesz... Az ostromló és ostromlott seregek végtelen, halálos, öldöklő ölelésben forrnak össze, szétválaszthatatlanul. Bászrát, Irak második legnagyobb - kétmillió lakosú - városát már most tömegkatasztrófa fenyegeti, hiszen 2 napja megszűnt az áramszolgáltatás, s vele a lakosság tisztított ivóvize. Közel 500 ezer gyermeket fenyeget a járványos fertőző betegségek (pl. kolera, tífusz, stb.) réme.

Ma van az iraki háború hatodik napja. Pár nappal ezelőtt egy szakértő kimondta a lényeget: a háborúk történetében ez a mostani az első, amelyet nem a katonák, hanem a politikusok irányítanak. Kétségtelen, hogy az ENSZ-határozatok körüli nagyjából két hónapos huzavona időben jócskán kitolta a háború megkezdésének lehetőségét, - Amerika és Anglia végül is „belekényszerült” egy ENSZ és NATO-jóváhagyás nélküli támadásba, amelyre minden elképesztő technikai felszereltség s fölény ellenére kezdettől fogva rányomja bélyegét a politikusok dilettantizmusa. A hódítók - bocsánatot kérek: ‘a korábbi ENSZ-határozatoknak (1998.) érvényt szerzők’! - nem csupán egy erős diktátor állig felfegyverzett hadseregével, illetve a hazáját védő iraki nép hősiességével találják szemben magukat, hanem immár a márciusi időjárás megszokhatatlan viszontagságaival is, ami elsősorban a homok-viharok, valamint a szélsőséges hőmérséklet (hőség) és szárazság formájában ölt testet. A szakértők ezt is előre látták: márciusban már nem lehet háborúzni...!

Az elmúlt években három amerikai hódító háborút nézhettünk végig a CNN hír-csatorna műsorán: 1999-ben a Szerbia ellenit, 2001-ben az Afganisztán ellenit, - most pedig javában tart az Irak elleni. Mint látható: Amerika türelme átlagosan mintegy 2 évenként fogy el, - ilyenkor pánikszerűen lecsap valamelyik diktátorra. A mostani háborút egyrészt rendkívül hosszadalmas, már-már idegesítően precíz előkészítés előzte meg; szokatlanul hosszú ideig tartott a támadó hadseregek (300 ezer fő) és a szupertechnika felvonultatása a Perzsa-öböl térségébe, - ugyanakkor nem lehet nem észrevennünk, hogy ezt a háborút valójában mégis csak elsiették...

Az iraki háborút - szemben az előző kettővel - politikusok kézivezérlik. Aki még emlékszik, tudhatja: Belgrád és Kabul bevétele jóval óvatosabban, egész másként kezdődött, mint most - Bagdadé. Az amerikai (pontosabban a NATO-) hadi-gépezet katonai vezetői egyáltalán nem lángelmék, viszont a háború szakemberei, akik soha nem vállalnak a szükségesnél nagyobb kockázatot, hiszen az amerikai hadsereg győzelme ‘amúgy teljesen természetes’; a sikert tehát az ember-áldozat és a technikai veszteségek nagyságával, a tervezett határidők betartásával, vagyis összességében a háború költségeivel (azok minimalizálásával) mérik. A katona - még egyszer mondom! - már csak azért sem vállal felesleges kockázatot, mert ez egyszerűen nem áll módjában. A megnövekedett kockázat ugyanis felelőtlenség; s a katona nem lehet felelőtlen, mert leváltják, elcsapják főnökei, a politikusok...

Felelőtlen kockázatokat csak a politikusok vállalhatnak, mert felettük már nem áll senki. George Bush-t és Tony Blair-t - vajon nem a Bleier Tóni inkognitóban?! - persze a végtelen igazság és a tartós szabadság neokonzervatív gőgje vezérli; elhatalmasodó cezaromániájuk voluntarizmusában azt hiszik magukról, hogy ők a hadvezérek között is a legkülönbek! Ezért vették át a katonáktól a kézi vezérlést.

Emlékezzünk csak! Milosevics Jugoszláviája (pontosabban: ami neki megmaradt - Szerbia) már egy erősen megroggyant diktatúra volt; a NATO vezérkari tisztjei mégsem nézték le a haderejét. Bizony alaposan tartottak a védekező Szerbia MIG 29-eseitől (volt nekik néhány tucat, amíg le nem lőtték) és a belgrádi légvédelmi ágyúk tüzétől, amelynek áldozatául is esett 1, azaz egy darab lopakodó bombázó is. (Láthattuk a pórul járt repülőt a földön, - úgy esett széjjel, mint a papundekli.) Ezért aztán, no meg a polgári áldozatok számának minimalizálása érdekében légi támadásokkal - mint mondták: ‘sebészeti pontosságú bombázásokkal’ - operáltak egészen addig, ameddig le nem nullázták az ellenség légierejét, légvédelmét és persze szárazföldi ellenálló képességét is. S csak ekkor jöhetett a földi offenzíva!

Ugyanez és ugyanígy játszódott le 2001-ben Kabul elfoglalásakor is; azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a táliboké nem volt egy erős diktatúra, - sem a hazaszeretet, sem a technikai felszereltség nem volt túl erős oldaluk. Inkább azt lehet mondani, hogy csak egy ideig-óráig ellenállni tudó, nagyjából szedett-vedett ‘amatőr hadsereget’ kellett akkor széjjel zúzni, s máris megnyíltak Kabul kapui a bevonuló szövetséges alakulatok előtt. Hangsúlyozni kívánom, hogy a kezdettől fogva nyilvánvaló sokszoros erőfölény ellenére is addig bombázták Afganisztán fővárosát is, ameddig az ellenállás nagyjában-egészében szét nem esett; és csak kizárólag akkor kezdték meg a szárazföldi támadást, amikor annak már igazából semmi valós kockázata nem volt. Mert ilyen az angolszász katonák harcmodora!
De nem ám az angolszász politikusoké!!

Hiába figyelmeztette a junior Bush-t papája, a termetében is sokkal szálasabb ex-elnök, hogy: „Ne támadj, fiam, ENSZ-felhatalmazás nélkül!” - George ekkorra már egészen bebandzsított a hirtelen bosszúvágytól, hogy végre elégtételt vegyen az ENSZ fegyverzet-ellenőreivel szerinte már hetek óta csak szarakodó Szaddám Huszeinen. Nem szólva arról, hogy az alacsonyabb termetű fiút nyilván erősen nyomasztotta a legalább háromszoros frusztráció is: (1) Éppen az ő elnöksége időszakában történt (2001. szeptember 11.), hogy rejtélyes terrorista merényletek következtében a porba omlottak Manhattan-ben (NYC) a WTC ikertornyai. (2) A merényletek elkövetésével meggyanúsított elsőszámú nemzetközi közellenség, Usama bin Laden azóta sem lett meg; és hiába - Szemet szemért, fogat fogért! - rombolta porig a terrorizmus ellenes koalíció (Bush-Blair) Kabult és vele együtt fél Afganisztánt, az elfajzott olajsejk vígan él és szervezkedik Pakisztánban; sőt még üzenget is az Al Jazeera televízión keresztül. (3) A ‘Papa’ (angolul: Daddy) meg csak ne tiltson semmit, ne korlátozza elszánt fiát, hiszen 12 évvel ezelőtt épp ő hagyta befejezetlenül az Öböl-háborút, s hagyta futni Szaddám Huszeint. Így hát ‘a fiúra’ maradt a feladat, hogy győzelemre vigye apja félbehagyott művét...
Mert minden elnök-fiúnak magától értetődő kutya-kötelessége, hogy túlgyőzze legalább a saját apja háborús teljesítményét, ha más ‘maradandót’ alkotni nem is képes.

Ez a háború bizony már eleve úgy indult, hogy Irak, diktátorával együtt csak egy hangyányi légypiszok az új világrend nagyléptékű (hollywoodi, monstre) amcsi térképén! Jellemző a támadók elbizakodottságára, hogy nem kalkuláltak sem az iraki hadsereg, sem a felfegyverzett nép hősiességével, sem a homokviharokkal, - de komolyan hitték, hogy majd a síita felkelők belülről döntik meg Szaddám ódon rendszerét, s a nép, az istenadta nép virágcsokrokkal fogadja a felszabadítókat...

Olyannyira lekezelték az irakiak honvédő képességét, és olyannyira felértékelték a saját esélyeiket, hogy néhány napos előkészítő bombázás után elindították a szárazföldi offenzívát; s mára, március 26-ikán ott tartunk, hogy az angolszászok elcsigázott serege már 60-90 kilométernyire közelítette meg Bagdadot, amelyet orkánszerű homokviharok és a direkt erre a célra kiásott árkokban égő nyersolaj sűrű fekete füstje is védelmez, nemcsak a köztársasági gárda elit alakulatai. Soha nem látott hosszúságú, 500 kilométeres hadtápvonalat húz, illetve inkább ‘nyújt’ maga után a koalíciós hadsereg. Túl gyorsan, túl korán, és ‘dolguk’ végezetlen érkeznek Bagdad falai alá; s az eddigi nagy menetelésük sem volt éppen diadal-menet. Umm Qasr, az egyetlen perzsa-öböli iraki kikötő elfoglalását már az első napon hírül adta a CNN; ehhez képest csak a csata ötödik-hatodik napján voltak képesek megtörni a mintegy 100 fős iraki csapat ellenállását. Basra két milliós városát az első öt napban nem minősítették katonai célpontnak; majd amikor már a civil lakosság is fegyverrel támadt a várost ‘elkerülni igyekvő’ hadseregre, hát mintegy véletlenül elvágták az elektromos vezetéket, amitől megszűnt az ivóvíz-ellátás is. Basra azóta katonai célpont (bombázzák is), az ivóvíz-szolgáltatást 40 %-ban helyreállították; ám az utcai harcokat nem vállalva, sietve tovább vonultak Bagdad irányában. A legsúlyosabb összecsapások eddig Nassiriya városánál, az Eufráteszen való átkelés során alakultak ki, és máig nem csitultak, miközben az amerikaiak derékhada már a fővárost közelíti. Najaf városkánál egy pillanatra - álljunk meg ‘az előrehaladásban’. Két napja diadalittasan bejelentették, hogy egy eddig ismeretlen vegyi üzemre bukkantak (ami ugye fényes corpus delicti lehetett volna az egész támadás igazolására, hiszen ha emlékszünk még: tömegpusztító fegyvereket keresnek!); ám ma visszavonták a hírt, mintha mi sem történt volna...
Mindeközben folyamatosan zajlik a tömegpuhító bombázás: Bagdadot, Tikritet (Szaddám Huszein szülővárosát), és Mosult (a legészakibb nagyvárost) éjjel és nappal állandóan támadják cirkáló-rakétákkal, bombázó vadászgépekkel és B 52-es nehézbombázókkal. A legsúlyosabb támadás talán mindjárt a legelején, 20-án csütörtökön és 21-én pénteken éjjel érte Bagdadot; ekkor adta hírül a CNN, hogy Szaddám Huszein nagyobbik fia, Udaj meghalt, - és maga Szaddám Huszein is minimum súlyosan megsebesült. A teljesen megbízhatatlan hírügynökségi történet szerint az iraki elnök vérátömlesztést is kapott, illetve azóta előbb még hazatért az ambulanciáról, majd jelenleg egy katonai bunkerben ápolják. Ehhez képest az állítólagos súlyos megsebesülését követő napon egy zűrzavaros lelkesítő beszédet mondott egy ‘jóságos nagypapiszerű alteregója’ az iraki televízióban, - tegnap-előtt (március 24-én) reggel 9 órakor (Irakban 11 órakor) pedig ‘historic speech’-et, ‘történelmi beszédet’ intézett az ő népéhez az igazi Szaddám Huszein, igen jó egészségnek örvendve. Igaz, hogy a nagyobbik fia már végig hiányzik mellőle...

Ott tartottunk, hogy a szövetséges politikusok megengedhetetlenül lebecsülték és folyamatosan lebecsülik Irak védelmi erejét, pedig hol van még a háború vége, az a dicsőséges pillanat, amikor Bagdad bevétele után pórázra fűzik a több sebből is vérző iraki diktátort, hogy légi úton Washingtonba szállítsák, Bush úr színe elé! Hiába a szűnni nem akaró bombázások - a lakosság lelkiereje nem tört meg, nem lázadtak fel a diktatúra ellen. Bagdad élete amúgy a mindennapos bombázások után is vissza-visszatér a nem normális, de megszokott rendjébe. Hiába a hódító seregek elborzasztó technikai fölénye, és minden effektív pusztítása - eddig még csupán alig néhány ezer iraki katona adta meg magát, de azok sem álltak át a támadók oldalára. Hiába a sok ezernyi légi bevetés - a bagdadi légvédelem még mindig működik, lő a bombázókra, s nagy-néha talál is... Sőt, még arra is maradt ereje, hogy időnként rakétákat lőjön ki - Kuwait City irányában. Hangsúlyozottan értékeljük a tényt: hiába volt minden ez irányú ‘szövetséges’ félelem - Irak eddig egyetlen rakétát sem lőtt Izraelre; sőt, a feltételezett (számára tiltott!) scud-okról  utóbb maradéktalanul bebizonyosodott, hogy asz-szamúd (150 km hatótávolságú, engedélyezett) rakéták voltak. Nagyon érdekes az eddigi áldozatok viszonylag kis száma! Ha hinni lehet az eddigi harctéri statisztikáknak; Irak néhány-száz polgári és néhány-ezer katonai áldozatot (halottat + hadifoglyot) veszített, - míg ugyanez a szám a másik oldalon legfeljebb néhány tucatra rúg. Nyilvánvaló, hogy mindent eldöntő csatára számíthatunk március 29-e után Bagdadnál, ha a szövetséges szárazföldi erők addigra kipihenik magukat, s a hadtápvonaluk is jól működik. Az erőviszonyok egészen másként alakulnak, mint Belgrád vagy Kabul ostrománál. A Bagdadot őrző köztársasági gárda elit alakulatai (cca. 30 ezer fő) nagyjából sértetlenek. Fegyverzetük nyilván a legjobb szovjet fegyverekre emlékeztet, - fél évre elégséges lőszer és élelmiszer tartalékokkal rendelkeznek. Számomra talán a legnagyobb talány - mert a híradások erről sem szólnak! -, hogy mi lett az iraki légierő, a még a háború kitörése előtt ‘beharangozott’ 146 darab MIG 23-as és MIG 29-es sorsa? Felszálltak, lelőtték, még a hangárjaikban megsemmisítették-e azokat a bombázások során (a repülőtérrel együtt?), vagy még bevetésre várnak?!

Az iraki háború nekünk a televíziós híradások kibővült vételi lehetőségét hozta. Mintha csak tudták volna a UPC-Direct illetékesei, hogy nagy szükség lesz rá, - pár nappal március 20. előtt bekapcsolták a programkínálatba a magyar Hír TV-t és az arab Al Jazeera hírtelevíziót. A CNN-hez, a BBC-hez, a Sky News-hoz és az Euronews-hoz képest a katari televízióban - ‘zongorázik’ a különbség... Az említett március 21-e (péntek) esti bagdadi B 52-es nagybombázás képeit már az Al Jazeerá-n néztem végig: két, rögtön egymás utáni explózió felvételei azóta is minden nap ismétlődnek; megmutatva, hogy máig sincsenek ‘jobbak’. Egy nagy, majd térben közvetlenül ‘előtte’ egy kisebb robbanás látható a képernyő jobb fél oldalán, amelyek egymás után gombafelhővé terebélyesednek az égbolton. Vajon ez neutron-bomba volt, korlátozott hatású atombomba, vagy plutónium-bevonatú bomba; a bombák anyja, az oxigén-elszívó, vagy már a híres, jogszabályokkal sem szabályozott E-bomba, amelynek koncentrált mikrohullámú sugárzásától - ez a legújabb háztartási mikró? - állítólag előbb felforr, majd megsül a testben a vér.

A magyarnyelvű televíziós híradások szenvtelenségében vagy szemtelen amerika-barátságában üdítő színfolt a Betlen János intelligenciája, amint a CNN-csatorna szövegét fordítja. Az arcára van írva a kétség bizonyossága, hogy amit a tudósító vagy a néző mint konklúziót éppen kigondol erről a háborúról, csak arra jó, hogy a következő percben menetrend szerint megtörténjék - épp az ellenkezője...

A CNN és a Sky News ravaszul mixeli az eseményeket. Némi késéssel és furcsa felhangokkal ‘megtudhatunk’ ugyan szinte mindent; ám semmilyen részletet nem mutatnak, ami a szövetségesekre nézve dicstelen, terhelő vagy szégyen-teli lehet. Márpedig igen sok a zűrös eset! Lángoló katona, amint kirohan egy épületből - szerencsére gyorsan eloltják. Megszeppent hadifoglyok - amerikai, brit halottak. A moszlim hitre tért sértődött jenki soldier, aki kézigránátot dobott társai sátrába. Naponta lepotyogó helikopterek - balesetek, sűrű halál a baráti tűzben. Céltalanul kószáló kis és nagy tevék - fekete füstöt gomolygó, lángoló olajkutak. Taszáron képzett (!) harcoló katona. Az Al Jazeera tegnap röviden Taszárt is bemutatta, - mint a Barátság Táborát (Camp of Friendship). A CNN nem mutatja az iraki nép sebesültjeit, nehogy megessen a szívünk rajtuk, - az Al Jazeerá-n viszont minden valós esemény megtekinthető. Tízéves-forma iraki kisfiút hoznak ölben a műtőbe; riadtan de fegyelmezetten pislog, pedig a bal karja gyakorlatilag hiányzik. Felnőtt türelemmel, szisszenés nélkül tűri, amint a csurom-vér ingét az orvosok szikével vágják le sovány kis testéről. Istenem, gondolom magamban, adj neki 10 évet az én életemből, ki már 53 éve szenvedek itt hiába a végtelenített kommunizmusban; neki pedig most jöhet el a jenki demokrácia hajnala - hadd élvezze! A katari tévét szélsőségesnek, illetve propagandisztikusnak bélyegzik az amerika-barátok. Nem lehet ezzel egyetérteni. A hírtelevíziók kötelessége - ha már egyszer megesett ez a háború! -, hogy a valóságot mutassák, a maga könyörtelenségében. Felnőttnek kell tekinteni minden nézőt, aki képes megítélni és megérteni, amit lát. Csődület Bagdadban a Tigris folyó rakpartján; a baksissal is premizált polgári lakosok épp hajtóvadászatot rendeznek a vízbe katapultált amerikai pilóták elfogására. Sűrű lövöldözés, a tömeg vad gesztikulálása kíséri az akciót. Végül olajat vagy benzint (van nekik elég!) öntenek a parti nádasra, majd felgyújtják... Az embernek az az érzése, hogy Budapesten, a Duna partján ez épp ugyanígy történne; vagy történt is ‘56-ban, az oroszok ellen, csak akkor még nem volt televízió... Azt gondolom, hogy a szörnyű háború történései empátia és némi akasztófa-humor nélkül nem viselhetők el. (A múlt éjjel semmit sem aludtam a kisfiú látványától.) Egy másik Al Jazeera-felvételen a nagy öreg vadász látható, aki vadászpuskájával lelőtte az Apache-helikoptert. Hosszú Puska napcserzett arcán boldogan áradt szét juszt is az infinity justice... (De a látványtól csak beindult a szomszédom is, aki előkapta föld-levegő légi flintáját, hogy a kertje felett kis magasságban hirtelen megjelent önkormányzati helikoptert leterítse, amely orvul korai megelőző csapást tervezett mérni az első tavaszi szúnyograjokra. Addig kereste rajta szilaj pillantásával az „U.S. Navy” feliratot, amíg lefröcskölték anthrax-szal, hogy még ma is telis-tele van kiütéssel.) Ma megtudtuk, hogy az amerikai kongresszus által megszavazott segély-keretből a magyar állam 15 millió dollárt (júdás-pénzt?) kaphat, ami talán még Taszár üzemeltetési költségeit sem fedezi...

Uncle Sam és Union Jack tehát ott állnak Bagdad, a Béke Városa falai alatt, és minden tartalék erejüket összeszedik, hogy végső csatát vívjanak életre-halálra Szaddám elit gárdájával, a Medinával. A ma (március 27., csütörtök) esti helyzet alapján úgy látom, hogy az újkori ‘sztálingrádi ütközet’ bagdadi ismétlődése úgy jövő kedden vagy szerdán kezdődhet meg, nagyjából amikor az újság megjelenik. Látni fogjuk ezt is, mert az Al Jazeera mindent közvetít. Hogy propaganda-céllal? Nézőpont kérdése! Mindenesetre: Venezuela fővárosában, Caracas-ban, egy kis kápolnában már kedd óta vért könnyezik Szűz Mária szobra; - tán fel akar tűnni?
A ‘baráti tűzben’ (angolul: friendly fire) hősi halált halt és haló brit és amerikai katonák pedig nyugodjanak békében.
A végtelen és tartós szabadság fényeskedjék nekik.