Nyolc jobbnál jobb ürügy Irak megtámadására   

Azt tartja egy régi közmondás, hogy amely cselekménynek ‘sok oka’ van, annak valójában ‘egy igazi oka’ sincs; vagyis az igazi ok valahol mélyebben rejtőzik...
Ilyenformán a deklarált ‘hivatalos okok’ egytől-egyig casus belli-nek, ürügynek minősülnek, - egyéni meggyőződés kérdése, ki melyiket tekinti ‘igazinak’.
Jómagam az elmúlt hetek során huszonkét különböző okot tudtam ‘elkülöníteni’, - azt persze nem állítom, hogy némelyik ok nincs összefüggésben egyik-másikkal... Most az ürügyeket, a második részben pedig a vélhető valós okokat részletezem.

1.  A tömegpusztító fegyverek megsemmisítése. Arról szól a történet, hogy Irak - legalábbis Kuwait lerohanása, az ‘Öböl-háború’ (1990-1991.) óta - bizonyos tömegpusztító (vegyi, biológiai vagy bakteriológiai, illetve rakéta-fegyvereket) gyárt vagy vásárol, tehát birtokol; oly’ stratégiai céllal, hogy azokat saját népe ellen, vagy más országok megtámadása céljából vesse be. Az ENSZ már több korábbi, folytatólagos határozatban kötelezte Irakot feltételezett fegyvereinek ‘hivatalos’ megsemmisítésére, illetőleg a megsemmisítés megtörténtének ellen-őrzése céljából ún. ‘fegyverzet-ellenőröket’ is küldött Irakba, legutóbb éppen a most kitört háborút közvetlenül megelőzően. Az ENSZ-ellenőrök több hónapig vizsgálódtak, de nem találtak semmit. Az USA és Anglia minden áron próbálta kikényszeríteni, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa adja hozzájárulását, illetve konkrét felhatalmazását ahhoz, hogy a NATO hadereje az ENSZ égisze alatt katonai akció révén szerezzen érvényt a vonatkozó ENSZ-határozatoknak. Az ENSZ s a NATO meghatározó jelentőségű tagállamai, Franciaország, Német-ország, valamint Oroszország vétójukkal fenyegették az USA és Anglia tárgyi kezdeményezését, mert a fegyverzet-ellenőrök további vizsgálódását tartották volna inkább szükségesnek egy kétséges kimenetelű, kalandor háború helyett. Végül George W. Bush, az USA elnöke 48 órás ultimátumot szabott Szaddám Huszeinnek, hogy elhagyja Irakot; majd amikor a határidő sikertelenül lejárt, - 2003. március 20-ikán éjjel, ENSZ és NATO jóváhagyás nélkül, nagy erőkkel megtámadta Irakot. Ma van az Iraki háború 16. napja; az angolszász seregek mélyen benyomultak az ország belsejébe, hevesen bombázzák a legnagyobb városokat, nagyjából körülzárták Bagdadot, - de mind a mai napig sem vegyi, sem biológiai fegyvereket, sem tiltott hatósugarú rakétákat nem találtak. Az angolok tájékoztatása szerint az amerikai hadsereg viszont vitt magával vegyi fegyvereket, - esetleges effektív hadszíntéri bevetés céljából...!
 
2.  Érvényt szerezni a hatályos ENSZ-határozatoknak. A tömegpusztító iraki fegyverek megsemmisítését előíró határozatoknak éppen hogy a fegyverzet-ellenőrök munkájának folytatása révén lehetett volna érvényt szerezni, amint azt Franciaország, Németország és Oroszország (emellett több más állam is) javasolta. Az ENSZ felhatalmazása nélküli fegyveres akció óta egyfolytában csökken ennek az esélye. Mondhatnám úgy is: az USA és Anglia nemzetközi legitimitást nélkülöző támadása valósággal ‘csúfot űzött’ az ENSZ-ből; - így innentől kezdve már értelmetlen is bármilyen ENSZ-határozatokra hivatkozni.  Előzetesen az ENSZ felhívására Irak több-tízezer oldalas jelentésben számolt be arról, hogy nincsenek tömegpusztító fegyverei. A háború eddigi lefolyása, ‘eredményei’ mind  Irak igazmondásáról tanúskodnak... Jószerivel borítékolni lehet a háború végére ‘a negatív látleletet’, a végeredményt: Iraknak (már) nem voltak tömegpusztító fegyverei, amikor a szövetségesek megtámadták... Súlyos könnyelműségre vall egyébként e tekintetben is a háború megindítása! Ugyanis Irak senkit nem fenyegetett állítólagos vegyi és/vagy biológiai fegyvereivel, - ámde ha történetesen lett volna ilyenje, nyilván bevetette volna Izrael s Kuwait ellen, vagy leginkább az amerikai és az angol csapatok elleni harcokban. Arra pedig gondolni sem jó; mi történt volna, ha egy rakéta vagy bomba telibe talál mondjuk egy ‘anthrax vagy ricin gyárat’! Humanitárius tömegkatasztrófa...
 
3.  Szaddám Huszein diktátor eltávolítása. W. Bush ‘létező’ apa-komplexusának (jogos) feltételezése nélkül nehéz megmagyarázni: miért éppen Irak elnökét kell eltávolítani, amikor a világ egyébként tele van olyan diktátorokkal, kiknek (pl. a moszkvai operaházban ideggázt használó, mellesleg ‘csecsenirtó’ Putyin, Moammer Kadhafi líbiai vezér, Észak-Korea, stb.) az önkényuralmi rendszere semmivel sem kevésbé veszélyes a külvilágra, mint Iraké. Nem nehéz belátni, hogy egy rendszer (egy diktátor) fennmaradásának a kockázata csak attól függ, milyen befolyást képes gyakorolni más országokra, szomszédaira és a világra. Igaz ugyan, hogy több mint 20 éve Irak megtámadta szomszédját, Iránt, - ám ez a háború sokkal inkább a hidegháborús vetélytársak, az USA és a Szovjet-únió bűne volt, amiért felfegyverezték és feltüzelték egymás ellen a két perzsa államot. (Ebben speciel fontos szerepet játszott az akkori kommunista Magyar-ország is!) Igaz, hogy 1990-ben Irak lerohanta Kuwaitot; amely egyébként egy ‘világstratégiai műállam’ a Perzsa-öböl bejáratánál, - afféle geopolitikai korlát az iraki rezsim számára, mintegy elzárva azt egy szélesebb tengeri kijárattól. A mai világhelyzetben már egyik háború sem lenne lehetséges; kizárható tehát, hogy Irak katonailag fenyegetné a szomszédait. Mint a mostani háború mutatja: Irak rakétáival - legyen azoknak akármilyen töltetű robbanó-fejük - nem éri el olymértékben még a közvetlen szomszédait sem, hogy kárt tehessen bennük. Irak, mint rezsim, sem politikailag, sem katonailag nem fenyegetheti a világot..!   Egyébként: amennyiben Szaddám Huszein személyisége valóban ilyen súlyos probléma az USA számára, akkor joggal merül fel a kérdés, miért hagyta futni idősebb George Bush 1991-ben?! Lehetséges, hogy az iraki elnök kockázatos korábbi titkok tudója, tanúja, amiért likvidálni kell? Nem lehetne, nem lehetett volna ‘egy magányos merénylővel elintéztetni’, mint a Kennedy-fivéreket?! És megkímélni ezzel sok-százezer ártatlant, s egy gyönyörű történelmi országot? 
4.  Az iraki nép felszabadítása. Kétségtelen, hogy a legutóbbi években az USA mind nagyobb kedvet érez magában ahhoz, hogy ‘felszabadítsa’ mindazokat az országokat, melyek népe - szerinte - elnyomatásban él. Az is kétségtelen, hogy ennek a hobbyjának csak azóta hódolhat ‘háborítatlanul’, amióta a vetélytárs Szovjetúnió eltűnt a világpolitika színpadáról, - hiszen a világ népei kisebbik hányadának elnyomója éppen a Szovjetúnió volt. Ma már nincsen jelentős erő, amely korlátozhatná az USÁ-t felszabadító elképzeléseinek megvalósításában. A probléma csak az, hogy korábban a Szovjetúnió ugyanezzel az ideológiával igyekezett alátámasztani saját hódító törekvéseit, hogy tudniillik felszabadítja ezt vagy azt az országot (pl. Afganisztánt!) az imperialista rémuralom alól. Az amerikaiak komolyan hitték, hogy az irakiak (a síiták) egyrészt mind azonnal fellázadnak a diktátor ellen, másrészt majd virágcsokrokkal várják támadóikat.
 
5.  A liberális demokrácia exportja. A nagy kérdés, hogy vajon exportálható-e a liberális demokrácia, amely a tévedhetetlen Francis Fukuyama szerint ugyebár minden társadalmi rendszerek legtökéletesebbike, egyben az emberi történelem legvégső stádiuma? Felszabadítható-e bármely ‘elnyomott’ nép (esetünkben az iraki) anélkül, hogy megkérdeznénk, akarja-e? Annak idején a szocializmus a gyakorlatban ‘exportálhatónak’ bizonyult; nemcsak a II. világháborút követően a dicső Vörös Hadsereg nemzetközi békeszerződésekben deklarált megszállási övezetében, hanem később folyamatosan bővülő területen. Így ‘győzhetett’ a szocialista forradalom pl. a három balti államban, Kubában, Chilében, Észak-Vietnamban, Észak-Koreában, Kambodzsában; sőt, majdnem Afganisztánban is, csak hát abba már beletört a leszálló ágban hódító szovjetek bicskája..! Eme nagyszabású ‘világ-felszabadító hadjárat’ keretében lettünk mi is szocialista ország - 1945-től 1991-ig; ekkor távoztak országunkból az ideiglenesen nálunk állomásozó felszabadítók. Közben, 1956-ban volt egy apróbb incidens, amikor ‘spontán’ felkelt a magyar nép, hogy felszabadítsa saját magát a felszabadítók rémuralma alól; de hiába kértük az amerikaiak segítségét, süketséget színleltek. Megegyeztek Moszkvával - akik akkoriban Egyiptom felszabadításával voltak elfoglalva -; s cserben hagytak minket, cserében Egyiptom megtartásáért. Pedig mi nyilvánvalóan fel akartunk szabadulni; nem úgy, mint most az iraki nép. Ma Papp Lajos, az Irakot a napokban ‘hiába megjárt’ szívsebész a következőket mondta erről az ATV-ben: „Gaztett, hogy ezt a könyörtelen hódító háborút a ‘felszabadítás’ nemes cselekedetével próbálják beburkolni!” Elmondta még, hogy hiába gonosz diktátor Szaddám Huszein, az iraki nép nem tudatosítja ezt magában; s a túlélés életösztönétől hajtva jól élnek, éppúgy, ahogy a magyar nép is jól élt Kádár János diktátorsága időszakában! Mese a felszabadításról!
 
6.  Megelőző csapás esetleges iraki támadás ellen. Ha még emlékszünk rá, - pár héttel a háború kitörése előtt egyre magasabb sebességi fokozatba kapcsolt az izraeli háborús tömeghisztéria: a polgári lakosok ezrei álltak sorban rég lejárt szavatosságú gázálarcaik újra cserélése céljából, hiszen komolyan tartottak egy iraki rakéta-támadástól, pontosabban a vegyi fegyverek bevetésétől Izrael ellen. (Itt jegyezném meg: mennyivel ‘célszerűbb’ lett volna, hogyha tartalék-gázálarcaink több-ezres feleslegét nem Törökországnak ajánljuk fel a védelmi kötelezettségeink (?!) teljesítése ‘ürügyén’ - úgysem kell nekik! -, hanem mind elküldjük Izraelnek! Igaz, hogy nekik sincsen szükségük rá; emellett elküldeni sem tudtuk volna, akárcsak a törököknek se, a mai napig - de mindegy...) Az első Öböl-háborúban (1991.) Irak még rendelkezett scud-rakétákkal, ki is lőtte őket Izrael irányában; s néhánnyal el is találta Haifa kikötővárosát. Pár polgári halott volt az izraeli veszteség; innen a legújabb kori félelem, amely abszolút alaptalannak bizonyult. Se Scud-rakéták, se vegyi fegyverek - csak gázálarcok. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a megelőző csapás teóriája fiktív alapokon nyugodott, hiszen Irak senkit nem akart megtámadni, sőt, nem is volt mivel...
 
7.  A világterrorizmus felszámolása. A világ elmúlt néhány havi eseménynaptárát  áttekintve feltűnhet, hogy - minden előzetes beharangozás ellenére - épphogy nem a terrorizmus növekedett, hanem csupán a terrorizmus elleni harc. Voltak ugyan ‘terrorizmus-szerű’ események, pl. kubai repülőgépek eltérítése, - ámde ezeknek sem az iszlám fundamentalizmushoz, sem az arab terroristákhoz, sem Usama bin Ladenhez, az Al Kaidához, sem Irakhoz, vagy az iraki háborúhoz nem volt semmi köze. Voltak tucatjával utóbb teljesen alaptalannak bizonyult riadók, vaklármák, furcsa balesetek szép számmal az USÁ-ban, vagy éppen a londoni repülőtéren, - de arab terrorista merénylet egy sem. Hiába közölte nap, mint nap az amerikai hírszerzés, hogy az Al Kaida hol itt, hol ott készül nagy-szabású merényletre amerikai célpontok ellen; egy esetben sem történt semmi. Terrorizmus-szerű megmozdulások, események kizárólag azokon a területeken zajlottak, ahová a legutóbbi években az amerikai hadsereg felszabadítása révén ‘sikerült’ exportálni a liberális demokrácia kezdeményeit: Afganisztánban és Szerbiában. Afganisztánban robbantgatnak, rombolnak, bombáznak, aknáznak és pusztítanak továbbra is - mint azelőtt -; ami nyilván a demokrácia velejárója. Szerbiában pedig, ahol a lopakodók által lebombázott Duna-hidak mindenfajta újjáépítési ígérgetések ellenére továbbra is a mederfenéken hevernek; olyan-fokúra növekedett a közbiztonság, vele a liberális demokrácia, hogy a zűrzavar homályából előlopakodó Zimonyi-klán - a ‘legjobb amerikai hagyományokra’ emlékeztetve! - minden gond nélkül halálos merényletet követhetett el Szerbia első embere ellen: hidegvérrel agyonlőtték a miniszterelnök Zoran Djindjic-et. Az embernek az a határozott érzése, hogy a liberalizmus kontra terrorizmus kérdés ‘a legjobb esetben is’ egy tipikus tyúk-tojás probléma...
 
8.  Az iraki olajmezők privatizálása. A mai súlyos időkben, amikor például a bin Laden szaúd-arábiai olajsejk-dinasztia egyik fő részvényes lehet a nemzetközi hírű távközlési-informatikai cégben, a Motorolá-ban; nehéz ügy kiigazodni az egyetemes részvénytulajdon személytelenségének személyi konstellációiban, - annyit mindenesetre tudni lehet, hogy a Bush-család amúgy polgári életében az olaj-üzletben utazik, nevezetesen a texasi Texaco, és/vagy a Penzzoil cégben. Irakra nézve súlyosbító körülmény, hogy Szaddám Huszein az eddigi életében  kizárta az angolszász illetőségű részvényeseket az olajmezők hasznosításából;  a kitermelés koncessziós jogát kizárólag francia, német, orosz és kínai cégek számára biztosította. A háború kitörése előtt a mai szövetségesek hivatalosan is deklarált formában kinyilatkoztatták, hogy magától értetődően szükséges az iraki olajmezők, az olajkincs privatizálása, - természetesen elsősorban amerikai és angol cégek részvételével. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha a szövetséges hadsereg - mintegy mellékfoglalkozásban - valamelyik terület elfoglalása után, azonnal igyekszik eloltani az adott területen lángoló-füstölgő olajkutakat.  
 Különben a végén nem lesz majd mit privatizálni!   
 
 A háború még mélyebb, nem ürügyszerű okairól - majd a következő héten.