Miniszterelnöki mozaikkép

Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "előteremti" a személyt, aki a válságot  megoldani hivatott. Az országnak olyan vezető személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendő új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.

Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?
Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?
Erre keresem a megfelelő választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.

1.
Gazdaságtörténeti visszatekintés

Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.
Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvő hitelek révén képes ideig-óráig működni.

1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.
Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait  a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...
1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nőtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.
1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.
1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött. Mivel  a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...
1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.
1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvő deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.
1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.
1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszűntek.
Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetőlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhető 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.
1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és a belső államadósság összege folyamatosan tovább nőtt.
1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).
1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsősorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.
1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.
A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.
A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetően ott tartunk, hogy:
 A félmillió munkanélküli és a pályakezdők helyzete reménytelen, álláshoz talán    már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.
 A vállalatok, vállalkozások növekvő hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.
 A munkanélküli-segélyből már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.
 A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerűen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.
 Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.
 Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintű vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvő mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.
 A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkező családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sőt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.
 A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak   gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettő elengedhetetlenül szükséges.
 A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb műtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.
 Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtől, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz miből kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így  a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.

Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...
 
2.
A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök

A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.
A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.

Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...
Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul a fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...

Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetővé tette.
Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettől kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csődöt mondtak...
Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegű károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nőtt a gazdaság hitel-igénye, melyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezőink korlátlanul ki is elégítettek...

Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egy csapásra vége lett.
Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerűen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tőzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot "egyetlen borgőzös éjszakán" mindenestül elkártyázta volna valaki; - anélkül, hogy a benne élők ebből valamit is észrevettek, megértettek volna! Később persze elmesélték nekik...

Cserearány-romlás!
Világpiaci olajár-robbanás!
Nemzetközi tőzsde!
Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tőke-és hitel tranzakciók!
Világbank és Nemzetközi Valutaalap!
Adósság-csapda!!!

1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !

Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.
De a lényeget tekintve mi változott?

Az adósságcsapda-korszak (1982-től) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.
Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevő liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyező technológiák, a kóbor és a karvaly tőke, a McDonald's, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blőd műhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.
A valódi termelőtőke, a stratégiai befektetők nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló-tőkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".

Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.

(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belőle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertőtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)

Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csupán a mozgástér beszűkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okok miatt is.
A korszak legutóbbi jelentősebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelőtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...
A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erővel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: ők eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerű népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az őrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját;  így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelő koncepcióval.

Nem volt semmilyen koncepciójuk.

Ezért jutottunk el mára egészen a tévút legvégére.
Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak! Néhány példa, mire is gondolok:
 Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegető és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - ő már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.
 Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülő merénylet” állítólagos leleplezéséről, amiről aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)
 Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövője”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai öröksége viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.
 Horn ‘kezdte’ egy "kvázi-merénylet"-ként is előadott rejtélyes autóbalesettel, ami szemernyit sem csökkentette életerejét és/vagy fanatikus küldetéstudatát. Azóta privatizációs stabilizációjával és Bokros-csomagjaival, sőt a NATO által vezet (meg) minket Európa felé, amelynek egyébként a kelet-közepén élünk... Rendületlenül hiszi is, hogy megoldja az ország dolgait.

Mesterséges aggodalomkeltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés és önfeledt paternalizálás helyett végre olyan határozott koncepcióra - és azt meg-alkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükségünk, ami és aki segítene az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, sőt, ami és aki egyszer s’ mindenkorra véget vetne az 1982. óta rendületlenül folytatódó mély-repülésnek: megmutatná a hihető utat a valódi és tartós konjunktúra-korszak felé.

3.
Forradalom és adósság, - a miniszterelnök személyisége

A legveszélyesebb társadalmi földcsuszamlás a valóban ‘spontán’ forradalom lenne, amelyet - legalábbis eredetileg - nem manipulatív céllal robbantanak ki: a korgó gyomrok, az éhes nép forradalma.

Irányított - tehát manipulatív - forradalom kirobbantásának a veszélye Magyar-országon jelenleg nem áll fenn. A manipulált forradalom (vagy puccs) ugyanis - burkoltan vagy nyíltan - mindig valamilyen diktatúra bevezetését és hatalomra juttatását szolgálja. Pillanatnyilag közvetlenül sem fasiszta, sem egy kommunista diktatúra kialakulásától nem kell félnünk.
Egyébként is: ami 1987 és 1991 között Magyarországon lezajlott, az a lényegét tekintve csendes, vértelen, manipulált forradalom volt (vö. pl.: MSZMP MSZP-vé alakulása, köztársaság kikiáltása, spontán privatizáció, MDF-SZDSZ paktum, taxis-blokád, stb.), amelynek a megvívásából az "elit" szándékosan kifelejtette a néptömegeket, "nehogy bajt okozzanak". Elég volt, ha szavaznak...
Létre is jött a legmodernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája.
A bankok, valamint a média által pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, - miközben a nép mindenből kirekesztve nyomorog.

A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, - így rövidesen mindenki rabszolgává válik, aki nem a szűk körű elit tagja. Ezzel párhuzamosan az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, éppen úgy, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.

Fasizmus nem lesz, a kommunizmus egy darabig még nem jön vissza; - pénz-és média-diktatúra viszont sajnos van.
El kellene kerülnünk a korgó gyomrok forradalmát is, mert az nem old meg semmit, ellenben újabb irtózatos veszteségekhez vezethet.

Ugyanakkor országos "televíziós kísérletet" folytatnak velünk, amelynek lényege az egyszerű nép "oktánszámának megállapítása". Mikor a korgó gyomrok milliói már nem bírják tovább elviselni a "restrikciós kompressziót" - bekövetkezhet az explózió... Hülye egy kísérlet - játék a tűzzel -, annyi szent! Mintha a koncepció nélküli miniszterelnökök tehetetlenségükben mindig csak arra játszanának, hogy a végső kollapszus soha ne az ő parlamenti ciklusukban következzék be, hanem a restrikciós-kompressziós bomba lehetőleg épp az ellenzék kezében robbanjon fel!

Amikor a Németh-kormány 1989-ben rádöbbent arra, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli az elődei lelkét, úgy ‘megijedt’, hogy azonnal több pártra szakadt, MSZP-vé alakult, pluralista lett, kiírta a szabad parlamenti választásokat, átadta a hatalmat (az adóssággal együtt!!!), - majd a nómenklatúra spontán privatizációs zsákmányával a zsebében legott ellenzékbe ("gazdasági illegalitásba") vonult...
Hadd robbanjon mások kezében a kibiztosított kézigránát, hadd kattanjon mások kezén az adósság-bilincs...

Az Antall-kormány is egy-két év alatt (1990-1992.) belátta teljes tehetetlenségét,  sőt, miután már megértette a privatizációs bevételek elégtelenségét, - az adósság-kezelés terén direkt tehetetlenkedésre rendezkedett be (lásd: Kupa-program, mint posztszocialista "nesze semmi, fogd meg jól!"). Ugyanakkor a magára hagyott nemzetgazdaság ezekben az években kezdett egy kicsit magához térni...
Jelentősebb hitelekhez, befektetésekhez ugyan most sem nagyon juthatott, de leg-alább az állandó újabb elvonások, megszorítások réme éppen nem fenyegette...
Némi óvatos növekedés is megindulni látszott.
Ám 1993-1994-ben már nem történt semmi új, a privatizáció is megállt.
Ez a kormány is ‘megúszta’: sem az adósságot nem csökkentette, sem a nemzeti vagyont mind el nem kótyavetyélte, sem komplex államháztartási reformot nem kezdeményezett. Patt.

A Horn-kormány azután nagyon hamar bebizonyította, hogy a gazdaság és a nép restrikciós kompresszió-tűrése minden várakozást felülmúl! Minden gazdálkodó szervezet, vállalkozó és egyéb adóalany (ember) szép engedelmesen besimult az adóprés, illetve az általános "béke feneke alá"; - az egetverő megszorítások és a mindenfajta pénzügyi atrocitások ellen még csak nem is nagyon tiltakozott senki.
A mélabú és a depresszió viszont már mindent beborít.
Nem csoda, hiszen az alkotmánysértő Bokros-csomagok béka-perspektívájában az átlagpolgár is már-már elhiszi: az ország mielőbbi ‘talpra állásához’ sok kicsi fogtömés vagy foghúzás jellegű dilemma helyes megoldásán keresztül vezet az út.
Nosza, áldozzuk fel a teljes fogsorunkat az államadósság visszafizetéséért!

A Horn-kormány így abszolút sikeres két évet tudhat maga mögött, hiszen a fél- időben a teljes pénzügyi és politikai összeomlás réme ismét csak az ellenzéket, a nemzeti oldalt fenyegeti majd inkább.
Az igazi tét az, hogy végül is éppen kinek a térfelén lesz a labda, amikor a bili teljes tartalma kiborul. Félő, hogy ez az idétlen politikai egy-érintőzés már vége felé közeledik, mert az edény már színültig megtelt...
Nehogy az ártatlanokra boruljon, midőn egyszer csak kidűl!

Az államadósság (35 milliárd USD) körül valami nagy disznóságnak kell lenni, ha ennyire nem mer hozzányúlni senki, immár 10-15 év óta!
Gondoljuk csak el:
 A szocializmus 45 éven át fennen hirdette, hogy a társadalmi tulajdon (TT) egyformán mindenkié. A privatizáláskor aztán társadalmi részvény sehol, - a magánosítható nemzeti vagyon (1990-ben kb. 60 milliárd USD) egyharmadát  szétvitték a kommunisták, kétharmada jórészt ismeretlen külföldi cégeké lett.
 Az államadósságot (1990-ben kb. 20,5 milliárd USD) néhány tucat rövidlátó szocialista politikus és dörzsölt kozmopolita bankár "hozta össze", mégis a teljes nemzetet terheli a visszafizetési kötelezettség! (A hiteleket mind tudtunk nélkül - titokban - vették fel, hülyeségekre, de legfőképpen nem ránk költötték;  visszafizetni azokat kamatostul mégis mindannyiunknak kell.)
 Az 1990 és 1996 közötti időszakban lényegében "tovatűnt" a privatizálható nemzeti vagyon, az egyszerű állampolgárok milliói ma is vagyontalanok, sőt nincstelenek, - ugyanakkor a külső államadósság már 35 milliárd USD.
Se pénz, se posztó; sem vagyon, sem állami fizetés; sem stabil állam, sem virágzó magángazdaság; sem az egyéni vállalkozás létbiztonsága, sem állami társadalom-biztosítás. Sem egészség, sem gazdagság - sem erkölcs, sem kultúra...
Az adósság-állomány ma sem "publikus", részletes mibenlétét még mindig sűrű homály fedi, a hitel-szerződéseket és azok teljesítését titokzatosság övezi. Vajon meddig még, és főleg miért?! Mindez kísértetiesen hasonlít a fogyasztó számára ismeretlen és megismerhetetlen tarifákkal összeállított új típusú villanyszámlák kalkulációjához. Vajon ezek az egyoldalúan, sunyi erőszakkal ránk hárított újabb és újabb teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek, ezek a népnyomorító, kifosztó diktátumok jelentenék számunkra a hőn áhított demokratikus jogállamot, rá-adásul a civilizált Európába vezető eufórikus diadalmenetet?
Józan ésszel persze nem is gondolhatjuk, hogy ez az áldemokratikus gyászmenet mintegy szándékosan a lakosság tönkretételét célozná. Inkább talán arról lehetne szó, hogy akkora szemétdombot kellene egyszerre eltakarítani, amely mint feladat meghaladja vezető politikusaink lelkierejét, bátorságát, szakértelmét és nemzet-szeretetét.
Nem az a baj, hogy a mindenkori kormányok, miniszterelnökök - legyenek bármely politikai párt képviselői - 15 éve mintha folyamatosan a nemzetünk érdekei ellen cselekednének, hanem inkább az, hogy valójában nem tettek, nem tesznek a nemzetért semmit.

Pártállásától függetlenül; - milyen is legyen Magyar-ország soron következő, leendő új miniszterelnökének a személyisége?!

 Önálló, teljesen új, átfogó gazdaságpolitikai koncepcióval kell rendelkeznie, amelyet ő dolgoz(tat) ki és amelynek eredményességében maradéktalanul hisz. Amelynek a véghezvitelét mindennél fontosabbnak tekinti, és amelynek a meg-valósítására szenteli egész hátralévő életét. (Mert a végrehajtáshoz 4 év kevés,  viszont a helyes utat végre meg kell találni, arra rá kell térni. A kezdő lépések megtétele tehát - a feladat nagysága miatt - élethivatás.)
 A gazdaságpolitika megalkotásában a legjobb szakértőnek kell lennie, nem taktikusnak, hanem stratégának; - lévén a feladat nem miniszteri, hanem miniszterelnöki. Ellenkező, illetve minden más esetben jégre vihetik a tanács-adói - mint tették ezt Antall Józseffel, vagy Horn Gyulával egyaránt.
 Oly karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példa-mutatásával, egyéniségének az egész pozitív kisugárzásával, tett-erejével képes magával ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyű a becsapott nép bizalmát elnyerni, visszaszerezni.
 Olyan áldozatkész, küldetéses embernek kell lennie, aki mélyen hisz vezetői elhivatottságában, és kész egész életét feltenni a hatalmas feladat megoldására. Oly nagy formátumú politikusnak kell lennie, aki mentes alantas ösztönöktől, minden kis-szerűségtől, hatalomvágytól, kisebbségi komplexusoktól. Sikeres embernek kell lennie, aki ismeri és szereti a győzelmet, - ámde zokszó nélkül, szépen tud veszíteni is, ha minden kötél szakad.
 Határozott nemzeti öntudattal kell rendelkeznie, plebejus beállítottsággal. Az elithez tartozás felsőbbrendűségének gondolati csapdájában vergődő önhitt, önző ember a feladatra eleve alkalmatlan.
 Egész nemzetben kell gondolkodnia.  Aki bármilyen ember-csoportot - akárha még csak gondolatban is! - ‘kirekeszt’ a nemzet testéből, az csupán kicsinyes önmagáról mond ítéletet. Az elérendő célunk az egész magyar nemzet kollektív boldogulása. Legyen családszerető. A család a nemzet erkölcsi és gazdasági alapja.
 Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás. Az embereket, a vállalkozókat most hagyni kell dolgozni, termelni és kereskedni; ÉLNI KELL HAGYNI MINDENKIT! - csak a bűnözést kell korlátozni.
 Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és/de bölcsnek kell lennie. Öreg, gyenge, melankolikus, lassú, szentimentális, szenilis, vagy éppen beteg ember könnyebben köt elvtelen (SZDSZ-) paktumokat. A bölcs - bár hitében megingathatatlan - kompromisszumra kész, tudja, hogy a kis téteket el lehet veszíteni, megnyerni a nagyokat kell.
 Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie, akitől eredendően és egyaránt idegen mindenféle trükközés, blöffölés, demagógia, egyhelyben járó taktikázgatás, politikai praktika, mellébeszélés-köntörfalazás, hazug ígérgetés és álszent ige-hirdetés.
 Látó embernek kell lennie, aki majd előre látja a legfontosabb folyamatok és cselekmények végkimenetelét, aki látja a jobb jövőt, és vállalja annak meg-teremtését is, - aki felvállalja a népvezér cseppet sem hálás szerepét. Késznek kell lennie az "Isten báránya (Agnus Dei)" szerepkör betöltésére is.

Amennyiben az új miniszterelnök a fentiekben leírt követelményeknek megfelel, a személyisége ötvözi a 10 pontban körvonalazott tulajdonságokat, úgy Magyar-országot kivezetheti az adósságcsapda-korszakból anélkül is, hogy előbb túlélni kényszerüljünk a korgó gyomrok forradalmát, ami pedig a nemzethalál vízióját vetítheti előre.
Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, vagy ne adj' Isten későn érkezik, úgy még nehezebb időknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához...!

Jó lenne végre egy olyan csendes, "jó irányban manipulált", eredményes össznépi forradalom, amit az egész nemzet lelkesen a magáénak érezhetne előtte, alatta, és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló, határozott, okos és erős miniszter-elnök, akinek tiszta és egyenes a tekintete.
Gőgös, és/vagy sanda tekintetűek, - kérjük, ne jelentkezzenek!