Rendszerváltozás és/vagy eredeti tőkefelhalmozás magyar módra
                                                         avagy
                az állammonopolista feketegazdaság alapjainak lerakása

1.
Történeti előzmények
Az évtizedek kizárólagos gyakorlata révén berögzült - a gazdaság szereplőibe, a társadalom tagjainak életébe mélyen beleivódott - hatásmechanizmus működése máig szinte változatlan. 
A kádári szocializmus, "a gulyás-kommunizmus" több mint három évtizede alatt kialakult egy "szocialista uram-bátyám kliens-rendszer" (az 1990-1994. közötti időszakra vonatkoztatva a "szocialista" jelzőt elhagyhatjuk, a többi változatlan, - 1994. óta pedig már minden újra a régi), amelynek a lényege szerint az állam-monopolista gazdasági mechanizmus hajtó-motorja a párt-funkcionáriusok egy irányba mutató közös érdeke, az állampárti személyi kapcsolat-rendszer.
Az állampárt (a politikai hatalom letéteményese) meghatározta a fontosabb pénz-és hitelakciók, s a gazdálkodási feltételek ‘vonzási centrumait’, valamint érdek-és cél-irányultságát; - az állam (a végrehajtó hatalom birtokosa) által a politikai megbízhatóság foka, mint legfőbb kritérium szerint kiválasztott és hierarchikus szervezetekbe tagolt tisztviselők pedig végrehajtották, pontosabban  az egyszerű állampolgárok millióival végrehajtatták a központilag hozott aktuális döntéseket. Aki kellően megbízhatónak bizonyult, az kapott zsíros állást, jó fizetést, ingyen lakást, telket, autót, különböző kedvezményeket és egyéb állami juttatásokat. (A Magyar Államvasutaknál például még 1986-ban is térítésmentesen osztották szét - kizárólag a magasabb beosztást betöltők között! - a túl magasra srófolt árak miatt eladhatatlannak bizonyult Forma-1-es belépőjegyeket. A VASÉRT-nél még 1988-ban is ‘egy országos lista’ alapján osztotta szét a marketing vezérigazgató-helyettes a céghez importból beérkezett, kedvezményesen megvásárolható ITT-Nokia színes televízió-vevőkészülékeket, megbízható elvtársak között. Vagy egy harmadik példa: az 1970-es években (1968-tól) a legfőbb párt és állami vezetők (úgy néhány tucatnyian) ingyen kaptak otthoni használatra színes televízió-vevő-készüléket, ‘vételmegfigyelés’ céljából. Személyes kilétük szolgálati titok tárgyát képezte. Más kérdés - és ez a sors fintora! -, hogy az első tényleges színes tévé-tulajdonos Magyarországon mégis egy soproni elektroműszerész-kisiparos volt.)

Később a politikai megbízhatóság követelmény-rendszere egyre inkább fellazult;  1980-tól kezdve a vezetők kiválasztásában merőben új szempontként már az is felmerült, hogy a szakmai vagy politikai vezető-jelölt lehetőség szerint ne legyen teljesen képzetlen, és/vagy tehetségtelen...

A termelő-eszközök döntő többsége, a társadalmi tulajdon (állami gazdaságok, állami vállalatok, szolgáltató intézmények), a nagy elosztási rendszerek (állami költségvetés, deviza-gazdálkodás, bankok és bankhitelek, társadalom-biztosítás, biztosítás, stb.) azonban egészen 1988-ig az állam, mint egyszemélyi tulajdonos vagyonát képezték, az állam kizárólagos felügyelete és irányítása alatt működtek. A szocialista kliensek "aki kapja, marja" kisded játékai így szükségszerűen csak a fogyasztási cikkek, a személyes fogyasztásra alkalmas javak fölötti önfeledt torzsalkodásra korlátozódtak.

2.
A rendszer-változás teremtette új helyzet

2.1.
Az átmenet (1985-1988.)
Az 1980-as évek második felétől felgyorsult a gazdasági-pénzügyi-jogi erjedési folyamat, aminek - mint utóbb kiderült - az állami tulajdon lebontása, eladása és magánosítása volt az elsőrendű célja.
Az állami tulajdont kezelő, működtető gazdasági vezetők, kizárólag magáncélból, elkezdték kihasználni a jogi szabályozás korlátait, ellentmondásait és hézagait; - elkezdték a rájuk bízott ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalatokat, bankokat, intézményeket úgy irányítani, mintha az üzlet, a vállalkozás teljes egészében az ő magántulajdonuk lett volna. Csodák csodája, a működő tőkék elkezdtek valóban működni, pénzt termelni, - de persze nem a tulajdonos állam javára...
Az állam-szocialista jogi-és pénzügyi (valamint adó-) szabályozás képtelen volt követni, kezelni és feldolgozni ennek a  pseudo-és prekapitalista felvirágzásnak a közvetlen anyagi következményeit. A főként mindenféle gazdálkodási és pénz-ügyi trükkök (sőt, effektív csalások) révén keletkező "értéktöbblet" (mint vezetői prémium, nyereségrészesedés, reprezentáció, deviza-ellátmány, kül-és belföldi ki-küldetési költség, árfolyam-nyereség, lelízingelt autó, vagyonjegy, osztalék, üzlet-szerzési és egyéb jutalék, fiktív megbízási díj, kenőpénz, ajándék, stb.) majdnem teljes egészében az ügyeskedő, ‘vállalkozó típusú állami vezetők’ magánzsebeibe vándorolt. A különféle banki és egyéb pénzügyi tranzakciók (váltó-és kötvény-ügyletek, stb.) beborították, ellepték a teljes gazdasági-pénzügyi életet - az állami jövedelmek (pl.: nyereség - nyereségadó) egyre nagyobb hányada tűnt el, illetve vált fél-legálisan vagy teljesen hivatalosan, de közvetlenül magánjövedelemmé...

2.2.
A spontán privatizáció (1988-1991.)
Az átmenet végére zömében olyan - már csupán formálisan, jogilag szocialista tulajdonú - vállalat-birodalmak alakultak ki, amelyek szinte kizárólag az egy-személyi, kvázi-tulajdonos vezető vezényszavaitól függtek, tehát a teljhatalmú úr személyes kénye-kedvének kiszolgáltatva működtek. Ezek az új vezényszavak pedig már sem az állam, sem a társadalom, sem a dolgozó kollektíva érdekeit nem tükrözték, - ezzel szemben valójában a vagyon, a pénz, a piaci hatalom magánkézbe történő kimentését tűzték ki legfőbb célul.

Következett tehát a formális-jogi tulajdonos-változás, vagyis a termelő-eszközök, az ingatlanok, a hitel-pénzek végső kiárusítása.
Így 1988-ban megkezdődhetett az ún. ‘spontán privatizáció’, ami lényegében azt jelentette, hogy a rendszerváltozás előkészítésére lázas sietséggel megalkotott (hevenyészett) átmeneti jogszabályok laza és rugalmas talajáról elrugaszkodva a kedvezményezett helyzetben lévő poszt-szocialista vezető szinte teljesen önállóan, szabadon választhatott, hogy a neki megtetsző akármelyik vagyontárgyat - "zenés állami kísérettel" - mikor, milyen feltételekkel, mi módon és milyen áron teszi a saját magántulajdonává.
Ez egészen 1990-ig főként abból állt, hogy a még mindig igen jelentős pénz-eszközökkel rendelkező állami bankok (pl.: Demján Hitelbankja), kereskedelmi nagyvállalatok (pl.: SKÁLA-COOP, Délker, stb.), sajtó-intézmények (pl.: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) és politikai szervezetek (pl.: DEMISZ, MSZMP-MSZP, stb.) egyre másra alapították leány és szatellit-vállalkozásaikat (pl.: NEXT 2000, Ötlet és Únió Kft., Reform Rt., CO-NEXUS Rt., stb.).
Azok az állami nagyvállalatok (pl.: Szerszámipari Művek, Szerszám-és Gép-értékesítő Vállalat, VIDEOTON, ÉPGÉP, építőipari vállalatok, stb.), amelyek nemcsak készpénzzel, de kiterjedt üzleti kapcsolat-rendszerrel, piaci vevőkörrel, illetve hagyományosan jól jövedelmező tevékenységszerkezettel is rendelkeztek, - megkezdték a vállalat fokozatos, belülről kifelé haladó kiürítését, vagyis: "ön-privatizációját". Lassanként az anyavállalat valamennyi még használható értékét kimentették. Az állami tulajdonban megmaradt ‘Központ’ tovább cipelte magával az adósságokat, hiteltartozásokat, környezeti ártalmakat, elrontott és félbehagyott beruházásokat, a hátrányos jogkövetkezményeket és a kétes kimenetelű pereket, majd értékeit veszítve általában ún. kiürült holdinggá roskadt össze. A vagyon, a működő tőke, a piacképes tevékenység pedig tovább élt a halódó vagyonkezelő központ köré alapított szatellit-társaságokban, amelyek részben vagy egészében már eleve, vagy előbb-utóbb magántulajdonba kerültek. A kiürült holding minden terhével együtt állami tulajdon maradt, és az évek során többnyire a felszámolás, vagy a végelszámolás sorsára jutott, miáltal a maradék eszközök is - potom áron - magántulajdonná váltak...

2.3.
Az intézményes privatizáció (1991-1996.)
Tekintve, hogy a poszt-kommunista, MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia kezéből a központi törvényhozó és a végrehajtó hatalom monopóliuma is legalábbis 4 évre  kicsúszott; szükségessé vált a spontán-privatizációs szabad-rablás intézményes keretek közé terelése, magyarul: konszolidálása.
Különös hangsúlyt adott a kérdésnek az a kormány-koncepció rangjára emelkedő (egyébként sajnos hibás) pénzügyi teória, miszerint az ország külső adósságát a privatizáció konvertibilis bevételeiből kell visszafizetni. Félő volt ugyanis, hogy az állami vagyont a nómenklatúra esetleg teljes egészében kisajátítja. Ezért aztán - nyilván még éppen idejében - közbeléptek Magyarország külföldi hitelezői!
(Némi magyarázat: Az 1990-ben ‘még csupán’ 20,5 milliárd USD külső állam-adósság elvileg egyszerre, egy összegben "könnyedén" kifizethető lett volna a privatizálható állami vagyon akkor mintegy 60 milliárd USD-re becsült piaci értékéből. Tréfásan mondhattuk is, hogy az állami portfolió lényegében teljes egészében a külföldi hitelezők tulajdona, - és  "még marad" is cca. 40 milliárd USD-nk! Persze - nem így lett. Ma, 1996-ban a még privatizálható állami vagyon kb. 6 milliárd USD, - a külső államadósság bruttó 35 milliárd USD.
Mindez azonban akkor még - előre - sajnos nem volt látható... Vagy mégis?!)
Mivel az átalakulási és a társasági törvény nem volt elégséges a magánosítás törvényessége látszatának megőrzéséhez, ráadásul potenciális vevőként, "vagyon-igénylőként" belépett a külföld is - külön nevesített privatizációs törvényeket, jog-szabályokat kellett alkotni és bevezetni; s szükségessé vált az állami privatizációt irányító és bonyolító hivatal, az Állami Vagyonügynökség felállítása is.
Nagyon kellett már egy külön, csak az állami vagyon magánosításával foglalkozó intézmény, amely tevékenysége formálisan, jogilag is elválik az állam, a kormány operatív működésétől; amelynek túlkapásaitól, esetleges tévedéseitől, műhibáitól az állam akár el is határolhatja magát; de amelynek a döntéseit, ha csak közvetve ugyan, de mégis az állam irányítja, vagy legalábbis felügyeli.

A kampányszerű privatizáció Antall-érába eső éveiben (1990-1993.):
 megszűnt a spontán privatizáció (1990.);
 közvetlenül értékesítésre került (kétharmad részében külföldi vevők részére) a privatizálható állami működő tőke 35-40 %-a (1993-ig);
 csődbe s tönkre ment, felszámolás vagy végelszámolás sorsára jutott, és ezáltal nevetségesen olcsón szintén eladásra került az állami portfolió további 15-20 %-a (1994-ig);
 végszóra ugyan, de mégis csak kialakultak a privatizáció intézményes és uni-formizált jogszabályi keretei (1994-ig);
 a kárpótlás, az MRP, valamint az E-hitel jogintézményeinek megteremtésén át megszületett a lakosság, az egyszerű polgárok és/vagy a dolgozók tulajdonhoz jutásának elvi lehetősége (1994-ig), ami azonban a portfolióhoz-jutás jelentős volument képviselő, tömeges gyakorlati megoldásává sohasem válhatott, mert:

Az intézményes privatizáció a Horn-korszak éveiben (1994-1996.):
 főként külföldi vevőknek értékesítette a legfontosabb közüzemi szolgáltatások teljes szektorát (elsősorban az energiaszektort); - összességében magánosította tehát az állami portfolió további 20-30 %-át (1996-ig);
 az új privatizációs törvénnyel gyakorlatilag kizárólagossá tette a készpénzes vásárlást (1995.);
 lényegében ellehetetlenítette a kárpótlást, az MRP-t és az E-hitel  privatizációs célú alkalmazását; így a széles néprétegeket teljesen s véglegesen kirekesztette az állami vagyon magánosításából, miáltal:
 a portfolióhoz-jutást a külföldiek, a multinacionális társaságok s a velük össze-fonódott belföldi bank-, média-és politikai arisztokrácia - a nómenklatúra és a párt-, illetve ‘fél-állami’ lobbyk privilégiumává tette.

3.
A magyar működő tőke torz tulajdonosi szerkezete
Induljunk ki abból - mert ez a történeti valóság -, hogy Magyarországon 1985-ben, a szocializmusból a kapitalizmusba való vidám átmenet kezdetén még a termelőeszközök össztársadalmi tulajdona volt uralkodó. Létezett egy szűk réteg, a pártállami, gazdasági-politikai vezető elit, valamint "a vezetettek" 10 milliós tömege, - ámde a termelőeszközök magántulajdonával jelentős méretekben nem rendelkezhetett senki. Feltételezhető, hogy az elit (maximum néhány százezer fő) tagjainak személyi fogyasztása 10-20-szorosan is meghaladhatta egy átlagpolgár fogyasztását; - továbbá jól elképzelhető még az is, hogy egyesek (néhány tízezer fő) tulajdonában 20-50 millió forintnyi értékű ingó és ingatlan vagyon, esetleg forint-betét, valuta-tartalék, netán nemesfém vagy ékszer-készlet halmozódott fel. A felhalmozódott magánvagyon ugyanis a későbbiek során a portfolióra-váltás ígéretével kecsegtethetett; közvetlenül, vagy akár a szükséges konverziók után a privatizációs tranzakciókban a vételár anyagi alapját képezhette.

Leszögezhetjük azonban, hogy Magyarországon az átmenet kezdetén még csak elenyésző számban, mértékben voltak jelen:
 külföldi tőkések, bankárok, magánbefektetők, multinacionális társaságok;
 belföldi tőkések, portfolióra éhes bankok, potenciális magánbefektetők;
 befektethető  jelentősebb társasági-, banki-, illetve magántőkék;
 belföldi befektető-társaságok, pénzügyi lobby-k, -
egyszóval nem létezett az országban olyan számottevő összegű, szabadon be-fektethető, koncentrált készpénztőke, amely - mint potenciális vételár-tömeg - a privatizálandó, 60 milliárd USD értéket képviselő állami portfolióval szembe-állítható lett volna.

Ez az alaphelyzet - furcsa módon - jelentősebb mértékben egészen a rendszer-változásig (1989.) nem módosult. A kapitalizmus küszöbén Magyarországon alig-alig jelentkeztek még a külföldi befektetők, - a privatizációs portfolió-vásárláshoz szükséges készpénz-tőkével, vagy mobilizálható likvid vagyonnal pedig a belföldi magánszemélyek jelentős számban nem rendelkeztek.
A ‘privatizációra hívó gongütésig’ még nem látszott, miből lesz a cserebogár...
Hogyan magyarázható akkor mégis, hogy alig 1-2 év elteltével néhány tucat "magyar befektető" máris sok-milliárdos vállalat-birodalmak (pl.: Várszegi-FOTEX, Máté-KORDAX, Széles-VIDEOTON, Fenyő-VICO, Nagy-CAOLA, László-CO-NEXUS, Rényi-NOVOTRADE, Palotás-PHARMA-FONTÁNA és  Hujber--INTERTRAVERZ, stb.) tulajdonosa?

Kísérletet teszek nagyvonalú, megközelítő becslésre; - hogy legalább globálisan meghatározzuk a magyarországi működő tőke tulajdonosi összetételét, ezen belül a magyar tulajdonú működő tőke nagyságrendi szerkezetét.

 Amennyiben feltételezzük, hogy mintegy 200 főre tehető azok száma, akik 1-10 milliárd forint nagyságú működő tőke tulajdonosai - ők a magyar nagytőke képviselői -, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyar nagytőkések tulajdonában lévő működő tőke becsült összértéke kb. 1000 milliárd forint. (ti. 1996-ban)
 Érdekes sajátosság, hogy az a középtőkés réteg - akik tulajdonában egyenként maximum néhány száz-milliós működő tőke lenne elképzelhető - szórványos kivételektől eltekintve gyakorlatilag hiányzik, pedig normális fejlődésű tőke-koncentráció esetén e rétegnek kellene a legszámosabbnak lennie; - a tömeges középtőkétől lenne elvárható, hogy általában a piac meghatározó ereje legyen. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy Magyarországon a néhány száz-milliós középüzemek úgy, ahogy van hiányoznak - bár a számuk, sajnos, elenyészően kicsi -, hanem csupáncsak azt, hogy a középtőkés réteg hiányzik. A még létező (ugyanis legnagyobb részük, sajnos, a felszámolás sorsára jutott) középüzemek furcsamód’ állami tulajdonban rekedtek. A nyugati befektetőknek nyilván nem kellettek, a legnagyobb részük az elmúlt 6-8 év során tönkrement; - a túlélők pedig ahhoz túl nagy falatnak bizonyultak, hogy akár a menedzsment, akár más hazai befektető azonnal megvásárolhassa őket. A középkategóriájú üzemekben megtestesülő magyar (állami) tulajdonú működőtőke becsült összértéke szintén kb. 1000 milliárd forint. A középüzemeken vezetőként "ugrásra készen" még mindig rajta ülnek a nómenklatúra megbízható "szakemberei"; - arra várnak, hátha az állam egyszer csak ‘hirtelen felindulásában’ valami ügyes jogi trükkel nekik ajándékozza a vállalatukat. Az állam azonban nem találja a szalonképes megoldást. Mindeközben persze nagy fontoskodva folyik a vagyon folyamatos, vidám felélése.
 Kistőkéseknek tekinthetjük azokat, akiknek a tulajdonában maximum 10-20-50 milliós nagyságrendű működő tőkék találhatók. A kistőkék becsült összértéke nagyjából 250-300 milliárd forintra tehető.
 A fentiek alapján megállapítható, hogy a magyar működőtőke-tulajdon becsült összértéke mintegy 2300 milliárd forint, amelyből:
    - 1000 milliárd forint kb. 200 fő nagytőkés magántulajdona;
- 1000 milliárd forint kb. 1500-2000 állami tulajdonú közép-vállalkozásban   (részvénytársaságokban, kft.-kben) testesül meg; - míg
    - 300 milliárd forint néhány tízezer kistőkés magántulajdonában összpontosul.
 A Magyarországon működő ipari, banki, kereskedelmi és szolgáltató össztőke "fennmaradó", nem magyar tulajdonú hányadának becsült összértéke kb. 3000 milliárd forintra tehető, amelynek tulajdonjoga kb. fele részben privatizációs kivásárlásból, fele részben tőkebehozatalból, illetve tőkeemelésből származik. A külföldi tőke a magyar gazdaságban egészében nagytőkeként van jelen.
 Az elmondottakból a következő globális összefüggések szűrhetők le:
    - az összes működő tőke értékében a külföldi tulajdon aránya közel 57 %;
    - a középtőke - aránya közel 19 % (nagyon kevés) - "ég és föld között lebeg",
      a külföldnek nem kell, a magyarok nem tudják megvenni, felélése folyik;
    - a nagytőke részaránya  kb. 75 %, ami megdöbbentően magas, - ráadásul:
    - a nagytőke összértékében a tulajdoni arány 3:1 a külföldiek javára.

Talán mondanom sem kell: a leírt tulajdonosi arányok kialakulásában lényegében semmilyen tudatosság nem fedezhető fel - azok spontán torz összképet mutatnak. Különösen feltűnő a nagytőke rendkívül magas részaránya, ami arra utal, hogy Magyarországon semmifajta eredeti tőkefelhalmozási folyamat nem zajlott le, - a kapitalizmus kialakulása egyszer s mind maximális tőkekoncentrációval párosult.

4.
A magyar nagytőke létrejöttének speciális sajátosságai
Tekintettel arra, hogy a becsült 200 fő, átlagosan 5 milliárdos magyar nagytőkés személynek a privatizációs aranykor kezdetén nagyjából éppen úgy nem volt egy fitying befektetni való készpénz-tőkéje sem, mint a többi 10,5 millió fő egyszerű honpolgárnak; a szolid, egy az egyben vásárlás helyett ötletesebb módszerekhez kellett folyamodni.
Képtelenül sötét és gátlástalan liberalizmus, farkasétvágyú anyagiasság és/vagy (ti. a másik oldalról) a ma született - áldozati! - bárány jámborsága kellett ahhoz, hogy ez a mai abszurd-irracionális tulajdonlási képlet előállhasson!
Ordas ragadozók az egyik, - mindent eltűrő, szelíd juhnyáj a másik oldalon.

Egyszerűen hazugság ugyanis az az állítás, hogy akik tőkéssé akartak válni, azok vállalkoztak, tőkét szereztek, meggazdagodtak, - akik pedig úgymond nem voltak eléggé vállalkozó szelleműek, azok "hoppon maradtak"; vagyis hát: késő bánat - eb gondolat. Semmiféle pozitív természetes kiválasztódás nem működött, hanem ismét csak a jó-öreg, félévszázada megszokott kontraszelekció érvényesült!
Gondoljuk csak végig: a ‘80-as évek elejétől kezdődően már voltak ugyan néhány százan, akik idejekorán ráébredtek, hogy ez az egész reform-kommunizmus egy nagy smafu; nosza, ki is jelentkeztek minden hivatalos nyilvántartásból, eldobták munkakönyvüket, "elkezdtek vállalkozni", és soha többet nem fizettek semmilyen adót vagy járulékot senkinek. Ma is csupán mint természetes személyek léteznek, - mint adóalanyok, nem.
Ezek a vállalkozók persze 10-15 év alatt össze is vállalkoztak és adócsaltak 100-200 millió forintos vagyonokat, készpénz-tőkéket, - amit azóta vagy elkártyáztak, vagy sem.
Ezekből a legfeljebb 100-200 milliós vagyonú újsütetű dzsentri-vállalkozókból azonban soha nem lett nagytőkés - ők megmaradtak kistőkéseknek (lásd: az előző pontban).
A nagytőkések egészen másképpen jutottak a több milliárdos működő tőkéikhez; ti. nem folyamatos adócsaláson alapuló ‘eredeti tőkefelhalmozás’ útján, hanem - "adócsalás nélkül" - hirtelen.
Mert a rendszerváltó Magyarországon belföldi magánszemély - effektív tőkeerő hiányában - kizárólag csak jogi és számviteli (ügyvédi és könyvszakértői) trükkök révén válhatott milliárdossá. Akkor is csak a regnáló hatalom kegyeltjeként!
Fiktív és színlelt (semmis), antedatált adásvételi szerződések, aránytalan értékek cseréje, fiktív társaság-alapítások és hamis felértékelések, fiktív szellemi és egyéb apportok, eltúlzott részvényárfolyam-becslések vagy ingatlan-és szellemi apport-értékelések, fantom-társaság alapítások, vagyonkezelési-kivásárlási konstrukciók,  fiktív fúziós és/vagy szétválási tranzakciók, bennfentes részvény-kereskedelem, kampányszerű kárpótlásijegy-felvásárlások, könyvviteli mérlegek meghamisításai, milliárdos adócsalási trükkök, vagyon-kimentések tömkelege kellett ahhoz, hogy párszáz páratlan mohóságú gátlástalan ember - tisztelet a kivételnek - mindenfajta saját készpénz kockáztatása nélkül milliárdos tőkéssé válhasson!

Nézzük meg modellszerűen, mi is volt a holtbiztosan beváló receptje a milliárdos működőtőke-szerzésnek, - milyen alapvető tényezők együtt-és közreműködésére volt szükség a nagy összegű tranzakciók sikeres lebonyolításához!
 Az erőszakos lángelme, a nagy üzleti vállalkozó, a fáradhatatlan társaság-szervező, a mindenütt bennfentes, a külföldi kapcsolatok és/vagy a bankok kegyeltje, a korlátlan hitel-felvevő, mindenki elvtársa, a nagy ötlet-ember, - aki elhatározta, hogy nagytőkés lesz Magyarországon, hiszen eleve annak született.
 A kollaboráns jogalkotás és jogalkalmazás, amely tudatosan cinkos, hézagos, zavaros-ellentmondásos, "az úgyis bekövetkező dolgokat jó előre megengedő" szabályozással, - illetve a valóság eseményei után csak tessék-lássék kullogó, tesze-tosza jogalkalmazással (vagy éppen a nem alkalmazással) lehetővé tette a horribilis magánvagyonok szempillantás alatti szakértő összelopását, papíron makulátlanul tiszta ügymenettel; ügyvédi, cégbírói, könyvszakértői zenés dísz-kísérettel.
 "Beépített" vezetők, szakértők, ügyintézők (közvetett alkalmazása, vagy épp célirányos beültetése), "személyes ismeretségek" igénybevétele a döntéshozó pozíciókban - az állami vagyonkezelő szervezetekben és a kompetens állami hatóságoknál, a minisztériumokban, a Cégbíróságnál, a hitelnyújtó bankoknál, a hírközlő szerveknél (a médiumoknál), a társadalombiztosítási, illetve a helyi önkormányzatoknál, a politikai pártokban és más informális szervezetekben.                                                                                               Exkluzív konzorciumok, együttműködések, "kéz kezet mos" forrás-biztosítások,  szabálytalan ügyletek hivatalos nyélbeütése, kölcsönös szolgáltatások, elvtársi szívességek, kedvezményes üzleti szerződések eleve preferált személyekkel...
 Összefonódás kölcsönös "üzletszerzés", és/vagy egyéb "szolgálattétel" révén kül-és/vagy belföldi tanácsadó, illetve auditor (vagyonértékelő) cégekkel; - esetleg közvetve vagy közvetlenül az Állami Vagyonügynökséggel, vagy annak valamely érdekeltségével, alárendelt szervezeti egységével.
 Célzott (eleve korrupt) tenderek, exkluzív versenypályázatok szervezése és lebonyolítása, irányított értékelése; abból a célból, hogy a privatizáció tárgyát képező vagyontárgy épp a kívánt személy magántulajdonává váljék, a számára legkedvezőbb feltételekkel.
 Korrupt bankárok, akik fiktív, és/vagy nem értékarányos fedezet-igazolásra, és/vagy "20 % készpénz, jutalék visszacsurgatásával" nagy összegű hiteleket nyújtottak önkényesen kedvezményezett célszemélyek részére. Az irányított, exkluzív hitelnyújtás lényege, hogy kizárólag a preferált célszemély kaphassa meg az adott célra nyújtható hitelt, senki más. A banki korrupciós ügyletek, a nagyszabású és összetett hiteltranzakciók mögött a háttérben mindig - látszólag össze nem függő - ún. "magánjogi szerződések" húzódtak meg, amelyek a nem hivatalos, nem publikus lényeget  tartalmazták, ti. azt, hogy milyen előnyhöz, portfolióhoz vagy készpénzhez jut a hitelért cserébe a bankár. Az "általános" ún. bankkonszolidáció során sokszáz-milliárd  forintnyi olyan, az adós által soha vissza nem fizetett hitel került banki veszteségként leírásra - és végső soron az adófizetők pénzéből az állami költségvetés által kifizetve -, amelyről a hitelfelvevő adós és a hitelnyújtó bankár egyaránt jó előre tudták, hogy a hitel összege soha nem térül vissza, tehát lényegében nem hitelről, hanem korrupt ajándékról van szó.       
 A megvásárolt, meg-és lefizetett médiumok által folyamatosan és célzatosan közölt dezinformációk; - a hatóságok, a közvélemény, az állami tisztviselők félrevezetése, manipulálása érdekében. Szükség esetén bizonyos dolgokról a hallgatás megfizetése. Hamis image terjesztése preferált célszemélyekről.
 Mindig az adott konkrét célnak megfelelően - "váltott lovakat alkalmazva" - a maximálisan lojális ügyvédi és könyvszakértői asszisztencia gátlástalan  túlfizetése, és ezáltal korlátok nélküli  felhasználása.

5.
A leszűrhető általános tanulságok
Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy Magyarország a gazdasági-pénzügyi válság mellett rendkívül mély erkölcsi válságban is van. Korrupció persze mindegyik modern társadalomban, minden politikai-gazdasági rendszerben létezik, hiszen a bizonyos, még elviselhető (de hol a határ?!) mértékű politikai-hatalmi/gazdasági-tulajdonosi-vezetői összefonódás egyszerűen kiküszöbölhetetlen. A hatalom és a gazdaság elsősorban személyes kapcsolat-rendszereken keresztül működik, és - mint tudjuk - "minden szentnek maga felé hajlik a keze".
Bizonyos mértékű, a jogszabályokat kijátszani igyekvő "együttműködés", baráti és/vagy rokoni korrupció tehát még az egyébként egészséges társadalmakban is elkerülhetetlen. A mai magyar társadalom azonban végzetesen beteg.
A korrupció ma nem mellékesen, egyszerűen mint káros "melléktermék" létezik, hanem egyenesen a még úgy-ahogy egyáltalán működő gazdasági-pénzügyi és egyéb lényeges folyamatok alapvető működési elvévé, módjává vált.
A posztszocialista-monopolista állami működés, a költségvetési (adó) és az újra-elosztási koncentráció, illetve az e folyamatokkal részben ellentétesen, szemben mozgó kapitalizálódás egyaránt szerves, intézményes megvalósítási módszere a korrupció, amelynek a legfontosabb jellemzői a következők:
 a monopolista politikai-, állami-, média-, és bank-hatalom mind egy kézben, - az univerzális, közös elit kezében összpontosul;
 a mai egyetemes elit tagjai személyesen nagyjából ugyanazok, akik az előző 40 évben az MSZMP-MSZP-s politikai nómenklatúra tagjai, kedvezményezettjei vagy közvetlen kliensei voltak;
 tekintettel arra, hogy az állam-szocializmust 1990-ben felváltotta (?) az állam-kapitalizmus (vö.: rendszerváltozás!); - a nómenklatúra ketté vált: tőkésekre- nagytőkésekre és állami-vagy egyéb (bank-, média-, stb.) alkalmazottakra: a hatalmat, a pénzt, a vagyont viszont egyformán mohón akarják;
 a nómenklatúra-burzsoázia a kalákában kitervelt és végrehajtott privatizáció során szervesen összefonódott a külföldi nagytőkés-befektetőkkel, sőt, a multi-nacionális tanácsadó cégekkel is, hiszen azok mutatták meg számára a vagyon-szerzés, az anyagi üdvözülés útját;
 a nómenklatúra-burzsoázia kisebbik fele korábbi politikai hatalmát milliárdos vagyonokra váltotta, - a nagyobbik fele pedig állami-és egyéb alkalmazottként asszisztál(t) mindehhez;
 a lényeg, hogy az újkapitalista nemzetközi-magyar arisztokrácia egyetlen tagja sem járt rosszul:
    - a külföldi befektetők olcsón, leértékelve jutottak működő-tőkéhez;
    - a multinacionális tanácsadók óriási pénzeket kaszáltak, - a privatizált vagyon
      piaci értékéből átlagosan 4-5%-os megbízási díjhoz, sikerdíjhoz jutva;
    - a magyar nagytőkések mindegyike úgy juthatott milliárdos vagyonhoz, hogy
      egyetlen forint saját készpénz-befektetést sem kellett eszközölnie;
    - a mindezen tranzakcióikhoz az állami-és egyéb alkalmazotti sereg asszisztált:
      a vagyonértékelők (auditorok) leértékelték az állami vagyont, az ügyvédek is
      ravasz-trükkös szerződéseket írtak, a cégbírók a bejegyzéskor minden fikciót
      befogadtak, a bankárok korrupciós hiteleket nyújtottak, a privatizátorok meg 
      (ÁVÜ) mindent olcsón eladtak; s a sajtó lelkesen tájékoztatta a közvéleményt
      az elért nagyszerű eredményekről.
 így végül is a nómenklatúra-burzsoázia mindkét szárnya elégedett lehetet; - sokkal rosszabbul azok sem jártak, akik az első leosztásban nem lettek rögtön nagytőkésekké, hiszen például miniszterként, államtitkárként, bankvezérként, privatizátorként, tanácsadóként, ügyvédként, könyvszakértőként, kirendelt fel-számolóként-végelszámolóként, vezérigazgatóként, televíziós-sztárként - netán egyszerű pártemberként-képviselőként bőségesen jutottak-jutnak olyan legális és illegális jövedelmekhez, amelyből a másodlagos eredeti tőke-felhalmozás is könnyedén megoldható, megvalósítható.

Tekintve, hogy a nómenklatúra-burzsoázia nagytőkés-tőkés tagjai állandóan és folyamatosan korrumpálják az államapparátust, az államhivatalokat - újabb és újabb jogszabály-szegésekkel, jogtalan előnyök kicsikarásával, effektív nagy-szabású adó-és vámcsalási trükkökkel újabb és újabb többlet-jövedelmekhez jutnak -, azok minden szabálytalanságot elnéznek, hiszen a készségesen juttatott törvénytelen preferenciákért cserébe rész-vagyont, portfoliót és főleg készpénzt (csúszópénzt) kapnak...
A tőke koncentrációja és centralizációja tehát úgy valósul meg, hogy tőkések és államhivatalnokok kölcsönösen egymást támogatják; - sok esetben a kapcsolat olyannyira szoros, hogy tőkés és államhivatalnok valójában egy-és ugyanaz a személy: tulajdonképpen az arisztokrácia egyetlen tagjáról sem lehet biztosan tudni, hogy mikor melyik (gondoljunk csak pl. az Olajgate ügyre) ‘oldalon’ áll...

A leírtak alapján meg kell állapítanunk, hogy a korrupció gyakorlati centruma jelenleg maga a prekapitalista állam.
Igen súlyos jelenség - a korrupció "legfejlettebb" formája -, hogy a legerősebb prekapitalista érdekcsoportok, elit-csoportosulások, lobbyk tagjai és képviselői magán az államon belül fejtik ki "szervező és önszervező" tevékenységüket saját hatalmi és anyagi érdekeik hatékony érvényesítésére, a politikai, a törvényhozó és az állami végrehajtó tevékenység manipulálásával. Félő, hogy mára a politikai hatalom (a pártok) és a gazdaság, illetve a nagytőke és az állam képviselőinek, tisztviselőinek és vezetőinek érdek-kapcsolatai olyannyira összefonódtak, hogy az már jelentős mértékben veszélyezteti a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jogi és anyagi függetlenségét, jogi és erkölcsi tisztaságát.