Nemzeti öntudat és gazdasági növekedés összefüggései
         (koreferátum a Nemzeti Charta 1996. március 26-iki rendezvényére)

Sokaktól halljuk manapság a vélekedést, hogy: "Engem nem érdekel a politika, csupán hagyjanak békén, - hagyjanak normálisan, biztonságban élni, szabadon és jövedelmezően, önállóan vállalkozni, gazdálkodni!"
Csakhogy a kettő - politika és gazdaság - egymástól elválaszthatatlan.
Konszolidáltabb gazdasági-társadalmi viszonyok között érthető, és talán meg is engedhető a fenti apolitikus individualizmus; - azonban a mai zavaros, átmeneti környezetben, világban sajnos nem. Ma már azért is állandó és szívós küzdelmet kell folytatnunk, hogy gátlástalan embertársaink ne lopják el észrevétlenül fejünk fölül a házunk tetejét! Minden igyekezetünk ellenére - mégis ellopják...
A vicsorogva mosolygó egyéni küzdelmeink nagyjából mind kilátástalanok, - az államadósság agyonnyomja az egész nemzetet, a nemzetgazdaságot.
No de haladjunk csak sorjában!

1. A konzervatív értékek jelentősége
1945-ben a háború nélkülözéseitől, átélt borzalmaitól és veszteségeitől a végsőkig elgyötört, testileg-lelkileg lepusztult magyar népesség kezdte meg és fejezte be - alig néhány év leforgása alatt! - sikerrel a porig lerombolt ország újjáépítését.
Emellett hatalmas összegű háborús jóvátételt is meg kellett fizetnünk, - mégsem lett úrrá mindenkin a depresszió: az életerő hamar legyőzte az elmúlást!
A talpra álláshoz szükséges többlet-vitalitást a hagyományosan konzervatív értékekből, jelesül a különleges nemzeti erőtartalékokból (család, keresztény istenhit, népi összefogás, hazaszeretet, stb.) merítettük, - akkor még úgy látszik volt honnan... 

2. Liberalizmus kontra kommunizmus
Tisztán kell látnunk, hogy a nemzeti gazdasági és lelki depressziónk elsődleges, lényegi oka nem egyszerűen az adósságteher és a gazdasági restrikció, - hanem a liberalizmus eszmei térhódítása, illetve a gyakorlatban megnyilvánuló esztelen romboló tevékenysége. Ráadásul ez a rontás elemi erővel taglózza le a nemzetet, amikor a közösséginek csak álcázott társadalmi berendezkedést (a szocializmust) követte tragikus hirtelenséggel - a felkészülésre semennyi időt nem hagyva - a klasszikus (marxi) kapitalizmus liberális hidegzuhanya. A gulyás-kommunizmus langyos vizéből jószerivel még ki sem igen kászálódott egyszerű-naiv munkást, parasztot, értelmiségit valósággal jéggé dermesztette a minden átmenet nélkül reá szakadt, gátlástalanul mindenre kiterjedő szabadrablás.
Gyökeresen más dolog ugyanis a gyárból elcsenni egy-egy villáskulcsot, csavart, alkatrészt, vaslemezt, stb., vagy a termelőszövetkezeti közösből vételezni némi szénát, takarmányt a háztáji állatok számára, - mint egy szép napon arra ébredni, hogy élelmesék egy sanda papír alapján saját nevükre íratták az egész üzemet, a vállalatot, vagy éppen a termelőszövetkezetet, az állami gazdaságot.
Az 1970-es években viszonylag jól éltünk.
Akkor sem elsősorban azért, mert még nem léptünk bele az adósság-csapdába.
Az az állítás pedig különösen nem igaz, hogy éppen a kezdődő hitel-felvételekből származó többlet-pénzeszközöket költötte volna népünk jólétének a növelésére, biztosítására a "szocialista" állam!
Nem! Jólétünk forrását a valós termelékenység-növekedés szolgáltatta, ami pedig éppen hogy a konzervatív értékek egészséges működésének volt köszönhető.
A termelékenység-növekedésből eredő többlet-forrásokat persze - a felvett külső hitelekkel együtt - túlnyomórészt Bős-Nagymarosokra, Tengiz-Jamburgokra, Solti Kossuth-adóra, Taljándörögdi Űrtávközlő Földiállomásra, baráti szocialista és fejlődő országok, sőt, kommunista testvérpártok támogatására (vö.: Moszkvába ‘guruló-dollárok’), ostoba megalomániás nagyberuházásokra (Olefin-program) és más célokra (pl.: fegyverkezés, túlméretezett, egyre szaporodó, bővülő állam-hivatalok, nagyszabású irodaház-építések, stb.) fordították. Mégis jól éltünk, mert még bőven volt pazarolnivaló, - nem úgy, mint ma.
A liberalizmus viszont szétrombolta alapvető termelési és fogyasztási - egyszóval élet - viszonyainkat, de a leggonoszabb tette mégis a konzervatív értékek tudatos kiirtásával az emberi lelkierő, az egyéni megújulási és vállalkozási képesség el-pusztítása volt. A kommunizmus több millió magyart semmisített meg fizikailag, - például az abortuszok által. A liberalizmus - néhány ezer hatalommániás egoista érdekeinek védelmében - folyamatosan kénsavval mérgezi az embermilliók lelkét, cselekvésképtelenné bénítva a még élőket is. Még ma is sok az abortusz, - de a meg sem fogamzás még sokkal több...

3. Az elpusztított, tehát mielőbb helyreállítandó értékek
A nemzetgazdaság alapegysége a család.
A liberalizmus lerombolta a családfenntartói és a szülői tekintélyt, ezzel pedig a család gazdasági-érdek összetartó erejét is megbénította. Ha a szülőknek nincsen tekintélyük és ennek alapján konkrét ‘utasítási joguk’, - akkor a gyerekek tanulás és/vagy munka helyett jobb esetben diszkóba és a szoláriumba járnak (amíg van miből), rosszabb esetben techno-partikon majszolják az extasy-tablettákat...
De mitől legyen családfői, szülői tekintélye egy állástalan, hiteltelen, depressziós apának?!
Az ember boldogságra született élőlény. A legfontosabb motivációja a független családi boldogság megteremtése és folyamatos ápolása. A liberalizmus a családi boldogság helyett az egyéni gazdagodást helyezte a középpontba. Ha ügyes vagy, Te is lehetsz szelvényvagdosó bankár (egyébként - akkor sem lehetsz)...
Egyes szerencsétlen honfitársaink a családi boldogságot és biztonságot őrző-védő kft.-vel, három méter magas betonfallal körbevett "családi ház"-ban (bunkerben) képzelik el. A szegények! A boldogság a család harmonikus gazdasági érdek-és  másfajta együttműködésén alapuló általános biztonság-és megelégedettség-érzet, amelynek lényege a családtagok közötti kölcsönös szeretet és tisztelet.
A liberalizmus az egyéni szabadság maximális ‘kiterjesztésével’ törekszik első-sorban anyagi jólét elérésére. A konzervatív gondolkodásmód szerint az ember csak a családban és a család által lehet boldog, illetve sikeres.
És itt érhető tetten az alapvető hazugság! Ugyanis nem az egyén érvényesülése, s az üzleti ‘sikerei’ teremtik meg a boldog családot, hanem éppen megfordítva: a boldog, harmonikus családi életvitel az elsődleges feltétele az egyén, a család-fenntartó, a szülők és a családtagok boldogulásának, sikereinek.
A harmonikusan együttműködő, boldog családok pedig a konszolidált társadalmi tevékenység, a sikeres nemzetgazdaság alapfeltételei, alapegységei.
Éppen ez a mai magyar nemzetgazdaság-probléma gyökere, lényegi önellent-mondása! Nem lehetséges ugyanis sikeressé, önfenntartóvá tenni a mértéktelenül eladósodott nemzetgazdaságot néhány milliárd USD külföldi készpénz-injekció által, néhány tucat kül-és belföldi sztár-tőkés kétes értékű irányításával, - ami közben gyakorlatilag nincs stabil magyar vállalkozó és befektető réteg, nincs erős középosztály, nincs polgárság, a családok pedig anyagilag és erkölcsileg egyaránt romokban hevernek.
Bízvást állíthatjuk, hogy a mai Magyarországon a szó klasszikus értelmében véve boldog, kiegyensúlyozott család sajnos már egyáltalán nincs is!
A család hagyományos gazdasági alapegység-funkciójának és erkölcsi nevelő, összetartó szerepének visszaállítása a gazdasági növekedés beindításának, és a nemzetgazdaság konszolidálásának legfontosabb, nélkülözhetetlen feltétele.
Szintén igen fontos feltétel a - gazdasági, politikai, stb. - vezetői tekintély helyre-állítása. Ameddig a sikeres üzleti vállalkozó, a tőkés-tulajdonos, a menedzser leg-főbb erényeként a gátlástalan csalóhajlamot, a mindenkin és mindenen átgázolás képességét ‘kell tisztelnünk’, amíg a sikeres politikus legfontosabb tulajdonsága a taktikázó paktumozgatás; - ameddig „éppen csak” becsületes, okos és szorgalmas munkával lehetetlen érvényesülni, addig Magyarországon nem lesz kibontakozás. A családfenntartói és szülői tekintély, az összetartás és boldogság, a munkával szerzett vezetői és vállalkozói presztízs rehabilitációja nélkül nem alakulhat ki a nemzeti összetartozás érzése, sőt, a nemzeti öntudat sem, ami pedig az ország gazdasági és kultúrális felemelkedésének alfája és omegája.

Nem véletlen, hogy hazánkat a második világháború után igen gyorsan sikerült újjáépítenünk.
Nem véletlen, hogy az 1970-es években még viszonylagos jólétben, békében és kiegyensúlyozottan élhettünk.
Az sem véletlen, hogy a vesztes Németország és Japán a világháború után olyan gyorsan talpra állt; ma már ők rendelkeznek Európa és a világ legfejlettebb ipari-termelési rendszereivel.
Bizony nem véletlen a népi Kína rendkívüli ütemű gazdasági növekedése sem!
Ezek az országok olyan hihetetlen tartalék-energiákat képesek könnyedén, úgy-szólván problémamentesen mozgósítani, mint például tette, és teszi azt Német-ország: az NDK-terület azonos gazdasági-fejlettségi szintre emelése érdekében... Eme tartalék-erőforrások főként az élő, a lélegző nemzeti öntudatból fakadnak, amelynek évszázadok óta háborítatlan gyökerei a családi vállalkozásokból, a faluközösségekből, a dinasztikus farmergazdaságokból, a termelés ősi közösségi rituáléjából, munkamegosztásából szívják az éltető energiát.
A szocializmus a nemzettudat gyökereihez nem mert nyúlni. A faluközösségek (a termelőszövetkezet, a háztáji, stb.) - ha torz módon is, de - működtek; a gyár, a szocialista nagyüzem ipari-termelési kultúrákat fogott össze, a család összetartó erejét, az érdekközösségeket és a tekintély óvó-védelmező szerepét közvetlenül nem fenyegette semmi és senki. Sőt - az állami paternalizmus új erőforrást hozott. A liberális vadkapitalizmus viszont mindenestül felborította a hagyományos falusi mezőgazdasági munkamegosztást; ellehetetlenítette, aztán szétzüllesztette a gyári munkás-kollektívákat, illetve a családi egymásrautaltságot, a tekintélyelvű érdek-azonosságot, az érzelmi összetartozást, és illuzórikussá tette a bármilyen közös boldogságra való törekvést is.

Tízmillió atomizált, közösségeit és kapcsolatait veszített, nincstelen-vagyontalan, kedvetlen magyar ember áll szorongva-szárnyaszegetten a nemzeti kapitalizmus kapujában, - nélkülözve mindenfajta nemzeti öntudatot.
Vissza kellene adni az embereknek a reményeiket, - de hogyan?!

4. A két legnagyobb tévedés vagy hazugság: cserearány-romlás és az adósság visszafizethetetlensége
A külső államadósságunk 1990-ben mintegy bruttó 20,5 milliárd USD-t tett ki.
Majd 1996-ra - az anyaföldünk kivételével - gyakorlatilag minden privatizálható állami vagyonunk idegen, illetve kisebb részben magyar magántulajdonba került.
A külső államadósság ma (1996-ban) meghaladja a 35 milliárd USD-t, - vagyis feltartóztathatatlanul tovább növekszik.
Az 1970-es évek végén megkezdett nagyarányú hitelfelvételt állítólag az export-termékeink külkereskedelmi cserearány-romlása indította el, ami pedig a fizetési mérlegünk felborulásával járt.
1982. óta már a puszta kamatok fizetésére vesszük fel az egyre újabb hiteleket.

A külön a számunkra kitalált közgazdasági tanmese úgy szól, hogy termékeink export-célországaiban általában gyorsabban nő a termelékenység, mint nálunk, ebből következik, hogy az export-termékeink cserearányai - nagyjából 1975. óta - folyamatosan romlanak. A siralmas helyzetet elég jól tükrözik az egyes nemzeti valuták paritás-arányainak változásai is, hiszen azok hosszabb távon szintén a termelékenység-arányaihoz igazodnak.
Az elmúlt 20 év során például az amerikai dollár (USD) paritása legalább az 5-6-szorosára növekedett a magyar forinthoz (HUF) képest. A német márka (DM) forinthoz viszonyított paritás-változása legalább 7-szeres!
Igen ám, de ha a helyzetünk ennyire reménytelen, akkor ugyan miért veszünk fel folyton újabb hiteleket a külkereskedelmi cserearány-romlás miatti fizetésimérleg-hiány kompenzálására?! Hiszen csak egyhelyben topogunk!
Növekedés nincs, a gazdaság valódi modernizációs hitelekhez nem jut; ugyan-akkor relatíve egyre nagyobb értékű export szükséges változatlan volumenű behozatal ellentételezésére, illetve kifizetésére.

Ha 20 éve mondjuk 300 mázsa jonatán almát kellett exportálnunk Németországba 1 db Volkswagen személygépkocsi importjáért, akkor ma legalább 1200 mázsát kell adnunk érte. (Persze az új autó sokkal jobb a 20 év előttinél, - a mi almánk viszont sajnos a legjobb esetben ugyanolyan.)
Közben egyre nő az adósságunk.
Mikor indulunk el végre felfelé a lejtőn? Majd akkor, ha a forint - hosszú éveken át tartósan - elkezd jelentősen javulni a dollárhoz, a márkához, stb. viszonyítva... Az adósságunk ugyanis főleg a paritás-javulás eredményeként keletkező fizetési-mérlegtöbbletből lenne csökkenthető. Ennek alapfeltétele persze, hogy a magyar-országi infláció mértéke nagyságrendileg mérséklődjék, - méghozzá tartósan a termékeink export-célországainak inflációs szintje alá.
Vajon mikor következhet be mindez? Nyilvánvalóan soha.
Nem szólva arról, hogy a termelésünk volumenének - sajnos - kemény fizikai és egyéb korlátai is vannak!
Teljes képtelenség lenne - ad abszurdum - például a mezőgazdaságunktól elvárni, hogy fajlagos termelési hozamai legalább olyan mértékben növekedjenek, mint ahogy az exportunk cserearányai romlanak. Ekkor lehetne ugyanis ‘egyensúly’!
És akkor előbb még mindig vissza kellene fizetnünk minimum 35 milliárd USD adósságot, kamatos kamataival együtt. Nyilvánvaló lehetetlenség!
A tévedés vagy hazugság lényege tehát az, hogy a valamikori (bármikori) vissza-fizetés eleve nem lehetséges. A mégis felvállalása egyenlő egy értelmetlen látszat kifelé, illetve kényszer befelé történő görcsös erőltetésével, amelynek ‘a végső eredményességében’ komolyan senki, tulajdonképp maga a Kormány sem hihet... Nem beszélve arról, hogy egyfelől adósságunkból 20,5 milliárd USD eleve nem tekinthető legitimnek, hiszen azt még a kommunista diktatúra kormányai "hozták össze", - másfelől a valamikori hitelek eredeti (tőke-) összegét már az évek során kamatostul többszörösen is visszafizettük.

A külső államadósság mai (1996) összege - elosztva Magyarország lakosságával - úgy nagyjából 3500 USD személyenkénti tartozásnak felel meg, ami hozzá-vetőlegesen 500 ezer forint hitel-tartozást jelent lakosonként. Ez az összeg egy átlagos magyar család (2 kereső szülő, 2 nem kereső gyermek, 2 nyugdíjas nagy-szülő) esetében összesen 3 millió forintot tesz ki.
A lakosságunkra tehát kollektív adósságteher nehezedik, ami - a még mindig egyre romló életkörülmények (növekvő árak és adók, csökkenő reálbér, össze-omló társadalombiztosítás, magas munkanélküliség, létbizonytalanság) mellett - családonként 3 millió forint hitel visszafizetési kötelezettségével egyenlő.
Gondoljuk csak meg:
 A két kereső külön-külön, mint önálló személy fizet éves személyijövedelem-adót. Ha a keresetük alacsony, vagy csak átlagos, - a helyzetük távlatilag eleve reménytelen. Ha a keresetük magas, úgy a progresszió folytán beleesnek a 48 %-os adósávba, vagyis gyakorlatilag kétszer annyi bruttó jövedelmet kell meg-keresniük, mint amennyit ténylegesen (nettó) elkölthetnek.
 A megmaradó nettó keresetükből kell fenntartaniuk a lakásukat, kifizetniük a meredeken növekvő közüzemi díjakat, gondoskodniuk 6 ember élelmezéséről, ruházkodásáról, egészségügyi költségeiről, a gyerekeik taníttatásáról, valamint egyéb szükségleteiről.
 De a nettó keresetükből kell megoldaniuk a normális életvitelhez szükséges be-ruházások (lakásfenntartás-és bővítés, bútorozás, háztartási gépek, autó, stb.) finanszírozását; ha szükséges, rövid vagy hosszú lejáratú hitelek törlesztését is.
 Ha a keresők valamelyikének - nem ritka eset! - munkahelye megszűnik, nem jut új álláshoz, - önálló vállalkozásba kell fognia, ami igen jelentős alapítási-üzletszervezési kiadásokkal jár, amelyhez nem számíthat hitelre senkitől sem.
 Mindezen növekvő kiadások folyamatos és maradéktalan rendezése mellett a család keresőinek még arra is kell gondolniuk (sőt, kényszer alatt indirekt módon tartalékolniuk, - ez a monetáris restrikció!), hogy a kollektív (össz-társadalmi) adósságból a családjukra eső hányad 3 millió forint (21 ezer USD), ami bruttó keresetként közel 6 millió forintot jelent, és ami a meg nem szűnő (kamatos) törlesztés ellenére érthetetlenül, állandóan nő!

Minden normálisan működő családban közmegegyezés tárgyát képezik a közös érdeket szolgáló nagyösszegű, rendkívüli  kiadások. Teljességgel elképzelhetetlen például, hogy az apa vagy az anya titokban többmilliós hitelt vegyen fel mondjuk egy új autó megvásárlására, majd a hitel és a kamatok nagy összegű törlesztését önkényesen ráterhelje a család  néhány tízezer forintos havi költségvetésére!
Amennyiben ez mégis elképzelhető, úgy viszont nem normális. A nagy összegű kiadásokat a családban előzetesen egyeztetni szokás, hiszen a hitel és a kamatok törlesztése a továbbiakban az összes családtagot közös tartozásként terheli, - így a közös cél megvalósítása érdekében minden családtag lemond valamiről.
Ha nem történt előzetes egyeztetés, utólag bármely családtag joggal mondhatja, hogy a hitel egyetemes törlesztési kötelezettsége őrá nem vonatkozik.
Így van ez - illetve így kellett volna lennie ennek! - az államadósság, a mindig új-onnan felvett nagy összegű külföldi hitelek kérdésében is.
A bekövetkezett mértékű eladósodást előidéző hitel-felvételek akkor lehetnének legitimek, ha azokat széleskörű társadalmi közmegegyezés előzte volna meg; - ha az eladósodásról népszavazás, de legalábbis parlamenti szavazás döntött volna, a folyamat minden egyes meghatározó jelentőségű időpontjában.

A másik - a nagyobbik - hazugság a következő.
A hivatalos gazdasági-politikai álláspontnak megfelelően évek óta ‘apokaliptikus  látomásként’ azzal ijesztgetnek kételkedő mindannyiunkat, hogy az adósság el-engedése vagy átütemezés kérése (az IMF-től, a Világbanktól) - ami ugye egyben a fizetésképtelenség nemzetközi-nyilvános beismerését jelentené! - azonnal hitel-képtelenné tenné a nemzetgazdaságunkat, ami nyomban a magyar gazdasági élet teljes megbénulását okozná.
És ebben van a csúsztatás! Hisz’ valójában már 15 éve fizetésképtelenek és hitel-képtelenek vagyunk; - ugyanis mindenekelőtt az esedékes kamatok törlesztésére vesszük fel a mindig újabb hiteleket, mivel nemzetgazdaságunk a hitelállomány éves kamatait sem képes már önerőből kitermelni!
Ennek a ténynek megcáfolhatatlanul ékes, gyakorlati bizonyítéka a bruttó külső adósság-állomány folyamatos, állandó - ráadásul gyorsuló - növekedése.
A nemzetgazdaságot jelenleg irányító Horn-kormány 25 milliárd dollár adósságot vett át az elődjétől, és azt két év alatt 10 milliárd dollár újabb tartozással növelte meg. A trend alapján könnyen megbecsülhetjük, hogy 1998-ban a külső állam-adósság elérheti akár az 50 milliárd dollárt is, - csak legyen elég hitelező...
A legnagyobb baj azonban, hogy valódi növekedési folyamatok nem indultak el, a gazdaság folyamatosan pang, - és közben fogalmunk sincs arról, hogy az újabb hitelek valójában milyen kondíciókkal és milyen szükségleteket finanszíroznak, konkrétan mire lettek/lesznek elköltve, tehát hová lesz a pénz?!
Végképp nem tudhatjuk, hogy az újabb hitelek valamikori visszafizetéséről kik és hogyan, miből fognak gondoskodni...

Csak meg kell figyelnünk: arra vonatkozóan még egyik kormányunk sem tett soha konkrét ígéretet, hogy a külső államadósságot mikor, milyen ütemezésben kezdi el csökkenteni. Ugyanis az adósság növekedése sem valami terv szerint, hanem spontán következett be. Vagyis: az állam ‘gazdálkodását’ esetlegesség jellemzi... Az önálló vállalkozásaink a nemzetközi előírások szerint, 5-10 évre előretekintő, bonyolult üzleti terveket készítenek, amelyeket kötelező tételesen megalapozott, ún. cash-flow tervvel is alátámasztani. Különösen szigorú előírások szabályozzák a banki hitelkérelmek pénzügyi-megtérülési, illetve hiteltörlesztési, kamatfizetési számításainak összeállítását. Az objektív  mutató-rendszert kötelező betartani.
De vajon hogyan működik ez állami szinten?
A nemzetgazdaság egésze esetleg nem rendelkezik semmilyen üzleti tervvel?!
Nincs több évre előretekintő cash-flow tervünk? Az állami költségvetésnek nincs ilyen összevont fejezete? Vagy a külső adósságnak nincs köze a költségvetéshez?
Az előző (szocialista) rendszerben legalább készültek úgy-ahogy konzisztens ún. ötéves népgazdasági tervek, amelyeknek csak egy részfejezetét képezte az állami költségvetés. Ma tökéletes homály fed mindent...
Lehetséges, hogy a külső államadósság ‘kezelése’ csak amolyan ad-hoc operatív nemzeti banki résztevékenység? Hol és kik készítik a nemzetgazdaság közép-és hosszú távú cash-flow terveit? Csak nem a Nemzeti Bankban? Miért ott? Hiszen akkor a Nemzeti Bank hatásköre sokkal nagyobb, mint az ügyeletes kormányé, - sőt, nagyobb mint bárkié az országban!
Ma minden ott dől el, ahol az adóssággal kapcsolatos tervezés és operatív végre-hajtás, a konkrét rövid és hosszabb távú tranzakciók zajlanak. Lehetséges, hogy mégis csak szükségünk lenne stratégiai-gazdasági miniszterre, gazdasági csúcs-miniszterre, aki hosszú távon tervezné a nemzetgazdaság jövőjét, és "kezelné" a külső államadósságot, netán stratégiai célokat tűzne ki?!
Miért nem lehet ezt a legfontosabb rendszert, - a szervezetet, a tevékenységet, a netán mégis létező (MNB-s ?) cash-flow terveket részleteiben is megismernünk? Miért nem tartott vajon az adósság alakulásának aktuális kérdéseiről az Ország-gyűlés még soha legalább egy nyilvános parlamenti vitanapot?!

A múlt hét csütörtökén (1996. március 21-én) az esti félnyolcas televízió-híradó előzetesében szenzációs bejelentés hangzott el: a Magyar Nemzeti Bank az idén, eddig soha nem látott alacsony szintre, nettó 9 milliárd USD-re csökkenti a külső államadósságot. Azt hittem, rosszul hallok! Vártam a folytatást, a részletes hírt, de hiába. Részletes hír nem következett. Másnap vettem három különböző alapállású napilapot. Az adósság visszafizetésének szenzációjáról egyikben sem volt semmi. Mellesleg: a jelzett mértékű csökkentés csak az összes privatizációs bevétel, illetve az egész deviza-tartalék erre a célra történő kvázi-feláldozásával lenne lehetséges. Ami viszont nem lehetséges. Vagy mégis?! Ki lát ebbe bele?

Amíg a külső államadósságunk folyamatosan nő (illetve jelentősen nem csökken),  amíg az éves kamat-terheink elérik vagy meghaladják a 2 milliárd USD-t, addig minden rákövetkező évünk egyre csak nehezebb lesz. Mindaddig, amíg a fizetés-képtelenségünket egyszer csak végre hivatalosan is ki nem mondjuk...
Vajon mi értelme volt, s mi értelme az agónia, az egyhelyben-járás erőltetésének, sok-sok évvel történő állandó meghosszabbításának? A titkolózásnak? A külföldi hitelezőink régóta sokszorosan jobban ismerik a magyar nemzetgazdaság valós pénzügyi helyzetét, mint mi magyarok, mint a magyar nép! Ki előtt titok még a titok? Miért nem lehet egyszerre véget vetni a restrikciónak, a pangásnak, minden szenvedésnek és nyomornak, a tömeges leépülésnek?
Nézzünk szembe végre a tényekkel nemzeti méretekben, és állítsuk kész tények elé a nemzetközi hitelezőinket is! Mondjuk fel az adósság-szolgálatot, ők pedig írják le veszteségként, -  legalább is az adósságunk nem legitim hányadát... 
Az elviselhetetlen mértékű hitel-és kamattörlesztés nélkül - attól mintegy meg-könnyebbülve - a magyar nemzetgazdaság képes lehetne az önfinanszírozásra, mert a működése önmagában, összességében rentábilis.
Ezt már hivatalosan-mérhetően bebizonyította az 1980-as évek első felében is.
Ma már sajnos a bizonyítás problematikus, mert sem ötéves tervek, sem hiteles-összevont nemzetgazdasági pénzügyi-statisztikai beszámolórendszer nem létezik; - így ezen a téren átfogó tájékoztatás sem lehetséges. Felmérhetetlen tehát, hogy miért, mitől és mihez képest csúszunk egyre lejjebb...

5. Adósság; - egyéni és nemzeti öntudat
A magyar nemzet - 1968 és 1982 között, a kommunizmus ‘liberalizálása’ révén - észrevétlenül került a kamatrabszolgaság csapdájába. 1982. óta a multinacionális gyarmatosítás helyi infrastruktúrájának gyorsuló ütemű kiépítése folyik. Addig kell bebetonozni az új, nemzetközi rendszer alapjait, amíg a bennszülött nemzet még a műhold-programok kábulatában él.
A nemzetközileg uniformizált szisztéma lényege, hogy minden értéket csakis a pénztőkéből, a tőkéstől eredeztet - az alkalmazottak, a bérmunkások értékalkotó képessége nem egyéb, mint az adósság-szolgálat teljesítésére irányuló jog...
Mindenki a tőkéstől, a tulajdonostól, a bankárjától kapott kölcsönökből él, - így mindenki csak hitelt törleszt élete végéig. Ez a legtökéletesebb, egyszer s mind a legelszakíthatatlanabb függés, ami csak létezhet.
Az alkalmazottnak, a bérmunkásnak egyetlen kritikus észrevétele, zokszava sem lehet gazdája működésével, tevékenységével szemben - különben azonnal ‘repül’. A totális egzisztenciális függés révén valósul meg ‘a kamat-rabszolgák’ tökéletes hűsége uraik iránt.
Ugye, ismerős a történet? Déja vu érzés keríti hatalmába az embert!
Molnár Gábor, aki a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, de minden anyagi támogatása nélkül, a két világháború között Brazíliában élt és vadászott, - részletesen bemutatta a gumicsapolók (caboclók) egész életen át tartó függését a tulajdonostól, a vállalkozótól (a patrontól). Hiába termelt ki a cabocló akármennyi nyersgumit is, - az adóssága az őt eszközökkel ellátó, alapvető létfenntartásáról "gondoskodó" patrontól csak nőttön nőtt. Minél többet dolgozott, annál nagyobb lett a tartozása...

Egy életen át mindenért tartozni - rettenetes érzés. Az embernek semmije sem a saját tulajdona, mindent csak bérel, mindene másé. A csekély magántulajdona - csupa egyszerű fogyasztási cikk - is mind csak hitelfelvételből származik, amely hiteleket a kamatokkal együtt folyamatosan törleszti. Önálló véleménye semmiről nincs, nem is lehet, mert a véleményalkotás kizárólagos joga a tulajdonosoké.
Az adós - nem független lény. A jövőjén, életén, minden produktumán rajta van a jelzálog. Az adósnak tehát hivatalosan nincs, nem lehet személyes öntudata...
Így él ma, hitelből, az emberek zöme a korlátlan lehetőségek hazájában, a hol liberális, hol konzervatív Amerikai Egyesült Államokban. Nem csoda, ha maga az USA is a világ egyik legeladósodottabb országa, hiszen polgárainak is alapvető életformája, társadalmi viszonya, létezési módja a hitel!
A tartósan hitelekből élés ugyanis gyökeresen más szemléletet kíván; - látszólag lezser, valójában azonban egy rendkívül kötött, napról-napra kiszámított, sajátos életforma. Ezt az előre gyártott életformát, mint afféle sikeres világsémát, mint egyfajta ‘konfekciós kényszerzubbonyt’ ránk, történelmileg független gondolkodású magyarokra is megpróbálják ránk húzni. Nem lesz könnyű! A magyar ember természeténél fogva öntörvényű, - rosszul tűri a függést. Ráadásul nálunk az adós-és kamatrabszolgaság nem mézesmadzaggal, a tejjel-mézzel folyó Kánaán ígéretével kezdődött el, hanem visszafizethetetlen nagyságú adóssággal, elviselhetetlen életkörülményekkel, sőt, általános lelki depresszióval. Az önálló vállalkozás sikerére sincs amerikai-típusú reményünk: hitelt senkinek nem adnak, a kamat-és adófizetési kötelezettségek pedig teljesíthetetlenek.
Nem alakulhat így ki sem a törvényekkel támogatott, erős vállalkozó-réteg, sem a polgárság, sem a virágzó családi vállalkozások; - nincs tömeges egyéni siker, sem társadalmi biztonság.
Mivel az értékteremtő-alkotó tevékenység, a hasznos munkavégzés lassan szinte értelmetlenné válik; - nem járhatók be már valódi büszkeségre alapot adó egyéni életutak, és nem alakulhat ki a büszke nemzeti összetartozás, a nemzeti öntudat érzése sem.

6. A kibontakozás távlati lehetőségei
Nyilvánvaló, hogy alárendelt, adós-függő helyzetben nem lehet szuverén, önálló nemzetállamot, nemzetgazdaságot építeni. Egyéni és kollektív öntudat nélkül a nép is céltalanul össze-vissza futkosó, kapkodó, szétzilált hordához hasonlít csak.
Elsőként tehát az államadósságot kellene likvidálni, hogy az összeomlást meg-állíthassuk, hogy kvázi zöld mezős beruházásként elkezdődhessék az ország újjá-építése. Nagyobb a feladat, mint 1945-ben volt. A körülmények is nehezebbek, - mert előbb vissza kellene adni a nemzet kollektív jobb jövőbe vetett hitét...
Olyan gazdaságot kell felépítenünk, amelyben az egyén boldogulásának alapvető motívuma nem az adósság-függés (és végső soron a hitelezők iránti sunyi hűség), hanem az egyéni és a kollektív alkotó munka öröme, sikere.
Csak ennyiben, - vissza kell térnünk a marxi gyökerekhez, miszerint értéket csak az alkotó emberi munka hoz létre. A kamat és a profit csupán jogtalan előnyök alapján kisajátított értéktöbblet, amelyet a tőkés, a bankár egyszerűen az erősebb jogán elvesz az eredeti értéket előállító termelőktől.
Az emberek egyéni büszkeségét, a magyar nemzet kollektív öntudatát csakis a sikeres egyéni és családi vállalkozás, a közös alkotó munka öröme adhatja vissza, melynek minden hasznát is elsősorban annak kell learatnia, aki a hasznos munkát elvégezte.
Ezért mindjárt az adósság likvidálása után meg kellene teremteni az egyéni és a kollektív boldogulás alábbi legfontosabb feltételeit:
 Jelentős mértékben javítani kellene az egyéni és a társas, a családi vállalkozás anyagi, főként a hitelhez jutási lehetőségeit. A vállalkozókat olyan hitelekhez kell juttatni, amelyek a bevételből könnyen és gyorsan visszafizethetők, miután a vállalkozások teljesen függetlenné, önállóvá és önfinanszírozóvá válhatnak.
 Be kell vezetni a családi/összevont jövedelemadózást, s általában is jelentősen csökkenteni kell az adóterheket. Vissza kell állítani az alanyi jogon járó, teljes körű és ingyenes társadalombiztosítási szolgáltatásokat.
 Infrastrukturális beruházások, nagy volumenű állami közmunkák szervezésével állandó munkalehetőséget kell teremteni minden magyar állampolgárnak, hogy lehetőleg mindenki anyagilag problémamentes családi életet élhessen.

A munka-értékrendre épülő német,  japán vagy kínai modellt kell követnünk, - a tőkés-adós függésre apelláló, bankár-szemléletű amerikai modellel szemben.
A történelmi hagyományainkhoz és független gondolkodásunkhoz hű nemzeti öntudat újrateremtését csakis így remélhetjük.