A magyar polgárosodás gazdasági feltételrendszere

A XVII.-XVIII. század iparosodása (az ipari forradalom) a termelési és egyéb célú technikák forradalmát, teljes körű megújulását eredményezte, ami - az ipari és a mezőgazdasági termelékenység ugrásszerű növelése révén, és a korábbi önellátó gazdálkodással szemben - óriási termékfeleslegek, készletek előállítását és fel-halmozását tette lehetővé. A termékfeleslegben hatalmas, egyre növekvő profit-tömeg testesült meg, ami végkifejletében a tőke koncentrációjához, az önálló kereskedelmi és banktőke gyors kialakulásához vezetett.
Klasszikusan ontológiai értelemben a kapitalizmus - mint új társadalmi-gazdasági rendszer - tehát az iparosodás következményeként alakult ki, így eredendően a vállalkozók, a polgárság társadalma.

A kapitalizmus idealizált eszményképe a talpraesett, életrevaló vállalkozó (pl.: a televíziós sorozatokból ismert: Onedin-, vagy Ewing-családok), aki először - ön-erejéből, és/vagy hitelből - piciny családi vagy egyéni vállalkozást gründol, majd egyre-másra bővíti sikeres vállalkozásait, amelyek végül is nagyvállalkozásokká, vagy egyenesen vállalat-birodalmakká terebélyesednek.
A sikeres vállalkozások ‘embert is átalakító’ társadalmi eredménye: a kispolgári (kisvállalkozók), a polgári (középméretű üzemek, vállalkozások tulajdonosai), valamint a  nagypolgári (pl.: bankárok, nagytőkések) rétegek létrejötte.
Az eredeti tőkefelhalmozás, továbbá a tőke koncentrációja és centralizációja, a polgárosodás távolról sem volt olyan idealizált, szinte idilli folyamat, amilyennek azt a művileg kreált sorozatok, szappanoperák, kapitalista családregények a ma televíziós műsorfogyasztója számára szándékos történelemhamisítással, utólag le-festik. Ez az ellentmondásos kor az emberi történelem egyik legerőszakosabb, leggátlástalanabb korszaka volt, melynek során egyformán elemi erővel törtek elő a személyes erények, és szabadultak el a féktelen egoizmus, az önzés, - mint az anyagiasság, a mértéktelenül mohó vagyonosodás legfontosabb emberi tényezői. A termelőeszközök, a működő tőke (a vagyon, a föld, a pénz és a munkaerő) ki-sajátítása érdekében minden egyes országban az emberek millióit tették nincs-telenné és földönfutóvá, hogy a teljes jövőbeli valamennyi profit a népesség csak néhány százalékát kitevő tőkések, a nagypolgárság kezében összpontosulhasson. Ez mindenütt teljesen azonosan zajlott le, - az  alapvető erkölcsi normák tökéletes mellőzésével. Igen, sűrűn előfordulhatott, hogy tehetséges, életrevaló, vállalkozó-szellemű emberek mindenük (vagyonuk, családjuk, életük) kockáztatása árán - nem kis szerencsével! - végül ‘különösebb bűnök’ elkövetése nélkül is eljutottak egészen egy monumentális vállalat-birodalom valóságos tulajdonlásáig. A valós történet azonban nem erről szól. Mert a keresztény erkölcs helyébe - mint a polgárosodást legitimáló ideológiai vezérelv - fokozatosan a liberális jog lépett...
A jog tulajdonképpen tisztán emberi-társadalmi konvenció, amelynek a lényege, hogy bűn az, amit a törvény büntetni rendel. A liberális jog nyilvánvaló és elsőd-leges célja, hogy a bűn és a büntetés fogalomkörét függetlenítse Istentől. Nincsen többé szó isteni törvények (pl.: a Tízparancsolat) betartásáról, sem lelkiismeret-vizsgálatról, lelkiismeret-furdalásról vagy bűnbánatról - sem erkölcsi korlátokról. A bűn és a büntetés - Isten kiküszöbölésével - ‘polgári’ megegyezéssé aljasult... Röviden és tömören: szabad hazudni, megtéveszteni, sőt, fondorlatos módon kijátszani és átverni bárkit, szabad csalni, lopni, elbirtokolni, elorozni, elrabolni bármilyen vagyontárgyat, - szabad immár bármit, csak az ne ütközzék szemmel láthatóan, közvetlenül a törvény betűjébe. Vagyis a társadalom hivatalosan ne jöjjön rá, hogy átejtették, mert akkor (és csak akkor!) jön a büntetés...
Igazából világszerte erről szól(t) az eredeti tőkefelhalmozás, a kapitalizálódás és a polgárosodás; - és persze a jelenkori hazai privatizációnk története is... A liberalizmus számára Isten és erkölcs nem létezik, minden csak puszta konvenció, - játék, amelynek lényege szerint az jut nagyobb vagyonhoz és profithoz, aki úgy tud nagyobbat hazudni, hogy a törvény ebből semmit nem vesz észre. Mi több: a legkörmönfontabb trükközők lettek, lehettek az újkori kapitalista társadalom leg-ünnepeltebb bálványai! A gyermeteg társadalom pedig csak lelkesen tapsol(t) az őt legrafináltabban átverőknek!

Polgárság nélkül ugyanakkor nincsen fejlett, magántulajdonon alapuló nemzet-gazdaság, - nincsen nemzeti kapitalizmus. Ez olyannyira így van, hogy amely országban de facto nem létezik társadalmi értelemben (és méretekben) egész-ségesen funkcionáló polgárság; - ott a fejlett kapitalizmus nem is alakulhatott ki. Teljesen mindegy, hogy egy ilyen ország milyen államformát választ, milyen az alkotmánya, látszólag mennyire fejlett parlamenti demokráciát valósít meg, s az össznemzeti működő tőke hány százaléka van magántulajdonban (és kiében), továbbá mely nemzetközi gazdasági integrációkhoz, vagy katonai tömbökhöz kíván csatlakozni; - polgárság nélkül nincsen nemzetállam.

A specifikus polgárság, a saját nemzeti burzsoázia nélküli ország, nemzetállam gazdasága sebezhető, önállótlan, élet-és fejlődésképtelen, nem önfinanszírozó, állandóan hitelekre szorul, - így könnyen eladósítható, kirabolható és nemzeti piacának teljes elbirtoklása révén (és után) végső soron végleges gyarmati sorba taszítható. Hasonlattal élve: nemzeti burzsoázia nélkül a nemzetgazdaság épülete olyan, mintha cement nélkül, tiszta homokból alapozták volna: magától is össze-dűl.

Mindenekelőtt szükséges meghatároznunk, hogy mi a polgárság, és kit tekintünk polgárnak?
A polgár klasszikus értelemben tőketulajdonos, aki a működő tőkéjét, a vagyonát profitszerzés érdekében működteti, maga és családja a realizált profitból él; - és e tekintetben indifferens, hogy tőkéjét az eredeti felhalmozásból származó öröklés, önálló vállalkozás, vagy esetleg az állami vagyon privatizációja révén szerezte. Progresszív értelemben polgár csak az, aki a vagyonát saját egyéni vállalkozás megvalósítása által, személyes kockázat-vállalás útján szerezte és működteti. A polgár lényege ugyanis a személyes aktivitás és a kockázatvállalás.
A kapitalizálódás, az eredeti tőkefelhalmozás, a polgárosodás lényegi motívuma a sikeres vállalkozás, és annak megvalósítója: a sikeres vállalkozó. A valamikori sikeres vállalkozó munkájának tovább-folytatója a polgári család. A polgárság társadalmi legitimációját így vagy az eredeti vállalkozás, vagy az abból származó vagyon öröklése és folytatólagos sikeres működtetése adja. Mert a valódi polgár-mivolt legfőbb mércéje a tevékenység sikeressége!
A csaló, a tolvaj, a rabló (a magyar "privatizáció" exkluzív kedvezményezettje!) tehát klasszikus értelemben nem tekinthető polgárnak.
Erre még visszatérünk!
Az originális, a valódi polgárság a sikeres vállalkozókból, a kis-, a közép-, és a nagy vagyont működtető tőkésekből, s mindezek legitim leszármazottaiból áll.

Magyarországnak jelenleg nincs valódi polgársága, ráadásul - a fentiek tükrében - a mégis létező kis létszámú, polgárszerű tevékenységet és életmódot folytató szűk "polgári" rétegek legitimitása is erősen megkérdőjelezhető.
Az elmúlt hetekben Nemes Sándor egy folytatólagos cikksorozatában részletesen bemutatta, hogy Magyarország újkori történetében miként is alakultak ki - több alkalommal is! - a modern polgárság csírái, majd miként lettek elfojtva ezek a kezdemények a diktatórikus rendszerek fizikai, lelki, illetve pénzügyi-gazdasági terrorja által. A magyar polgárság ahányszor csak fejlődésnek indult, annyiszor semmisítették meg, - szinte azonnal.
A diktatórikus (vagy a bolsevik típusú) hatalmi rendszer ugyanakkor - érthető okokból - nem szívesen ismeri el a kapitalizmust hitelesíteni hivatott legfontosabb társadalmi réteg, a polgárság effektív hiányát, ezért álszent módon igyekszik a polgárság létezésének a látszatát kelteni, illetve azt minden eszközzel erősíteni... A polgári réteg illúziójának hivatalos megteremtése és fenntartása érdekében igyekeznek a polgárság fogalmát más létezőkkel összemosni, behelyettesíteni, s bizonyos rétegeket mesterségesen polgárinak kinevezni. Szükségesnek tartom itt rögzíteni, hogy nem azonos az eddigiekben definiált polgárral a honpolgár, - aki tulajdonképpen születésénél fogva minden magyar állampolgár. Nem azonos a polgárral az egyszerű városlakók vegyes tömege sem, amely alkalmazottakból, munkásokból, értelmiségiekből, tehát túlnyomórészt bérből és fizetésből élőkből áll. Ezek alapvetően függő egzisztenciájú emberek által képviselt rétegek, - már-pedig a polgárt épp maga teremtette, független egzisztenciája különbözteti meg másoktól! A polgár és vállalkozása - tehát a polgár egzisztenciája - kizárólag a szabad versenyes piac értékítéletétől függ. Nem azonos a polgárral a világpolgár (a kozmopolita) sem, hiszen az ő egzisztenciája a multi-és szupranacionális tőke tulajdonosaitól, uraitól függ. Nem azonos a polgárral a saját kockázatot sosem vállaló privatizációs szabadrabló sem, - ezen csoportok tagjai csupán mű-, illetve ál-polgárok.
A ténylegesen nem létező polgárság utáni romantikus és atavisztikus vágyódást fejezik ki egyes magyar politikai pártok választott és bejegyzett nevei. Állítólag a  polgárságot hivatottak megszólítani és ‘érdek-képviselni’ az FKgP (nevében: a polgárság), valamint a Fidesz-M.P.P. (új név-kiegészítésében: a polgárság) is, noha a magyar polgárság tömeges méretekben nem létezik. Bár lehetséges, hogy ezek a pártok elnevezéseikben csupán a kívánatos jövőre készülnek? Ki tudja?! Mindenesetre az vesse rájuk az első követ, aki a nép-, a szabad-, vagy éppen a szocialista név-összetevőket találóbbnak, illetve helyénvalóbbnak tekinti.

A polgárság, mint egyik legfontosabb társadalmi réteg vállalkozó aktivitásával a kapitalista termelési és elosztási mód elsődleges hajtómotorja. A kapitalizmus lényegi összetevői, feltételei és szereplői: a szabad piac, a szabad vállalkozás, a szabad verseny, a sikeres vállalkozó(k), a független egzisztenciájú polgár(ok), a stabilan hasonló életmódot folytatók erős és tömeges rétege: a polgárság. A mai magyar társadalom, a gazdasági élet mindenekelőtt pénzügyi zsonglőrökből, ál-bankárokból, ál-befektetőkből, dilettáns menedzserekből, kontraszelektált talp-nyalókból, privatizációs rablólovagokból, botcsinálta brókerekből, meggyőződés nélküli yuppie-kból, hitüket és hitelüket vesztett állami tisztviselőkből, meg-hasonlott alkalmazottakból, nincstelen munkásokból, földnélküli parasztokból és céltalanul csellengő munkanélküliekből, tehát alapvetően: érdemtelen rabszolga-tartókból, és nekik termelő, velük szembenálló bérrabszolgákból tevődik össze. Rabszolgatartók-bérrabszolgák - bankárok-kamatrabszolgák. De hol lehet itt képviselve - akár hírmondóként is - a polgárság?!
Nem véletlen, hogy ilyen körülmények közt szabad piacról és szabad versenyről nem beszélhetünk, hiszen ezt a mozgásteret annak idején a történelmileg és gazdaságtörténetileg feltörekvő polgárság generálta önmaga szabad vállalkozása és független egzisztenciája számára az eredeti tőkefelhalmozás során; - ámde ilyen, vagy ehhez hasonló specifikus és immanens fejlődés viszont Magyar-országon mind a mai napig nem ment végbe.
Nincs valódi polgárság, nincs valódi kapitalizmus. Ami helyette van, az a virágzó állammonopolista feketegazdaság.

Az igazi rendszerváltozás az lenne, hogyha az államszocializmust nem az állam-kapitalizmus, hanem a valódi kapitalizmus váltaná fel, - persze eredeti tőke-felhalmozás útján. A valódi kapitalista fejlődés a valódi polgárság kialakulását eredményezné. Ahhoz, hogy a valódi kapitalista fejlődés útjára léphessünk, létre kellene hoznunk a szabad vállalkozás és a szabad piac eredeti feltétel-rendszerét, hogy az önerejű, természetes gazdasági folyamatok végre valóban beindulhassanak. A természetes kapitalizálódás elvezeti majd Magyarországot a valódi polgárosodás megvalósulásához is, - minden más esetben azonban Magyarország megmarad félfeudális-rabszolgatartó, ámde teljesen gyarmati réteg-struktúrájú országnak.
A valódi kapitalizálódás érdekében vissza kell térnünk a gyökerekhez, és újra kell teremtenünk az oly kívánatos polgárosodás társadalmi táptalaját.
Olyan gazdasági-pénzügyi viszonyokat kell létrehoznunk, amelyek rendkívüli módon kedveznek a szabad vállalkozásnak, a független polgári életmód tömeges elterjedésének, uralkodóvá válásának. Ha szükséges, a Kormány irányításával, intézkedéseivel is, mintegy mesterségesen kell előállítanunk azt a kedvező lég-kört, amely a polgárosodást megfelelően elősegíti. Visszamenőleg kell szinte újra generálnunk az egyéni és családos vállalkozás, a szabad versenyes piac, - az eredeti tőkefelhalmozás úgyszólván valamennyi természetes feltételét.

A késői, posztszocialista polgárosodás (polgárosítás) gazdasági feltételei, a szükséges kormányzati és egyéb intézkedések

1.
A nemzetgazdaság felszabadítása a külső államadósság okozta függés alól
A nemzetgazdaságot 1982. óta gyakorlatilag megbénítja a külső államadósság folyamatos növekedése, illetőleg az adósság-szolgálat, a kamat-fizetés állandóan növekvő éves terhe.
Az adósság-állomány növekedésének lassan 15-20 éve háborítatlan hevességgel "működő" generátora a szüntelenül növekvő mértékben túlköltekező monopolista állam, amely az olyannyira kívánatos zsugorodás helyett ma is minden gazdasági folyamat egyetlen hatalmas centruma. Az állam jelenleg már több jövedelmet próbál elvonni a vállalkozásoktól, mint amennyit azok megtermelni képesek; adó-elvonásaival, pénzszűkítő és jövedelemcsökkentő intézkedéseivel már egyre közvetlenebbül az állampolgárok puszta megélhetését veszélyezteti. Az elvont jövedelmeket ugyanakkor rendkívül csekély, illetőleg erősen megkérdőjelezhető hatékonysággal csoportosítja át, fekteti be, osztja el, illetve használja fel. Mi-közben az állam jövedelem-központosító tevékenysége relatíve egyre fokozódik; - az egyébként szükséges funkciók gyakorlása rohamosan drágul, a tevékenység hatékonysága pedig abszolút értelemben folyamatosan romlik.
Minden rendszerváltozás ellenére, az állam túlköltekezésének megállítására eddig nem vállalkozott senki: Kupa Mihály, Szabó Iván, Békesi László és Bokros Lajos pénzügyminiszterek egyaránt az állami bevételek fokozódó növelését tűzték ki a pénzügypolitika elsődleges céljául, - és próbálták ezt a gyakorlatban is meg-valósítani. Csakhogy a bevételek nagysága a nemzetgazdaság teljesítményéhez képest már réges-régen beteges mértékű! Más kérdés, hogy a növekvő költség-vetési deficit (és a belső államadósság) csökkentésére a "legkézenfekvőbb mód-szer" a bevételek növelésének erőltetése, hiszen mindig ez a könnyebbik meg-oldás! Ráadásul az állam nem klasszikus piaci szereplő - nincsen szüksége sem vállalkozói szakértelemre, sem kockázatvállalásra -, így bevételnövelő törekvéseit egyszerűen jogi intézkedések (adópolitika, restrikció, stb.) útján rákényszerítheti a társadalomra.
Immár elkerülhetetlen az állami költségvetés, a kiadások drasztikus csökkentése, méghozzá úgy, hogy a fő funkciók hatékonysága eközben javuljon. Megjegyzem: nem tekinthető költségvetési reformnak a szociális rendszerek, az egészségügy, valamint az oktatásügy leépítése, és/vagy teljes elsorvasztása. A valódi reform a költségvetési struktúra és a működés folyamatainak teljes újragondolását és újra felépítését jelentené, - egészen más, új elvek szerint. Emellett éppen azokat a kiadásokat kellene jelentősen csökkenteni, amelyekhez hozzá sem mernek nyúlni.
Ez a témakör viszont egy másik, jövőbeli írásom, illetve a 4. pont tárgya is lesz...

Teljes biztonsággal nem állapítható meg, hogy csak az állam belső túlköltekezése okozza-e a fokozódó külső és belső eladósodást, vagy pedig az eladósodás terhei gyűrűznek be a költségvetésbe, további túlköltekezést és eladósodást gerjesztve. Valószínű, hogy mindkét hatás érvényesül. Éppen ezért egyidejűleg kell felvenni a harcot az állami költségvetés tényleges zsugorításáért, illetőleg a külső állam-adósság mielőbbi, gyors felszámolásáért. Mindenekelőtt azt a degenerált poszt-szocialista-állammonopolista ‘pénzügyi rendszert és módszert’ kell felszámolni, amelynek lényegi működési elve az elvtársi túlköltekezés és a mértéktelen állami hitelfelvétel. Azt a szemléletet és gyakorlatot kell megszüntetni, hogy a nemzet-gazdaság egyetlen lehetséges és ‘jóságos’ központja az állam, - és fővárosa Budapest!
A további jövedelem-koncentráció és a kollektív állami előre-menekülés (illetőleg a társadalommal, a néppel szemben alkalmazott megszorítások) helyett a sikeres egyéni vállalkozás tömeges méretekben történő elterjesztését, a gazdálkodás de-centralizálását, a restrikció feloldását, és persze az állam fokozatos leépítését kell meghirdetni és megvalósítani. Az államadósság közvetett terheitől megszabadítva pedig gyorsan felvirágzik majd egyaránt minden kis és nagy vállalkozás, belföldi és vegyes vállalat. A vállalkozó, a polgár, valamint a vállalkozás szabadsága és függetlensége csak a korábbi szocialista adósságoktól mentesen valósítható meg.

2.
Az adósság likvidálása - pótlólagos működő tőke és valódi (nem állami) hitelek bevonása
Az első pontban foglaltak alapján a magyar kormány kezdeményezzen azonnali tárgyalásokat a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, az államadósság 1990 előtt keletkezett ‘nem legitim’ hányadának (20,5 milliárd USD) eltörléséről, a kamatok fizetésének beszüntetéséről, a megegyezés szerint fennmaradó adósság törlesztésének 5 évre történő felfüggesztéséről (fizetési moratórium), valamint a törlesztés ésszerű átütemezésének lehetséges módozatairól.
Az adósság-probléma megoldása mellett még a nemzetgazdaság önfinanszírozó képességét is helyre kell állítani; - megfelelő külföldi (esetleg keleti-távolkeleti) segélyek és hitelek, valamint működő tőke behozatala útján. Rendkívül fontos, hogy a működő tőke behozatala, a hitelek felvétele közvetlenül vállalkozások részére, továbbá konkrét projektek finanszírozására, működtetésére történjék, tehát ne állami közvetítés, vagy újraelosztás révén. A Kormány kezdeményezzen sokoldalú nemzetközi tárgyalásokat minden olyan relációban elképzelhető hitel-és segélyprogramokról, amelyek igénybevétele garantáltan, illetve semmilyen idő-távlatban nem sérti az ország pénzügyi működő képességét, és nemzeti-állami szuverenitását. Alapvető, hogy a felveendő kölcsönök ne az állami költségvetést, hanem elsősorban a létrehozandó (kis)vállalkozások támogatását, szervezését és működtetését finanszírozzák.
Magyarország csak akkor - és azáltal - válhat az Európai Únió egyenrangú, teljes jogú és kölcsönösen hasznos tagjává, ha már a belépése előtt megteremtette a hosszú távú gazdasági növekedés stabil és persze visszafordíthatatlan pénzügyi és gazdálkodási folyamatait, és fejlődése révén már elérte legalábbis Spanyolország, Portugália vagy Görögország termelékenységi és kultúrális szintjét. A gyorsított ütemű fejlődés egyetlen lehetséges útja a vállalkozási kedv élénkítése; - a termelő beruházások révén a nemzetgazdaság teljesítményének ugrásszerű növelése, ami Magyarország és az Európai Únió e tekintetben vett érdekazonosságát feltételezi. Nemzetgazdaságunk gyors, arányos felfejlesztése, önfinanszírozó képességének helyreállítása a közös érdek, - s nem pedig a túlköltekező magyar állam állandó újbóli, terméketlen megtámogatása.

3.
Az alapvető szociális juttatások és a társadalombiztosítás intézményes rend-szerének sürgős visszaállítása
Magyarország és az állampolgárai túlnyomó többségének jelenlegi katasztrofális vagyoni, munkahelyi, jövedelmi, szociális és egészségi állapota, kritikus helyzete szükségessé teszi az emberek, a családok alapvető létfeltételeinek össztársadalmi teherként történő biztosítását és viselését. Eme terhet valóban ‘össztársadalmilag’ szükséges viselni, - szemben egyes állami hivatalok és bankok szemérmetlenül gátlástalan pazarlásának a költségeivel. Ugyanis itt ismét csak a költségvetési szemlélet, az alap-szisztéma romlottsága "köszön vissza", amely bármelyik állami intézmény öncélú, vagy egyenesen felesleges tevékenységeinek a finanszírozását fontosabbnak tartja a társadalmi gondoskodás alapvető kiadásainak fedezésénél. Tudomásul kell venni, hogy az emberek egészségének maradéktalan biztosítása minden dolgozó és munkanélküli állampolgár számára egyaránt létminimum; - a nyugdíjasok puszta megélhetésének a biztosítása, a gyermeknevelés költségeinek a részbeni átvállalása egytől-egyig olyan alapvető össztársadalmi kötelezettségek, amelyek teljesítését a mai Magyarországon az állam nem tagadhatja meg senkitől. Miközben az állam ‘nagy szorgalommal’, módszeresen veri szét a társadalom-biztosítás különböző juttatásait, minden sok évtizedes valós vívmányát, aközben a társadalombiztosítási adó (járulék) egetverő (45-55 %-os) mértékű, a biztosítási önkormányzatok kintlévősége és likviditási hiánya, gazdálkodási deficitje egyre csak nő, a pazarlás fokozódik és lassanként mindent beborít a korrupció. A sajtó a legkülönfélébb botrányos ügyektől hangos, - miközben az átlagpolgár nem érti, hová folyhatott el az évtizedek során az a sok-száz milliárd forintnyi társadalom-biztosítási bevétel, amelyből ő legfeljebb csak filléreket látott viszont...!
Lassan a kormány, s az államigazgatás hivatalosan is belátja, hogy nem csupán a sok évtizeden át alacsony hatékonysággal működtetett kvázi-állami társadalom-biztosítás volt rossz megoldás, hanem a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozása még sokkal nagyobb melléfogásnak bizonyult. Most az állam - úgy tűnik - gyorsan nekilát ezek szétverésének is...
A nagy takarékoskodást nem a társadalombiztosításon kellett volna elkezdeni, ha-nem az államon! A nép jóléte is minden másnál fontosabb, - de a nép puszta léte aztán minden más prioritást megelőz! Az állami vezetésnek meg kellene értenie, be kell látnia, hogy amíg az egyszerű állampolgár saját maga nem képes hosszú távú megélhetését, családja felnevelésének költségeit, saját társadalombiztosítását megtermelni, illetve finanszírozni, addig ezen kiadások eszközlése össztársadalmi feladat. Ezt az alaphelyzetet csak úgy lehetne fokozatosan megváltoztatni, ha az állam olyan vállalkozásbarát gazdasági-pénzügyi feltételeket teremt, amelyek az állampolgárokat a sorsuk saját kézbe vételére, önálló vállalkozásra ösztönzik. Fel kellene oldani a pénzügyi restrikciót, kedvezményes adózással és hitelekkel kell támogatni a vállalkozásokat; - hogy újra ‘nagyon jó’ legyen mindenkinek, aki vállalkozást működtet. A vállalkozó, a virágzó vállalkozás majd megtermeli saját szükséges egészségügyi, szociális, családi és társadalombiztosítási (pl.: nyugdíj) kiadásainak a fedezetét is.
De ugyan hogyan lehet komoly tekintettel, szemrebbenés nélkül elvárni azt, hogy a munkanélküliek, a nyomorgók és a nincstelenek a semmiből fedezzék egészség-ügyi és szociális kiadásaikat; hogy lassanként 5 millió létminimumon tengődő ma, előre termelje meg a majdani nyugdíjának, öregkori megélhetésének fedezetét is?! Hogyan lehet elvárni, hogy a férfiak és a nők várható átlagéletkoruknál is tovább dolgozzanak (ha egyáltalán találnak maguknak valamilyen munkát!?), - miközben a sok évtizeden át akkumulált nyugdíjjárulék-befizetéseik összegét a társadalom-biztosítás egyszerűen elherdálta s még a mai befizetéseikből is zavartalanul folyik a nagy önkormányzati dínom-dánom?!
A teljes körű, kvázi ingyenes (alanyi jogon járó) társadalombiztosítás valamilyen formáját mindaddig fenn kell tartani, amíg az állampolgárok - önhibájukon kívül - nem képesek gondoskodni magukról. Ez épp olyan össztársadalmi kötelezettség, mint az, hogy munkanélküliek foglalkoztatására legalábbis mindaddig állami köz-munkákat kell szervezni, amíg a frissen alakuló magánvállalkozások munkahely-teremtő hatása fel nem szívja a munkanélküliek zömét, és meg nem szünteti a tömeges munkanélküliséget. Mindehhez viszont az államnak valóban vállalkozás-barát gazdaságpolitikát kellene megvalósítania, amit viszont ma egyáltalán nem tesz, - tehát a kör bezárult...
4.
Az államháztartás, a bankrendszer valódi reformja
Azonnali, hatékony intézkedéseket kellene tenni az ‘olcsó állam’ megvalósítása érdekében. Nem feltétlenül az állam működési, "beavatkozási" mozgásterét kell szűkíteni, hanem inkább a csak valóban szükséges, hasznos funkciók takarékos finanszírozásával az improduktív (felesleges) kiadásokat kell csökkenteni, ami a tevékenységek hatékonyságát is azonnal növeli majd.
Elejétől a végéig, - módszeresen újra kell gondolni minden egyes állami (továbbá banki, biztosítási és társadalombiztosítási) szervezet létjogosultságát, funkcióit és méreteit; - minden egyes költségvetési kiadási tételt újra kell kalkulálni, a reális szükségletek szerinti funkció/költség (értékelemzési) alapon.
Az eddigi költségvetési szisztéma éppen azért volt eredendően elhibázott, mert az önmagukban semmitmondó - "ding an sich" - szervezeteket és a ‘nem közhasznú tevékenységeket’ finanszírozó kiadási tételek kizárólag önmaguk és környezetük automatikus költségnövekedését gerjesztették. A honatyák mindig úgy szavazták meg az éppen aktuális évi állami költségvetést, hogy - egy-egy elszigetelt rész-információtól eltekintve - alapjában fogalmuk sem volt, hogy az adott rubrikában szereplő összeg valójában mire lesz elköltve. Ámde még mentségükre szolgáljon, hogy a költségvetésről teljes áttekintéssel, átfogó részletességgel a mindenkori pénzügyminisztereknek sem volt fogalmuk. A megkövesedett struktúrát örökölték és éltették, "növesztették még nagyobbra". Mindezek következményeként lassan az állami költségvetés vált szinte már minden jövedelem kvázi-elsődleges, meg-határozó forrásává. A koncentrált állami újraelosztás, "az ún. nagy elosztási rendszerek" zökkenőmentes működtetése lassanként fontosabbá vált, mint maga a termelés, a GDP előállítása. Ebből az ördögi körből pedig nem tudtak az eddigi kormányok és pénzügyminiszterek kilépni, - mi több: a minden határon túlnövő, mindent felemésztő költségvetés finanszírozásának rendelték alá az elsődleges jövedelemtermelő folyamatokat, az egész adórendszert, valamint a teljes bank-rendszert is.
A komplett pénzügyi rendszernek ‘a feje tetejéről a talpára’ állításával - ami azzal kezdődik, hogy a bankok elsődleges, legfontosabb feladatává az állami költség-vetés, az állam finanszírozása helyett a termelés (az ipari, a mezőgazdasági, a kereskedelmi-szolgáltató vállalkozások, kisvállalkozások) produktív hitelezését tesszük! - a költségvetési kiadások fele-kétharmada megtakarítható, anélkül, hogy a lényeges állami funkciók ellátása bármilyen csorbát szenvedne.
A bankok fő feladatát ismét a vállalkozások, a befektetési projektek hitelezése, finanszírozása jelentené. Olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni, melyek kifejezetten kívánatossá teszik a potenciális vállalkozóknak a közép-és hosszú távú bankhitelek igénybevételét. A megfelelő szabályozással olyan helyzetet kell teremteni, hogy a hitelnyújtó bankok versenyezzenek a hitelt kérő vállalkozók kegyeiért, - azok pedig válogathassanak a jobbnál-jobb hitel-lehetőségek között! A hitelfelvételek, illetve a rendeltetésszerű felhasználás ellen-őrzését meg kell szigorítani, a korrupciót meg kell szüntetni.

5.
A személyi jövedelemadó-rendszer mértékeinek elviselhetővé tétele, a családi jövedelemadózás bevezetése
A jelenleg is alkalmazott adórendszer egyetlen, nem is leplezett célja az állam, az állami költségvetés zavartalanul bővülő működtetésének biztosítása, - hosszabb távon tulajdonképpen minden egyes állampolgár és vállalkozás (adóalany) egy-értelmű kárára. A képtelen helyzet az adórendszert működtető állam s az adózók értelmetlen és természetellenes - antagonisztikus - ellentétéhez, harcához vezet; mintha kizárólag egymás kárára létezhetnének, boldogulhatnának. Holott egészen egyszerűen csak annyit szükséges tisztázni: mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Az állam a polgárai, és a vállalkozásaik által megszerzett (megtermelt) elsődleges jövedelmek egy részét adók formájában központosítja, - majd eme költségvetési bevételeiből fedezi az össztársadalmi kiadásokat, alapvetően olyan célok meg-valósítására, amelyek az atomizált egyének által kivitelezhetetlenek lennének.
Valójában az állam létezik a polgáraiért, - és nem a polgárok élnek az államból, mint ahogy ez a mi mai, abszurd "társadalmi munkamegosztásunk" látszata...!
A mai Magyarország egy főre jutó GDP-színvonalán, az elviselhetőbb egyéni és közös teherviselés érdekében feltétlenül szükséges lenne az egyéni adózás helyett a családi (összevont) jövedelemadózás bevezetése. Indokolt az egyének családi összetartozásának erősítése már csak azért is, hogy a közös jövedelem, a közös adóterhek és végső soron a közös vagyonszerzés anyagilag is összekovácsolják a társadalom gazdasági és erkölcsi alapegységét, a családot, amely az elmúlt évek felelőtlen és elvtelen politikája következtében amúgy is a végső szétzüllés szélére jutott. A családi jövedelemadózás megalapozása érdekében szükséges az is, hogy mindegyik család kötelező vagyonbevallást tegyen. A vagyonbevallásban minden család adjon számot arról is, hogy az 1990. óta szerzett vagyona milyen forrásból származik. A családi jövedelemadózástól mindenekelőtt a családi vállalkozások elterjedésének, általánossá válásának a megalapozása is várható. Eme dinasztikus vállalkozások megszervezése, működtetése hosszú távon új, erőteljes és pozitív társadalomformáló erővé is kinőheti magát; - egy merőben új társadalmi modellt valósíthat meg, amelyben a család és a vagyon gyarapodása ismét természetes módon összekapcsolódik, és a polgárosodást is elősegítve nagymértékben hozzá-járul a nemzetállam kifejlődéséhez.

6.
Az 1988-1996. között lezajlott privatizáció teljes felülvizsgálata, az intézményes állami korrupció felszámolása, a külföldi termelő működőtőke beáramlásának támogatása
A volt MSZMP-s nómenklatúra tagjai a rendszerváltozáskor a korábbi politikai hatalmukat gazdasági-pénzügyi hatalommá, - a spontán privatizáció révén pedig tárgyiasult tulajdonukká mentették át. Az MDF-es klientúra egyes kitüntetettjei, kedvezményezettjei is ‘furcsa körülmények között’ szereztek nagy vagyonokat.
Az 1988. óta lezajlott magánosítás minden "spontán-privatizáció gyanús" ügyletét visszamenőleg felül kell vizsgálni, és a törvénysértő módon megszerzett magán-vagyonokat - a vétkesek pellengérre állítása mellett - vissza kell államosítani. A visszaállamosított vagyonokat ésszerű decentralizálás vagy feldarabolás után nyílt versenypályázatok révén kell értékesíteni, kizárólag belföldi befektetők számára. Meg kell akadályozni a magyar termőföld spontán privatizációját, és/vagy kül-földi tulajdonba kerülését. Ezen földeket az azt művelő parasztok részére hosszú távú bérletbe kell adni, így lehetővé téve a termőföld lízingszerű megvásárlását. A földek megvásárlására - csak a parasztok számára - kedvezményes banki hitel-konstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni. Mindezekkel az intézkedésekkel elő-segíthetnénk a családi farmergazdaságok kialakulását, illetve a mezőgazdasági polgárság kifejlődését.

A kormány minél előbb tegyen hatékony intézkedéseket az intézményes állami (összeférhetetlenségből, vagy más okokból eredő privatizációs, államigazgatási, banki, társadalombiztosítási, stb.) korrupció visszaszorítása érdekében. Ugyanis tarthatatlan állapot, hogy ami működőképes folyamat még létezik az országban, az mind csak a nómenklatúra kapcsolatrendszerén belül és érdekében működik!

A nemzetállam gazdaságpolitikája persze nem lehet privatizációellenes, és/vagy külföldi befektető-ellenes. Ezért csupáncsak azokat a nemkívánatos folyamatokat, illetve konkrét tranzakciókat korlátozhatja, s akadályozhatja meg, amelyek egy-értelműen a nemzeti polgárosodás, a nemzeti közép-vagy tőkés réteg kialakulása és vagyongyarapodása ellen hatnak. Tekintve, hogy Magyarországon kifejezetten hiányoznak:
- tömeges számban a valódi, eredményes családi és egyéni kisvállalkozások;
- a nemzeti magántulajdonú közép-üzemek, középtőkés-vállalkozások és réteg;
- a valódi belföldi és külföldi termelési célú tőke-befektetők;
- s általában a polgárság, a valódi bankárok és a mezőgazdasági polgárok, -
értelemszerű lenne, hogy a nemzetállam jogi-pénzügyi szabályozása elsősorban a felsoroltak kialakulását, vagyonszerzését, privatizációs közreműködését, vagyon-gyarapodását, illetve Magyarországra való bejövetelét, aktivitását szorgalmazza, támogassa és kedvezményezze. Ehhez illeszkedő törvényeket kellene alkotni!