Családfői coming out

Kedves Családom, Gyermekeim!

Amúgy sem vagyok egy sunnyogó, a problémák elöl elmenekülő, azokat a sző­nyeg alá söprő típus vagy fajta, így aztán úgy döntöttem, hogy teljes körűen összefoglalom mind­azt, amit szülő-gyermek kapcsolatunkban most már ordító gon­doknak érzek, ezért írom ezt a levelet mindegyikőtöknek, hiszen a felvázo­landó érthetetlen ellentmondások, meg nem értések megoldása nem tűr ha­lasz­­tást, tekintet nélkül arra, hogy minderről ki hogyan gondolkodik. A múlttal csak annyiban (érintőlegesen) fogok foglalkozni; amennyire az nélkülözhetetlen bármelyik problémakör áttekintéséhez. A problémák személyi megközelítését is – ha lehet – kerülni fogom, hiszen én nem karaoke-banzájra készülök, csupán elgondolkodtatni szeretnélek Benneteket. Én azt gondolom, és mindig eszerint is éltem, hogy a Család a legfőbb emberi érték, amelyet minden körülmények kö­zött óvni, megőrizni és fejleszteni, összetartani szükséges. Sajnos, erről az axi­­ómáról mi, nyolcan nyolcféleképpen gondolkozunk; éppen ez az ok az, ami­ért is én a családunkat a jelen sajnálatos állapotában nem családnak, hanem egy­fajta „nagypolgári” vagy a nagypolgári életmód felé törekvő (egyes testvé­reket majmoló), kvázi-liberális konglomerátumnak látlak Benneteket, amelyben – mint akváriumban a sügérek esetében – a „gazdasági hatékonyság”, a tár­sa­dalmi táplálékláncban elfoglalt pozíciók határozzák meg az „érték-rangsort”, s nem pe­dig az egyetemes emberi (családi és egyéni) értékek, aminek az alapja a keresztény egyisten-hit. A továbbiakban ezt közös kiindulási alapnak tekintem, tehát aki ez alól a nézetrendszer alól akármilyen mértékben és irányban kilóg, az ne csodálkozzék azon, ha minden tekintetben legalábbis „gyanús”-nak bé­lyeg­zem.

A tárgyalandó témakörök:

1. A családfői státusz elvesztésének okai, következményei
2. A nagypolgári élet-és szemléletmód uralkodóvá válása
3. A keresztény hit elvesztése, semmibevevése
4. A szülők státusza, jövője, jogaik sérülése

1. A családfői státusz elvesztésének okai, következményei

A családunkra mért első, és végső soron a mai állapotokat is még gyökereiben meghatározó csapás a hazaáruló, kommunista-liberális, kozmopolita ügy­nök, Braun Róbert beférkőzése és pusztító tevékenysége volt, amely porig rombolta a családi kohéziót, és ugyanazt a lehangolóan szomorú „eredményt” pro­du­kálta, mint annak idején Bozóki András (kisebbik húgom volt férje, aki Gyur­csány Ferenc kultuszminisztere volt. Braun – mint Klári férje - először a Kisdiófa utcai bérlakásába rabolta el és be is jelentette akkor 4, még kiskorú gyerme­künket, azzal, hogy mi ketten, szü­lők annyira beleavatkozunk a gyerekek auto­nóm személyiségfejlődésébe, hogy nem vagyunk méltók gyerekeink felneve­lésére. Ezzel megvalósult a történelem során egyáltalán nem ritka – sőt, gyakori – keresztény család-szétzilálás, effek­tív gyerekrablással kombinálva, amiről ké­sőbb kiderült, hogy csak azt az önző anyagi célt szolgálta, hogy a „boldog há­zaspár” imígyen igényjogosulttá váljék a la­kás megszerzésére. Ez meg is történt; a korai válás után Klári ennek köszön­het­te, hogy 3 millió forint készpénzhez ju­tott, amiből a Margit körúti lakását (ma budd­­hista elvonuló-központ) vette. 320 ezer Ft készpénzt fizettem a frigyért…

Látszólag minden helyreállt; a gyerekek visszaszállingóztak az ártatlan és kifeje­zetten liberális szülői házba, amit persze akarva-akaratlan az is motivált, hogy akkoriban milliomos voltam, és egyébként hozzám abszolút hűtlennek bizonyult kamasz(!)-gyermekeim számára olyan életmódot biztosítottam, mintha egy ma­ha­radzsa lányai/fiai lettek volna. Ezzel természetesen maximálisan vissza is él­tek. Hálás egyikük sem volt/lett – azóta sem… Pedig mindenem az övék lett.

De a csend vihar előtti volt.

A négy legkisebb említett gyermek egy egyszerű hétköznapi reggelre, minden előz­mény nélkül kiürítette a tahisi házunk 2 felső emeletét, és nyomuk veszett. Később, több hetes titokzatoskodás után kiderült, hogy a budapesti Böször­mé­nyi útra költöztek, a hozzájuk csatlakozó, akkorra már szintén elvált Laurával együtt, hogy önállóan szerencsét próbáljanak. Később „hozományként” el­kér­ték az egyik autómat – noha mindegyiknek vettem saját autót! -, amit aztán hasz­­nálat nélkül hagytak szétrohadni a téli ut­cán.

Piroskával, Anyátokkal, ott találtuk magunkat ketten, magányosan a 3 szintes ház­ban, egy kifizetetlen szextelefon-számlával, két üres, bútorok nélküli eme­let­­tel, és nem utolsó sorban 2-3 millió forintos adóssággal – részben a szétvitt értékeim miatt! –, ugyanis időközben „elveszett” a havi szokásos bevételem, ami­ből az adósságokat kifi­zet­­het­tem volna.

Nem maradt más hátra, mint hogy a ház eladásával – és egy deákvári öröklakás megvásárlásával – kifizessük adósságaimat, és a már téliesített váci telkünkre költözzünk, ahol is aztán kutyatenyésztésbe kezdtünk…

Mindezen történésekkel az általam/általunk alapított nagycsalád felbomlott.

Soha nem forrt újra össze.

Mindezekkel és mindezek után családfői státuszomat elveszítettem.

Sok beleszólásom azelőtt sem nagyon volt semmibe, ami a gyereknevelést illeti, én csak a pénzt kereshettem, és bevásárolhattam. Azt szabad volt, megszólal­nom nem. Nos, a családom szétrepült; alapítanom kellett volna egy újat…

2. A nagypolgári élet-és szemléletmód uralkodóvá válása

Zsuzsi férjhez ment Attilához – emlékezzetek, 30:70, miránk örök szégyen!!!

Mivel Attila rendkívül ügyes, és pénzügyileg is eredményes vállalkozónak bizo­nyult – Klári vis­szaemlékezése szerint ellopta az ő üzleti profilját, munkamód­szereit, sőt egyes konkrét szerződéseit is! -, automatikusan az ürömi ház vált minden családi rendezvény „természetes központjává”, aminek én minden há­tulütőjét azonnal átláttam. Így is lett. Évek alatt, fokozatosan kialakult, hogy a Czi­ke-család – az én családom! – minden fontosabb családi eseménye (kará­csony, születésnap, névnap, stb.) „magától értetődően” Ürömre vándorolt, mert ott van elég hely, étel, ital, stb. ahhoz, hogy a társaság kellően jól érezze magát, és persze emellett döntő szempont (lett) az is, hogy noha minden csa­lád rendelkezik luxusautóval, Üröm az a közeli telephely, amely minden családtag számára – egyezményesen, hallgatólagosan – kiválóan megfelel, miközben Vác­ra már a madár sem jár. Zoli részéről – kissé agresszíven – felmerült, hogy miért is lakunk mi ilyen messze, elérhetetlen helyen, hogy kerültünk oda? Hát úgy, hogy a gyerekeink mindenünket felélték, elvitték, mi meg választhattunk, hogy munkanélküliként, kutyatenyésztőként Deákvárt vagy a váci telket adjuk el?

Ezt a kérdést is Piri döntötte el: azt mondta, hogy a kert maradjon a miénk.

Barbi Rikivel Leventéhez Tahiba, Livi a haverjával Csepelre költözött.

Gergő a váci pincébe, ahol luxusszobát alakítottam ki a számára.

Anyátok mindaddig kiszolgálta a „munkanélküli 20 évest”, mígnem megszökött.

Értékeljük a tényeket! Én azt soha nem állítottam, most se állítom, hogy mindez kvá­zi szándékosan történt, hogy valaki tudatosan építette volna át az általam alapított nagy­család szerkezetét, életmódját; azt viszont állítom, hogy fokoza­to­san így lett, mert mindenki számára ez lett a „legkényelmesebb”… Rögtön hoz­záteszem, hogy mint a család feje, én teszek arra, hogy kinek, mi „kényelmes”: mi 67 évesek és koldusszegények vagyunk, Ti meg fiatalok, és gazdagok. Ezért azt mondom, hogy a mi szempontjaink az elsődlegesek, a tieitek meg másodla­gosak. A szülői ház pedig mindenkinek legyen szent!

Többször elhangzik, elhangzott, hogy én kvázi féltékeny vagyok/lennék Attilára, aki a vejem. Ráadásul a legkedvesebb lányom férje, három unokám Apukája. Ez így egy marhaság. Ez nem féltékenység kérdése, hanem ténykérdés. Amit leír­tam, az az utóbbi 8-10-15 évben alakult ki, mintha csak „természetes, szerves fejlődés eredménye” lenne. Pedig hát nem az! Attila egy gyönyörű, 3 gyönyörű lánnyal megáldott szép családot alapított, hatalmas házat épített a saját erejé­ből – de a saját családja mellé „társaságnak” megkapta az enyémet is. Attila ma a Czike-család(om) tagadhatatlan és vitathatatlan feje! Van saját, gyönyörűszép családja, de sajnos – Zsuzsival együtt – ahhoz asszisztál, hogy nekem ne legyen.

Ez nem féltékenység, ez tény!

Gratulálok hozzá!

Attila, Attila és Zsuzsi családja életmódja, életstílusa lett az összcsaládi-etalon, ezt az egyébként erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető etalont majmolja, vagy igyekszik majmolni mindenki. Mindenki ezt majmolja, sőt, már a Gergő által éve­ken át „kispolgári szekciónak” kigúnyolt Fazekas és Fehér család is már odá­ig „kapaszkodott” – anyagilag hála Istennek! -, hogy lassanként behozták ezt az egzisztenciális lemaradást, és kezdenek a „nagypolgári szekcióhoz” hasonlítani. Klári a korrupciós kapcsolatai révén szerzett egy jó állást Livinek, mert valamivel be kellett fognia a száját, annyi terhelőt beszélt az ő városában (Heves) terjesz­kedő Kláriról, aki – mint „vállalkozó” közutálatnak örvendett a helyiek körében.

Ez nekem semmiképpen nem tetszik, mindenesetre az elveimmel ellenkezik.

Az általam 48 éve megalapított Czike-család „Lökkös-család” lett, én meg szám­ű­zött, számkivetett. És Ti azt akarnátok, sőt, elvárnátok, hogy én egyetértsek.

A saját családom, amelyet ezer keservvel, döb­benetes energia-ráfordításokkal, sok millió forintnyi tisztességesen megke­resett pénz árán, önzetlenségből és be­csületből példát mutatva felneveltem, először meg­tagadott engem, majd majdnem végleg összeharagítottatok Anyá­tokkal, míg végül rátértetek a nagy­polgári szekció által diktált dölyfös, anyagias, önző életmódra.

Gratulálok – ezúttal magamnak!

Tökéletes, univerzális morális csődtömeg!

3. A keresztény hit elvesztése, semmibevevése

Elismerem, amikor Ti felnövekvő gyerekek voltatok, még én sem voltam ilyen „buzgó” keresztény, mint ma. Az ember akkor válik/válhat igazán Jézus Krisztus végleges hívévé, amikor nagyjából mindent elveszít, amit egykor sta­bilnak hitt. Ilyen a gazdagság, a jólét, a szerelem, a család, a karrier, a szépség, az egészség, stb. Ez nálunk 2000-2002. körül következett be, akkorra nagyjából mindent el­veszítettem, amim csak volt, vagy amit magaménak hittem.

Nem egé­szen, de nagy­jából így volt/lehetett Livivel is, amikor ke­resztény lett…

Sajnálom, de rendkívüli mértékben aggódom a gyermekeim üdvösségéért.

A jelenlegi állás szerint ma van közöttetek:

• egy buddhista
• egy reménybeli keresztény
• két valódi keresztény
• két abszolút hitetlen

Mégis, minek kellene örülnöm?

Hogy megálljátok a helyeteket a világban, a családban? – Ennek örülök…  

De mi lesz veletek, belőletek odaát?

4. A szülők státusza, jövője, jogaik sérülése

Jelenleg mi, a szüleitek, évek óta „parkoló pályára” vagyunk helyezve – az „ál­ta­lános álláspontotok szerint”, ha valaki látni akar Benneteket, menjen oda, ahol Ti laktok… Látogatóba. Ünnepségre. Ez megvalósítható is lenne, ha mind a ket­ten egészségesek lennénk, illetve ha lenne egy jó autónk. Köszönjük a Zsuzsitól kapott Clio-t; eddig 600 ezer forintot költöttem rá, de még nincsen vége. Most úgy néz ki, hogy újabb 2 évre fogunk tudni vásárolni, mert autó nélkül már azt sem tudnánk. Úgy néz ki, tip-top, Zsuzsi meg levizsgáztatja. Megígérte…

Ebben az évben újabb óriásit romlott a helyzet. Születésnapomon a 6 gyerme­kem­ből 2 köszöntött fel, mailben vagy telefonon. Jóformán senki nem volt ná­lunk az idén. Zsuzsi lányai sem jöttek, pedig megígérték. Mi egyszerűen kiesünk az útvonalaitokból, de az érdeklődési körötökből is. Egyedül Zsuzsi szokott időn­kint „apa-telefonra” időt szakítani, pedig abból neki van a legkevesebb…

Nem tudom, mi a fenének kellett nekem úgy-ahogy regenerálódnom az agyvér­zés (2010) után, ha Dani kivételével senki nem érdeklődik irántam? Egyáltalán: mi értelme ennek az egésznek, miért futok én egy villamos után, ami nem vesz fel? Már eddig 20 könyvem jelent meg, mindennap mindenkinek küldök ér­de­kes cikkeket, képeket, linkeket – ezen túl nem fogok. Azonnal kitöröltök min­dent megnézés nélkül, ami tőlem érkezik. Nem vagyok egészséges… Van még talán 3-4 „jó” évem, addig Barbi szerint örüljek, hogy szelel a fenekem lyuka, és er­re a vidám megjegyzésre Klári is hevesen lelkendezik. Jelentkezzen közületek, aki még komolyan 100-asnak gondolja magát!

Én ma azt gondolom – lehet, hogy tévedek -, hogy ami folyik az tűrhetetlen. De még csak komoly oka sincsen ennek a megdöbbentő érdektelenségnek és kö­zöm­bösségnek! Én csak azt kérem Tőletek, hogy egy perccel se foglalkozzatok majd a halálom után többet velem, mint az életemben tettétek; - velem, akinek pe­dig sok minden máson túl, csak az életeteket köszönhetitek!

Én azt hittem, hogy a sok gyerek vállalása és felnevelése – a sok szeretet mel­lett, amit tőlem is kaptatok! – egyben jó gazdasági befektetés is a jövőre nézve. Arra gondolok, hogy a rátok költött ráfordítás, a sok gyerek önzetlen felne­ve­lé­se, a rengeteg lemondás (pl. nekem soha nem volt 10 évesnél fiatalabb autóm, nem volt új öltönyöm, de új cipőm se nagyon, mert minden keresetemet Rátok köl­töttem) majd automatikusan eredményezi, hogy amikor majd anyagilag rá­szorulunk, abszolút természetesnek tekintitek az arányos anyagi segítség­nyúj­tást. Azt tudom persze, hogy már sokszor segítettetek, köszönjük szépen. Nem ez az én problémám! Megmagyarázom! Ha vennénk pl. azt az összeget, amit az általam keresett pénzből egyszerűen elpazaroltatok, tönkre tettetek, stb., ma eb­ből még mindig milliomosok lehetnénk… Aztán. Ami segítséget eddig ad­ta­tok (nem amennyire nekünk szükségünk lett volna!), az nincsen arányban azzal az élet­színvonal-különbséggel, ami a miénk és a tiétek között van! Ami bizony sza­ka­déknyi! Tízmilliókkal, vagy még többel a bankszámlámon, nem tudnám elvi­sel­ni, hogy az édesanyám és az édesapám olyan alacsony életszínvonalon, olyan nél­külö­zé­sek közepette éljen, mint hozzátok képest mi. Nem kívántuk sohasem azt Tőletek, hogy mi is ugyanazon a színvonalon élhessünk. Azt mi nem érde­mel­tük meg… Annyit viszont elvártam volna, sőt, ma is elvárnék, hogy alapvető szükségleteink kielégítése céljából ne kelljen már 15-20 éve állandóan Bankhoz fordulnunk újabb és újabb méregdrága hitelért, amelynek mindig a dupláját fi­zet­jük vissza kb. 15-20 éve… Ezért van az is, hogy ma a Bank havi 100 ezer forin­to­mat viszi el törlesztésként, és ez 20 év óta az eddigi legkedvezőbb kamatozá­sú hitel. Szóval a 6 gyermek önzetlen (mindenem a tiétek lett -; amit nem csak úgy adtam, azt elvittétek nyers erővel) vállalása és felnevelése nem bizonyult jó befektetésnek. Elvittetek autót, bútort, örökséget, készpénzt, mindent. Múltkor összeszámoltam, összesen valami 17 autót vettem a ’90-es években, átlagosan mindenkinek kb. kettőt-hármat, amelyeket többnyire 1-2 hónap leforgása alatt vagy összetörtetek, vagy összetörettetek, vagy ellopták, stb. Ez sok millió forint effektíve kidobott pénz. És hol van még a többi…

De erkölcsileg, illetve inkább most az érzelmek terén is teljesen deficites lett ez az egész nagycsalád-projekt. Ami szeretetet, őszinte érzelmet pl. én eddig egész életem­ben tőletek viszonzásként kaptam, azzal képletesen szólva Érdig sem le­het­­ne eljutni. Nem tudom, miért vagyok a számotokra ilyen közutálatra ítélve, de valószínűleg azért, mert Anyátok által így szocializálódtatok. Ahol nincs, ott ne keress… Mármint őszinte érzelmeket. Nekem igazi szeretet-élményem ritkán csak Zsuzsival és Barbival, párszor Lórival volt, a többiekkel senkivel. Sajnos pl. Gergő és Livi hideg, mint a jég…

Szóval, rájöttem, hogy bilibe lóg a fejem. Ma már senkitől nem várok semmit. Viszont szeretetet sem, sziklából vizet fakasztani utoljára Mózesnek sikerült…

Igen, Gergő hiába gúnyolódik, írtam Végakaratot. 67 évesen, ennyi betegséggel senki nem tudhatja, lesz-e holnapja. Én erre teljesen fel vagyok készülve. Annál is inkább – mint láthattátok -, mert amit itt hagyok, az nem fog hiányozni kü­lönösebben. Nem lesz túl nehéz elválás, mert nincs mitől fájdalmasan elszakad­ni. Zsuzsi nekem valóban a legkedvesebb gyermekem, mindig is az volt. Azért, mert vele érzek rendkívül szoros intellektuális és emócionális közösséget. Félek, ki fogjátok cikizni – ezért is -, de a halálomat teljesen rábíztam, megkértem, és ő el is vállalta, hogy mindent tegyen meg azért, hogy a végakaratomban foglalt, nem túl bonyolult kéréseim majd maradéktalanul megvalósuljanak.

Ott tartottunk, hogy alaposan elvetettem a sulykot. Azt hittem, amit adok, azt vissza is fogom kapni. Ma már ezt nem hiszem, nem remélem, beérem azzal, ami nekem, nekünk megmaradt; ami persze nagyjából a nullával egyenlő, mind anyagi, mind érzelmi téren. Nincsenek már illúzióink aziránt, hogy a család egy nagy csapda, becsapás, minden téren. A miénk legalábbis annak bizonyult. Már nincsen jogunk semmihez, örüljünk, hogy luk van a fenekünkön, aztán egyszer csak szépen múljunk ki, hiszen lényegében ezt várja mindenki…

Még egy utolsó dologról. Arról már beszéltem, hogy mi már, vagy soha nem tar­tozunk az általunk létrehozott nagycsalád fősodrába, hiszen a fősodor a nagy­polgári életmód – az európai álom -, és a vele járó fösvénység, illetve pitiáner gondolkodásmód. „Mindenki annyit ér, amennyije van (Lázár János)”. Mi tehát már nem nagyon ugrálhatunk, nem vehetünk részt a családi döntésekben, az unokák felnevelésében, nagyjából semmiben – örüljünk, hogy még élhetünk. Másod-, sőt harmadrendű állampolgárok lettünk… Egy jogunk még megmaradt, és ehhez a végsőkig ragaszkodunk. Az életünket itt szeretnénk befejezni, a tel­künkön, ahol mi életünkben a legszabadabbak lehettünk. Ez például azt jelenti, hogy nem megyünk be pl. albérletbe vagy szociális otthonba lakni, soha, sem­mikor. De nem megyünk egyikőtökhöz sem, mert egyrészt nem akarunk ter­het jelenteni számotokra, másrészt nem is éreznénk jól magunkat egyikőtök ottho­nában sem. Túl sok az inkompatibilitás…

Ezért sem megyek közösen ünnepelni már sehová senkit sem.

Minket, kettőnket kellene egyszer megünnepelnetek.

Önzetlenül, szeretetből.

Végakaratomat még egyszer csatolom a jelen levelemhez is.

Nem „ugyanaz”; Zsuzsi személyemet illető „csődgondnoki” megbízását is tartal­mazza.

Szeretettel: Apu

2017. október 5., csütörtök, 0:46.