Vásárolt elgányolt autóink valódi történeti sorsa

1. Sötétkék Lada 1200-as

Ez volt életem második használt autója.

Amikor Laura – hogy majd neve legyen Ádámnak – férjhez ment Ferihez; nászajándékba nekik adtam a Ladát. Előtte megjavíttat­tam, teljesen használható volt. Feri 1-2 hét után nekiküldte a fal­nak, hogy felvehesse az 50 ezer forint kárbiztosítást. Feri zöld­sé­ges, hentes, autókereskedő, meg afféle békási maffiózó lett. Évek alatt „annyira vitte”, hogy eleinte ő is, meg a Lóri is egy-egy nagy, kiváló állapotú Mer­cedessel jártak, majd később Feri egy Chevro­let Camaróra „váltott”, melynek mély dübörgő hangjától az embe­rek mindenfelé rettegtek, Békástól Dunabogdányig…

Feri egyszer aztán autókereskedőként megjátszotta – a már bevált – trük­köt, hogy vett egy nagyértékű, 5-10 millió forintos Mercedest, ellopatta Jugoszláviába (közel a vételárért), majd felvette a lopá­sért a Casco-kárbíztosítás összegét… Utólag elmesélte…

2. Volkswagen Arany Passat (Aranka)

Sokáig használtam ezt az elnyűhetetlen autót. Amikor Zsuzsiék öten önálló életet kezdtek a Böszörményi úton; ez volt az az autó, amit elkértek. Közel 1 éven át állt a házuk előtt, anélkül, hogy hasz­nálták volna. A teljesen szétrohadt elejét 70 ezer forintért a csil­laghegyi hegesztő csinálta meg, de amíg ide-oda állt a garázs­ba, leégette a kuplungot. Összesen – hegesztés + kuplung – kb. 2 hó­napig nem tudtam használni az autót. A kuplung 50 ezer fo­rintba került, mert vadonatúj komplett tárcsát kellett rendelnem a Porsche Hungáriától.

3. Szürke Dacia

Amikor Zsuzsi korengedménnyel jogosítványt szerzett, vet­tem ne­ki az újlipótvárosi használtautó-piacon egy töké­le­­tes állapotú szür­ke Dáciát, 190 ezer forintért. Ha jól em­lék­szem, 4 éves volt. Sokáig nem tartott. Ekkoriban Zsu­zsi a szintén a békási galerihez tartozó (Feri „embere” volt) ún. Pom-Pon nője (is) volt, többnyire Pom-Ponnal furikáztak, amennyire ezt akkoriban tudni lehetett. Lányaim „nemi” életéről leginkább semmit nem tudtunk. Néhány hét után – a volánnál többnyire Pom-Pon ült, Zsuzsi utasként ült mellette – egyszerűen ellopták. Sosem került elő. Zsuzsi talán tud róla valamit…

4.  Sötétkék-ezüst BMW 323i

Az egyik legtöbbe került autónk volt. Összesen kb. (vétel­ár, he­gesztés, hűtőventillátor-csere, új gumik) 600 ezer forintba ke­rült. Amikor a Pom-Pon Zsuzsit félig-meddig agyonverte (na­po­kig fe­küdt tudtunk nélkül a kórházban), akkor gyakorlatilag és átme­netileg  megzakkant. A Klári férjét képező Bra­un Róbert – aki tit­kon Zsuzsiba is „szerelmes” volt, illetve kinézte magának – azt ja­vasolta, hogy Zsuzsi levegőváltozás és regenerálódás céljából men­jen el Bécsbe, a barátjához (néhány  éve eme barátja révén ment ki ő Bécs­be, egyébként nemzetibanki csalásai miatt letartóztatták vol­na!) bébiszitternek, a barátja gyerekeire vigyázni. Mivel akko­riban a családunkban mindent a fenséges Braun Róbert (Gyur­csány Ferenc kancellária-minisztere) döntött el, így is lett. Néhány év után Zsuzsi „meggyógyult”, illetve már nem akart tovább Bécs­ben maradni, kvázi a Braun „felügyelete” alatt. Amikor végleges hazajövetele előtt hazautazott, ajándékba kap­ta tőlem ezt a BMW-t. Örömében oda-vissza 120-as átlagse­bes­séggel száguldozott vele Bécs és Tahi között, zuhogó esőben…

Nagyon szerette ezt a kocsit, viszont bármikor – ritkán – bármi ki­sebb problémája volt vele, hozzám vágta a kulcsot, azzal a kísérő szöveggel, hogy „ez az autó nem szeret engem!”.

Szegény autó szerencsétlenül végezte. Én nagyon vigyáztam rá, ha­vonta rendszeresen karbantartottam, olajcserére vittem, javít­gattam a dukkózást… Elvégre a legkedvesebb lányomnak vettem ajándékba, hogy felépült! Egy hétfőn reggel jövünk haza, Tahiba a váci telekről, Pirivel. Valahogy furcsán állt az autó, majdnem az út közepén; mi sosem hagytuk ott ilyen hebehurgyán… Közelebb érve észrevettem, hogy az autó totálkárosra van összetörve… Elöl betörtek a lámpák, elfolyt a hűtővíz, felgörbült a motorház, ki­sza­kadt az első futómű, és az autó hosszanti gerince furcsán meg­csa­varodott. Mondom, ki tehette ezt?! Piri órákig nem hitte el, hogy csak – az akkor még – jogosítvány nélküli Gergő tehet­te… Kisvártatva rájött, hogy más nem tehette. Elindult, hogy megke­res­se fiát, aki valami Visegrád-Dunabogdány futball-meccsen ját­szott éppen. Lehívta a pályáról (én nem mehettem vele…). Percek alatt kiderítette, mi lapul a tagadás alatt. Előző nap beittak a falusi haverjaival, aztán ellopta a szögről a BMW tartalék-kulcsát, és elindultak „falukergetőbe”. A barátai a sarkon kiszálltak, mert meg­ijedtek a Gergő vezetési stílusától. Gergő az elmondása szerint be akart venni 80-nal egy földútra meredeken felkanyarodó 90 fo­kos kanyart, ami nem sikerült. Nagy lendülettel felfutott a domb­oldalra, melynek tetején – másfél méter magasan - a kerítést tartó betonoszlopnak ütközött. A totálkáros autót „odavarázsolták” a há­zunk elé, mintha „mi sem történt volna”… Amint tüzetesen végignéztem Zsuzsi BMW-jét – nem tudom, ő hol volt akkor -, fel­mér­tem a keletkezett kárt. Átláttam, hogy autó már soha nem lesz belőle. Megkértem Zsuzsi karosszéria-lakatos fiúját, Balázst (pár évvel később meghalt agydaganatban), hogy a rendszámtáblát ad­ja ide, hogy leadhassam, a többivel – a ronccsal – azt csinál, amit akar. Így is lett. Gergőt soha, senki nem vonta felelősségre. Némi ijedtséggel megúszta az egészet. Részegen, jogosítvány nélkül…

5. Fehér Polski Fiat

Lóri Feri felesége volt, s meggyőztek engem, vegyek nekik is egy au­tót. Én berzenkedtem ugyan, mert hát az elsőt szándékosan összetörették, aztán meg többször láttam Lórit büszkén vezetni egy nagy zöld Mercedest, de aztán ráálltam…

Vettünk Lóri születésnapjára – kizárólag az ő használatára!!! – egy kifogástalan állapotban lévő fehér Polski-Fiatot, 150 ezer forintért.

Minden extrával – pl. rádió, magnó, stb. – felszereltem, és vár­tunk, hogy majd másnap odaajándékozzuk neki… Reggelre a há­zunk előtt álló autóról kívülről minden mozdítható eltűnt; min­dent leloptak róla a falu kóbor cigányai. A lányaim – Barbi és Zsu­zsi – mindkét ellenséges bandavezért jól ismerték… Bogyó és Kocka volt a „tisztességes” nevük. Késlel­tetnünk kellett az áta­dást, amíg Balázs segítségével – újra az én pénzemből – vissza nem pótoltunk (tükröket, ablaktörlő-lapá­to­kat, antennát, stb.) min­dent. Lóri nagyon örült az ajándéknak, és megígérte, hogy csak ő fogja vezetni. Egy-két hónap múlva hal­lottuk, hogy sajnos eltört a kormányoszlop (?), és eladták. Feri vezette…

6. Sötétbarna (bordó) Fiat 850-es

Vettem Barbinak egy kifogástalan állapotú kis Fiatot. Kicserél­tet­tem a teljes fékrendszerét vadonatújra, és kicseréltettem a sebes­ségváltó bütykös-tengelyét is, mert erősen búgott. A kettő együtt 100 ezer­be került. Az első héten feltörték a helyi cigányok, és el­lopták belőle a magnós-rádiót, meg a kesz­tyűtartóból a Beatles-CD-ket. Néhány évig gond nélkül, örömmel hasz­nálta az autót, az­tán anyagi gondba kerültek „Csupival” a haszontalan, munka­nélküli férjével, és eladták… Nekem kb. 250 ezer forintomba került…

7. Sötétkék-ezüst Ford Escort

Gergő ugyan semmivel nem érdemelte meg, de vettem neki egy sa­ját autót. Erre is kb. úgy vigyázott, mint egykor a BMW-re. Ve­zette, nem is rosszul, néhány hónapig semmi gond nem volt. Az­tán elkezdődött minden autós-kálvária közül a legszörnyűbb…

Az autó 240 ezer forintomba került, és egy szervízben abszolút tökéletesre felújíttattam, újabb 150 ezer forintért. Utólag – bár ne tettem volna… Csak a veszteségeimet növeltem meg ezzel…

Mint utóbb kiderült, ún. brazil-Ford volt, különleges brazil gyárt­mányú alkatrészekkel, fődarabokkal. Deákvári öröklakásunk elöl az autó egy reggelre szőrán-szálán, nyomtalanul eltűnt. Ellopták a váci cigányok, gondoltuk, és bejelentettük a rendőrségnek. Gergő akkoriban egy magát bugyutának, és többnyire minden hasznos tevékenységre alkalmatlannak mutató nyegle fiatalember volt, aki az autólopást is olyan bizonytalanul adta elő a rendőrségnek, hogy azok azt hitték, itt valami titok lappang, talán Gergő lopatta el a saját autóját… Azon is elképedtek, hogy lehet egy ilyen fiatal gye­reknek ilyen jó saját autója?! Nem nagyon reménykedtünk, hogy egyszer még viszontlátjuk. Sajnos viszontláttuk…

Szomorúságomban megittam egy-két whiskey-t, meg egy-két üveg sört. Aztán este 9-kor telefonáltak a rendőrök, hogy menjünk föl a dombok feletti „nyulasba”, egy völgybe, mert ott van az autó – egy helyi kukorica-termesztő találta meg, és jelentette be -, s át akar­ják adni.  De siessünk, mert már sötétedik… Úgy megörültünk a „jó hírnek”, hogy spiccességemet is elfelejtettem. Odaértünk Pi­ri­vel és Gergővel, de már csak félhomály volt. Szerencsémre egy ren­dőr sem fúvatott velem szondát, ugyanis szörnyű, mi várt rám.

Az „autó” a rendőrök zseblámpafényében valóban ott volt az egyik „tisztáson”, de fákkal volt körülvéve, kitolhatatlanul. A pótkul­csunkkal megpróbáltuk beindítani, de nem indult be. A rendőrök mondták, hogy vigyük innen, mert reggelre csak az alváz marad belőle, és ők tudták, miről beszélnek. (A váci cigányok még nem tudtak a Soros-Alapítványról.) Megkértük a rendőröket, immár a töksötétben, hogy segítsenek valahogy árkon-bokron át, felfelé a domboldalnak kitolni a Fordot a hegygerincre, ahonnan majd a vékony ösvényen „lecsorgok” a főútig, motor nélkül. (Spiccesen…)

Feltolták – feltoltuk. A rendőrök – köztük két nő is -, kezükben az aláírt átvételi jegyzőkönyvvel és erős lámpákkal világítva, voltak vagy tízen!, kővé dermedve néztek. Beszálltam – az ember ilyenkor rendkívül bátor, ha a fia autójának megmentéséről van szó. Nem indult… Kértem, lökjenek meg, lefelé a lejtőn, az ösvényen… Bár-mit megpróbáltam felkapcsolni, mindig valami váratlan történt.

Nem lehetett kormányozni, csak igen korlátozottan. Azt hittem, hogy ez a motor „hiánya” miatt van, hiszen emiatt nem volt szervo­­ hatás. De nemcsak azért volt… Akik feltörték, úgy tudtak csak elindulni vele – kulcs híján -, hogy nemcsak az elektromos kábele­ket tépték ki, hanem eltörték a kormányzárat, vele az oszlopot is. Be akartam kapcsolni a világítást, nem égett, de beindult az ab­lak­törlő. Le akartam kapcsolni az ablaktörlőt, de beindult a fű­tés… Világítás híján csak az engem autóval és gyalogosan követő rendőrök lámpáiban bízhattam, de azok inkább csak össze-vissza elvakítottak az egyébként töksötétben. Mondanom sem kell, hogy fékhatás is alig volt. A motor hiánya miatt. Csak kézifékezni lehe­tett, mikor a túl meredek – helyenként 20 fokos – lejtőn gurultam lefelé. Nem féltem, egyáltalán, pedig, ha normális vagyok, lett volna, mitől… Végül gondtalanul „leértünk” a vékony ösvényen a nyúl-völgy aljába, a főúttól kb. 150 méternyire. A rendőrök jó éjt kívántak, és elmentek. Nem tartóztattak le vagy fel… Akkor fogott el a legnagyobb kétség, vajon helyesen cselekszem-e, amikor az e­gész képtelen helyzetet nyomaiban sem felfogó feleségemre és nagy­­fiamra néz­­tem. Hogy jutunk innen a váci kertünkbe???

Kiadtam az ilyenkor szükséges utasításokat, amely határozottsá­gomért valamennyien nagyon utálnak. Szükség törvényt bont… „Én elmegyek a szürke Merciért, Ti addig itt maradtok, aztán Ger­gő beül a Fordba, én meg a kötéllel hazahúzom.” – mondtam. Néz­tek, nagyot, mert nyilván azt hitték, az éjszakát a szabadban tölt­jük, őrizve a Ford földi maradványait. Hazahúztuk, a sötétben, gond nélkül. Mert az igazi gondok csak másnap kezdődtek…

Elhúztam a roncsot a váci AFIT-hoz, ahol felmérték a kárt. Azt mond­ták, szerezzek egy komplett brazil kormányművet, a többit meg tudják javítani. Százharmincezer forintot fizettem, és nem lett jó, mert a brazil kormánymű helyett a bontóban csak egy norvégot kaptam, és „az nem egészen stimmelt”. Feljelentést tettünk a rongálók ellen, Gergőt, mint tulajdonost nagykeservesen sikerült – minden húzódozása ellenére – beküldeni a 130 ezer fo­rintos számlával, ahonnan tökig beszarva jött haza; azzal, hogy komplett kihallgatásnak vetették alá (őt !!!), és elismervény adása nélkül elvették tőle az összes számlát… Azóta sem láttuk viszont.

Két héttel később megint feltörték, a cigányok ellopták a magnót és a hangszórókat. Betörték az ablakot. Kitépték a vezetékeket. (Ak­­kor még nem ismerték a Soros-Alapítványtól a csavarhúzót.)

Anya piros RS-Turbójának a zárját is tönkretették egy nyári éjjel kettőkor, sose lett megjavítva. Kinyitni már nem volt idejük, mert a nemrég vásárolt nyilammal az erkélyről megcéloztam őket, rájuk kiáltottam, mire hanyatt-homlok elmenekültek… Talán az Alapít­ványhoz, csavarhúzóért, vagy egy projektért?!

Szóval az autó nem lett jó. A rablás előtt tökéletes volt, utána már többet nem volt „egyben”. Legtöbb bajunk a kormányművel volt. Egyszer elindultam vele a Szabó-autójavítóhoz, de a szervízbe ve­zető balkanyart már nem tudtam bevenni, mert szétesett a norvég kormánymű… A szerelők tolták be az utcáról… Újabb 30 ezer… De ennél nagyobb baj is lett. Gergőnek – szerviz felé félúton – nyo­ma veszett. Törött lábát térdben „beigazítva” felszállt a buszra, és megszökött. Ha jól emlékszem, Barbihoz és Leventéhez csatlako­zott, néhány évre, mint stabil ingyenélő… Azóta csak látogató…

Két és fél évvel később kaptunk egy értesítést a Bíróságtól, hogy meg­lettek azt autónk tolvajai, akik több más autót is elloptak. Összes számlánk költségét behajthattuk volna a rablókon, de Ger­­gő nem volt hajlandó elmenni tanúnak a Bíróságra. Azt mond­ta – Piri helyeselt! -, hogy a cigányokon úgyse lehet behajtani sem­­mit. Erre nem is ment el senki, a fiúkat pedig felmentették. Sok év után derült ki, hogy a bandavezér Vác város egyik leggaz­da­gabb emberének a „rosszul sikerült” fia. Az apa egy rém be­csü­letes szakember; - amikor kettőnk között mindent tisztáztunk, azt mondta – ennek kb. 15 éve -, hogy ha az ő profiljába tartozó tech­nikai, műszaki problémám lesz, mindent megcsináltat az embere­ivel, „ingyen”, hogy így kárpótoljon a fia által okozott kártételért. Azóta 5-6 ízben dolgozott nekem, ledolgozott a több-százezer fo­rint­nyi kárból kb. 50-60 ezret, mai áron számítva…

Ennyi…

Vác, 2017. október 8., 0:27

                                                           Czike László, Apu