Az olló két szára A "csúsztatott" forintleértékelés és vonzatai Adott országok valutaparitás-arányai, a változások tendenciája - hosszabb távon - az adott nemzetgazdaságok teljesítőképességének, munka-termelékenységének, összességében: gazdasági növekedésének egymáshoz viszonyított arányait, azok változási irányát (trendjét) fejezi(k) ki. A nemzeti valuták vásárlóerejének (paritásának) egymáshoz viszonyított arány-változásai mögött a nemzetgazdaságok erejének arány-változásai húzódnak meg. Az 1960-as és az 1970-es években - hosszú éveken át változatlanul - 23, illetve 28 magyar forintba "került" (államilag persze erősen dotált "árfolyamon") 1 amerikai dollár (USD). Amikor a nemzetgazdaság fokozatos liberalizálásával, külkereskedelmünk volumenének és jelentőségének ugrásszerű fokozódásával - a cserearány-romlással és eladósodásunkkal párhuzamosan (az 1970-es és az 1980-as években) - "ránk szabadult" a világpiac (vö.: olajár-robbanás!); akkor a magyar valuta, a forint is igazodni kényszerült a valós értékarányokhoz, és lassanként a reális "külkereskedelmi árfolyamon" mérve értékét, vált maga is szabad adásvétel tárgyává. A rendszerváltozás - 1989-1990., ami diszkrét módon lezárta és kvázi legitimálta is a 20 év alatt fokozatosan végbement folyamatot - éveire (1990-92.) a sokszori leértékelések következményeként a forint paritása olymértékben leromlott, hogy ekkor 1 USD (egységnyi GDP-érték) előállítása már 60-80 forintba is bele- került, ami a valóságos valutaérték-viszonyokat, a valós árfolyamot fejezte ki. És itt most egy pillanatra meg is kell állnunk, - ugyanis 1993-97. egy kitüntetett ötéves időszak, a fejlődés (vagy legalábbis a trend) inflexiós időszaka. Odáig ugyanis minden teljes mértékben érthető, hogy a forintunk állami árfolyam-dotációjának megszüntetése, illetőleg a ‘70-es és a ‘80-as években bekövetkezett világpiaci (külkereskedelmi) cserearány-romlásunk, majd (1982-től) a rohamos-kényszerű eladósodásunk közvetlen következményeként a nemzetgazdaságunk abszolút kiszolgáltatottá vált. A világpiacon történt megmérettetésünk közvetlen eredményeként kiderült: a magyar valuta drámai devalvációja oda vezetett, hogy: 1 USD = 60-80 forint. Ám azt se felejtsük el, hogy 1989-ig a GDP folyamatosan növekedett (tehát még volt mérhető gazdasági növekedésünk!), - viszont 1993-ra a nemzetgazdaság összteljesítménye az eredeti értékvolumen mintegy 60-70 %-ára esett vissza. Ezek után jött csak az igazi hullámvölgy, a dekonjunktúra két legmélyebb éve: 1994 és 1995, - majd csupán újabb két év stagfláció (= stagnálás + infláció) után 1998... Az az év, amely - az MSZP-SZDSZ választási kormány-propaganda szerint - jelentős, 5 százalékos GDP-növekedéssel kecsegtet. Mind-eközben 1995. óta folyik a forint tudatos/tervszerű csúszó leértékelése, aminek következményeként 1995-ben 1 USD 126, 1996-ban pedig már 153 forint volt, s aminek előre jól látható és kiszámítható "eredménye", hogy ma, 1998-ban: 1 USD már 220 forinttal egyenértékű! Mert ugyan mit is jelent mindez?! Csupán azt, hogy a stagfláció 5 évében (1993-1998.) a magyar valuta USD-hez viszonyított paritása (ha úgy tetszik: világpiaci vásárlóereje) újból több mint 100 százalékkal (100 forint - 220 forint) romlott. És állítólag éppen ebben az időszakban (sőt, az időszak második felében!) állítottuk helyre nemzetgazdaságunk nemzetközi fizetőképességét, továbbá alapoztuk meg jövőbeli ugrásszerű és stabil gazdasági növekedésünk lehetőségét! Ez lenne az a biztonságos alap, amelyre a reménybeli rohamos gazdagodásunkat ráépíthetjük? Bizonyos, hogy nem tévedünk?! No, ez már nem érthető, s még kevésbé hihető! A forint döbbenetes, 10 év (1989-1998.) alatt több mint háromszoros (1 USD = 60-ról 220 forint) mértékű leértékelődésén/leértékelésén túl ugyan mi változott? Az állami vagyonunk erőltetett ütemű, dilettantizmussal és korrupcióval terhelt privatizációja során (1990 és 1998 között) eltűnt/elkelt legalább 60 Mrd USD (egyes mértékadó becslések szerint közel 100 Mrd USD!) valós forgalmi értékű nemzeti működő tőkénk, ám az értékesítésből származó bevételünk alig érte el az eredeti vagyonérték 15-20 %-át. A privatizációból és a külföldiek befektetéseiből származó (10-12 milliárd USD nagyságrendű) valutatartalék döntő hányada egy-szerű nyilvántartási összeg, nem a magyar állam tulajdona, hanem csak a külföldi befektetések "garanciális tartalékalapja". A privatizáció befejeződött, az állami vagyon zömmel (60-70 százalékban) olyan multinacionális cégek tulajdonába került, amelyek a működő tőkéjük által termelt éves profit 80-90 %-át (összesen 2 milliárd USD/év nagyságrendben) kiviszik országunkból. Hasznuk egyébként nagyjából 15 százalékos (!) profitrátának felel meg, ami nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mérték. Mindemellett a magyar GDP döntő hányadát (80 százalékát) ezek a multi cégek termelik meg, - az ország gazdasági növekedése pedig jelenleg 100 %-ban rajtuk múlik. Minden - a választási eredmények ismeretében sikertelenül folytatott - kormány- propaganda ellenére nem igaz, hogy a privatizációs bevételek, a restrikciós pénz-politika, a Bokros-csomag és egyéb megszorító intézkedések hatására rendbejött volna Magyarország fizetési mérlege! Mindössze annyi történt, mintha egy beteg magas lázát - csak tüneti kezelésként - lázcsillapítókkal lenyomták volna. Ám a lappangó betegség sajnos tovább pusztítja a nemzetgazdaság amúgy is ellenálló-képtelen szervezetét, amit az inflációs "hőemelkedés" is jól mutat. Nem igaz az sem, hogy az ország külső adósság-állománya jelentősen csökkent volna. Országunk a hitel-kamatokat a bruttó adósság után fizeti, ami pedig 1994 óta is minden évben folyamatosan tovább növekszik. Ennek áttekintéséhez - meg-értéséhez és belátásához - elégséges figyelmesen áttanulmányozni (jómagam 3-4 éve ezt teszem!) az elmúlt 4 év MNB-jelentéseit, valamint az ÁSZ jelentését az államadósság ellenőrzéséről. Ezekből világosan, sőt, közérthetően kiderül, hogy a bruttó külső adósság forintban kifejezett összege évről-évre tovább növekszik, mintha mi sem történt volna! Mindösszesen annyi "történt", hogy a Nemzeti Bank a külső adósság-állomány egy részét belső (állam)adósságra konvertálta, miáltal 2 ezer milliárd forint adóssága kamatterheit közvetlenül átterhelte az állami költség-vetésre. Ez is hozzájárult, hogy az állami költségvetés 1998. évi kamatterhei már közel 1 ezer milliárd forintra rúgnak. Többször is, újra meg újra megváltoztatták (kvázi összehasonlíthatatlanná tették!) az adósság-nyilvántartás belső szerkezetét, összetételét is. Mindemellett az állam decentralizálta "az eladósodás lehetőségeit" is, miáltal a nemzetgazdaság valóságos külső adósság-állományának összevont kimutatása a jövőben "fizikailag" válhat lehetetlenné. (Ma már ugyanis az állam és a bankjai mellett a legkülönfélébb gazdálkodó szervezetek is felvehetnek külföldi hiteleket, ami kimutatott államadósságként ugyan nem jelenik meg, viszont a kamatok végső soron a nemzetgazdaság egészét terhelik.) Mivelhogy a szocialisták a közvetlen politikai elődeik (MSZMP) által az 1970. és 1990. közötti időszakban keletkeztetett államadóssággal érdemben amúgy sem tudtak mit kezdeni, hát - hogy mégse' éktelenkedjék a szemünk előtt! - gyorsan szétkenték az adósság-kupacot, akárcsak egyszeri proletár a lakótelepi lakásának szőnyegpadlójára pottyant májpástétom-gombócot. A lényeg: a hamis látszat megőrzése... Az 1993 és 1997 közti években Magyarországon reménytelenül pangott az élet, - nem volt kimutatható gazdasági növekedés, s a GDP lényegében megrekedt az 1989-es szint 60-70 %-ának megfelelő értéken, miközben a belső fogyasztás (a bérek, a jövedelmek, a nyugdíjak, a táppénz és az állami költségvetés: vagyis az elkölthető pénz, "a cash-flow") reálértéke minden évben minimum 5-10 %-kal tovább csökkent. Mindez elsősorban az állam által tudatosan ‘felpiszkált’ infláció (átlagosan legalább évi 20 százalék volt!) súlyos következménye, amelynek leg-főbb gerjesztőjeként, motorjaként 1995-től a forint ‘Surányi-féle’ ún. csúszó le-értékelését használták fel. A forint-leértékelés és a belső infláció kumulált össz-mértéke megegyezik, ami az ok-okozati összefüggés bizonyítéka. A belső infláció a kifelé tervszerűen deklarált "csúszó forint-leértékelés", vagyis a mesterségesen előidézett - a nemzetgazdaságra az állam által ráerőszakolt - devalváció miatt két-számjegyű még napjainkban is... Nem az inflációt kell tehát "megszűntetni", hanem az állam mohó túlköltekezési vágyát és gyakorlatát, így mindenekelőtt a forint csúszó leértékelését, ami összes gazdasági bajaink legfőbb oka, hivatalos és intézményes előidézője. A csúszó le-értékeléssel ugyanis az állam éppen hogy a saját fokozódó túlköltekezését kívánta szentesíteni, legitimálni s bebetonozni, hogy állampolgárai áldozatos munkájának a hasznát mindenfajta fondorlatos adók és járulékok formájában zavartalanul fölözhesse le. Az infláció szándékos gerjesztésével az állam különös korrupciós ügyletet kötött: az állampolgárok, a magyar vállalkozók munkájának értéke automatikusan/folyamatosan értéktelenedik el, - míg az észrevétlenül eltűnő értékkülönbözet 20 %-ban a költségvetés, 80 %-ban a multik zsebébe vándorol. Igaz, az állandó valutaleértékelés exportösztönző hatású, ami ideiglenesen cél-szerű intézkedés lehet egyébként magasan fejlett, tartós egyensúlyban működő gazdaság átmeneti fizetésimérleg-hiányának a gyors felszámolására. De nem egy krónikusan beteg, katasztrofálisan visszaesett, fejletlen iparú, depressziós mező-gazdaságú gazdaságban, amelyet már amúgy is többszörösen kiszipolyozott a hitelkamatok nyögve törlesztése és a több évtizedes külkereskedelmi cserearány-romlás! A folyamatos csúszó forint-leértékelés a magyar gazdaságot tévesen arra ösztönözte/kényszerítette (!), hogy minden iparcikkét és minden mezőgazdasági termékét, minden élelmiszerét vigye exportra, akár fél áron (forint/USD = 100-, majd 220 árfolyamon!) is, mert így relatíve látszólag jobban jár... Ámde mivel enni/fogyasztani valamit mégiscsak szükséges: létfontosságú élelmiszereket és fogyasztási cikkeket kell importálnunk! Így magyar jonatán helyett holland zöldalmát, finom teavaj helyett „eeropúmós” -‘copyright’ by Horn Gyula - (szörnyű ízű) margarint, stb. ehetünk - 10-12-szeres áron. Nos, ki lehet az, aki ezen a félőrült, ráadásul hasznosnak (sőt, szükségszerűnek!) kikiáltott tranzakció-sorozaton jól jár?! Az EU-tagországok gazdaságai, termelői és külkereskedői, a multinacionális cégek, a külföldi és a magyar bankárok. A magyar paraszt és minden magyar fogyasztó, állampolgár évek óta folyamatosan egyre rosszabbul jár, - társadalmi fogyasztásunk színvonala és összetétele egyre meredekebben elmarad a legfejlettebb országoké mögött. Éppenhogy ez a kamat-rabszolgaság legbensőbb lényege. Mindenünket eladjuk potom áron, csak hogy törleszthessük az esedékes (végtelenbe nyúló) adósság-szolgálatot, és hogy az ország OECD-kirakata messziről nézve harmonikus látványt nyújtson, miközben méregdrága, zömmel bóvli import-cikkek fogyasztására kényszerülünk, hogy azért mégse' haljunk éhen! Tíz év leforgása alatt a forintunk dollárviszonylatban kevesebb, mint a felére (100/220) értéktelenedett. Ez azt jelenti, hogy a tíz évvel ezelőtti fogyasztási színvonalunkért ma kb. kétszer annyit kell(ene) dolgoznunk. De ez már nem megy, ez a munkaintenzitás már meghaladná a dolgozó ember és a nemzetgazdaság teljesítőképességének legfelső határát... A folyamatos csúszó leértékelés annak a tudatos/cinikus deklarálásával egyenlő, hogy a magyar nemzetgazdaság teljesítményének, a magyar ember munkájának az értéke automatikusan havi/évi x-százalékkal - mert nem is a mérték kérdéses, hanem az elv az, ami tűrhetetlen! - folyamatosan csökken a fejlett országokban élő-dolgozó emberek munkájának az értékéhez képest. A valuta-paritás arány-változása ugyanis pontosan ezt jelenti, ezt fejezi ki. Az USA gazdasága az elmúlt 5 év alatt tehát nagyjából 120 százalékkal növelte teljesítőképességét a magyar nemzetgazdasággal szemben. Más magasan fejlett országok valutáját (DM, jen, font, frank, stb.), azok forinthoz mért paritás-változását alapul véve kb. ugyanerre az eredményre jutunk, ami az állításaim igazolására perdöntő bizonyíték. Mármost ezek után felmerül a kérdés: hogyan és mikorra fogjuk behozni, utol-érni az Európai Únió fejlett országait, - feltéve, hogy végre tényleg elkezdtünk növekedni?! A választási vitákban az MSZP és a Fidesz között a legkiélezettebb kérdés volt, hogy: évi 5 százalékkal, vagy 7 százalékkal kell növekednie gazdaságunknak ahhoz, hogy elkezdjünk felzárkózni? Én ma sem tudom ezt a vitát magamban eldönteni, még csak megjósolni sem tudom a szükséges index-értéket, - sőt, még annak meghatározását sem vállalnám szívesen, hogy: ugyan mihez képest?... Egyet viszont egész bizonyosan tudok. Növekedni akkor kezdünk majd el, amikor a forint/dollár árfolyam-index eddigi sorsszerűen tendenciózus emelkedése megáll, de legalább is huzamosabb időn át stagnálni kezd. Felzárkózni pedig akkor tudunk majd, ha ugyanez az index, vagy éppen mondjuk a forint/DM paritás-arány elkezd fokozatosan/folyamatosan meg- változni a forint javára! Ameddig ugyanis nem fordul meg az eddig regisztrált trend, addig nemcsak hogy a felzárkózásról dőreség fecsegni, hanem ellenkezőleg: továbbra is változatlan ütemben húznak el tőlünk a fejlett országok, - az olló két szára tehát még tovább nyílik. A felzárkózásunk elindításának legfontosabb alapfeltétele, hogy - hivatalosan és azonnal - megszűntessük a forint csúszó leértékelését. Azonnal meg is szűnne az infláció, mert nem lenne, ami gerjessze. A kellemes, békés nyugalomban csendesen elkezdhetnénk, gyarapodni, - mind-annyiunk, Magyarország javára.