Tanácsköztársaságból banánköztársaság Tiborc panaszbeadványa az Alkotmánybírósághoz Tisztelettel előre jelzem, hogy az alant következő halmazati panaszaim gyökerei mélységes mélyre nyúlnak, részint a magyar nemzet huszadik századi balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetőleg a mózesi kő-táblák törvényei szabályozták a társadalom életét, és nem a bal-liberális hagymáz. Valamikor nagyon régen elveszíthettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig legkevésbé se’ vagyok már koppány. Kiverte belőlem az élet. Problémáim leglényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben az ősi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követő második legfontosabb jog-forrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni. (Lásd még: Szentkorona-tan!) Nem vagyok született lázadó; - önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom eme legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, illetve mikor lett az összes kutyából nagyhirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi más nem változott azon kívül, hogy a mozdítható értékeink nagyjából szőrén-szálán mind eltűntek. A számomra bizony makacsul úgy tűnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egy társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, - jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk, miközben Csipkerózsaként átaludtuk az egészet?! Kérem, nézzék el esendőségem, de földhözragadt, gyarló emberként szükségem volna valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielőtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül válaszolnunk kell gyermekeink faggatózó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tőzsdézzünk? (2) Lakásra gyűjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk-e, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk-e adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk "létminimum"-nak? (6) Ki lehet "polgár"? (7) Szimplán hülyének néz minket az állam, és így nézzük mi is annak; - vagy ez az egész csak egy rossz álom?! Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rend-kívül fontos és időszerű, eurokompatibilis törvények előzetes jogharmonizációját, illetőleg normakontrollját végzik - ám mégis, tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága munkaidejük megengedi, válaszolják meg az alant következő legitimációs/ jogfolytonossági kérdéseimet! Személyes okból is érdekelt vagyok válaszaikban, ugyanis az elmúlt napokban éppen egy országos jelentőségű ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam kancellária-miniszterünkhöz. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívhatja a Miniszterelnöki Hivatalt! Lenyűgöző Magyarország államformájának XX. századi fejlődése! Monarchiából tanácsköztársaság, a német fél-gyarmatból népköztársaság, a szovjet gyarmatból köztársaság - nemzetállamból pedig multinacionális banánköztársaság. Konkrét jogi, illetőleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következők: Németh Miklós, a legutolsó előtti kommunista miniszterelnök leköszönése előtt felfedezte, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt össze-roskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Az államadósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, miből is származott az. Ez az adósság azóta nagyjából megkétszereződött (a forint 8-10 év alatt két-és félszer gyengébb lett a dollárnál!), - nemzeti működőtőkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltűnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tűnt el! A hiteleket ugye nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, mely távolról sem volt egy szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam dollár-adósságát viszont az ún. rendszerváltás és az első szabad parlamenti választások (1990.) után mégiscsak maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételéből egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam állítólag azt utolsó dollárig, mind a külső adósság törlesztésére költötte. Még matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tűnt el az állami vagyon, illetve annak a privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelősségre vonni, és/ vagy elszámoltatni? Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékű nemzeti működőtőke 1989-ig "társadalmi tulajdon" patetikus névre hallgatott, stílszerűen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utólérendő az élenjáró kapitalista országokat. Utól ugyan sosem érhettük őket, viszont sajnos a rendszer-váltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal szívélyes együttműködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A multi tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következő: (1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha a társadalmi tulajdonunk államosításáról legitim törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesíthette azt az ‘új’ magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem is a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, mely csak úgy, hirtelen átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó jogállam egyetlen tollvonás nélkül megfosztja a népét minden tulajdonától? Sőt, ha még elszámolni sem tartozik a privatizáció bevételével?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerű-e mindez? Miért nincs egyikről sem hiteles, mérlegszerű elszámolás? A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye; a kettő miért nem kapcsolódik közvetlenül mérlegszerűen egymással? Miért nem foglalkozik soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament? Az előzőek szerint a társadalmi tulajdonunk = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszerünk épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sőt, a nép-köztársaság = a köztársasággal! Előbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erőszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erőszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szűrős Mátyás kikiáltása merő humbug, - a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlőség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az előző nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: az alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz! Legitim lehet-e, ha a diktatúra észrevétlen megy át a demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát? Az ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlősége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, kinek az állam elvette mindenét, a "társadalmi tulajdonát"? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlődés anyagi lehetőségétől és esélyétől fosztotta meg a saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is "a polgárok" vállaira terhelte, mi-által még a nincstelen földönfutóknál is alacsonyabb szintre, a brazíliai őserdők gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette le polgárait! A magyar "polgár" óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre csak nőnek. Milyen valódi jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám a közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan is áll esélyegyenlőség dolgában a hitelképtelen polgár? Miből gyűjtsön vállalkozási tőkét a nincstelen, éhbérből élő ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak európaúniós polgárként? Régi vesszőparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század vége felé, de főként a huszadik században több szépreményű, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/ történészek utólagosan többnyire külső okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belső történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezőgazdasági kistermelő sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának a gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig is csak a rajta élősködők élvezték, vették tőle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a "szocializmus"-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé (kellene legyen!), aki megműveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésőbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megműveltetni a magyar termőföldet, úgy semmi esély nincsen a magyar parasztok kisvállalkozóvá fejlődésére, polgárosodására. Akkor a paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégső hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke tömeg masszájába. Lehetséges-e a parasztságunk polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihető-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termőföld tulajdonjogát éppen úgy meg-vonja művelőitől, mint ahogyan a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa? Magyarország 1988-tól, akárcsak egy igyekvő, stréber tanuló, nagysietve sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és be is vezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítását célzó átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségességének és megvalósításának szempontjai egyszerűen csak kimaradtak a rendszerváltás "prekoncepció"-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz majd sikeres egyéni vállalkozóként önerőből polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába. Legitim volt-e az ország tőkéjének "társaságosítása", átalakítása, valós belső részvényvásárló-erő megteremtése nélkül? Miért nem került sor "társadalmi részvények" kibocsátására, miért nem válhattak a munkavállalók társadalmi (kollektív) tulajdonuk révén a működőtőke, az átalakult társasági tulajdon első részvényeseivé? Miért nem került sor szelektív kárpótlás helyett "földosztás"-ra? Kinek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok? A rendszerváltás villámgyorsan széjjel verte "a szocializmus" közigazgatását, ám nem hozott létre helyette működőképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei "főispáni" (jegyzői) szisztémát, ámde semmilyen (pénz-)eszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az végig holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem őrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén különálló közigazgatású (helyhatóságú) városok "működnek", megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon és főleg a szükséges likvid tőke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva. A városok közötti földterületen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok minden vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos bármilyen jogi kérdés rendezését is helyben megoldotta - szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, működőképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetűnő az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága; továbbá, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt a reálfolyamatoknak vagyis a hétköznapi élet valós követelményeinek. A társasági törvény vagy a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben az indokolatlanul siettetett európaúniós csatlakozással! - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzet-gazdaságunk stratégiai, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/ nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, a realitásoktól. Legitim-e a mai területi közigazgatásunk hiánya/ működésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa - a felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar földtulajdon ősi törvényeit? Miért szükséges a termőföldünk egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai? A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az előkészítők már akkor jó előre kifundáltak, „levajaztak” minden, majd évekkel később bekövetkező "spontán" történést, amikor az egyszerű magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjet-únióval; - sőt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszűnő állampárt illegalitásba vonulásának, ‘történelmi és rendszerváltó’ pártokba szét-rajzásának megszervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, majd az ún. "spontán privatizáció", az állami működőtőke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezűség látszatának komplex megőrzésére, nehogy évek múltán valaki "realizálja" Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A valódi forradalom visszamenőleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP "hivatalos" és titkos állománya konkrét megbízatással részben letűnt, felmelegített történelmi pártokba, részben vadonatúj szerveződések köpönyege alá bújva, oda beépülve, elkezdte az újtípusú kommunista (bolsevik) pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan ‘decentralizált’ bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia. Minden össze is zavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszűntek és összeolvadtak. Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlődés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat - valamennyien újkapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel vezeti félre a választóit, majd győzelmét követően előzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozások jogi tűrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika és törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus? Nem jelentene olyan életbevágó problémát a valódi demokrácia teljes hiánya, ha működne a társadalombiztosítás, és lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség, a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Milyen polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok nem képesek kifizetni a villanyszámlát? A polgári fejlődés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvő jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élő, öntudatos, lélekben/erkölcsben is gazdagodó hazaszerető állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetesen aljas egy szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás ‘jogcímén’ évtizedek óta elkövetnek a magyar nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerződéses jogviszony, és nem pedig valamiféle újtípusú adótétel, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom a mások életével, így a magam példájával élek. A társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermeléséből cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam körzeti orvosnál. (Nem szólva az egy egész életen át fizetett nyugdíj-járulékról, amelyből valószínűleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként vissza-kapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem - mostantól, egészen halálomig.) Jogszerű lehet-e a társadalom-biztosítás (mint szerződés) szimpla adótétellé silányítása? Vajh’ esélyegyenlő-e az állam előtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Lehet-e jogalapja (!) a ‘tébét’ nem fizetők felelősségre vonásának? Legitim-e nyelvi értelemben a ‘társadalombiztosítás’ elnevezés hivatalos használata? A hivatalos és a hétköznapi beszédben használt szavaink mintha csak az eredeti fogalmainktól egészen eltérő, merőben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a kor-szak, amikor mindennek ‘fedőneve’ volt. Sőt, a hazugságok is tovább szövődnek. Mostanában már semmin nem csodálkozom. Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idő-szakát - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk és politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erők lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem vagyunk képesek újra érvényesíteni. Különösebb illúzióim a nyugati féltekét illetően sincsenek. Az én kis legitimációs kérdésecskéim mégiscsak szolíd sóhajtások ahhoz a gurgulázó hörgéshez képest, ami az óceán túloldaláról hallatszik. A Világ Ura (értsd: 1999-ben) egy pettingelő szaxofonista, akinek a bűnbánó tekintete a nyitott sliccén át merevedik az Arab-öbölre. Szerencsére jött a Ramadán.