Magyar államiságunk dilemmája ezer éve és ma Szent István királyunk államalapítása óta nagyjából ezer év telt el, a legnagyobb mai dilemmánk mégis hasonló: a független magyar államiság megteremtése. Az alapprobléma kicsit tovább bonyolódott, - tekintettel arra, hogy egyes kulcs-szavak ma már nem egészen ugyanazt jelentik, mint akkor. Olvasom a Kormány független polgári napilapjában, hogy a Világbank jóvá-hagyta a független magyar polgári kormány döntését, miszerint legott eltörli a tandíjfizetési kötelezettséget, ami mellesleg a büdzsé cca. 0,2 ezreléknyi bevételi tétele. Nagyon jó hír ez!, mert: (1) A vezető kormánypárt betartotta a választási ígéretét, és hatalomra kerülvén lám, rögvest intézkedett is. (2) A magyar kormány intézkedése azonos irányba mutat a Világbank helyi elképzeléseivel, hisz a tárgyi intézkedés általa azonnal jóváhagyást is nyert. Van azonban ennek a jó hírnek árnyoldala is, hiszen: (3) Ezek szerint kétesélyes lehetett a választási ígéret, mert a realizálása végül is - ne szépítgessük! - a Világbank most megadott, utólagos engedélyétől függött. (4) Szomorú, mi több elgondolkodtató, hogy állami költség-vetésünk egyötöd-ezrednyi, marginális módosításához is a Világbank fejbólintása szükséges. Mert ez azt jelenti, hogy már ennyi szabad mozgásterünk sincs! A tandíjak megszüntetése a Kormány becsületes jószándékát tükrözi, mert esély-egyenlőséget teremt a tanulni vágyó fiatalok között: így a szellemi felemelkedést részben függetleníti a szülők vagyoni helyzetétől, serkenti a társadalmi mobilitást, elősegíti a polgárosodást. A Kormány tehát (a magyar állampolgárok között, bel-földi viszonylatban) nemcsupán jogegyenlőséget akar - ami egyébként többnyire puszta elv, írott malaszt marad -, hanem valódi esélyegyenlőségre, gyakorlati ki-egyenlítődésre törekszik, ami még fejlett szociális érzékenységre, erőteljes népi-nemzeti elkötelezettségre, valamint felelős igazságosság-érzetre is vall. De vajon mennyire létjogosultak és mennyire érvényesíthetők kormányunk nemes szándékai az Európai Únióhoz belátható időn belüli csatlakozásunk tükrében?! Hogyan fogadja majd az Európai Únió jólétben pancsikoló, hőn adakozni vágyó népessége és államközössége a magyarok offenzív egyenlőségi törekvéseit? Hogy állunk a jogharmonizáció és esélyegyenlőség párhuzama/ellentéte tekintetében? Vajon teremt(het)-e esélyegyenlőséget az állami és az állampolgári-, a nemzeti és az egyéni boldogulásra az egyszerű, szolíd jogharmonizációs egyeztetés?! Tartok tőle, hogy a tőke, a pénz, a munkaerő, a termékek(?) "szabad áramlásának" deklarálása, a feltételek jogharmonizációja, az azonos jogi feltételrendszer fel-vállalása és bevezetése nem más, illetve nem több, mint az adott (jelenlegi) fejlettségi szintek/arányok megmerevítő rögzítése. Konvenció "az erősebb kutya alapít családot" közös vezérelv kölcsönös/körkörös elfogadására. Aki koldusként lép be, az koldus is marad. Mert ugyan mit is jelent európai-úniós vonatkozásban az úniós állampolgárok valódi esélyegyenlősége? (1) Mindenki ott élne, tanulna és dolgozna, ahol akar. Fiktív példa: mondjuk, 600.000 magyar munkavállaló menne dolgozni (családostul!) Németországba - 600.000 német pedig cserébe Magyarországra jönne. (Rajta!) (2) Egyenlő minőségű munkáért mindenütt egyenlő bért. Fiktív példa: a magyar (vendég?-)munkavállalók a honiakkal azonos bérre (!) tarthatnának igényt Német-országban - noch dazu, euróban kifizetve -, ami a jelenlegi bruttó magyar bérek kb. 8-10-szeresét tenné ki. (Nosza!) (3) Azonos termékért azonos árat. Fiktív példa: az ömlesztve beáramló import-bóvlik fogyasztói ára azonnal 50-70 százalékkal mérséklőd(het)ne - export-áraink pedig mintegy 100-120 százalékkal javul(hat)nának. Azonnal megszűn(het)ne az évtizedek óta tartó, nemzetgazdaságunknak iszonyatos károkat okozó cserearány-romlás. (Juhhé!) (4) Azonos értékű tőkére számítva azonos kamatot vagy átlagprofitot, - meg-határozott újrabefektetési (visszaforgatási) kötelezettséggel. A magyarországi multinacionális cégek profitrátája, befektetői jövedelme, kamatszintje jelentősen romlana, hisz az jelenleg csak az alacsony bérszínvonalunk miatt jóval magasabb az európai-úniós átlagnál. (Emellett a multik a nálunk realizált extraprofitjukat szinte maradéktalanul repatriálják.) Fiktív példa: A "nagy létszámban beáramló kvalifikált német munkaerőnek" ugyanannyi bért kellene fizetni a magyar Opel-gyárban, mint az Németországban megszokott. Különben a külföldi munkaerő, a nagyobb szaktudás nem jön ide. (Nosza, gyertek hát: németek, angolok, franciák, hollandok, olaszok - hadd romoljon az átlagprofit-rátánk!) (5) Azonos valutaparitást (a nemzeti valutánk értékállóságát, stabilitását) és azonos (csekély) mértékű inflációt. Fiktív példa: A forint többé nem romlana az élenjáró valutákhoz képest, - megszűnne a csúszó leértékelés, miáltal megállna az infláció is... Az előző 5 feltétel maradéktalan teljesülése esetén megteremtőd(het)ne a magyar állampolgárok, a magyar nemzetállam teljes esélyegyenlősége az Európai Únión belül. Nem kellene mást tennünk, mint megtanulnunk hibátlanul beszélni németül, angolul, franciául vagy norvégul - családunk és önmagunk létfeltételeit rögtön "a régi európaiakkal azonos" eséllyel és színvonalon teremthetnénk meg... Mert amennyiben nem lesz valódi esélyegyenlőség, úgy minden marad a régiben, - az Únióba való belépéssel csak a kizsákmányolásunk "spontán lebegtetéssel" ki-alakított kondícióit vésnék kőbe (angolul) a jogharmonizációs megegyezések. Független magyar államiságunk dilemmája ezer évvel ezelőtt így szólt: teljes jogú európai nemzetté válhatunk, amennyiben a magyar nép felveszi a római katolikus keresztény vallást, felhagy az idétlen és kockázatos rabló kalandozásokkal, le-települ, földműveléssel és állattenyésztéssel keresi meg a mindennapi kenyerét, megteremti a feudális-hűbéri gazdálkodás kereteit, feltételeit és a fejlett európai nemzetállamok mintájára szervezi meg a saját belső jogrendjét, államát. Magáévá teszi, elfogadja az európai államok egymáshoz és Rómához kapcsolódásának zárt hatalmi rendjét, elsajátítja viselkedésmódjukat, sőt, átveszi kultúrájuk egy részét. Ez volt ugyanis az akkori jogharmonizáció lényege. A jelen dilemma sokkal összetettebb, átláthatatlanabb. Európa politikai-hatalmi struktúrája, perspektívikus önszerveződése lényegesen bonyolultabb - a vallási és kultúrális "térképe" heterogénebb, mint valaha. Magunk pedig "megfogyva bár, de törve nem" próbáljuk magunkat a saját hajunknál fogva kiemelni az 50 éves kommunista anyagi, szellemi és erkölcsi ősmocsár visszahúzó iszapjából. Orbán Viktor mai feladata, küldetése tehát semmivel sem könnyebb, mint Szent Istváné, egykori államalapító királyunké volt. A keresztény (?) Európa részei vagyunk ugyan, azonban Európa és a magyarság kereszténysége is egyaránt jócskán megkopott - előbbié a liberalizmus, utóbbié a kommunizmus és a liberalizmus következtében... Európa hatalmi központja már nem Róma, hanem Brüsszel. Hogy e változás mit is jelent valójában nekünk, Moszkvához szocializálódott magyaroknak, - azt inkább a szívünkkel érezzük csupán, mintsem az eszünkkel értenénk... Ma az Európai Únióba igyekszünk, - főként a várt pénzügyi támogatásokért, no-meg mezőgazdasági termékeink piacának bővítése reményében. Eleddig szemérmes koldusként, üres tarisznyával poroszkáltunk a brüsszeli úton, a fejünk felett posztkádárista vezetőink handabandáztak. Mostantól állítólag keményen fogunk alkudni és dolgozni. A kormány alkudni, a nép pedig dolgozni - mert ez így van rendjén. Most kellene alaposan felmérnünk, hogy konkréten mit akarunk kapni, és (el)adni érte cserébe. Jóelőre kellene most pontos, megbízható egyenleget vonnunk. Hogy majd a valamikori népszavazás ne egyszerű népi találgatás (európa-lottó) legyen. Meg kellene alkotnunk végre a saját nemzeti stratégiánkat, és nyilvánosan meg is kellene vitatnunk - az Országgyűlésben - a belépés komplex koncepcióját. Mindannyiunk joga és kötelessége tudni: honnan jövünk, és merre tartunk.