A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák A politikai rendszerváltás (1990.) pozitív/egységes, az egész nemzetet összefogó eszmeiségének hiánya, s az ennek jegyében eltelt másfél évtized minden különös aktuálpolitikai eseménye magában hordja az ellentmondásos történelmű Magyar-ország baljós megosztottságát, sorstragédiáját. Különös, ámde a legkevésbé sem lehet véletlen - és ehhez a népnek éppúgy semmi köze nem volt, akár a komplett rendszerváltáshoz! -, hogy a teljes közéletet mindmáig áthatja az irracionális és történelmileg abszolút alaptalan ellenségeskedés: a jobboldal és a baloldal élet-halál harca. Ez a megosztottság minden ismeretelméleti ténynek is ellentmond, mert a magyarság soha nem oszlott jobboldalra és baloldalra - nem szólva arról, hogy ezek csak virtuális, a média által mesterségesen összetákolt „valóságok”; valójában ostoba fikciók, amelyek csak megbontják a nemzet egységét. Cseppet sem nehéz bebizonyítani, hogy politikai szörnyszülöttekről, kentaurokról van szó! Antall József miniszterelnök és MDF-je bármi áron igyekezett összeházasítani a kozmopolitizmust a nacionalizmussal, a kereszténységet a liberalizmussal - ámde ehelyett az MSZMP-tagok egyrészével átvette az „átkos” eszmeiséget is. A kormányzás a hagyományait tekintve egészen Horthy Miklósig nyúlt vissza; - a gyakorlatában azonban inkább a titkos SZDSZ-paktum dominált. Mint látjuk, a dologban épp az a különös, hogy a ‘jobboldali elhatárolódást’ titokzatos együtt-működéssel kombinálják, miközben mindkét akció (akció és reakció) egyaránt felesleges pótcselekvés, - amúgy csupán egymás kompenzációi. Az úgynevezett baloldal eszmei gyökerei és gyakorlati tettei közötti szakadék még mélyebb. Most nem Horn Gyula életrajzának fordulataira, vélt vagy valós folytonossági hiányaira gondolok, hanem inkább arra, hogy az MSZP „szakított kommunista múltjával”, szocialistává kiáltotta ki magát - és/de azon nyomban hozzálátott a kapitalizmus felépítéséhez; sőt, vezető funkcionáriusai percek alatt milliárdos nagytőkésekké avanzsáltak, nőtték ki magukat. Aztán tíz év alatt kiderült, hogy „a szakítás” nem sikerült tökéletesen, ugyanis a közös gyökerek egészen a Munkáspártig nyúlnak, csupán a guruló dollárokból lett stabil működőtőke. A szociáldemokráciát viszont nem csupán ténylegesen, szervezetileg (MSZDP), de elveiben is sikerült teljesen likvidálni, így láthatott napvilágot 1995-ben a Bokros-csomag. A liberális együtt-működést a Horn-kabinet ugyan teljesen nyíltan, kormányszinten felvállalta, ám négyéves gyakorlatára mégis inkább a jobboldali konzervativizmus volt jellemző. Benne sem szocialista, sem liberális elvek nem érvényesültek. Orbán Viktor és a Fidesz mindenekelőtt „erőszakot tett” a KDNP-n, főként abból a célból, hogy ateista establishmentjét álszent kereszténydemokratákkal frissítse fel, így keltve fel egy keresztény kurzus - látszatát. Tehát látszat és ellenlátszat dialektikus egysége uralta a ciklust, amelynek az egyik legpikánsabb dilemmája a kozmopolitizmus és a nacionalizmus liberális összebékítése egymással. Világos, hogy a ránk kényszerített globalizációt csak egyfajta világkeresztény hagymázzal leöntve lehet sikeresen eladni a népnek, amit célszerűnek látszik koronás király-kultusszal is ötvözni, hogy mellesleg Charles Windsor főherceg (lásd: a fotón!) elismerését is kivívhassuk magunknak. Az éppen uralkodó - jobboldali vagy bal-oldali - kormányzat mintha a magyar nemzet (egyébként nem létező, fiktív!) egy-kori kollektív bűnösségét igyekezne deklarálni és kompenzálni; előbb rátámad a festett ellenségre, majd szinte azonnal ki is békül vele, hogy maga mellé emelje a kormányzásban és a vagyonkezelésben egyaránt. Holott valójában a bűnöket és az ellenbűnöket is csak a politikusok, a kormányok követik el; az istenadta nép semmit nem ért az egészből. Ma Magyarországon hitelesen sem jobboldal, sem baloldal nem létezik. Csak regnáló politikusok vannak; múltbéli és mai - fiktív és valós - bűneikkel. Gondoljuk csak meg! Hát nem elképesztő, hogy amennyiben Magyarországon 2000 után valaki sikeresen akar politizálni, akkor - ha tetszik neki, ha nem - kötelező azonosulnia Kádár János, Horthy Miklós vagy Soros György (utódai, epigonjai, hívei) valamelyikének a szellemiségével? Vajon miért kell mindenképpen odatartozni az egyenként és ellentétükben is mesterségesen kreált és fenntartott jobb-vagy baloldal egyikéhez, a bármilyen politikum miért kizárólag csak e kettő ősi ellenségeskedésének bűvkörében értelmezhető?! Vajon miféle atavisztikus bűn és bűnhődés motivációja húzódik meg e mögött? Valami paranoid-skizofrén (háttér)hatalomé? Próbálnánk meg egyszer dönteni, és békében élni mi magunk, a magyar nemzet; gyámok és ápolók, ellenségeskedések és paktumok, sérelmek és kompenzációk nélkül, őszintén és becsületesen! Írásomban kísérletet teszek a valódi értékek összebékítésére. Legyenek segítségemre II. János Pál, a római pápa 1988-ban írott Sollicitudo Rei Socialis kezdetű, valamint az 1991-ben írott „Centesimus Annus” kezdetű enciklikáinak idézetei, kiemelt nyomdai szedésben. A római pápa apostoli küldetése (Jézustól kapott megbízatása), hogy „legeltesse a bárányokat és a juhokat” (Jn. 21, 15-17), és hogy „oldjon és kössön e földön (Mt.16,19) a mennyek országáért”. A pápa tehát semmilyen földi hatalmat nem képvisel ugyan, mégis politizálhat: üdvösségünk érdekében. „Az idő, amint jól tudjuk, mindig azonos ütemben folyik. De mostanában úgy érezzük, hogy egyre jobban felgyorsul az események torlódása és össze-fonódása miatt. Ennek következménye, hogy a világ arculata húsz év alatt, bár néhány alapvető vonását megőrizte, jelentős változáson ment át és új kilátások tárultak elébe.” (S.R.S., 5. old.) Végzetesen szomorú, hogy az emberek túlnyomó többségénék világszemlélete egysíkú; - csupán a csöppnyi részletek megértésére születtünk. Az emberiségnek nincsen átfogó térlátása, sem a történelmi idő mélységében, sem a jelenben. A táguló, görbülő térben tántorgunk a gyorsuló időben, torz képek felvillanásaiban kergetünk illúziókat, s kérészéletünk tovaillan. A prófétákat nem ismerjük fel, vagy a hatalom üldözi és hallgattatja el őket. Előrelátás nincs; minden mindig csak utólag igazolódik, vagy sohasem. Az igazság atomizált, akárcsak a komplett emberiség, s a történelem. A legutóbbi vitám alkalmával azt találtam mondani vitapartneremnek, hogy nem kellene a marxizmus eszméiből mindent gondolkodás nélkül eldobni. Attól, hogy a bolsevizmus, mint a marxizmust a maga diktatórikus céljaira kisajátító gonosz rendszer megérdemelten a történelem szemétdombjára került, - Marx Károly még nem vált visszamenőleg idiótává, elemzéseinek eredménye nem vált értéktelenné. Mi több, - aktuálisabb, mint valaha. Partnerem kifejtette, hogy már Marx is a pénzügyi világhatalom ügynöke volt, s mint ilyen vált a kommunizmus-kísérlet fő eszmei megalapozójává. A globális világhatalom ma már mindenre kiterjed: hormonja a pénz, oxigénje az információ. A pénz uralma biztosítja a hatalom teljes személytelenségét. Marx nem lehetett a világhatalom ügynöke, hiszen munkálkodása idején a világhatalom még maximum csak terv lehetett, ténylegesen nem létezett. Erkölcsileg a leg-tisztább, és máig megfellebbezhetetlen gazdasági eszme Karl Marx munkaérték-elmélete. Marx nem láthatta előre, hogy a globalizmus - ami nem más, mint az egységesült politikai világhatalom legvégső koncentrációja és centralizációja - térhódítását, gyors megvalósítását éppen a hamis világpénz, a munkaérték-rendet alapjaiban tagadó, felrúgó tőzsdespekuláns, uzsorás/harácsoló finanszírozás teszi majd lehetővé, amely a monetáris restrikciójával megfoszt bennünket a mától, és méregdrágán megeteteti velünk a jövőt. Marx munkaérték-elmélete így korunk legaktuálisabb, élő próféciája. „Egykor a termelés meghatározó tényezője a föld volt, és később a tőke lett - ideértve a gépek és a termelőeszközök összességét -, ma már egyre inkább maga az ember a döntő tényező, vagyis megismerő képessége, amely a tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezőképessége, és az a képessége, hogy föl tudja ismerni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.” (C. A., 50. old.) Micsoda változás! Mára a lopott, fikciós tőke vált a legfőbb „értéktermelővé”, a munkát fojtogató, elburjánzott mérges folyondár. Ám Friedrich Engels mondta: „A szabadság a fel-ismert szükségszerűség.” - „De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesülhet teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti a tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezőknek a hatása alá kerül.” (C. A., 71. old.) A becsületes ember nem hazudik magának, sem másnak. Isten úgy rendelte, hogy a földi életünk során kötelességünk megismerni minden jelenséget, összefüggést és törvényszerűséget; - egészen addig a mélységig, ameddig azt érzékelésünk és eszünk lehetővé teszi. Ám Isten hűséges bárányaiként, el kell fogadnunk, hogy ez a Föld még nem az igazi, nem a végleges világ, csupán megrendezett, virtuális küzdőtér, cifra színpadi díszlet a megmérettetésünkhöz. Marx Károly nagyon jól meglátta, hogy a kapitalizmus egy embertelen, ám szükségszerű társadalmi rend-szer, amelynek szabadversenyes ősváltozatából igen gyorsan kinő(tt) a monopol-kapitalizmus, az imperializmus, és mindezeknek a leggonoszabb felsőfoka, az államkapitalizmus, amely (előrelátón?) szocializmusnak, sőt, kommunizmusnak nevezte el magát, hogy a megrendezett bukását követően már, mint globalizáció teljesedjék ki. Marx tudós lángelme volt, hisz megjósolta, hogy a kommunizmus elsőként a legfejlettebb tőkésországokban győzhet; - majd ezt követően futó-tűzként, feltartóztathatatlanul árasztja el az egész földgolyót. Csakhogy az (akkor már szerveződő) angolszász világhatalom előbb még célszerűnek látta az új idea kipróbálását a nagy Oroszország kísérleti műhelyében, ahol Lenin a gyakorlatban valósította meg „a leggyengébb láncszem” elméletét, a proletár-kommunizmust. A háttérben később azonban nem a proletárok, hanem a világ tőkései egyesültek. Minden tudomány, tudás sikeres gyakorlati próbája, amennyiben az általa feltárt trendvonalak megfelelő meghosszabbítása mentén próféciák valósulnak meg. A jövendölés tehát valóra vált; - persze azzal az apró eltéréssel, hogy most sem a Paradicsom szállt le a Földre a globalizáció képében, most sem Jézus Krisztus Mennyországa jött el hozzánk, hanem a Sátán földi helytartójáé, az Antikrisztusé. „Ahol az egyéni érdeket erőszakkal elnyomják, ott a bürokratikus ellenőrzés elnyomó rendszere alakul ki, amely a szabad kezdeményezés és a kreativitás forrásait kiapasztja. Amikor az emberek úgy vélik, hogy a rosszat lehetetlenné tevő tökéletes társadalmi szerveződés titkát birtokolják, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására minden eszközt, még az erőszakot vagy a hazugságot is felhasználhatják. A politika ekkor ‘evilági vallássá’ válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a Földön valósíthatja meg. Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkező politikai közösség sem azonosítható Isten országával.” (C. A., 39. old.) Francis Fukuyama szerint a liberális parlamenti demokrácia globális dominanciája a világtörténelem legvégét jelenti, mivel ez a mai már minden létező társadalmi rendszerek legtökéletesebbike - elérkeztünk tehát a fejlődés végére! „Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának a győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre (vö. Mt. 25, 31), és hogy új eget és új földet teremtsen (vö. 2 Pt. 3, 13; ApCsel. 21, 1). De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme az ember szívében. Mindaz, amit a Szentírás Isten Országának beteljesedéséről tanít, nincs következmények nélkül az evilági társadalmak életére, amelyek - mint nevük is mutatja - időhöz kötött valóságok, következésképpen tökéletlenek és ideiglenesek. Az Isten Országa, amely a világban van, de nem a világból való, megvilágítja az emberi társadalom rendjét, mivelhogy a kegyelem erői áthatják és éltetik. Így már sokkal jobban megérthető az emberhez méltó társadalom követelménye, a tévedések kiigazíthatók, és növekszik a bátorságunk a jóért vívott küzdelemben. A keresztények, és különösen a világi hívők minden jó-akaratú emberrel együtt arra kaptak meghívást, hogy az emberi valóságot az evangélium szellemével itassák át.” (C. A., 39. old.) Globalizált börtönünk korlátai, rácsai között viszonylag szabadok lehetünk. Ám aki elég okos, annak számára mégsem ez a kétes értékű szabadság a legfőbb kincs; - ez a „szabadság” legyen a liberális tévelygők vigaszdíja... Jézus Krisztus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az Élet!” Az igazság tehát odaát van, s nem ideát, az Antikrisztus világállamában. Minden igaz keresztény számára sürgősen felismerendő szükségszerűség, hogy a liberális polgári világdemokrácia rádiótelefonnal, műholddal, bevásárlóköz-pontokkal, internettel, autópályákkal, hamburgerrel, colával együtt és ellenére sem Jézus Krisztus országa, csak evilági délibáb, - s jól hangzó reklámja is csak megannyi mézesmaszlag, a politikusok hamis ígéretei. Globális/kis demokráciánk ismertetőjegyei - dejá vu - nagyon ismerősek! · Többségi diktatúra, amelyben a magát többségnek kinevező kisebbség, egy militáns szűkkörű elit uralkodik, a rendszert demokráciának álcázva. · Demokratikus centralizmus, egyfajta megdönthetetlen hatalmi piramis őrzi és szolgálja ki az uralkodó személyét, aki valójában egy ostoba diktátor. · Össztársadalmi kontraszelekció a rendszer legfontosabb működési elve, ami a szolgalelkű debilek fényes győzelme az intelligencia felett. · Médiavezérelt tömegpszichózis biztosítja a békés birkanyáj problémamentes terelgetését, amelynek pislákoló életkedvét progresszív adósávokkal kurtítják. · Korrupt államgépezet, a szervezett bűnözéssel kollaboráló hivatalnok sereg gondoskodik az igazságszolgáltatás tökéletes ellehetetlenítéséről. · Monopóliumok + restrikció a pénzügyi rendszer működésének alapképlete, minek következtében minden alkotó kezdeményezés eleve reménytelen. · Istentagadó bálványimádás a kötelező egyenvallás, amelyben a templomot, a karriert, a pénzt, a reklámot, a koronát és a szent békejobbot imádják. · Paranoid-skizofrén kommunikáció, amolyan bábeli nyelvzavar, mert minden mást jelent, semmi nem igaz vagy szent, de hazug és érdektelen. Nem elég kereszténynek látszani, - kereszténynek is kell lenni! „Mi, akik Isten ajándékát megkaptuk, hogy kamatoztassuk, a mi dolgunk a vetés és a gyűjtés. Ha nem tesszük - azt is elveszik tőlünk, amink van. Ezeknek a szigorú szavaknak a jobb megértése arra ösztönözhet minket, hogy nagyobb elszántsággal vállaljuk a mindenkit sürgető kötelezettséget, hogy a többiek fejlődésén munkálkodjunk. Az egész ember és minden ember fejlődésén. (...) Ebbe az isteni tervbe, amelynek kezdete öröktől fogva Krisztus, az Atya „kép-mása”, és amely benne éri el csúcspontját, „ki elsőszülött a holtak közül”, ebbe kapcsolódik be a mi történelmünk, amelyet a mi személyes és közösségi fáradozásunk fémjelez, és amely az emberiség jobb sorsát akarja szolgálni (...), miközben állandóan fenyeget minket és akadályozza tevékenységünket az a bűn, melyet Krisztus legyőzött és kiengesztelt (Kol 1, 20).” (S.R.S., 38-39. old.) „Ha a modern ‘imperializmus’ bizonyos formáit e morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegűek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályoké, az ideológiáké, a technológiáé.” (S.R.S., 49. oldal) „Az egész ember és minden egyes ember fejlődésében mindenkinek együtt kell működnie, ez mindenkinek kötelessége mindenkivel szemben, és ugyanakkor ennek a világ mind a négy táján (...) egységesnek kell lennie. Ha ellenben ezt csak az egyik részen, vagy csak az egyik ‘világban’ valósítjuk meg, akkor az a többiek rovására történik, és ott, ahol a fejlődés elindult a többiek mellőzésével, az egész tönkremegy vagy rosszabbra fordul. A népeknek és a nemzeteknek joguk van a saját és a teljes fejlődésükhöz, amely természetesen, mint mondtuk, gazdasági és szociális jellegű, de szükséges, hogy a saját egyéni kultúrára épüljön és a természetfelettiekre is nyitott legyen. A fejlődés szükségessége nem szolgálhat ürügyül, hogy másokra saját élet-stílusukat vagy vallásos hitüket rákényszerítsék.” (S.R.S., 41. old.) „A totalitárius és az önkényuralmi rendszerekben a végsőkig fokozták az erő elsőbbségének elvét az értelemmel szemben. Az emberre ugyanis egy olyan valóságképet erőltettek, amelyet nem az értelmi belátásával és a szabad el-határozásából tett magáévá. El kell vetni ezt az elvet, és teljes mértékben el kell ismerni az emberi értelem jogait is, amelyet kizárólag csak a természetes és a kinyilatkoztatott igazság köt(het). Ezeknek a jogoknak az elismerésén alapul minden valóban szabad politikai rend. (...) Mert a totalitarizmus és az önkény-uralom régi formái még nem teljesen semmisültek meg (!), és fennáll újjá-éledésük veszélye: ez megújult erőfeszítésre serkent az országok közötti együtt-működés és a kölcsönös kapcsolatok megteremtése érdekében. Mert a fejlett országokban néha erőteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvű értékek mellett, az ösztönök fékezetlen kiélésére és az élet élvezetére, ami megnehezíti az emberi lét értékei helyes sorrendjének a felismerését és elismerését (...).” (C. A., 44. old.) Akinek erős a hite, nem dől be holmi földi hívságoknak, talmi csillogásnak, s nem lehet tartósan megtéveszteni sem. Az igazi keresztény természetesen bátran fel-ismeri és azonosítja Krisztus ellenségeit, sőt, kategórizálja is őket. 1. Liberális/libertinista kozmopoliták, globalista világpolgárok. 2. Nemzeti és nemzetközi elitisták, titkos társaságok, páholyok. 3. Kriptokommunisták, bolsevikok, politikai terroristák, leninfiúk. A sorrend egyben „nagyság szerinti” prioritást is kifejez, s amint láthatjuk: a fel-sorolás még áttételesen sem tartalmazza a szociáldemokratákat - a rokonlelkeket. „Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum (XIII. Leó enciklikája - 1891.!) le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberről vallott igazságtól? (...) Az ‘új dolgok’, amelyeket a pápa vizsgált, mindennek voltak nevezhetők, csak jónak nem. (...) Valóban fejlődött az ipar, és módszerei teljesen megújultak. Megváltoztak a kapcsolatok a munkáltató és a munkás között, a gazdagság kevesek kezében összpontosult, a nagy többség nyomorba jutott. (...) Mindez, hogy ne is beszéljünk az erkölcsök megromlásáról - a konfliktus kirobbanását eredményezte. (Vö: ‘Kommunista Kiáltvány’!) (...) A tőke és a munka közötti konfliktus volt ez, vagy ahogyan az enciklika mondja: a munkáskérdés. A pápa nem habozott véleményt mondani az akkori kiélezett helyzetben (...), és ebből adódik a gondolat, amelyet az enciklika napjainkra vonatkoztatva sugall. Szemben találva magát egy konfliktussal, amely az embereket, mint ‘farkasokat’ szembe állította egymással - egyrészről azokat, akik a puszta létükért küzdöttek, másrészről pedig azokat, akik dúskáltak a javakban -; a pápa nem habozott latbavetni tekintélyét ‘apostoli küldetése’ tudatában. (...) A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét (a miénket sem!), hogy a felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot. De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül.” (C. A., 9-10. old.) „A Rerum novarum bírálja mindkét társadalmi és gazdasági rendszert - a szocializmust és a liberalizmust. Az első részt a szocializmusnak szenteli, s ebben megerősíti a magántulajdonhoz való jogot. A liberalizmussal szembeni kritikák abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja. Az állam nem korlátozódhat arra, hogy ‘csak az állampolgárok egy részére legyen gondja’, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy ‘elhanyagolja a másik részt’, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. (...) Az államnak az egyének jogainak a védelmében különös gondoskodást kell tanúsítania a gyengék és szegények iránt.” (C. A., 16. old.) „Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.) „A felek egyenlőségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerűség formáit megelőzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendő célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelő bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére, a munkafeltételeket megfelelően szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének, a termelő-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttműködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.) „Az elnyomottak melletti kiállás őszinte vágya, és hogy ne kerüljenek a történelem sodrán kívül, újabb korunkban sok katolikus hívőt arra ösztönzött, hogy a marxizmus és a kereszténység közötti lehetetlen kompromisszum különböző módozatait keresse (vö.: például a latin-amerikai kommunista papok tevékenységével!).” (C. A., 41. old.) „(...) XXIII. János pápa a békéről szóló enciklikáját ‘minden jóakaratú emberhez’ is intézte. Mind-azonáltal XIII. Leó pápa szomorúan állapította meg, hogy korának ideológiái, különösen a liberalizmus és a marxizmus, sajnos, elutasították ezt az együtt-működést.” (C. A., 88. old.) „Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék a vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik. Ezért az egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezetőcsoportok (elitek) létre-jöttét, melyek az államhatalmat (vagy a globális világhatalmat) saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.” (C. A., 70. old.) „Semmi-féle társadalmi csoport, de még egyetlen politikai párt sem jogosult a vezetés monopóliumát magához ragadni. (...) Ilyen helyzetekben a nép és az egyén tárggyá fokozódik le.” (S.R.S., 17. old.) Európa klasszikus tradíciói: a kereszténység és a szociáldemokrácia. Jézus Krisztus mondta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A szociáldemokrata gondolkodás ettől minimum annyiban tér el, hogy már itt a Földön ‘a szegényekévé szeretné tenni’ a mennyek országát. Ez naívitás! A szociáldemokraták jámborsága mit sem ér az istenhit ereje nélkül. „Ennek az iránymutatásnak a helytállósága száz év távlatából (!) is alkalmat nyújt nekem arra, hogy hozzájárulhassak a ‘keresztény szociális tanítás’ ki-alakításához. Az ‘új evangelizáció’, amelyre modern világunknak sürgősen szüksége van, s amelyet számos alkalommal hangsúlyoztam, lényeges elemei közé kell számítani az egyház szociális tanításának a meghirdetését. Ez a tanítás, akárcsak XIII. Leó idejében, alkalmas arra, hogy megmutassa a helyes utat, amelyen haladva választ adhatunk a jelen nagy kihívásaira, mi-közben az ideológiák lejáratják magukat. Mint annak idején Leó pápa tette, muszáj megismételnem, hogy az evangélium nélkül nem oldható meg a ‘szociális kérdés’ és hogy másrészről az ‘új dolgok’ megtalálhatják benne igazság-tartalmukat és a helyes erkölcsi alapot.” (C. A., 11. old.) „Az ember a társadalom centrumában helyezkedik el, s ez lehetővé teszi, hogy önmagát egyre inkább úgy fogja fel, mint ‘társas lényt’. Valódi önazonosságát mégis egyedül a hit tárja fel számára, ezért éppen a hit az egyház szociális tanításának kiindulópontja.” (C. A., 82. o.) „Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. (...) Kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertető jele (vö.: Jn 13).” (S.R.S., 53. old.) A földi hatalom a libertinista gazdagoké, akik nem törődnek az üdvösségükkel. Az átlag világpolgár csak össze-vissza röpköd - Hongkongtól Chicagóig, vagy Vlagyivosztoktól Trinidadig -, és e nagy-nagy testi-lelki szárnyalásában szilárd meggyőződéssel vallja, hogy övé a világszabadság, s a mindentudás hatalma. A reklámok alapján fogyaszt, a média útmutatása szerint gondolkozik, és a tükörből tanulja meg a politikailag korrekt mosolyt. Klónozott pszichorobot, hasonmás... A világelithez tartozó kivételes világpolgár csak kicsit más - övé a világhatalom. Miért gondoljon Istenre, a túlvilágra, az üdvösségre - ha egyszer mindenki neki engedelmeskedik ezen a Földön?! Az álszent hatalomnak nincsen szüksége egy külső, rendszeridegen Istenre. Temploma a Világbank s a nagypáholya a nemzet-közi részvénytőzsde. A pogány bálványimádat tárgya pedig a pénz, vagy a titkos információk misztériuma. Az államhatalom hálószobatitkait a nemzeti titkos-szolgálatok, - a világhatalom lényegének a rejtélyét a titkos/elit társaságok őrzik. Céljuk a világbéke. A világhatalom világbékéje - a világbank pénzével, s a világ-kormány ereje által. Az államhatalmak titkai feloldódnak egy szakrális királyi világszövetség hatalmában. Mindezeknek szervezett rendje van! A helytartó felkent, magasrangú templomos lovag - a skót rítus szerint -, az állam titkárai volt titkos ügynökök, vagyis „nemzeti”/nemzetközi rituális társaságok tagjai, vagy csak egyszerű, profán párt-komisszárok. Mint fogaskerekek illeszkednek egymás ismeretlen rendszereibe. A kereszténység legnagyobb ellenségei: (1) A kozmopolita szabadosság (2) A titkos/rituális etatizmus (3) A rejtőzködő bolsevik elitizmus. A liberálisok joggal vethetik fel, miért nem emlékezünk meg a fasizmusról is, mint minden önkény-uralmi rendszerek legrettenetesebbjéről?! Azért nem, mert a nemzeti fasizmusok veszélye annyiban elmúlt, hogy egy totális nacionalista diktatúra többé már nem fenyegetheti világháborúval az egész Föld népességének békéjét. Ám ennek a nagy világbékének súlyos ára volt! „A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések a háború veszélyére, a saját biztonság szertelen gondjára szerveződnek, gyakran a gyengébb népek kárára, szabadságuk, önállóságuk, területi integritásuk rovására, mert ‘mások befolyási övezetébe’, vagy ‘biztonsági zónába’ esnek.” (S.R.S., 52. old.) A világpolitika egyik legmélyebb aktuális rejtélye, hogy amióta a Föld katonailag egypólusúvá vált, azóta nemhogy csökkent volna, de inkább még erősödött is az Atlanti Szövetség mindenirányú aktivitása, szerveződése, be-avatkozása. A globalizáció szinte a kertek alatt lopakodva törte meg a nemzet-államok ellenállását, és a XX. század végére megvalósult az egységes világrend. II. János Pál, a római pápa mindezekre a veszélyekre tulajdonképpen már évekkel ezelőtt tételesen is felhívta a kereszténység, a világ keresztényeinek a figyelmét. Olvass figyelmesen a pápai enciklikák sorai között is! A legnagyobb veszély, hogy a legravaszabb, új módon terjed a pogányság! Az ún. ökumenizmus - eredetileg egyébként jámbor törekvésének - leple alatt pl. a metodizmus, az új szekták, a szabadkőművesség (mint egyfolytában az Anglikán Egyház!), eltérő elvekkel és gyakorlattal ugyan, de mind egyaránt az ég és a föld egybekötését, vagyis a Mennyország „földre hozatalát” forszírozzák, miáltal valamennyien az Aranyborjúnak hódolnak - Jézus Krisztus helyett. A liberálisok/libertinisták a független személyiségben, önmagukban hisznek. A titkos társaságok tagjai a világhatalomban, az exkluzív világelitben. A kommunisták a világforradalomban, amely végleg elvesztette értelmét. Mindannyian előre kiválasztottnak hiszik önmagukat, pedig - mint jól tudjuk! - a kiválasztás joga egyedül Istené. („Ne imádj bálványokat énhelyettem!”) Mi, keresztények abban a Jézus Krisztusban hiszünk, aki megváltotta a világot. A megváltás megteremtette az üdvözülés lehetőségét, a bűnbánat és a bűnbocsánat szentsége révén, ám a bűnt magát, nem törölhette el. A földi világban a pogányok: a libertinisták, a formális és a titkos hatalom ügynökei és a kriptokommunisták uralkodnak, kreált istenük az Aranyborjú. Ám a szabadság a felismert szükség-szerűség! Remélt túlvilági üdvösségünk érdekében el kell fogadnunk, hogy ez a földi világ sajnos az ellenségeinké. Ne harcoljunk hát a globalizált világhatalom ellen, mert ezzel csupán evilági szenvedéseinket súlyosbítanánk! Ugyanakkor az sem lenne jó megoldás, ha gyáván, mi keresztények is, önként beállnánk a talp- nyalók sorába... Magyarország, a magyar nemzet 1990-ben újabb - ki tudja, hányadik? - sors-csapását szenvedte el, ami rendszerváltás elnevezéssel kerül be a történelem-könyvekbe. Közhely, de igaz, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Éppen ide kívánkozik kedvenc liberális tévériporterünk, Betlen János MaiNapi „sajtókívánsága”: „Menjünk vissza 1990-be, és kezdjünk mindent előről!” Dehát persze ez - sajnos - lehetetlen. Hazánk a negyvenötéves szovjet-uralom következtében óriási fáziskéséssel került abba a megtisztelő helyzetbe, hogy felvétel reményével kopogtathasson a fejlett liberális polgári demokráciák apránként egyesülő közösségének, az Európa Úniónak a képzeletbeli kapuján. A rendszerváltás óta a Magyar Köztársaság is újra a parlamentáris demokrácia gyakorlatát követi, tekintve, hogy a kommunista diktatúra rendszerét leváltották. A történelem (utólag) az adott társadalom szerves fejlődésének tekintheti, ha egy országban forradalmi úton győz a haladóbb berendezkedés az elavult rezsimmel szemben; például, amikor a feudalizmust polgári forradalom útján felváltja a kapitalizmus. Magyarország esetében nem elhanyagolható, rendkívüli történelmi sajátosság, hogy a 45 éves szovjet diktatúra egy előrehaladott polgári fejlődést (kapitalizmust) tört derékba, s közel fél évszázadra kiirtotta az emberekből még a kapitalizmus csíráit is. Máig nem egészen tisztázott a fasizmus, a kommunizmus (időrendben így következtek egymás után!) és a parlamenti demokrácia, illetőleg a kapitalizmus egymáshoz való viszonya - különösen „a fejlettség” megítélése tekintetében; ám ennek megfejtését a szociológusokra, a gazdaságtörténészekre bízzuk... A rendszerváltás az eltűnt múltunk folytatásába vitt vissza minket! Csakhát az ilyen, gombnyomásra véghezvitt digitális műforradalom nem éppen a szerves társadalmi fejlődés tipikus esete! A kapitalizmus visszatérésének a mai gazdaságban éppen úgy nem voltak meg a lényegi feltételei, miként a politikai/ tudati feltételek is rendre hiányoztak az emberek gondolkodásából, a társadalom mindennapos működési gyakorlatából. A tőke, a piac, a részvény, a kötvény, a hitel, a váltó, a kamat, a tőzsde és a spekuláció tényezőit és mozgásterét éppúgy a semmiből, művileg kellett előteremteni, miként a politikai pártokat az MSZMP és a háttér-ügynöksereg átmentett, szétszórt maradványaiból. A sebbel-lobbal végrehajtott átalakulás, a rendszerváltás = műforradalom!, - amely mindenekelőtt a működőtőke szabad privatizációját szolgálta: s a nemzetieskedő zsolozsmázás leple alatt Magyarország mindenestül a multiké lett. Amennyiben mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy az egész nyilvánvalóan külföldi sugallatra, közvetlen kézivezérléssel, és a külső hatalmak által a feladatra kiválasztott célszemélyek felhasználásával (nemzeti szuverenitásunk megsértésével!) zajlott le; akkor egy-értelműen megállapíthatjuk: a rendszerváltásunk legitimitása is erősen kétséges. „(...) A fejlődéshez fűzött remények ma nagyon távol esnek a beteljesedésüktől és végrehajtásuktól. Nem tagadható, hogy a világ jelenlegi helyzete a népek fejlődése szempontjából inkább negatív benyomást nyújt.” (S.R.S., 13-14. old.) „Egyre többen ébredtek annak a veszélynek a tudatára, hogy ők voltaképpen a neokolonializmus áldozatai, és iparkodtak azt elkerülni. (...) Ezek az országok (ahelyett, hogy önálló nemzetekké válnának!) a fejlődési kényszerpályán egy mechanizmus kerekei lesznek, egy hatalmas nagy gépezet alkatrészei (!). Ez gyakran a szociális kommunikációs eszközök útján történik.” (S.R.S., 25. old.) „Mindkét blokk a maga módján imperializmusra törekszik, ahogyan ezt általában nevezik, vagy neokolonializmusra. Ez könnyed kísértés, amelybe nemritkán esik az ember, ahogyan a legújabb történelem ezt tanítja. Ez az abnormis helyzet következménye egy háborútól aggódó szorongásnak. Ez a saját biztonságot minden mértéken felül kívánja növelni. Ez akadályozza az embereket, hogy az egész emberiséget a közjóra való tekintettel irányítsák, így a békére vágyók látják elsősorban ennek a kárát. Őket akadályozzák, hogy a minden embernek szánt javakhoz jussanak. (...) A Populorum Progressio enciklikának az a megállapítása, amely szerint a rendelkezésre álló eszközöket és beruházásokat, amelyeket a fegyverkezésre irányoztak elő, a nélkülöző népesség nyomorának enyhítésére kellene felhasználni, még sürgetőbbé teszi a két blokk szembenállásának felszámolását.” (S.R.S., 25-26. old.) A sors iróniája, hogy Magyarország belép(tet)ése a NATO-ba jóval a Varsói Szerződés feloszlatása után történt; s újabb rejtély, hogy a fegyverkezési hajsza (számunkra is kötelező, exponenciálisan növekvő költségekkel) még folytatódik, miután már megszűntek az egymással szembenálló katonai blokkok. A világbéke katonai csendőrének partnerei lettünk - de hol maradt el a közjó? Ki döntött így?! „Helyén való - túlzás nélkül - rámutatni arra, hogy a nemzetek közötti vezető szerepet csak az a lehetőség és készség igazolhatja, mely átfogóan és nagy-vonalúan járul hozzá a közjó elősegítéséhez.” (S.R.S., 26. old) De nem kevésbé tragikus a helyzet világgazdasági vetülete sem: „A világ valuta és pénzügyi rend-szerét ma az átváltási árfolyamok és a kamatlábak nagy ingadozása jellemzi (megjegyzem: ezt kihasználva szerezte például az ügyes tőzsdespekuláns, Soros György a sokszáz-milliárdos vagyonát, melynek bizonyos hányadát - vö.: a ‘Nyílt Társadalom’ jelszavával - a volt szocialista országok fellazítására s az értelmiség liberális ‘átnevelésére’ fordította, hogy így készítse elő a libertinista/kozmopolita hatalomátvételt), és ebből következik, hogy az eladósodás és a fizetési mérleg, mellyel a szegény országok kínlódnak, mindig az ő rovásukra alakul.” (S.R.S., 59. old.) Magyarországot illetően ez ma is - egyre inkább - meghatározó valóság. „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját. (...) Az az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni - természetesen igaz. De nem szabad adósság-visszafizetést kérni és követelni, amikor az valójában olyan természetű politikai választást is jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad a szerződésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha ez csupán elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg.” (C. A., 54-55. old.) Ám a problémák nem kizárólag elvi vagy filozófiai síkon merülnek fel. Újdonsült liberális demokráciánk 14 év alatt lényegében működésképtelennek bizonyult; - ezért szeretne még az okos Betlen János is visszatérni a kezdetekhez. Az állam és a nemzet érdekei között mély szakadék tátong. A kormányok a nép feje felett elpolitizálnak, a pártok neve alatt nincsen semmilyen eltérő stratégiai tartalom, a rendszerváltó politikusok dossziékkal zsarolják egymást. Az elit összetartó ereje megannyi titkos paktum. A média dezinformációs központ. A világ festett illúzió. „Más (rendszert váltott, posztszocialista) nemzeteknek szükségük van néhány igazságtalan struktúrájuk reformjára; - elsősorban a politikai szerkezetben, azért, hogy a korrupt, diktatórikus és hatalomra törő formát a demokratikus rend válthassa fel.” (S.R.S., 61. old.) Az egykori működő tőkénk egyötöde a volt kommunista funkcionáriusoké, négyötöde pedig a multinacionális cégeké lett. A gazdaságunk látszólag növekszik; ugyanis a munkaerő áráért a tőke nálunk az európaúniós átlag egytizedét fizeti - és az így nyert extraprofitból ‘növekszik’ a négyötöd-részben ‘multikból álló’ nemzetgazdaság. „Ugyanakkor az állam fel-adata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ílymódon szavatolni a szabad gazdaság elsődleges fel-tételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy gyakorlatilag szolgaságra kárhoztassa a másikat. (...) A társadalom és az állam biztosítani tartozik továbbá a bérek olyan színvonalát, amely lehetővé teszi a munkásnak és családjának a megélhetését, valamint bizonyos mértékű takarékoskodást.” (C. A., 25. old.) Keserű szájízzel regisztrálhatjuk, hogy a világunk mily’ kevéssé felel meg a pápai enciklika tárgyi elvárásainak. Csak csodára számíthatunk! Non-kreatív politikusaink ‘éleselméjűségükben’ gyorsan rájöttek arra is, hogy sokkalta kényelmesebb a valóságos fejlesztés helyett a statisztikai adatokat kozmetikázni. A kormány parancsára egycsapásra megszűnt az infláció. Körülöttünk fergeteges ütemben nőnek az árak - pl. benzin, olaj, gáz, villany, telefon, ingatlan, lakás, gyógyszerek, elektronika, autó, közlekedés, kenyér, stb. -, infláció még sincs! Minden újabb országgyűlési képviselő-választás növekvő nosztalgiával indul, és keserves csalódással zárul; nincs is már „szűzen maradt” pártunk - egy sem. A magyar liberális polgári demokrácia lassanként felmondja a szolgálatot. Ez az az eset, amikor a szemétdombon nem virágzik ki a rózsabokor. Szégyellné magát! „Legalább azoknak, akik Isten szavának hisznek, kézenfekvő a következtetés: az emberiség fejlődésének jelenkori állapotát úgy kell tekintenünk, mint a történelem olyan időszakát, amely a világmindenség teremtésével kezdődött, és a Teremtő akaratának mellőzésével mindig veszélyben forgott, - elsősorban a bálványimádás kísértése miatt, ám az eredeti alapvető törvénynek mégis meg-felelt. (...) Jézus Krisztus mondta: ‘... ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam...’” (S.R.S., 38. old.) A szerves történelmi fejlődés, a legitim forradalom bizony nagyon is hiányzik! Meg a bátor, tisztességes hazafiak, akik nem a külföldi jutalékra pályáznak. „Jelentős erőfeszítéseket kell tenni a kommunizmust most levetkőzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és ki-haltak a gazdasági, üzleti élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a meg-bízhatóság és a szorgalom. Türelmesebb anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség, miközben a hosszú nélkülözésben kimerült népek kormányaiktól élet-színvonaluk érezhető, gyors emelkedését, valamint jogos igényeiknek meg-felelő kielégítését várják. (...) Egyes európai országokban bizonyos értelemben valódi ‘háború utáni’ időszak kezdődik (...) Ésszerű lehetőséget kell biztosítani számukra, ami nem történhet meg más országok segítsége nélkül. Egyébként a viszontagságokkal és ínséggel tűzdelt jelenlegi helyzet egy történelmi folyamat következménye, melynek az egykori kommunista országok népei sokkal inkább áldozatai, semmint a felelősei voltak. Hatalmas erőforrásokat lehet szabaddá tenni a Kelet és Nyugat ellentéte miatt létrejött óriási katonai apparátus le-szerelésével.” (C. A., 41-43. old.) Ehelyett a fegyverkezés újra csak felgyorsult! „Nem tekinthetünk el attól, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a felebaráti szeretet kötelezettségére, ami azt jelenti, hogy adnunk kell abból, ami ‘fölösleges’ és olykor még abból is, ami ‘szükséges’; - hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.” (C. A., 57. old.) A rendszerváltás nálunk megméretett, és könnyűnek találtatott. A kommunizmus 45 éve az istenhit csíráját is kiölte sok emberből, vagy pedig a lélek legrejtettebb zugaiba száműzte Krisztust. Antall József és MDF-je deklaráltan keresztény Magyarországot akart, ám az első 4 év végeredménye „túllőtt a célon”: a paktumos Antall önmagunknál és felebarátainknál is jobban meg akarta szerettetni velünk az ellenségeinket, ami nem sikerülhetett. Amikor egy késő esti televíziós műsorban a sortűzvezénylőket leültették sörözni áldozataik életben maradt hozzátartozóival; abszurd pszicho-drámává fajult és kudarcba is fulladt az egész perverz, álkeresztény kísérlet. Horn Gyula 4 évre újból csak visszahozta az egyszer már elmúlt istentelenséget. Orbán Viktor, kabinetje és establishmentje még megalakulása előtt újra elkövette az eredeti bűnt, nevezetesen ‘a politikai testvérgyilkosságot’. Jócskán a választások előtt szétverte, megemésztette, majd magába olvasztotta a kereszténydemokrácia jelentős hányadát; azért, hogy Ábelé helyett, a saját, erősebbnek/tetszőbbnek hitt „áldozatát” mutathassa be a keresztény Istennek, akiről csak liberális, metodista/ keresztyén képzetekkel rendelkezhetett. Azután - már uralmi helyzetben! - angol királyi mintára pánikszerűen át is tértek a szent korona modernnek hitt bálvány-imádására... Az őskeresztények kommunális életmódja és Krisztus tanításai a szegénységről szoros gondolati rokonságot mutatnak a szociáldemokrácia eszméivel. Isten előtt minden ember egyenlő, miért ne élhetne minden ember szociális biztonságban itt a Földön is?! A kereszténység és a szociáldemokrácia a modern Európának is a legfontosabb klasszikus értékei, féltve őrzött hagyományai. Ez az a két igazság, ami alapvetően megkülönbözteti Európát az Újvilágtól. Ez az a két igazság, ami Európában tradíció; - odaát, a tengerentúlon pedig maximum infantilis rockopera. Az álkeresztény politikai erőkkel nem léphetünk szövetségre. Az ilyen „barátok” rosszabbak az „ellenségnél”, mert hamisságuk kiszámíthatatlan. Nem jobb oldal az, amelyik nagyon is evilági hatalmat álcáz - a keresztény köntösben. Tekintve, hogy Jézus Krisztus országa nem e világról való; - a KDNP soha nem tűzheti ki célul önmaga elé a parlamenti választások megnyerését. Az igazi keresztény párt sohasem akarhatja magáénak a kormánytöbbséget. Ámde koalícióban - esetleg választási szövetségben - a szociáldemokratákkal cselekvő kisebb tagja lehet egy olyan kormánynak, amelyik keresztény hitét megvallva, méltó anyagi és szellemi létet biztosíthat a nemzet tagjainak. Valódi hittel, a pápai enciklikák szellemében tevékenykedve és kormányozva. Elismerem, hogy a pápai enciklikák kvázi-filozófikus elemzéséből direkt módon még nem következik - túlságosan merész s nagyívű egy ilyen ugrás! -, hogy a kereszténydemokrácia választási vagy valamikor kormányzási szövetséget kössön a kommunisták jogutódjaival, a talán még ma sem igazi szocialistákkal. Őszintén szólva, még a szociáldemokratákkal is kockázatos lehet ez a kaland! Jobboldal és baloldal, elmélet és gyakorlat, eszme és politika is túlontúl távoliak egymástól. Mégis, mi a teendő? Várjuk tétlenül balvégzetünk beteljesedését?! Németh Miklós szövetséges lehetne, már amennyiben ténylegesen keresztény és szociáldemokrata. Mert sokkal rosszabb is megtörténhet velünk, amikor Orbán és Torgyán majd csendben elköszönnek egymástól. Ki az alternatíva? Kovács László, aki újból csak a nyakunkra hozza az SZDSZ-t? Nagy Sándor, aki nagykoalíciót akar a levitézlett jobboldallal? Vagy győzzön megint Horn Gyula, az utolsó bolsevik?!