Czike László A templomosok története Akkoriban az egész közel-keleti térség forrongott... 1099-ben az első keresztes háború lovagjai Gottfried de Bouillon vezetésével el-foglalták Jeruzsálem szent városát a muzulmánoktól és azonos néven keresztény királyságot teremtettek. A kilenc lovag kérelemmel fordult Le Bourg-i II. Balduin jeruzsálemi királyhoz, - azért, hogy egy katonai rendet alapíthassanak, valamint, hogy megszállhassanak a királyi palota keleti szárnyában. A palota szomszédos a Salamon király temploma helyén épült, nem sokkal korábban elfoglalt Al-Aksza mecsettel. Balduin király beleegyezett, sőt, kisebb illetményt is fizetett nekik. A lovagokat Hugh de Payens és Andre de Montbard (a későbbi ciszterci Szent Bernát, clairvauxi Bernát nagybátyja) vezette. Montbard is Champagne grófjának hűbérese volt. Az eredeti lovagok közül legalább kettő, Rosal és Gondemare, ciszterci szerzetes volt már a jeruzsálemi utat megelőzően. Valójában a társaság összes tagját szorosabb családi és politikai szálak kötötték a ciszterci szerzetes-rendhez és a flamand királyi családhoz. Később Champagne gróf is csatlakozott a templomosokhoz, és ily módon saját hűbéresének alattvalójává vált. E furcsaság egyik magyarázata - egyben alapvető vonása is a rendnek -, hogy a templomosok hűségesküjüket nem a királynak, vagy nagymesterüknek tették, hanem vallási jó-tevőjüknek, Bernát clairvauxi apátnak, aki még magas rangra emelkedése után is támogatta a csoportot. Fennállásának első kilenc évében a rend nem toborzott új tagokat. Furcsa dolog ez egy olyan kis csoport esetében, amelyik a Jeruzsálembe vezető utak védelmét vállalta fel. Rajtuk kívül a zarándokok védelmére már előzőleg vállalkozott egy másik rend is, mégpedig a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend, akik ‘ispotályosok’ néven kerültek be a köztudatba. Az utak őrzését a templomosok az ispotályosokra hagyták. Szívesebben maradtak a szálláshelyükön és kincsek után kutattak az első állandó héber templom romjai alatt. Salamon első templomát édesapja, a bibliai Dávid király tervezte, majd Salamon király építtette fel, mintegy 3000 évvel ezelőtt a Mórija-hegyen, Jeruzsálemben. A Salamon temploma a babiloni hódításkor, nagyjából Kr.e. 586-ban elpusztult. Zorobábel király építtette újjá, miután a zsidók visszatértek a fogságból. Az új tervek Ezékiel próféta látomása alapján készültek (aki az Ótestamentumban már a repülő szerkezetekhez fűződő élményeiről is írt). Jézus idejében nagymértékben átalakították Zorobábel templomát, amely azután Nagy Heródes templomaként szolgált. Alig 4 évvel elkészülte után, Kr.u. 70-ben a templom újból elpusztult, a rómaiak elleni felkelés idején. (A zsidó templomok maradványai a Sziklatemplom-mecseten belül találhatók, ami Mekka és Medina után az iszlám legszentebb sírhelye.) A templomosok kétségkívül alapos kutató-munkát végeztek. Még 1894-ben a Charles Wilson hadnagy vezette angol királyi mérnökök egy csoportja templomosokra utaló nyomokra bukkant a Mórija-hegy gyomrában található üregek térképezése közben. Találtak boltozatos folyosókat záróköves boltívekkel, ami jellegzetes templomos építési megoldás. Több tárgyi leletet is találtak: egy sarkantyút, egy kard és egy lándzsa darabjait, és egy kis templomos keresztet. Ezek Skóciában mindmáig láthatók. Beszámolók szerint a templomosok ásatásaik közben olyan titkos ismereteket tartalmazó tekercsekhez jutottak, melyek vélhetőleg Jézus életével, az esszénusokhoz és gnosztikusokhoz fűződő kapcsolataival foglalkoznak. Állítólag a legendás mózesi kőtáblák és más szent ereklyék is hozzájuk kerültek - talán még a frigyláda és Longinus lándzsája is. Ezeket használhatták arra is, hogy a római egyházzal szemben mint egy másik hiteles vallási szervezetet állítsák be önmagukat. E beszámolókat megerősíti egy rézbe vésett dokumentum, amit az 1947-ben, a Holt-tenger északnyugati partján, Kumránnál talált holttengeri papirusztekercsek között fedeztek fel. Ez a ‘réz-tekercs’, amit az 1950-es évek közepén fordítottak le a Manchesteri Egyetemen, nem csupán temérdek aranyról és kincset érő iratokról tesz említést, hanem azt is leírja, hogy hová rejtették ezeket: a Salamon temploma alatti templomos ásatások helyére. A templomosok az aranyon kívül rengeteg régi héber és szír nyelvű kéz-iratos könyvet is találtak, melyek közül több az evangéliumok előtti időkből való, így első kézből származó beszámolókat nyújtanak, - mindenféle egyházhatósági szerkesztgetés nélkül. Elterjedt nézet volt, hogy a lovagok olyan tudás birtokában voltak, ami elhomályosította az ortodox kereszténységét, mivelhogy e tudás révén biztosak lehettek abban, hogy az egyház mind a szeplőtelen fogantatást, mind a feltámadást félremagyarázta. Újonnan szerzett vagyonuk, és ha elveszettnek hitt dokumentumok birtokában voltak - magyarázatot adhat arra, hogy a megszeppent egyházi vezetők hirtelen elfogadták a templomosokat. Egyes szabadkőműves írók szerint a templomosok nyilvánvalóan birtokában voltak a lehető legtisztább, a szinoptikus evangéliumoknál fontosabb ‘keresztény’ dokumentumoknak. A vezetőik e tudás birtokában komolyan meg is félemlíthették a római főpapokat, és ennek köszönhetően jelentősen megnőhetett a tagok száma és hatalmuk. A rend hirtelen meggazdagodott. A templomos vezetők ekkor utazgatni kezdtek, tagokat toboroztak, - és mind az egyház, mind az európai királyi családok egyre inkább elfogadták őket. 1128. január 31-ikén Payens nagymester és Montbard a Párizstól mintegy 110 kilométerre délkeletre fekvő Troyes-ba utazott, hogy külön e célból összehívott zsinat előtt kérje a templomos rend hivatalos egyházi elismerését. A troyesi zsinat katolikus érsekekből, püspökökből és apátokból állt, s köztük volt Szent Bernát, Montbard unokaöccse, aki addigra már a jelentős ciszterci rend feje lett. Balduin király jóváhagyásával a troyesi zsinat már hivatalos katonai és vallásos renddé nyilvánította a templomosokat. Ezek után II. Honorius pápa jóváhagyta a templomosok ‘Szabályzatát’, amely immár hivatalosan is szentesítette a rendnek járó juttatásokat. A ‘Szabályzatot’ Szent Bernát készítette el, a ciszterci rend felépítésének mintájára. A szervezeti rend a szabadkőművesség előfutára volt. Minden helyi szervezet neve ‘templom’ volt (a fedőnevek szabadkőműves szó-tárában: ‘templomot építeni’ - ma is annyit tesz, mint: ‘új helyi szervezetet, új páholyt felállítani), uralkodó főparancsnoka a rend nagymesterének tartozott beszámolni, és neki is fogadott engedelmességet. Négyféle rang létezett: lovag, őrmester, káplán, szolga. A merev, piramis-szerkezetű parancsuralmi rendben a templomosok többsége olyan egyszerű keresztény katona volt, mint amilyennek látszott, azonban a legbelső kör másként festett. Payensnek és Montbardnak még semmije sem volt, mikor nyugatnak indultak, de pápai döntéssel, pénzzel, értékes tárgyakkal és földvagyonnal tértek haza. Nem kevesebb, mint 300 nemesember követte Payenst, mint jelentős rend nagymesterét. A troyesi zsinat után egy éven belül földtulajdonhoz jutottak Franciaországban, Angliában, Skóciában, Spanyol-országban, majd Portugáliában is. Egy évtizeden belül birtokaik voltak Itáliában, Ausztriában, Németországban, Magyarországon, - sőt, Konstantinápolyban is. 1131-ben Aragónia királya birtokainak egyharmadát rájuk hagyta. A XII. század közepére a ‘Templom’ a leggazdagabb és legbefolyásosabb intézménnyé nőtte ki magát - az egész keresztény birodalmon belül, a pápaság kivételével. Ámde még 200 év sem telt el a ‘sikertörténetből’, - eljött a Rend tragikus vége... Röviden: 1307. október 13-ikán, pénteken a francia országbírók kemény csapást mértek a 15000 templomos lovagra, akik egy ‘szent’ rend hitharcosaiként tértek nyugovóra csütörtökön, és eretnekséggel megvádolt földönfutókként ébredtek pénteken. William Imbert (más néven William de Paris), Franciaország főinkvizítora, Szép Fülöp (király) személyes gyóntatója volt. Azt tartották róla, hogy ‘igen járatos az inkvizíció művészetében és praktikáiban’. Őt bízta meg a király azzal, hogy minél rövidebb idő alatt ‘megfelelő’ vallomást csikarjon ki Jacques de Molay-ból, a templomos lovagrend nagymesteréből. Egy John of Foligny nevű templomos gyorsan beismerte inkvizítorai rábeszélő-képessége hatására, hogy a párizsi rendház kápolnájában titkos templomos szer-tartásokat tartottak. A belső templomban egy faszekrény állt, melyben négy tárgy volt elzárva: egy koponya, két combcsont és egy fehér halotti lepel, csakúgy, mint a mai szabadkőműves templomokban. Éppúgy, mint a jeruzsálemi egyház tagjai, majd a szabadkőművesek, - a templomosok is egy vászonleplet használtak, hogy a soraikba lépő novíciust beavassák. A lepelbe tekert férfi alászállt a rituális, jel-képes halál állapotába, és mint a közösség teljes jogú tagja támadt fel ismét. A templomosok ellen felhozott tíz vádpont közül az inkvizítorok azt találták a leg-súlyosabbnak, hogy: „minden novíciusnak le kellett köpnie Krisztus keresztjét, majd rá kellett lépnie arra.” Amikor rájöttek, hogy az egykor keresztényi rend nagymestere beavatása alkalmából leköpte Krisztus keresztjét, haragjuk felizzott. Imbert úgy gondolta, hogy a legkeményebben kell megtorolni az árulást, amelyet Krisztus és az egyház ellen követtek el. A pápai rendelet felhatalmazta őt, hogy tortúra alá vessen minden eretneket, aki a keze közé kerül, és ez alól a szentatya irata csak néhány kivételt tartalmazott. Ám a templomosok éppen e kivételezettek közé tartoztak. Jacques de Molay és követői csakis a pápának tartoztak szám-adással; Imbert tudta, hogy a pápa közvetlenül erre irányuló parancsa nélkül kín-vallatást nem alkalmazhat, legfeljebb kérdéseket tehet fel a nagymesternek. Ám Fülöp felvilágosította a főinkvizítort, hogy neki mint francia királynak jogában áll engedélyezni templomos vezetők tortúráját azon pápai irányelv alapján, mely fel-szólít minden keresztény uralkodót, hogy adjon meg minden lehetséges segítséget az inkvizíció szent hivatalának. Imbert örülhetett, mert felhatalmazást kapott a királytól, hogy bármely neki tetsző módszerrel vallassa Jacques de Molayt. Mivel Imbert megtudta, hogy a templomosok gyakorolták az ‘élve kihantolás’ szertartását, amely bemocskolta Jézus valódi feltámadásának tanát; - a felbőszült főinkvizítor úgy döntött, hogy Molayvel megismerteti azt a szenvedést, amelyet a Megváltónak kellett kiállnia kínzatásai során. Molayt kikötötték a két csuklójánál fogva, s Imbert parancsára egy többágú korbáccsal kezdték ütlegelni, melynek a szálvégeire csontdarabkákat erősítettek. Éles tárgyakból készült koronát húztak nagy erővel Molay fejére, ami belevágott a nagymester fejbőrébe és a homlokába. Az inkvizítorok gyakran szögezték az áldozataikat póznákhoz, ajtófélfákhoz vagy más fatákolmányokhoz. Valószínűleg ezt tették Molayvel is. Egy ajtóra szögezték az áldozatukat, ami jelentősen megnövelte a hatalmukat felette. Ha kinyitották az ajtót, meglengették, majd becsapták, - iszonyú sokkhullámokat idézhettek elő az őrület határán vergődő áldozatnál. Aztán elérkezett a pillanat, mikor Imbert meg-mutathatta, hogy a lepel csúfondáros használata nem kerülte el a szent inkvizíció figyelmét. Leemelték a nagymester meggyötört testét a szögekről, arccal fölfelé a lepelre helyezték, és a vászon kimaradó részével letakarták gőzölgő alakját. A lepel megkeményedett a rászáradt vértől és (tejsavban gazdag) izzadságtól. A még használhatónak ítélt vászondarabot később inkább kimosták, mintsem ki-dobták volna. A tiszta leplet összehajtogatták és - nem is sejtve jelentőségét! -hazavitték. A mai templomosok és szabadkőművesek (lásd pl.: Knight és Lomas ‘A második Messiás’, vagy Zelnik József ‘TESTAMEN, Leonardo evangéliuma’ című könyvében!) szilárd meggyőződése, hogy a híres torinói lepel valójában a második ‘Messiás’, Jacques de Molay templomos nagymester inkvizíció által megkínzott testének lenyomata, és nem pedig Jézus Krisztus feltámadott és meg-dicsőült testének kvázi ‘fénymásolata’ az átlényegülés pillanatában, - amint azt a katolikusok többsége ma is hiszi. De most nézzük, hogy mit is vallott be a templomos nagymester megkínzóinak! A vallomásában elismeri, hogy ő maga megtagadta Krisztust, - de tagadja, hogy engedélyezte volna bűnök elkövetését a rend tagjainak. Ez a nyilatkozat elég furcsa egy pap szájából, pláne, ha egy hatalmas keresztény lovagrend vezetője is egy személyben. Az ember azt várná egy erős akaratú paptól, hogy a tortúra alatt könnyedén beismeri a homoszexualitás vádját, még ha nem is fedi a valóságot, - ám inkább belehalna a kínba, minthogy bevallja, megtagadta Krisztust. De rögtön érthető e vallomás, ha olyasvalakitől származik, aki Jézust messiásként tisztelte ugyan, mégsem azonosította Istennel. A templomos nagymester egy mindenható Istenben hitt, aki megalkotta az eget és a földet, ám nem hitt a keresztre feszítés szentségében. A tortúra hatására a nagymester beismerte a vádak felét, amelyek később a halálát okozták, ám úgy tűnik, hogy igazat mondott a kínzások alatt. A templomosok nem voltak homoszexuálisok, így ezt tagadta, - viszont elismerte, hogy nem hisz Jézusban és senki másban, akiről azt állítanák, hogy Isten, mivel Isten csak ‘egy’ van. (Vagyis Molay a Szentháromság létét tagadta.) És igen, - ebből kifolyólag elutasítja a keresztet is, mint szakrális szimbólumot. A pápa vád-emelési határozatot hozott a lovagok ellen, amely tartalmazta, hogy a templomos rendbe történő felvételükkor megkövetelik a novíciusoktól, hogy tagadják meg a szeplőtelen fogantatást és Krisztus isteni mivoltát. Tanítják, hogy Krisztus próféta volt, akit a saját vétkeiért feszítettek keresztre, és nem a világ bűneit váltotta meg halálával. Azzal is vádolta őket a határozat, hogy leköpték a keresztet, majd meg-taposták azt, és ezt a foglalatosságukat kiváltképp nagypénteken űzték. (A mai modern szabadkőművesek - legalábbis ‘világnézeti’ szempontból - az egykori templomosok szellemi örököseinek tekinthetők. Érdekes egyezés, hogy a páholy-foglalkozásaikat, gyűléseiket és szertartásaikat általában pénteken tartják...) Kelemen pápa 1313. március 22-ikén eltörölte (feloszlatta) a templomos lovag-rendet; - pápai hatalmával élve, anélkül, hogy nyilatkozott volna ártatlanságuk vagy bűnösségük kérdésében. Azután 1314. március 18-ikán a pápai bizottság, Fülöp király jelenlétében nyilvános ítéletet hirdetett. A nagymestert, Jacques de Molayt három templomostársával együtt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ámde ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az egybegyűlt tömeghez, és rendje ártatlanságát hangsúlyozta, illetve azt, hogy csak a tortúra őrjítő kínjai hatására vallotta ennek ellenkezőjét. Mint Jahve utolsó főpapja, Molay azt állította, hogy a rendje ártatlan, s ez az ő szempontjából igaz is volt. Node nem felelt a fő vádra..! Nem mondhatta, hogy „a rend nem tagadta meg Krisztust”. - „Az életemet csak olyan galádság árán őrizhetném meg, melyre képtelen vagyok. Inkább lemondok róla minden sajnálat nélkül.” - jelentette ki. A beszédében egyszer sem említette Jézus Krisztust. A tömeg előtt, a Notre-Dame-nál tisztázta lovagjait. Bűntelenek voltak, az ‘igazság bajnokai’. Csakhogy ennek az ‘igazságnak’ nem volt a része Jézus, Isten Fia. Ekkor a pápai bizottsági tagok félbeszakították az eljárást, és jelentették Fülöpnek, hogy a helyzet odakint szörnyű fordulatot vett. A király villámgyorsan reagált. Pápai hozzájárulás nélkül azonnali máglyahalálra ítélte a ‘túl őszinte’ templomosokat. Jacques de Molay és Geoffrey de Charney lassan égtek el a forró, füst nélküli tűzben. Amint az alsó végtagjain a hús már megfeketedett, s lassan átsült, Molay megátkozta V. Kelement és Szép Fülöpöt. Azt jósolta nekik, hogy egy éven belül mindketten Isten ítélőszéke előtt felelnek majd. Geoffroi de Paris verses krónikájában megemlíti, hogy Molay észrevette a máglyán, hogy a két keze nincsen megkötve, s így az utolsó pillanatokat imával töltötte. Ezek voltak utolsó szavai a vádlóihoz: „A rossz hamar utoléri azokat, akik gonoszul ítéltek el bennünket. Isten megbosszulja a halálunkat!”. Fel-jegyezték, hogy amikor már lángolt Molay teste, Charney a következőt mondta: „Követnem kell a mesteremet útján. Mint mártírt öltétek meg őt. Ezt tettétek, bár nem érzitek jelentőségét. Isten akarata ez, és én is az ő parancsára halok meg.”. Ezek a szavak gyorsan híressé váltak egész Franciaországban... Molay átka hamar beteljesedett. V. Kelemen pápa és Szép Fülöp király még egy éven belül követték őt a halálba. Felhasznált és ajánlott irodalom: Jim Marrs: A titkos uralom David V. Barrett: Titkos társaságok Baigent, Leigh és Lincoln: Szent Vér, Szent Grál Zelnik József: TESTAMEN, Leonardo evangéliuma Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció I. és II. Kiss Ulrich SJ: Az „IGEN”-ben e tárgyban megjelent írásai. László András: tárgyi internetes tanulmányai Vác, 2005. május 8. Czike László