Czike László A legkisebb közös nemzeti rossz Már 1999. óta folytatólag írom – minden évben legalább négy-öt publicisztikámban -, hogy előbb-utóbb eljön a nagykoalíció… Békét – bármi áron! Béke, béke – minden (bármi) áron; ez lett itt a végső cél! Mert ugyebár Orbán Viktor már „nemzeti” konzultációs tanácsot is alapított, hogy statisztikailag felmérje az aktuális népakaratot, elvégre nem Mátyás király ő, hogy akár álruhában, maga menjen a nép közé. Országjáró hakniin a sajátjaival randizik… A nemzeti konzultációs tanács egyik illusztris tagja Pozsgay Imre politológus tanár úr, a rendszerváltás egyik nagypapája, egykori Hazafias Népfront-elnök (alelnöke Stumpf István volt) a minap a közszolgálati televízióban Betlen Istvánnak kifejtette, hogy ennek az országnak a mai „pártviszályos” (vö. pl.: Orbán és Gyurcsány is vizsgálat előtt állnak) helyzetében nemzeti egységkormányra lenne szüksége. Koncepciója szerint – mely ugyan nem azonos a Fidesz, Orbán Viktor tárgyi elképzeléseivel! – nem párt-korifeusokból, s nem párt-komisszárokból, hanem kvázi párt-független szak-emberekből összeverbuvált kormányra lenne szükség, amely képes lenne kimozdítani Magyarországot jelenlegi válságos állapotából. Melyik ördög ügyvédje? Már most, jó előre rögzíteném a véleményemet: mindez jóakaratú demagógia. Elsősorban azért, mert ilyen szent emberek (akiknek nem hajlik a kezük önmaguk, egzisztenciájuk, haverjaik, stb. felé) nincsenek, legalábbis: a láthatáron. Másfelől: a hamis rendszer-váltás, s az egymást követő, egymást ország-rontásban túllicitáló renegát kormányok 16-18 (sőt, Medgyessyvel folytatólagosan 23!) év leforgása alatt olyan mértékű károkat okoztak Magyarország nemzeti vagyonában és közmoráljában – tönkretéve az emberek biztos megélhetését, lerombolva hitüket a becsületes munkában, a biztonságos jövőben, az országos vezetők megbízhatóságában, a szocializmust felváltó kapitalizmusban, a demokráciában, stb. -, ami, úgy tűnik, hosszabb távon is helyrehozhatatlan. Árendában a jövőnk Az elhazudott, eltitkolt eladósodásunk immár olyan összegű, hogy unokáink sem tudják megfizetni. Ami még ennél is súlyosabb: a kamatokat már a lakosság éppúgy képtelen kitermelni és fizetni, akár a kormány, s az állami költségvetés. A megnövekvő kamat-terhek egyre növekvő adóbeszedést tesznek elkerülhetetlenné. A növekvő adók pedig ellehetetlenítik mind az egyéni és a családos megélhetést (növekszik az adóeltitkolás, a lakossági hitelfelvétel, és tovább nő a szociális-egészségügyi szolgáltatásokra rászorulók száma), mind a vállalkozók pozícióit, versenyképességét; mindez – öngerjesztő hatásként – újra csak fokozza az állami eladósodást. Demoralizált ország Egyre inkább általános a – tényekkel bőségesen megalapozott! – közvélekedés, miszerint amíg a létező szocializmusban tényleg az ember volt a legfőbb érték, addig ebben a farkastörvényekkel kormányzott állatias kapitalizmusban észrevétlenül egy ál-érték került minden valós érték helyébe: a profit. Ebben a világban nem a munka, a tisztes megélhetés lett a fő cél, követendő példa, hanem az ügyeskedés, a munka nélküli vagyonszerzés, melyben a mindenkori kormány, a politikusok, az ország vezetői – tisztelet a kivételnek - járnak az élen. Képtelenség békében és biztonságban élni egy olyan országban, amelyben pénzügyi tisztviselők éjjelente megújuló titkos terveket szőnek arról, hogyan tudnák reggelre – az adótörvények megváltoztatása jogcímén – a tetőt is lebontani a fejünk fölül, csak hogy a növekvő jólétüket (adó)számlánk terhére állandósítsák. Hitehagyott, hitelképes vezetők A jólétben is csak vezetőink fürdenek; dőzsölnek és szaporodnak, és e tekintetben tökéletesen mellékes és mindegy, hogy a hirtelen gazdagodásuknak kádkőgyártás, öszödi „privatizáció”, tokaji szőlőtőke, kavicsbánya, vagy mi a franc profitja az „alapja”. Ezek a zömmel kreativitás és morál nélküli, vizet prédikáló és bort iszogató – az állami költségvetésük víznek zavaros, bornak ihatatlan, mondhatjuk Vörösmarty Mihály kifejező metaforájával – vizesnyolcasok bizony ránk húzták a vizes-lepedőt. Akárhogyan kerülgetjük is a kellemetlen igazságot, mint macska a forró kását; átvéve a liberális politikailag korrekt, színtelen-szagtalan, indulat, erkölcs és gondolatmentes, fecsegő gondolkodási-és beszédstílust. Magánházak – politikai fedezetre Tökmindegy, hogy kiktől és milyen hitelből épült a főkisgazda 150 milliós villája, a német-újraegyesítő és a főpénztáros 100 milliós rezidenciája, kifeszített víztükörrel, vagy a szakrális trónörökös 50 milliós, szerény házikója. A lényeg az, hogy nekik van hitelük a bohémiai (monteriói) bank-őserdőben, nekünk azonban nincs már sem az OTP-nél, sem a Citibanknál, vagy a már 25 éve (1980 óta, ki tudott róla?) nálunk tanyázó CIB-banknál sem. Égből pottyant újgazdagok Nekünk már csak akkor és annál van hitelünk, amikor és akinél hitelt érdemlően bebizonyítjuk, hogy annyi és olyan hitelfedezetet tudnánk a hitel jelzálogául felajánlani, aminek alapján valójában semmi szükségünk nincsen a kért hitelre. Ilyen ember azonban a mai Magyarországon csupán alig néhány tízezer van, ám az sem a munkájával kereste meg a vagyonát, hanem tőlünk vette el, - ha nem is közvetlenül, vagy a szó szoros értelmében. A milliók biztos megélhetése lett az ára tízezrek égből pottyant gazdagságának, és ezen az sem segít vagy változtat, s az sem „vigasztal” minket, hogy a vezetőinknek mielőttünk immár – tisztelet a kivételnek, akinek van – semmi hitelük nincsen… A nagykoalíció szirénhangjai Visszatérve a főcsapásra; hallgatom reggel Pozsgay után Berecz Jánost a közszolgálatiban: miről is elmélkedik? Arról, hogy ő már a nemzeti összefogásról ír és beszél 17 éve, vagyis: legyen végre nemzeti nagykoalíció, úgy, amint egykor Németországban, Ausztriában és Spanyolországban! Hogy vessünk végre véget a kölcsönös acsarkodásnak és kezdjük el végre Magyarország közös felépítését, vállvetve - a politikai vélemény-különbségektől, a párt-hovatartozástól és a világnézettől teljesen függetlenül! A rendszerváltás bűvös köre Ez a mi kis hamis rendszerváltásunk egy bűvös kör - lat. circulus vitiosus -, vagy még inkább egy (mérges) kígyó, amelyik a farkába harap(ott). Elindult ez a mókuskerék 1988-89-ben, azzal, hogy a tőkés világ hitelező bankjai, a nemzetközi bankárszövetség – vagy egy kicsivel egyszerűbben: a Világbank - előírta Magyarország számára a rendszerváltást. Senki ne higgye, hogy itt elsődlegesen nem a pénzről, másodlagosan pedig nem a hatalomról volt szó. Tessék csak megbarátkozni végre a nyomasztó gondolattal, hogy a „magyar szabadság”, „Kelet-Európa szabadsága”, vagy éppen a „demokrácia” a világon senkit nem érdekelt – akkor sem, most sem. (Ha ez másképpen lenne, akkor az USA beavatkozott volna mellettünk 1956-ban, azután az általa irányított Világbankon és Nemzetközi Valutaalapon keresztül nem finanszírozta volna a már minden valóságtól teljesen elrugaszkodott kádári „szocializmust” - évtizedeken át.) A sunyi végcél az ország eladósítása volt - annak érdekében, hogy a hitelezők – mint afféle jelzálogfedezetre – végül rátehessék kezüket az egész nemzeti vagyonra és az üzleti piacra. A komprádor burzsoázia Ez nyilván nem mehetett végbe „rendszerváltás nélkül”. A népnek persze be kellett adni, hogy az egész alapvetően a demokráciáért történik, vagyis hazánk felszabadításáért a gonosz kommunizmus alól. Ebből egy árva szó nem volt igaz, és akik ezt Magyarországon véghezvitték – nevek, igen, óh! - nagyon jól tudták, miben vesznek részt. A magyar vagyon csak úgy cserélhetett gazdát, ha akadnak gátlástalanok, akikkel ezt a világraszóló szemfényvesztést sikerrel le lehet vezényeltetni. A társadalmi tulajdon – benne a magyar termőföld! - csakis akkor válhatott a mobil nemzetközi tőke, az egyetemes részvénytulajdon oszthatatlan és személytelen, szerves részévé, ha okkult segítséggel sikerül felállítani egy komprádor burzsoáziát (a szép idegen kifejezés a hazaáruló szinonimája), amely jutalékért, portfolióért cserébe végre is hajtja a külföldről kapott és sugallt utasításokat. Mert mi is történt? A vagyon, a piac eltűnt – a multiké lett, miként az összes profit is -, a magyar politikai elit, maroknyi tehetségtelen renegát, meggazdagodott. Volt, aki a kommunistaságát árulta el, volt, aki az istenhitét, volt, aki a hazáját – és voltak sokan, akik mindent… De valami azért nekünk is maradt. A vagyon teljes elprivatizálása mellett is megötszöröződött államadósság, és vele szükségszerűen az örökös kamatrabszolgaság. Ez maradt, meg a parazita elit. Oszd meg és uralkodj! Azonban nem volt elég az ország eladósítása, jelzálog-fedezetkénti végkiárusítása, elárulása, külföldi kézre játszása, a hatalom végső megkaparintása vagy visszaszerzése – kinek-kinek, ahogy tetszik. Nem, mindez nem volt elég. Mert az illegitim, hamis és ármánnyal szerzett hatalom fenntartásához ennél több kell. Nem elég a több méter magas, fél méter széles betonfal, elektronikus kapuval; nem elég az emberevő pitbullok, dobermannok nyálfolyós, gülüszemű bestiális biztonsága, nem elég a szekrényszerű ukránok, tért-ölelő maccabik génkezelt profittal tartósított őrző védelme – ennél több kell. Kell a tökéletes politikai megosztottság; és nem csupán alsó és felső szinten, hanem a társadalom minden szintjén. Kell, hogy az újpestiek gyűlöljék a francstadtiakat, a rendőrök a fradistákat, a rasszista szurkolók az MTK-t. Kell, hogy a lakástulajdonosok is a hajléktalanokat, az eltérő bőrszínűek meg egymást, persze egyik rassz a másikat, és minden rassz az anyanemzetet, és vice versa. De kell az is, hogy egyik párt szimpatizánsai gyűlöljék a másikat, miként minden cég alkalmazottai a konkurenciát. Elvégre verseny van! A hívők gyűlöljék a nem hívőket, a hitetlenek a vallásosakat, mert az ellentétek keltése és állandó féktelen újratermelése a leg-főbb, sőt az egyetlen garancia, hogy a maroknyi elit uralma fenn-maradhat. Ha jobban gyűlölik egymást, talán majd kevésbé őket. Lelkifurdalás és paranoia Az ellentétek szítása mellett kell, hogy a tömegek, az egyes ember állandóan rosszul érezze magát. Kell a létbizonytalanság. Fontos, hogy senki, soha, sehol ne érezhesse biztonságban magát. Kell az ellenségkép, hogy mindig legyen potenciális fenyegetés, akit lehet lappangva félni és gyűlölni. Kell, hogy az emberek önmagukban is fenyegetést lássanak, hogy az ember önmagára is gyanakodjék. A rossz lelkiismeret a legjobb biztosíték, hogy a szerencsétlen ember a krónikus frusztráltságát, a lelkifurdalását vásárlási, fogyasztási, szex-és drog-mániával próbálja, fogja kompenzálni. Aki kellőképp megutálja önmagát is, abból válik a legjobb potenciális fogyasztó, vásárló és szavazó egyaránt. De az önutálat a hitetlenség legjobb melegágya is egyben, mert a kollektív bűnös ember már annyira reménytelennek ítéli önmagát, hogy Istenhez fordulni is szégyell. Legfontosabb hát, hogy az emberek ne higgyenek, ne reméljenek, ne gondolkozzanak, ne fogjanak össze – általában kilátástalannak érezzék teljes emberi mivoltukat, a társadalmi környezetüket és a családjukat, közös vagy egyéni jövőjüket. Az emberek rettegjenek, és ne csináljanak semmi értelmeset: csak nézzék a televíziót, mely elfoglaltság előbb-utóbb, önmagában, külön beavatkozás nélkül is – pl. a reklámok által – teljes elhülyüléshez vezet. Kell, hogy a nép egyik fele Gyurcsánytól, a másik fele Orbántól, és mind a két fele egymástól rettegjen. Ember embernek farkasa - mumusa legyen. A megosztott (paranoid-skizofrén) tudatállapot tüneti „kezelésére” ajánlható egy valóság-(live)show, egy jó kis bevásárlás a shopping centerben, a plazában, alkohol vagy marihuána, öregecskedő élet-társunk felcserélése egy fiatalabbra, buddhista szeánsz, pornófilm vagy szex-orgia a gőzfürdőben, végső megoldásként az eutanázia. Hogyan (ne) legyünk hazaárulók? Gyakran kérdezik tőlem: szerintem hogyan lett-lesz valakiből pont hazaáruló?! Hazát árulni ma nem azt jelenti, mint régen; ennek a szónak, fogalomnak a jelentése a történelem során megváltozott. A talán igaz sem volt hősi időkben hazaárulónak az számított, aki összeállt a tatárral, a törökkel, labanccal, stb., hogy valami júdás-pénzért vagy egyéb juttatásért – esetleg saját élete megőrzéséért – cserébe övéit elveszejtse. A „német” időkben ez már kezdett meg-változni. Ha valaki a megszállás idején, aktív vagy passzív együtt-működésével elősegítette egyes rasszbéli honfitársai internálását, utóbb azzal védekezett: „Parancsra cselekedtem.” Mintha ember-társaink elárulására, a haza kiszolgáltatására felmentést adhatna bármilyen „parancs”. Az orosz uralom alatt aztán a dolgok eredeti jelentése intézményesen megfordult. Éppen az vált hazaárulóvá, a szocialista haza esküdt ellenségévé, aki nem akart együttműködni a megszálló hatalommal, netán elhagyta hazáját – „disszidált”. Aki a nagy Szovjetúniót „gyalázni” merészelte, árulónak bélyegezték… Mára azután a szó eredeti jelentéséből semmi nem maradt. Akik egykor tényleg elárulták a hazájukat, önző előnyökért összeálltak a nemzet orosz leigázóival, sőt, hazaárulónak minősítették és el is ítélték mindazokat, akik erre nem voltak kaphatók – egyszer csak 180 fokban köpönyeget fordítottak. Elárulták a hős Szovjetúniót, a szocialista Magyarországot és korábbi önmagukat. Átálltak egy pillanat alatt Amerika és a NATO oldalára – azok oldalára, akiket nem sokkal azelőtt még szóban és tettben imperialista ellenségnek tekintettek. Ettől a perctől kezdve – 1990-től – hazafi és hazaáruló szerepet cseréltek (gondoljunk elsősorban a politikusokra, katonai hírszerzőkre, kémelhárítókra, stb), „hivatalosan” az lett hazaáruló, aki korábban hazafi (értsd: amerika-ellenes) volt, és az lett hazafi, aki azelőtt hazaáruló (értsd: szovjetbarát) volt (???). Mindenesetre a következetes ember hirtelen „a hazatábor” másik oldalán találta magát, anélkül, hogy a saját nézetein jottányit változtatott volna… Nos, hogyan leszünk hazaárulók? Hát úgy, ha hazánkat kiadjuk, eladjuk, kiszolgáltatjuk egy idegen, gyarmatosító hatalom kénye-kedvének. Hogy ki a gyarmatosító? Aki elveszi hazánk társadalmi tulajdonát s népét kamatrabszolga-sorba taszítja. Ki a hazaáruló? Bizonyosan mindazok, akik a gyarmatosításban együttműködnek. Bizony vannak, akik kétszeres „hazaárulók”, mert lelküket kétszer is eladták az ördögnek: előbb a Szovjetúniónak, aztán másodszor – ma – a nemzetközi globalizátoroknak adták át Magyarországot… A tehetséges ifjú különös erővel érdeklődik a politika iránt, és úgy „dönt” – esetleges korábbi KISZ-titkársággal, mint előképzéssel a háta mögött -, hogy eljött az ő ideje, politikusi pályára lép. A rend-szerváltó reform-kommunisták segítségével, ajánlásával külföldi „kiképzésben” is részesül; minden tudást és képesítést megszerez, ami arra predesztinálja, hogy a nemzetek feletti elit szalonképes tagjává váljék, hogy a legkényesebb szalonok is (pl. Bilderberg) befogadják őt. Aztán a siker, az eufória egy ihletett pillanatában, az első lépcsőfokon a bölcs, öreg tanácsadók egyszer csak hirtelen megkér(d)ik: mondjon „igen”-t… - De ugyan mire?! – kérdezné első meglepetésében, ám magában rögtön el is bizonytalanodik: „Hisz’ annyi mindent kaptam tőlük, már eddig is…” – És „igen”-t mond… Mire pedig rájönne, rájön, hogy mire mondott „igen”-t, már késő. A végső megoldás Amikor aztán az ál-nemzeti elit mindkét oldala rádöbben, hogy az eddig járt piszkos útnak mindjárt vége, mert előttünk a szakadék, mögöttünk a préritűz - egy felégetett ország fekete füstje -, akkor egyszerre ráébrednek, mi is az, ami minden látszólagos ellentét, széthúzás, „oszd meg és uralkodj” ellenére összetartja őket. Akkor rájönnek, hogy nem egymással, hanem a néppel állnak szemben. És akkor megkötik a nagykoalíciót, mely ellen nincs apelláta. Vác, 2005. május 19. Czike László