Czike László Bitang, kinek hazája nincs! Szeretném, ha beszélgetnénk - netán vitatkoznánk is! - a haza-szeretetről; semmikor nem lehet aktuálisabb, mint oly tragikus történelmi pillanatban, amikor a klasszikus értelemben vett haza (az anyaföld) immár végképpen elveszni látszik...! Ha a magyar - közszolgálati és kereskedelmi - televíziós adások közéleti, társadalompolitikai és hírműsorait, az Országgyűlés plenáris üléseinek közvetítéseit nézzük, hallgatjuk: különös, ámde általánosan érvényes megfigyelést tehetünk. Közömbös, hogy az előterjesztését felolvasó vagy más verbálisan megnyilvánuló melyik politikai, világnézeti irányzathoz vagy melyik párthoz is vonzódik, mind egyformán kínos gondossággal kerülik, hogy nevén nevezzék hazánkat: „Magyarországon” helyett csak ezt mondják - „ebben az országban”. Ez a terminológia a gyökereit tekintve kettős eredetű lehet: (1) A liberális megfogalmazás atavisztikus okokból kerüli a Magyarország-meghatározást. Egyesek elsősorban „gőgből” nem tekintik magukat magyarnak, mások épp ellenkezőleg: ösztönösen ódzkodnak minden olyan egzakt elnevezéstől, amely exkluzivitást, potenciális „kirekesztést” fogalmaz meg (értsd: aki nem magyar az „idegen”). (2) Sokkal lényegesebb és aktuálisabb a másik gyökér, ami immár a szép új világrend kialakulását, trendjét követő nyelvi tükörkép. Az „ebben az országban” nyelvi fordulat tudat alatt azt fejezi ki, közvetetten arra utal, hogy a világot elborító globalizáció olvasztótégelyében eltűnnek a nemzetek, az önálló nemzetállamok, s helyüket az „ebben az országban” regionális, pusztán földrajzi/ területi meghatározások veszik át. Mikor minden egyes régióban vegyes népesség él majd, és mindegyik régió kötelező (hivatalos) nyelve az angol lesz – kortévesztő és félrevezető, így kifejezetten felesleges és értelemzavaró lenne a Magyarország kifejezés további használata. Na ez a fajta globalizáció az, amiből mi magyarok nem kérünk! Tisztában vagyunk vele, hogy napjainkban már - részben éppen a XX. században lezajlott globalizáció (vendégmunkások, legális és illegális bevándorlás, stb.) következtében - a jelentősebb európai nemzetállamok (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, stb.) nemzeti elnevezése sem több egyfajta hagyományőrzésnél, hiszen London, Párizs, Róma, Berlin, stb. a létező multi-kultúra valóságos fellegvárai, ahol is gyökértelen embermilliók építgetik fel bizonytalan egzisztenciájukat - etnikai konfliktusokkal is terhes, színes, laza összevisszaságban. A kisebb „nemzetállamok”, mint Hollandia, Belgium, Luxemburg és más kisebb európai országok szinte már csak nevükben őrzik eredeti önazonosságukat. Rohamléptekkel haladunk az egységes Világállam megvalósulása felé; a határok ledőlnek, meg is szűnik mindenfajta jogi, gazdasági és szellemi elkülönülés: a zárt nemzeti kultúrák helyébe is az ún. „multi-kultúra” lép. E fő tendenciák alól már talán csak bizonyos távol-keleti országok, elsősorban Japán, Kína, és részben Orosz-ország képeznek még kivételt, ideig-óráig. Amerika, az Újvilág, eredetétől, születésétől – az európai telepesek „honfoglalásától” - kezdve „multi-kultúrális”, a multi-kultúra, és ilyen értelemben az egész globalizáció „őshazája”, ahonnan az Új Világrend is elindult a világhódító útjára. A nagy nemzetek - az angol, a francia vagy a német, s még részben az orosz - görcsösen igyekeznek megőrizni a szuverenitásuk látszatát; azonban minden igyekezetüket pusztító savként marja szét a pénzügyi globalizáció, a szupranacionális világcégek nyomasztó világuralma (vö.: D. C. Korten), a minden különbséget összemosó multikultúrális szenny-áradat. A gyökértelenség egyfajta „tömegigénnyé” is vált. Felmerül a kérdés: miért fontos megőriznünk a magyarságunkat, ha a globalizáció ellen még a legnagyobb, a legerősebb nemzetek sem képesek védekezni? A válasz rendkívül egyszerű. Más dolog a globalizációt vezetni és vezényelni, minden gazdasági és egyéb más hozadékát, gyümölcsét élvezni és learatni, - és megint csak más elszenvedni azt… A nagy nemzetek – mióta csak világ a világ – ki-zsákmányolják a kicsiket, melyekből minden haszon és jövedelem korlátok nélkül áramlik ki, és koncentrálódik a globalizáció pénz-ügyi és politikai hatalmi központjaiban. A nagy nemzetek minden más nemzetet magukba olvasztanak, a kicsik meg beolvadnak. A nagyok csak „összekeverednek”, színes, ámde mégis uniformizált forgataggá alakulnak - a kis nemzetek viszont felszámolódnak. A tét tehát óriási: a fennmaradás, a továbbélés, az önazonosságunk megőrzésének lehetősége...! Meg kellene tanulnunk kihasználni a fennmaradás összes esélyét; hisz a nagyok ereje éppen aktuális önmagukban van, míg mi csak a történelmi gyökereink, nemzeti öntudatunk erejében bízhatunk. Meg kell ismernünk önazonosságunkat, fel kell elevenítenünk és meg is kell erősítenünk a hazaszeretetről alkotott fogalmainkat. Mindenekelőtt tisztáznunk kell: mi a haza, és mi a funkciója? A haza szakrális értelemben a nemzetünk történelmi otthona, ahol és amikor (térben és időben) a nemzet szabadon él - amit a költő legszebb hymnikus soraival szólva csak így határozhatunk meg: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak. (...) Kik szabadon éltek-haltak - szolgaföldben nem nyughatnak.” A költői definícióban mindenestül megtestesül a haza lényege: n A haza: ahol a nemzet fiai, leányai születnek, élnek és meghalnak; amelynek porából vétetnek, és amelybe fáradt testük megtér - a föld, amelyben örök nyugalmat találnak. n A nemzet történelmi (jog)folytonosságát, önazonosságát az elhalt ősökkel a domboruló sírok jelentik; - az unokák le-borulása pedig a tisztelet kifejezése, amely az ősöknek, a nemzetnek szól. n A haza, a nemzet-otthon dicsőséges előfeltétele a nemzeti lét szabadsága: a függetlenség. Őseink szolgaföldben nem nyughatnak, mert szabadságunk elvesztése visszamenőleg megszentségteleníti a múltat. Ha egy nemzet rabszolgává válik a saját hazájában: a haza és a nemzet is megszűnik létezni. Láthatjuk, hogy haza és nemzet nagyon is szorosan összetartozó fogalmak: kölcsönösen feltételezik egymást. Valódi hazája csakis a szabad nemzetnek lehet; - másfelől viszont a nemzethez a hazája éppúgy hozzátartozik, mint csigához a háza. A haza és a nemzet közös lényege az összetartozás térbeli és történelmi, testi és lelki, fizikai és érzelmi, szellemi és kultúrális élménye, ami természetesen csak a nemzetgazdaság s a nemzeti öntudat szabad és független művelése révén valósítható meg. Alapvető az össze-tartozás érzésének kialakulásában, s hosszú távú fenntartásában a gyökerek, az ősök közössége, ami az önazonosság genetikus és szellemi meghatározója, fő összetartó ereje. Napjaink globalizációs „divatja” éppen a gyökértelenség, a libertariánus kozmopolitizmus, mely mint pragmatikus eszme a nemzetállamok finom szövetének felbomlasztására, a nemzetek felszámolására irányul. Lényegében épp ez történt Magyarországgal is a XX. században, amikor: (1) A diktatúrák kiölték az emberekből a vitalitást, az önálló vállalkozás és gazdálkodás szuverén képességét, a közös felelősségvállalást, a közügyekben való demokratikus részvétel természetes szükségletét s képességét, a nemzeti öntudatot s a haza szeretetét. (2) A reform-kommunista liberális kozmopoliták, a pénzügyi elitünk tudatosan és tervszerűen eladósította az államot, a nemzetgazdaságot, hogy a társadalmi tulajdont a néptől elvéve (államosítva) külföldi kézre játszhassák nemzeti működő-tőkénket. (3) A rendszerváltás révén aztán a jelzálog-igényét érvényesítő szupranacionális tőke kamat-rabszolgaságba taszította a népet és a nemzetállamot, amely így elveszítette nemzeti függetlenségét. A saját (elégtelen) fogyasztása, a megújuló hitelek, a növekvő adósság és a kamatok rabjává tett nemzet végképp elvesztette identitását. A nemzetgazdaság (egyáltalán nincsen nemzeti iparunk és nemzeti kereskedelmünk) és a nemzeti öntudat felbomlasztása azt a célt szolgálja, hogy elsorvasztva a népek ősi életerejét, a világpiactól, a Világbanktól és végső soron a Világállamtól – a kisgazdák esetében az európai-úniós mezőgazdasági támogatásoktól – való függésüket helyezze a nemzeti összetartozás hagyományos érzése helyébe. Ez a mai modern monetáris és lélektani (pénzszűkítő és agymosó) neo-kolonializmus végkifejletében egy gyökértelen fogyasztó masszává, kozmopolita polgárok laza halmazává akarja zülleszteni minden nemzet állampolgárait; - olyan emberekké akarja változtatni őket, akik többé már nem kötődnek sem egymáshoz, sem az eredeti nemzetükhöz, sem a hazájukhoz, csak az anyagi karrierjükhöz, melyet pedig globális-liberális és gyökértelen neveltetésüknek, sőt, direkt az anyanemzet-ellenes egyen-kiképzésüknek köszönhetnek. A Világállam márpedig megkérdőjelezhetetlen, más szóval szolga-lelkű együttműködést követel minden nemzetállam értelmiségétől a saját hazája gyökereinek, és a saját hazájának szisztematikus (ön)felszámolásában. A kollaboráns értelmiség aztán – mint egykor a ’Sztambulban képzett török janicsárok - önként és dalolva, teljes kreativitásával vesz részt a nemzetállam kereteinek maradéktalan szétzúzásában. Ezt az önfeledt öncsonkítást az integráció szükség-szerű „jogharmonizációjának” kiáltják ki (értsd: eurokompatibilis adótörvények, teljes vagyoni betagozódás az egyetemes részvény-tulajdonba, társasági törvény, tőzsde, stb.), - pedig valójában csak a Világállam azonos jogszabályi szerkezetének, szervezetének, egységes működési elveinek és gyakorlatának megteremtéséről, meghonosításáról van szó. Érdeke vajon akár csak egyetlen állam-hivatalnoknak is, hogy a nemzet, az állampolgárok megismerjék új, „kitágult hazájuk”, az Európai Únió negyvenezer, most már mi-ránk is érvényes jogszabályát? Túl a globalizációs érdekeken - az éppen megszülető globális Világ-állam „objektív” érdekein! -; a gyökértelen kozmopolitizmus harcos (militáns) képviselői, a Világállamot világszerte megszervező világ-polgárok saját, szubjektív motivációval is rendelkeznek, melynek az ontológiai „gyökere” önként vállalt hazátlanságukban is rejlik. Akinek nincs hazája, gondoskodik arról, hogy másnak se legyen. Másrészt talán nem is szorul külön magyarázatra, hogy akinek a „hazája” és élettere a széles nagyvilág, csak egy olyan glóbuszon, egy olyan globális méretű „hazában” érezheti jól magát, amelyben őt semmilyen haszonelvű cselekvésében (vesd össze pl.: tőzsde-tranzakciók, stb.) nem korlátozhatják „holmi felesleges” nemzeti határok. Amint ugye gátlástalanok behozhatatlan előnyt élveznek bárkivel szemben, aki határozott erkölcsi normák szerint él, úgy a tősgyökeres hazátlanokhoz képest legvégül a globalizáció szám-kivetettje, szellemi kirekesztettje lesz mindenkiből, aki igaz haza-szeretettel, netán nemzeti öntudattal is rendelkezik. Az egyik legbölcsebb mondásunk immár csak ócska pártszlogenné degradálódott! Olyan történelmi párt, a Kisgazdapárt tűzte egykor a zászlajára, amelynek egyes vezetői sem a napi viselkedésükben, sem pedig a politikai indíttatásaikban nem tették a magukévá, így közhellyé aljasították máig is aktuális tartalmát. A jelszó: „Isten, haza, család!” - volt. Mint tudjuk: Istenben mind egyek vagyunk. A hazában testesül meg a nemzet; - a haza nélkül nincs normális, valós nemzeti együttélés. A család pedig alapvető alapegység: a gazdálkodás, a gyermeki szocializáció, a nemzetépítés, a haza és egymás szeretetének, sőt, istenhitünknek is a közös alapegysége. Haza nélkül a nemzet és a család is eredeti értelmüket veszítik el. A hazaszeretet így legalább négy tényező összefüggő felismerését és tiszteletét, elismerését és szeretetét jelenti: (1) A haza egyrészt effektív, valós föld-tulajdon. (2) A haza szerves része a teljes nemzeti vagyon, a felhalmozott társadalmi tulajdon; - az a működő tőke, amellyel egy egész nemzet gazdálkodik. (3) A haza része a nemzet, az ősi magyar közösség is; - mint genetikai és szakrális, szociális organizmus. (4) A haza része az ősi nemzeti kultúra; - a mentális értékek és a szellemi javak azon összessége, melyet a nemzet a történelmi léte során megalkotott. Mai aktuális állapotunk a XX. században végbement, a „Magyar-ország elveszejtése” fedőnevű globális hadgyakorlat (folyamat) vég-eredménye, miáltal a fenti 4 tényező mindegyike együttesen veszni látszik. A magyar haza, amely a honfoglalás óta - tehát több, mint 1100 éve! - a magyar nemzet senki által meg nem kérdőjelezhető, jogos tulajdona, melynek a területét ősapáink még a középkorban hódították meg, és amelynek a földjét sok-sok magyar nemzedék verejtéke és vére öntözte a keserves megélhetésért, sőt, a nemzet és a keresztény Európa védelmében (pl. a tatár és a török hódító hordák ellen); a termőföldünk az európai-úniós „jogharmonizáció” leple alatt úgy 4 éven belül egyetemes részvénytulajdonná alakul. A magyar kisgazda kamatrabszolga bérmunkássá válik az ősapái által megszerzett, évszázadok óta a saját családja által megművelt földjén. Nem segít a több milliónyi magyar paraszton sem a lassan lejáró moratórium, sem semmilyen álságos-kedvezményes banki hitelkonstrukció. A társadalmi tulajdont, a nemzeti működő tőkét már 1990-1998. között utolérte a régen tépő nemzeti balsors; a tőkés hitelezők éltek a jelzálogjogukkal, azon a hamis jogcímen, hogy a rendszerváltás előtt, a kommunisták által felvett kölcsönöket márpedig a nemzeti vagyon „privatizációs bevételeiből” kell visszafizetnünk. Az állam-adósságunk az elmúlt 15 évben még meg is ötszöröződött; viszont a vagyon mindenestül eltűnt. Nemzeti iparral és kereskedelemmel Magyarország már nem rendelkezik: lényegileg népköztársaságból előbb köztársasággá majd részvénytársasággá alakultunk át, mint ezt már korábban is megírtam volt. A nemzeti kultúránk szintén elvesző-félben van: a multinacionális cégek egyeduralma (elsősorban a politika, az elektronikus és az írott sajtó, a tudomány, a művészet, a kultúra, tehát valamennyi szellemi alkotás szponzorálásával) immár reánk kényszerítette azt a globalizációs multi-kultúrát, amelynek a legfőbb funkciója a saját nemzeti kultúránk elsorvasztása és megsemmisítése. A magyar nemzet - államhatárokon belül és kívül - ma már nem egységes identitású, öntudatú társadalom; talán soha nem is volt az. A hagyományőrzés - ami a nemzetalkotás egyik legfontosabb tényezője – furcsa módon sokkal erősebb a határokon túli (Erdély, Kárpátalja, Vajdaság) populációkban, ami önmagában is Magyar-ország mély morális meghasonlottságára utal. A szovjet modell nemzedékeken át olyan sikeresen tett erőszakot a magyar népen, hogy láthatólag máig képtelen elfelejteni a gulyáskommunizmus „áldásait”, s így merő nosztalgiából újra és újra visszaszavazza a hatalomba a „reform-kommunistákat”, hátha egyszer velük együtt visszatér a legendás „aranykor” is. Ez azt jelenti, hogy a rabszolga-lelkületűvé átnevelt magyarság nem képes egy hiteles saját elit ki-nevelésére, amely legyűrhetné a rendszerváltó reform-kommunista káderek újratermelődését. Ha hosszan nézzük a televízió ország-gyűlési közvetítéseit, és megvizsgáljuk a rendszerváltás politikai „kultúráját”, bizony hogy nem látunk mást, csak a saját zsebüket degeszre tömő korrupt politikusokat, akik számára a legfontosabb önző lobby-érdekeik gátlástalan érvényesítése, miközben a nemzet, a haza és a jövő rohamléptekben foszlik szét s válik a globalizációs uraink örök hitbizományává. Hogyan lehetne azt a magyar nemzetet egy ősi eredetű, egységes, szakrális organizmusnak tekinteni, melyben két oldal, a jobb és a bal (50-50 %) engesztelhetetlenül gyűlöli egymást, és a nagyjából közös elitjük a saját népe helyett mindig a megszálló külföldieknek paríroz és gazsulál, miközben jutalékért tartja a markát?! Hogyan is lehetne egységesnek tekinteni azt a magyar nemzetet, melyet 45 éven át Moszkva alázatos tiszteletére kényszerítettek, - most pedig Brüsszel utasításainak kritikátlan elfogadására és végrehajtására szocializálnak? Hogyan is lehetne egységes az a nép, amely fél év-századra bebiflázta, hogy legfőbb érték az ember (és a társadalmi tulajdon); most pedig a szeme láttára válik (vált) minden tisztség, és a viselője is dollárért megvásárolhatóvá, a nemzeti vagyon pedig nevesincs, személytelen külföldi és belföldi rablók magántőkéjévé, - a legfőbb értékké pedig a profit és a pénz...!? Hogy is lehetne egységes az a magyar nemzet, amelyik első blikkre a rózsadombi paktum kormányára, második múlandó esélyként a 3,60-as kenyér illúziójára, harmadszorra a szentkorona-tan polgári inkarnációjára voksolt; - majd negyedszerre a hatalomba emelte a titkos hálózatok kormányát, annak minden konzekvenciájával, ősi co-nexusával együtt: előbb eszetlen, majd eszement változatában. Hogyan lehetne szabad és független egy nemzet, amely 15 év óta is körbe-körbe (meg)vezethető, s elhiszi, hogy miközben megfosztották mindenétől, legalább ténylegesen felszabadult?! Nem őrület ez? Hogyan lehetne öntudatos és önmaga ura az a magyar nemzet, mellyel az urai elhitették, hogy itt és most a saját hazájában ugyan nem jó, de egyszer majd jó lesz az Európai Únió tagjaként?! Mert ez a létező hazugságok legnagyobbika. Vác, 2005. július 1. Czike László