Czike László Proletárszendvics: Két szárazkenyér között egy harmadik Tegnap megnéztem Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor – jövőnk „doppel-sieg” várományosai – televíziós vitáját, utána pedig a két tábor kritikátlan, öröm-ujjongó öntönjénezését, ellentmondásos politológusi győzelmi jelentéseit. Hogy mit, kiket is értek „doppel-sieg”-várományosokon? Ezt a kifejezést a német RTL-adó sportriporterei használják (manapság kevés alkalmuk van rá), amikor a Forma1-es autóverseny-futamon valamelyik csapat (többnyire a Ferrari) két pilótája végez az első két helyen. S hogy miért alkalmazom most ezt a hasonlatot a magyar politikai élet kizárólagos szupersztárjaira? Mert míg „velünk, proletárokkal” csak egyre rosszabb dolgok történnek, sorsunk egyre meredekebben lejt; - addig „ők, ketten” abszolút győztesek lehetnek, ha nem rontják el a most mindkettőjükre egyformán kirótt, azonos-ellentétes szerepkört. Mert amit most látunk, az egy „illuminált”, ócska színdarab. A magyar népet, a magyarságot – hogy kettéosztott legyen – két, látszólag ellentétes táborra szakították, és az egyik élére Orbánt, a másik élére meg a Gyurcsányt állították: hadd harcoljanak egymással ország-világ előtt, mint-ha két, különböző eszméért, célért szállnának síkra. Ez a hanta(méter) tegnap lelepleződött. „Nagykoalíció” – a színfalak mögött? A két „garabonciás” megpróbált most is „merőben ellentétes” eszmeiséget felmutatni, de avatott megfigyelő számára kettőjük nézetei között nüansznyi a különbség. Egy-két százalék erre, egy-két százalék arra, ami jelentéktelen. A maxweber-i „törvényszerűség” szerint kölcsönösen lealacsonyodtak egymás szintjére, - sőt, mélyen egymás szintje alá, egy tőlük elvárt illuminált szintre. Ha ugyanis valaki elhiszi, hogy egy miniszterelnöknek Magyarországon ma már mindössze annyi a mozgástere, amit ezek ketten, itt és most nekünk bemutattak, - vagy téved, vagy nem is érdemel náluk jobbat. Vajon a magyar nép sorsa ma már tényleg annyira fantasztikusan ígéretes, annyira nagy nálunk a jólét, hogy csak néhány kvázi-jelentéktelen, apró kiegészítésre, marginális finomításra van szükség, és mindjárt tökéletes lesz minden? Orbán három javaslata 1. A regnáló kormány az adóreformjában ne az általános forgalmi adó legmagasabb kulcsát csökkentse 25-ről 20 %-ra – amennyiben valóban a legalacsonyabb jövedelmű rétegek életszínvonalán kíván javítani -, hanem a személyi jövedelemadó legalsó kulcsát csökkentse 18-ról 13 %-ra. A költségvetésnek mindkét megoldás egyformán 160 milliárd forintba kerülne. Javaslatát Orbán tulajdonképpen csak egy demagóg fikcióval, még inkább blöffel támasztotta alá, miszerint „a fogyasztói árak csökkentése – ami egyébként sem következne be! – a többet fogyasztókat, vagyis a gazdagokat támogatná, a szegények helyett”. 2. Ez már nem olyan „egyszerű”. Ha már minden áron emeli a kormány a gáz árát – mert a kormány emeli! -, úgy legalább éljen kompenzációval a közintézmények, elsősorban a szociális, egészségügyi és az oktatási intézmények és az önkormányzatok költségvetése, illetve költségvetési támogatása tekintetében. Árak „eltérítése” – visszasírjuk a szocializmust? 3. Nos, ez viszont igencsak egyszerű. „Ne adják el (ne privatizálják) a légi-kikötőt, a ferihegyi repülőteret, mely az ország egyik legnyereségesebb állami vállalata, amellett vegyék figyelembe a légbiztonság stratégiai érdekeit!”. Ehhez képest Gyurcsány másnap (vasárnap) elmondta Verebes reggeli „levezető” műsorában – Orbánt is hívták, de ő kéthetes pihenésre utazott, hogy kiheverje elmúlt hetekbeli fáradalmait -, hogy eszük ágában sincsen privatizálni a (egyébként csekély üzleti értékkel bíró) térbetont, a kifutópályákat vagy az épületeket… Mondanom sem kell, hogy Gyurcsány egyik javaslatot sem fogadta el. Ennyi. Csak ennyi konstruktív-ellenzéki javaslatot hozott magával a korábbi miniszterelnök; nomeg a részletesebben ki nem fejtett családi jövedelem-adózás elképzelését, melyet még jómagam dolgoztam ki, és már 2001. december 17-ikén ismertettem is a Duna Televízió választási szakértői vitájában, mint akkoriban az Új Baloldal gazdasági szakértője. Háromféle igazság Orbán Viktor kifejezést adott azon véleményének is – ezt afféle „adomának” szánhatta? -, hogy Magyarországon a közvélekedésben háromféle igazság van „forgalomban” az ország gazdasági helyzetéről: egy a kormányé, egy másik az ellenzéké, s egy harmadik – a valós – a lakosságé. Hozzá tette, hogy nem hisz egy olyan gazdasági növekedésben, amit kimutat az éppen uralkodó kormány, csak éppen az emberek nem érzik, mert „nem jutnak 1-ről a 2-re”. „Egy ország növekedése, felemelkedése csak úgy lehet valós, ha az emberek is érzik, és egyről a kettőre jutnak.” – summázta véleményét. Megjegyzem, én ezt az egyszerű aritmetikai élcet nem így ismertem eddig, hanem úgy, hogy: „5-ről 6-ra” –, de hát úgy látszik, az ötről mára visszaeshettünk az egyre; így onnan kell majd apránként vissza-kapaszkodnunk „az öt” közelébe. Ez, mint tudják, afféle le-fel liftezés: amikor a szoclibek vannak hatalmon, hát rögtön elindul a gyorsuló lejtmenet, amikor meg visszajön – no nem a „come back Medgyessy”!, hanem – a szakrális királyfi, akkor biz’ azonnal nehéz hegymenetbe kapcsolunk, hogy mindenki „az ötről a hatra juthasson… Nos, ez az „egyről a kettőre” gondolatsor – populista demagógia. És nem csak az indokolatlanul önhitt öntömjénezése, értéktelen párt-töltése, provokatív politikai marketingje miatt, hanem azért is, mert egyszerűen nem igaz. Nem mintha a szocik alatt nem mennénk lefelé. A dolognak ez a fele – még igaz. Csakhogy az ún. „polgári kormány” alatt sem jutottunk ötről hatra; - s nem csupán a relatív lehetőségeinkhez képest nem, hanem abszolút értelemben sem. Annyit elismerhetünk, hogy az ország gazdasági helyzete lassabban romlott Orbán idején, mint Antall, Boross, Horn, Medgyessy vagy Gyurcsány alatt. De romlott, akkor is. A külső államadósság például egyedül Orbánék idején nem nőtt, viszont a belső államadósság éppen abban az időszakban nőtt túl minden normális mértéken. Orbán Viktor elismerhető „érdeme” – mindössze: egy kis ütemkülönbség. Hiányzó népképviselet Nem az a baj tehát, hogy nem jutunk 5-6-ról helyett 1-2-re sem; - hanem az, hogy még mindig folyamatosan megyünk lefelé, hiszen az államadósság kamatainak növekvő kötelezettsége lassanként megfojtja az állami költség-vetést, a magánvállalkozásokat és a lakosságot egyaránt. Magyarországon kizárólag csak a bankok, a szociál-liberális nómenklatúra és a politikai elitek körül nyáladzó „magán”-vállalkozások, meg persze a multinacionális cégek jutnak a hetven-nyolcról a nyolcvan-kilencre, csakis őket gazdagítjuk az adóforintjainkkal is. Valamikor a ’70-es ’80-as években – amikor az állam az adósságait eleinte döntő mértékben a lakossági megtakarításokból fedezte -; ki gondolta volna, hogy 25-30 évvel később majd az OTP, a lakosság bankja is részben magánvállalkozássá válik, egy sokszoros milliárdossal az élén?! Aki, ha 1000 forintot kiveszel a bankszámládról, 200 forint pénzkivételi díjat számít fel költségként? Ki gondolta volna, hogy elfogy a lakosság megtakarító képessége, s helyette a komplett polgári lakosság is mértéktelenül eladósodik a zömmel külföldi bankoknak, amelyek „egyre kedvezőbb” konstrukciókkal bombázzák az eladósodott szerencsétleneket, hogy végül majd a lakásaikat, a házaikat, a telkeiket is elárverezhessék, ha minden kötél szakad? Ki gondolta volna, hogy az alapvető szociális és egészségügyi szolgáltatásokat még állampolgári jogon, ingyenesen biztosító állam, senki által nem legitimált liberális „önfejlődésében” egyszer, 2005-re majd oda jut, hogy a közvetlen banki hitelkamatok tetejébe a saját pazarló önfenntartása érdekében nyakló nélkül felvett, s mind egy fillérig suttyomban eltüntetett államkölcsöneinek feltartóztathatatlanul növekvő kamatait is közvetve – a költségvetésen és az adókon keresztül - a lakosságra terheli? Hogy egyszer csak bemondja majd az „unalmast”, és az arcunkba vigyorgó képével közli, hogy a továbbiakban mindenki gondoskodjék magáról, mert „neki” többé nem futja a zsebéből egyszerre a NATO-ra, az utántöltős gripenekre, az afganisztáni és iraki kalandra, az EU-ra, meg az egészségügyre és a szociálpolitikára!? Meg a saját állami lobbyjaik cinkos (70:30), zökkenőmentes önkielégítésére? Minderről miért „feledkeztetek el” beszélgetni a nagy számháborúban? Igen, Viktor, teljesen igazad van! Az a legnagyobb baj, hogy ebben az országban csak a kormányoldal és a mindenkori ellenzék összefonódó igazságtalansága érvényesülhet, s kap országgyűlési, és a vízcsapból is folyó képviseletet, - A NÉP IGAZSÁGÁT PEDIG 15 ÉVE NEM KÉPVISELI SENKI !!! És a valódi népképviseletet nem pótolja semmilyen Konzultációs Tanács. A népet nem „kezelni” kell, a néppel nem „konzultálni” kell, hanem igazán képviselni, ami azzal egyenlő, mintha saját magadat képviselnéd. Vagy annyira jó - önhibádon kívül - mégis valaki adósának lenni, Viktor? ********************* Mintegy „függelékként” álljon itt az adórendszer komplex reformjáról, benne a családi jövedelem-adózásról 2001-ben írott javaslatom, amely a szerves részét képezte az Új Baloldal, választási párt megvalósítandó programjának: „Az adórendszer komplex reformja A 14 éves magyar adórendszer teljes körű reformja már régóta esedékes, tekintve, hogy lényegileg 1988. óta változatlan tartalommal és formában működik; - pedig 1990-ben lezajlott a politikai „rendszerváltás”, majd azt követően a nemzetgazdaság átfogó szerkezetváltása, minek következtében a termelési, kereskedelmi, gazdálkodási, pénzügyi, vagyoni, jövedelmi és bérezési viszonyok, a gazdaság egész szerkezete gyökeres változáson ment át. Ha pedig elfogadjuk, hogy az adórendszer lényegi ösztönzési és elosztási folyamatokat, teljes viszonyrendszert generál, akkor egyértelművé válik, hogy ma miért nem lehet optimális ugyanaz az adórendszer, amelyik már 14 éve működik. Az új típusú társadalmi preferenciák, állami prioritások megvalósításához egyszerűbb, de korszerűbb adórendszerre lenne/van szükség; ugyanakkor az Európai Únióhoz közelgő csatlakozásunk is felvet bizonyos jogharmonizációs és kompatibilitási kérdéseket, másfelől pedig az adórendszerünk átalakítása bizonyos “nemzeti-önvédelmi célokra” is felhasználható. A magyar lakosság a valós jövedelmeihez képest is jelentősen túladóztatott. Ebből következően, továbbá ezen túlmenően is, az állami költségvetés túlzott mértékben központosítja a jövedelmeket, amely pénzeszközöket egyrészt a növekvő külső és belső eladósodás (ami csak relatíve, a GDP-hez viszonyítva csökken, abszolút mértékben folyamatosan nő!) kamataira, tehát az adósság-szolgálat teljesítésére költi, másrészt ebből finanszírozza túlköltekezését, ami az állami funkciók kellően nem hatékony gyakorlásából és a takarékosság teljes hiányából fakad. A már ismertetett költségvetési reform-elképzelésünk feltételezi a komplex adóreform megvalósítását, hiszen a kettő szervesen összefügg. Tervezett intézkedéseink a következők: n Elemezzük az összes létező adófajta hatásmechanizmusát, megszüntetjük a “felesleges” adókat, egyszerűsítjük a rendszert. n Csökkentjük a személyi jövedelemadó kulcsait, széjjelhúzzuk a sávokat, hogy a keresők nettó jövedelme növekedjék, és megszüntetjük a minimál-bér adóztatását. n Csökkentjük az általános forgalmi adó kulcsait, miáltal a fogyasztói árak szintje, s az infláció is mérsékelhető. n Új típusú adózási formákat vezetünk be a kisvállalkozások (átalányadó), a családi farmergazdaságok (családi adózás), a családok (családi jövedelem-adózás) tekintetében. n Egységesítjük az adórendszert, ami azt jelenti, hogy azonos adózási fel-tételek között működhet mindenfajta vállalkozás, legyen az akár külföldi, akár belföldi. n Ezzel összefüggésben csökkentjük, megszüntetjük a külföldi vállalkozások adókedvezményeit. n Megszüntetjük az egészségbiztosítási járulék és a nyugdíjjárulék mai adó-jellegét, és a társadalmi szolidaritás működtetése jegyében visszaállítjuk az autonóm társadalombiztosítási önkormányzatokat, majd állami portfoliót biztosítunk a számukra, amelynek a hozadékából az önrendelkezésük ön-finanszírozássá alakulhat át. n Megszüntetjük az egészségügyi hozzájárulást. n A központi állami adóbevételnek a mainál lényegesen nagyobb hányadát bocsátjuk a helyi önkormányzatok rendelkezésére. n Minden eszközzel igyekszünk gátolni, hogy az állam tovább is eladósodjék (államkötvények) a kül-és belföldi bankoknak, megállítjuk Magyarország eladósodását, a büdzsé kamat-költségeinek a növekedését.” Nincs új a nap alatt. Vác, 2005. július 9. Czike László