czl
czl
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Könyvek
 
Publicisztikák
 
Versek
 
Háttérhatalom
Háttérhatalom : Rendszerváltó szabadkőművesek 2.

Rendszerváltó szabadkőművesek 2.

  2009.08.17. 14:59


 Vesegörccsel a Viktor nyakában

A Fidesz 1998-ban győzött. A választási győzelmet kellőképp meg­ün­nepelen­dő, kongresszust hívtak össze az Elektromos Művek új­lipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehető azon meghívottaknak a száma, akik korábban egy­­sze­rű­­en csak kine­vet­ték az 1996. augusztusban, a Demokra­tá­ban meg­jelent „jós­latomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a kö­vetkező miniszterelnök. A választás előtt, ezek a részben köz­is­mert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyűlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelső soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdődött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje el­kezdődött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erőm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pil­la­nat, ami­ért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevál­lal­tuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgőzzel követtem a programot – nagyobbik ré­szemmel a veseműködésemre koncentráltam. Előt­tünk, a sorok közötti feljáró lépcsőtől balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, a­kiben akkoriban még a Viktor legfőbb európai támogatóját tisztel­hettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF he­lyén a jobboldalon támadt űrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfőbb letéteményese is). A győzelmi beszédjét követően a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a követ­kező hozzászólókat, a továb­­bi programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesíté­sé­nek. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erősen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testőrökkel mit sem törődve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt - kezet nyúj­tott, mi­re átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testőrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Ők nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat érez­tem, ami olyan erős volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lóg­tam, támaszként használva Magyarország leendő miniszterel­nö­két. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplező egy korábbi számában, a fő­szerkesztő Tőke Péter is megírta ezt a történetet…

Elmaradt pezsgőzés

Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyről még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik Jó­zsef úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként látha­tó­lag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom meg­kér­dezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen beval­lot­tam, hogy nem; leginkább erőfelmérésnek szánom pályázatom be­nyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Ló­rán­dot, a kura­tó­ri­um elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazga­tóját, hátha „mon­dana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jel­szóként – a telefonszámmal együtt - meghagyta, köszöntsem fel a szü­le­tésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörű pezsgőzés, gyertek majd oda.” – mond­ta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a kar­zatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezőket. Akkor is volt már némi „rossz előérzetem” – sosem ha­gyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgőzésig.) Néztem az érkezőket, és figyeltem, milyen ismerős arcokat fedezek fel. És akkor meglát­tam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – előbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelőbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV sze­mélyze­ti igazgató­ja. Márciusban kirúgtak az MTV-ből. Mivel az eltávolí­tá­som­ban mind a ketten "jelentős szerepet” játszottak, ki­fejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukka­násukat. A hir­te­len feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a be­já­ratban megjelent előbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hi­deg napok” filmrendezője), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelőbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skulté­ty és jómagam is a legfőbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sa­nyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgőzés igazi értelme, je­len­tősége. Ha együtt pezsgőzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülé­keny­ségem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében ki­bé­külök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsőbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint ők, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve oda­léptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hir­te­len – pezsgőzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthon­ról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a ba­jusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen - hazahajtottunk, Tahiba.      

Pakoljunk, vagy mégse?

Már említettem az alcím szerinti című írásomat, amivel „átvertem” Sa­nyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találko­zót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fe­dő­­ne­vű karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angol­pá­zsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyűjteményéből. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó előre „figyel­meztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyisé­gek is, akikről nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondol­tam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége főzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár előre hangsúlyozta, hogy ő nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „köz­­ve­títő szerepet” töltött be a létező titkos világ és „a nem létező” titkos világ között. Mindenféléről beszélgettünk. Mivel viszony­lag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illuszt­ris ven­dégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, e­lőbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( • 2009.) adomázott, széles, vi­dám gesztu­sokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban anti­no­ri vörösborral öblített sűrűn le. Egyrészt sohasem ettem még i­lyes­mit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertás­kori "zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hó­nappal később lettem - máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen ét­kezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tu­datalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pör­költtel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a szám­hoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús ál­la­ga" miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerűen nem volt „jó” í­ze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult hely­zetemben, miközben a kenyeremmel sűrűn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztő, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gon­dom, és jó tanácsával kisegített. „A kellő pillanatban tegyél rá az asztal közepéről egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértődik a szakácsnő, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alka­lom­ból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban en­gem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mi­kor hozzám ért, megállt épp előttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czi­ke Lász­ló.” Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Ke­zet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. Czike László!” – is­mételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem is­me­ri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gá­bor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezőről, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megér­tetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem őrá, sem Sanyira. El­gon­dolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nem­i­gen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán talál­ko­zó o­lyan (okkult) intézményesített forma, amely arra va­ló, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyi­sé­ge egyéb te­kintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és i­de­ológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévők átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusu­kat, hogy atrocitás kizárásával, maxi­má­lis haté­kony­sággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tűzött. Az egyik aktuális feladat ta­lán Czi­ke László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében va­jon al­kalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együtt­mű­ködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, át­me­het­tem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béke­tű­résből. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, - Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam:kettőnknek…”

Meggyes pite

Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bi­o-meggyből, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összessé­gé­ben leg­alábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztal­nál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéel­nök, csak túraműsor-készítő; Sanyi elhúzódó, vissza-vissza­eső egyéves be­tegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; - ők ket­ten ezzel szerves összefüggésben, de ettől függetlenül is remél­ték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következő kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zel­niktől) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” „Mondd, La­ci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynő.”„Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott vá­­la­szol­ni: „A szabadkőművesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dü­hösen. „Na, látod!” – nyug­tázta elégedetten – „Hát, ha ők a vi­lág urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jós­kához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelműen feltette neked a kérdést!” „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tőlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen lá­tom őket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban vol­­tunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mi­kor ki­jött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, ak­kor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkőművesnek se’ vol­tál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csaló­dot­tan, majd eltávoztak. Mindig eltűnődtem: mi érdekük fűződhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán össze­szedtem a bátorságomat, és meg­kérdeztem „a mindenes Gábor Jó­zsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, ab­szolút legális minden.” – mond­ta, és meg is mutatta, mennyi é­ves tagsági díjat fizetnek a ma­­­gán­személyek és a gazdálkodó szer­vezetek. Igen, ezt már lát­tam is nem­rég egy főkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De ak­kor mi­re föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szűnő fejva­dá­szat? És mire föl a politikai események nyil­vánvalóan „társas”, tudatos, tervszerű manipulációja?  És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Mi­ért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszél­getni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…

Barátnőből feleség

A Hold utcai sörözőben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés főszerkesztő barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvűen beszélgettünk. Ez egy közismert söröző – megfáradt tévések gyakran öblítették le itt kiszáradt tor­kukban az út porát… Sanyi gyakran mutatott diszkréten erre, ar­ra hogy figyelmünkbe ajánlja az új illusztris vendégeket. Egyszer csak a háta mögé mutatott, egy éppen érkező szálfatermetű vitéz­re. „Na, ez is…” – sóhajtott, majd legyintett. Várhelyi András volt, aki önhatalmúlag kihúzott az FKgP képviselőjelölti listájáról. (Di­csér­tem a szálfatermetét. Akkor még nem tudtam, hogy a bru­tá­­­li­san meggyilkolt Fenyő Já­nos egykori média-holdingja részvény­tár­saságának igazgatótanácsi tagja, író, Kocsis Levente Mihály, az MTV kuratóriumi elnök helyettesének legjobb barátja – ma a Vitézy Rend főkapitánya.) De Sanyi a szálfatermetét is lazán lefitymálta. Sanyi ugyanis mindenkiről tudott mindent – foglalkozási ártalom; tudjuk, hivatalból nem köthetett barátságot senkivel -, viszont tu­dott hallgatni. Zoli barátom időnként mintha „sugdosódott” Sa­nyi­­val, amiért kicsit „féltékeny lettem” mindkettőjükre, hisz’ nem az­ért hoztam össze a találkozót, hogy rólam csak úgy „megfeledkez­ze­nek”. Láthatóan összemelegedtek; Sanyi csak kesernyésen mu­­to­gatott rám, hogy én miért nem vagyok hajlandó tudomásul ven­ni a való világ való folyását... Zoli nagyjából egy kukkot sem értett az egészből, és amikor Sanyi kiment a mosdóba, gyorsan megkért, hogy hazafelé – elvisz valameddig, ahol metróra szállhatok – szé­pen magyarázzam el neki: "mi folyik itt”. Nem egy szívderítő törté­net, majd meglátják. Hazafelé megálltunk a ház előtt, ahol lakott, kikapcsolta a motort és tovább beszélgettünk. Elmondta, hogy a Sanyi „egy jó ajánlatot” közvetített felé. Azt nem mondta el, kiét… Nagyon misztikus volt neki az egész. Megpróbáltam segíteni. Volt még egy feltétel, amit teljesítenie kellett – a német nyelvtudással rendel­kezett -: azt üzenték, vadházasságban nem élhet, vegye el feleségül a barátnőjét, és akkor minden rendben lesz. Szíve­sen teljesíti a házasodási feltételt, mondta, de nem érti ezt az egé­szet, „mi a franc ez a szabadkőművesség, valami fejvadász háló­zat?” – kérdezte, mert esze, az volt. Búcsúzóul elmagyaráztam ne­ki, ne tartson semmitől, „ez csak olcsójáték, felnőtteknek”

Orbán Viktor miniszterelnök első jelentősebb külföl­di útja – ha jól emlékszem – Helmut Kohlhoz vezetett, Németor­szág­ba. A felesé­gem­mel néztük a Híradót, s egyszer csak valami érdekeset láttam! Az Orbán látogatásáról szóló tudósítás képsorain feltűnt valaki! Zoli ott állt, a képen Orbán háta mögött, mint Magyarország kulturális attaséja. Én munkanélküli voltam, de már rég házas.

Fél pohár víz

 

Egyszer Sanyiéknál beszélgettünk, a Stefánia úti öröklakásában. Elnézést kért, ki kellett egy pillanatra mennie, valami társasház-gyűlés volt nála éppen, amit a felesége – én Gyöngyinek ismertem meg, de jóval később kiderült, hogy Gizi - vezetett. Kezében egy fél (…?) pohár vízzel tért vissza, és odanyújtotta nekem – „Idd meg, biztosan megszomjaztál!” Így volt, megittam, majd el is búcsú­z­tam – nem akartam egy kezdődő társasház-gyűlés kényszerszül­te, csendes résztvevője lenni -; autómba ültem és hazaindultam. Nem volt csúcsforgalom. Percek múltán valami furcsa tompultság vett erőt rajtam – nem szédültem el, csak egyszerre nem tud­tam, merre járok. Nem fiziológiai bénaság volt, hanem mélytudati. Még csak az sem for­dult meg a fejemben, hogy talán meg kellene állnom, és tisztáznom, mi történik velem, vagy legalább megvárnom, míg „a rontás” megenyhül. Csak hajtottam, lazán, tompán a semmibe, az ismeretlen­ semmibe. Egyszerűen nem találtam meg az utat haza­fe­lé, pe­­dig a százszor is meg­járt út ott kanyargott, szélesen-tága­san, előttem. Másfél órán át kóvályogtam, lé­nyegében összevissza. Aztán - mintha semmi rendkívüli nem történt volna – egy­szerre minden ki­tisz­­tult, és nagy késés­sel ugyan, de rendben hazaértem. So­ha nem beszéltem erről, soha, senkinek. Ezt nem is mertem vé­giggon­dol­ni. Nem is mertem végiggondolni, hogy a rejtett hatalom em­berközelében esetleg tudatmódosító vagy „fi­xáló” szereket is al­kal­mazhatnak, e­set­leg még „a magánéletben” is, nem is feltétlenül „ártó” szán­dék­kal. Éppúgy, ahogy Sándor András ezt már 1996-ban megírta, a „Kedves Barátom” nevű szamizdat-levélújság­ban. Vagy Drábik Já­nos a „Tudatmódosítás” című könyvében... Sanyi egyszer elmesélte – nem tudom, ez hogy jön ide!? -, hogy amikor a 12 órás szívműtétjét végezték mélyaltatásban, közben jegelték az agyát, nehogy oxigénhiány lépjen fel. Közvetlenül a műtét után is­merkedtünk meg, és hamar „bensőséges baráti viszony” alakult ki közöttünk a kölcsönös szimpátia, a hasonló gondolkodásmód és a mély humorér­zék alapján. Tudom, Sanyinak hivatalból nem lehe­tett barátja, ezzel szemben – Ezredes Elvtárs! -, szabad, nem sza­bad, én mégis a barátja voltam. Tudom, hogy így volt. (Egyszer pl. amikor „összevesztünk”, a szőke-dundi titkárnőjével íratott nekem sokoldalas bocsánatkérő levelet, mert neki szörnyű, olvashatatlan kézírása volt, és komolyan akarta, hogy kiengesztelődjem…) Sanyi elárult nekem egy személyes titkot. Azt mondta: a műtéti mélyal­ta­tás óta semmire nem emlékszik, emellett mindent azonnal elfelejt. Így lettem – egyéb bokros feladataim mellett – Sanyi ba­rá­tom és főnököm, egyik napról a másikra való, élő emlékeztetője. Bátran megbízhatott, és meg is bízott bennem; amire és ahogy én emlékeztem (hogy mi történt a királyi tévében egyik napról a má­sik­ra), arra bízvást mérget vehetett. Ettől kezdve nem izgult, min­dent nyugodtan elfelejthetett… Volt „egy másik” emlékezete…

 

Miután a fránya cikkem megjelentetésével, egyszer – hogy egy ki­csit megleckéztessem – jól átvertem; lehet, revánsot a­kart venni?

Csak nem valami „búfelejtőszert” itatott velem?

A dánosi találkozó

Dános – ezen a néven Magyarországon – nem létezik. Van egy Dá­nos a mai Romániában; de Magyarországon csak Dánszentmiklós van; úgy 30-35 kilóméterre Budapesttől, délnek. De falból dánosi találkozónak nevezték el a nagy okkult-gnosztikus eseményt, ahol a magyar közszolgálati televízió jövőjéért aggódó televízió­sok adtak itt egymásnak felejthetetlen randevút. Lényegében ez a dánosi a „nemzeti-értelmiségi” páholy - talán utolsó - csendes tün­te­tése volt, hogy megálljt parancsoljon a hatalom packázásainak, s hogy megőrizhesse az MTV-t, mint „kulturális” búvóhelyét. Egy kis okkult szómagyarázat, segítségül bizonyos szükségszerű felis­me­ré­sekhez. Nem minden az, aminek látszik, vagy aminek hívatja magát. Az MTV = a kultúra „központi” temploma. Temp­lomot építeni = páholyt építeni. Vö. Magyar Kulturális Szövetség = Templomos Lovagrend. (Úgy 1 évvel később fejeztem be könyve­met a Magyar Televízióban tett „kirándulásomról”, „A pokol leg­al­sóbb bugyra” címmel. Bármily’ furcsa – „a legalsóbb” jelző Gellért Kis Gábortól származik, aki egyébként „lektorálás köz­ben” elmesélte, hogy az édesapja jelentős, köztiszteletben álló sza­bad­kőműves volt. A villájában tartott megbeszélésre siheder fiát is odahívta, hadd tanuljon a gyerek, milyen is a való világ. Végül is nem az a könyv jelent meg 2006-ban, hanem egy lebutított válto­zat, amelyben említés sem történik a szabadkőművesekről, de „A pokol legmélyebb bugyra” című fejezetéből megtudhatja a nyájas olvasó, ki mindenkik is „bújkáltak” a MTV-ban. A könyvről majd később, még egyszer, más összefüggésben.) Itt, Dánszentmikló­son van Magyarország területének geometriai középpontja. Szerintem nyilvánvaló, hogy a jelzett térmértani (to­­po­lógiai) okok­ból jelölték ki vakolóink színhelyül ezt a helységet, vélhetőleg kör­zővel, vonalzóval, vízszintmérővel, szögmérővel, szex­tánssal és hát vakolókanállal. Vakolókanállal ették – ott is - a töltöttkáposztát…

Összességében voltunk vagy harmincan. Nem fogom tudni mara­déktalanul, pon­tosan, hiánytalanul visszaidézni, ki mindenki volt ott, de ennek nincs is jelentősége. Én voltam Sanyi „sofőrje”; még az előző, gazdagabb életemben megkeresett, 10 évesen vett, akkor kb. 16 éves ezüstmetál amerikai modell MB 280-asommal szállítot­tam oda-vissza, hogy nyugodtan ihasson. Volt nagy „rácsodálko­zás”, amikor a zárt kertbe besiklottunk! A helyi bennszülöttek fo­gadtak bennünket, akik láthatólag az alkalmi kiszolgáló személy­zetet alkot­ták. Hamar átláttam: az egészet Sanyi szervezte, a profi hozzáértésével, kvázi „házigazda”-ként. Egyértelmű volt, hogy ezt, itt már legalább századszor csinálja. Végigvezettek bennünket az egész telken, ami lényegét tekintve egy különböző „állomásokból” álló, nyíltszíni, zártláncú, kézi disznófeldolgozó technológiai rend­szert képezett. Betáplálás egy disznó, a saját lábán; - végtermék a renge­teg disznóétel! A „disznóvágási folyamat” végeredményeként ke­­letkezett sok ínycsiklandó fi­nomságot mind meg kellett ennünk – a disznóból tulajdonképpen nem maradt semmi. A „páholyülés” olyan kerítésszaggató szilvapálinkával kezdődött, amiből ha­za is vit­tem 2 üveggel, mert tisztábbat, jobbat nem kóstoltam soha. Én – ott – nem ittam, de nem is nagyon ettem. Őszintén szólva akkor sem rajongtam túlzottan „ennyi disznóságért”, ami egyszeri túlza­bálás esetén is egyszerre hordta magában a pár óra alatti teljes koszorúér-eldugulás és vastagbél-elzáródás akut veszélyét. A népnemzeti templomos grállovagok a nemzeti televízióért való fék­telen aggodalmukat teljes egészében mintha ebbe az „egyalkalmú” és soha vissza nem térő disznótoros orgiába fojtották volna. Nem voltál ott – nem tudhatod, mi folyt ott! Meglett férfiak – nőt, egyet sem engedtek be! – ették félhalottra magukat, 8-10 disznófogást téve percek alatt magukévá, ugyanis a manuális disznófeldolgozó üzem (disznó-manufaktúra) futószalagon ontotta eléjük, a hófehér abrosszal terített hosszú, L-alakú asztalra a frissen készült új és új pecsenyéket. Volt ott: orjaleves, disznópörkölt, flecken, sült, rántottszelet, körömpörkölt, lapocka, oldalas, rántott borda és mindenféle belsőség – vesepecsenye, szív, resztelt máj. De a tovább­-feldolgozás termékeit: a többféle hurkát, a disznó-hasét, sült szalonnát, töltöttkáposztát, töpörtyűt, töpör­tyűs pogá­csát, stb. is mind meg kel­lett - minimum - kóstol­nunk. Ke­nye­ret, savanyúságot senki nem e­vett az ételekhez. Disznó a disz­nó­nak körítése volt, s még kísérő italnak sem ittak mást, csak a kerítésszaggató szilvapálinkát, meg ásványvizet, „higításként”. Én nagy naívul azt hittem, hogy ez va­la­mi titkos „konferencia”, nézet-e­gyeztetés, kötetlen beszélgetés, a tévéért aggódó, kultúrateremtő nagymogulok sokáig emlékezetes és emlegetett „brain-storming”-ja, vita-fóruma, a kultúra mérföld­köve lesz... De nem lett! Az asz­talnál ülve hallottam hatalmas böf­fenéseket és egyéb intim zajo­kat, egyszóval az evés és az emésztés kí­sérő dallamait, ámde jövőépítő elképzeléseket, értel­mes megjegyzéseket, felszólalásokat, kér­déseket vagy válaszokat - egyet sem. Azaz egyet mégis - igen… Aki mondta, az is tökig be volt már szívva, talán ezért jött ki belőle az igazság ilyen kendőzetlenül. Viszont mindez kurvára magyaros, népi és nemzeti volt egyszerre. Aztán megértettem! Ezek a félelme­tes tudású, érzékű, nagyon magyar kultúra-lovagok betegre ették magukat; - mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a szívük csücske ki­csiny pártjuk épp most teszi trükkök százaival örökre ma­gáévá a közszolgálati televíziót, és ha minden kötél szakad, hát átenged néhány „téglát” a Fidesznek és a kisgazdáknak a lerombolt házból, hadd szórakozzanak a produkciós büd­zsé terhére egy kicsit ők is, hátha telizabálva később nem je­lentenek majd politikai veszélyt. Mint frissen kirúgottat, Pálfy G. István vígasztalt, ne szívjam mellre a dolgot. Pár székkel odébb Koltay Gábor rágott egy hatalmas csontot; csak a szemei jelezték, hogy hallja, érti, merre tart az egyébként snassz adomázgatás. Mi­hályfi Sándorra is emlékszem, az „Indul a bakterház” rendezőjére. (Sanyi mondta, ő is a Zelnik-kör tagja, „Nagyon nyomul!”; azóta már meghalt.) Horváth Lóránt – a későbbi tévés könyvemben lásd: Já­kob hangja és Ézsau keze -, „ideiglenesen” két évre megbízott té­véelnök, másként MSZP-komisszár a személyi titkárával, mobil­­tele­fonján „ellenőriztette” a spontán találkozó menetét, mintha a semmitmondó magnófelvétel nem is lenne elég. Sanyi nagyon be­rú­­gott, ennek ellenére őt láttam e­gyedül okosnak, magánál lévő­nek, szellemesnek és felszabadultnak. És főleg őszintének, közlé­keny­nek. Nem zavarta, kik ülnek mellet­te, mindig csak azt mond­ta, amit tényleg gondolt. Egyre lelassultabban, rosszul pörgő nyel­vével bárki viccelődésébe beledadogta aktuális meglátásait. Csak rajta látszott erősen a kerítésszaggató szilvórium közvetlen hatá­sa, mert aki érezte, hogy „leleplezné magát”, az már inkább hall­gatott. Zelnik Jóska – nem egy kiköpött szálfatermet – bridges­nad­rágban múlatta az időt; poharát kezébe markolva, bölcsen, csillo­gó szemekkel, de eltűnődve hallgatott. Aztán, amikor úgy érezte, eljött az ő szakrális megnyilatkozásának ideje, legott bele is vá­gott. Viszonylag hosszú értekezést tartott, miként kell értelmezni a magyar televíziózás közszolgálatiságát (talán a Peták helyett, aki nem volt jelen), népi kultúráját, stb. Arra is kitért, milyen legyen a politika és a kultúra viszonya. Az én Sanyim ezt már meg nem áll­hatta! Erősen az asztal sarkába kapaszkodva szólásra emelkedett, és nagyjából a következőket mondta: „Figyelj, Jóska, okosakat mondtál itten, de azért valamit mondok én tenéked… Nem a titkos társaságokban, titokban, elit káderek egymással, egy­más között kell az ilyen dolgokat lerendezni, hanem a nép részvételével, a nagy nyilvánosság előtt.”  Aztán, hogy nyoma­té­kot adjon népnemzeti kifakadásának, bika-keményen leült, ám ha nincs mögötte/alatta a szék, fix, hogy hanyatt esett volna. Így csak belehuppant, egyetlen nagy reccsenéssel (lehetett 120 kg). A hatás nem maradt el. Néma, szinte síri csend lett. Átérezve a hely­zet képtelenségét, valahogy kicibáltam Sanyit az udvarra, nem tö­rődve törődött állapotával. Muszáj volt! Mert amint kiértünk, úgy elkezdtem teli szájjal röhögni, amint csak a torkomon kifért. Mert a Sanyi spiccesen kioktatta a Nagymestert, amiből csak lehetett. Magyarán: akasztott ember „házában” emlegette a kötelet…

 

Te is lázadó vagy?

Kérdezte Sanyi, náluk, amikor már kezdte megérteni, hogy sosem fogok belépni. „Nem!” – feleltem. – „Odáig még nem jutottam. E­gyelőre csak azt látom, hogy ez a szabadkőműves HÁLÓZAT szörnyű alacsony hatékonysággal működik, ami nem is cso­da, ha egyszer a káderkiválasztás alapmotívuma a kontra­sze­­lekció. Ha belépnék, azt nem azért tenném, hogy belülről bom­lasszam, mint tették egyesek az MSZP-ben, hanem azért, hogy megmutassam, mindezt „a tervszerű népmegvezetést” jó cél­lal, sokkal hatékonyabban is lehet csinálni.” „Igazad van, mondta Sanyi, én is így látom. Akkor miért nem teszed azt?” – válaszolta. Nem szóltam egy szót sem. Az eltelt hónapok­ban minden okkult témájú könyvet elolvastam, ami a szabadkő­művességgel csak kicsit is összefügg. Sok mindent tudtam, értet­tem már, amiről – még – nem akartam Sanyival vitatkozni. Sanyit én hívő embernek láttam – éreztem -, de ugyanakkor pragma­ti­kus, egyszerű lélek volt, aki a mi képtelen barátságunkat a maga módján úgy akarta megélni, hogy segít nekem „földi” karriert csi­nálni. Ő ugyanis tudta, hogyan kell. De én akkor már nem erre a földi világra koncentráltam. Némileg kielégítette a napi operatív hiúságomat, hogy egy MTV 603 rendszámú kis VW Golffal róhat­tam az utakat, ingyen, de belülről megmaradtam az igazság ba­lek­bajnokának. Ebben a Krisztushoz közeledő magányos lelkisé­gemben sem­mi keresnivalója nem volt a Fraternitasnak… Akkor szerencsémre új „vendég” érkezett, aki már nem is jelentett a szá­momra különösebb meglepetést - és így a téma „ugrott”. Sanyi va­la­hogy’ vonzotta a más­ként gondolkodókat. A valaki – Kuczka Ju­dit volt, az egyik kultú­rális műsor – valamilyen … 2000. – főszer­kesz­tője. Már többször is talál­­koz­tunk; - kölcsönösen szimpati­zál­tunk egymással, később több í­rását is felhasználtam, leközöltem a televíziós könyvben, olyan gondolatébresztők voltak. De sokáig nem tudtam: ki ő? Még akkor sem. Kellemes, baráti beszélgetés volt. És akkor egyszer csak eljött az árulás, a beárulás pillanata. Akkor már túl voltunk azon, hogy engesztelő verset kellett írnom Bo­ross Péter 70. születésnap­jára (1998. augusztus 20.), amely kö­vetkezzék most itt, teljes terjedelmé­ben. Rögtön utána a másik, a­melyet már – az ő szempontjukból – „fordított megvilágosodásom” után írtam (de azt már nem küldtem el senkinek, sehova):

BOROSS PÉTER 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1998. augusztus 20.)

Mértéktartó a hatalom:

Nem szükséges forradalom.

Becsületes miniszterek

Kivívják a tiszteletet.

Dolgozik, épít a Kormány:

Ez maga az új Alkotmány.

Ifjúság és mély bölcsesség –

Nem engedik egymás kezét!

Rózsák nyílnak, szívben kereszt, -

Hű hívedet híven szeresd!

Megoldottad "minden dolgod":

Hetvenszer is legyél boldog!

BOROSS PÉTER 71. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1999. augusztus 20.)

Rossz hold van felkelőben... (Bad Moon's on the Rise/CCR)

Elmaradt a forradalom, 's

Feltámadt a karhatalom.

Botcsinálta miniszterek

Nem élveznek tiszteletet.

Légvárat épít a Kormány

Alkotmányunk üszkös romján.

Polgáraink csődhelyzetén

Nem segíthet jótétemény.

A valódi rózsakereszt

Krisztustól vár szeretetet.

Sűrűsödő bonyodalmak

Oszlatása múlik Rajtad.

Hetvenegyszer is légy boldog!, -

Hogy megoldhasd minden dolgod.

                                                    Czike László

Skultéty Sanyi – rögtön a kölcsönös jópofáskodások után, amikor mind a hárman leültünk a dohányzó asztalkához, rám mutatva - így szólt: „Ez az ember nemet mondott a szabadkőművesek in­vitálásá­ra!” Kuczka Judit csak nézett, a szeme sem rebbent. Ő pontosan tudta, mit is jelentenek ezek a szavak – én, akkor még nem. (A teljes kirekesztésemet a társadalmi – politikai, kultúrális és üzleti – életből, életem végéig. Aki ugyanis nem hajlandó belép­ni a HÁLÓZAT-ba, az nem része többé a TERV-nek, szabad préda, mert nem használható semmire, ami fontos. Használhatatlan se­lejt, sőt, közveszélyes másként gondolkodó, mert titokban nyilván összeesküszik a mainstream ellen. Lásd még: Orwell 1984, Fah­ren­heit 451 és Fahrenheit 9/11). Sanyi pontosan tudta, mit csi­nál. A nagymesternek íratott vers csak arra volt jó, hogy engem „le­­nyugtassanak", minden rendben van, nem lesz semmiféle retor­zió vagy üldözés. (Lett.) Hogy elaltassák minden esetleges gyanú­mat. Sanyi egyrészt mosta kezeit, mint Pilátus az Újszövetségben „I wash my hands!” -, másrészt üzent a vakolóknak, hogy, mint reménytelenről, mostmár végleg leveszi rólam a kezét. Kuczka Ju­dit nyilván teljesítette a küldetést – miért is ne tette volna? Judit é­desapja – mindezt jóval később tudtam meg –: Kuczka Péter, író vélhetőleg szabadkőműves volt. Mint az írók között nagyon sokan, legalábbis a jelentősebbek közül. De Kuczka Pétert, a népi írót – nem is első­sorban az írásai, hanem a szerkesztései avatták szép­irodalmi zse­nivé. Kiváló népi író társai között említhetem például Illyés Gyu­lát, Fekete Gyulát (Szimmaren, a Kék Sziget!), Sán­dor Andrást. Előbbi biztosan, középső vélhetőleg a Testvériség é­rintettje; - Sándor András dezer­tált. (Talán őt azért nem bántották, mert szőrűnek a szőrűt, úgy tudom – tilos…) Hogyha Kuczka Péter sem­mi mást nem tett volna a magyar és az egyetemes irodalom­ért, mint hogy éveken át szerkesztette a Galaktika című science­fiction folyóiratot; már akkor is, csak ezért is, irodalmi Nobel-díjat érdemelne… Rajongója voltam/vagyok 16-18 éves koromtól.

Meddő „összeesküvés”

Sanyi még tett értem egy utolsó előtti próbálkozást. Megint magá­hoz hívott, "spontán találkozó”-ra… És hát – megint voltak ott új emberek is, akik ki tudja, hogyan kerültek bele a mozaikból össze­rakott képbe. Ott volt Mihályfi Sándor, a „nyomulós” filmrendező, Murányi László, az egykori tévéhíradó-szerkesztő, meg – ha jól em­lékszem Szilárd Tibor is, aki egykor az MTV gazdasági vezetője is volt, majd a Felesport Kft. ügyvezetője lett, Hegedüs Csaba előtt. A fő műsor – mint rövidesen kiderült – én voltam, mint egy Sanyi ál­tal megtervezett, lehetséges „puccs” kulcsfigurája. Nagy tudású ba­rátom – akkoriban még tartós televíziós betegállományban volt, vagyis még nem volt az Orbán-kormány kisgazda, környezetvé­delmi közigazgatási államtitkára – nem kertelt. Előadta, hogy már minden jelentős fórum előtt nyilvánvaló, hogy Ragáts Imre gazda­sági főigazgató és Horváth Lóránt megbízott tévéelnök csődbe dön­tik a Magyar Televíziót, és hogy ez ellen sürgősen tennünk kell va­lamit. Körbenéztem Ez így, mind miránk hárult: a betegállomány­ban rejtőzködő vezető jogtanácsosra (Sanyi), a már évekkel ezelőtt kirúgott híradó-szerkesztőre (Murányi), az obligón kívüli filmren­dezőre (Mihályfi), a már nyugdíjban lévő volt gazdasági vezetőre (Szilárd) és az elnök leváltása után azonnal eltávolított főtanácsa­dóra, a MTV volt vezető közgazdászára, vagyis énrám. A helyzetet ab start mindenki rendkívül komolyan vette, így én sem protestál­tam. Sanyi közölte, hogy én leszek az új gazdasági főigazgató, ha a Ragácsnak felmondtak (?). Megkérdezte Murányit is, vállalja-e a té­véhíradó főszerkesztői beosztását. Murányi vállalta… Miután így mindenkinek kiosztotta az operatív feladatát, Sanyi kért bennün­ket, tegyünk meg a magunk területén „mindent” annak érdeké­ben, hogy „a megbeszélt dolgok” maradéktalanul megvalósulja­nak. Hazafelé egyfolytában azon gondolkoztam, kinek mi is a „te­rülete". Nekem speciel nem volt… Mondanom sem kell, hogy eme „összeesküvésnek” semmi folytatása nem lett, még szóban sem. A Ragácsot később kinevezték tévéelnöknek, porig rombolta a Tele­ví­ziót, vagy ha így jobban hangzik: a sárga földig…

 

 

Csaba blogja - "It's hammertime!"    *****    ~ FBLOG ~ A BARÁTOM VÁLASZTOTT NEKEM RUHÁT! FELVEGYEM, VAGY SE?!!! NAPONTA KREDITKÓDOK A CHATEN! SMINKTESZTEK! ~ FBLOG ~    *****    KÖNYVAJÁNLÓK - ha nem tudod mit olvass, itt találhatsz hozzá inspirációt - BOOKISLAND    *****    ÚJRA NYITVA! ~FBLOG~ ÁLLATKÍSÉRLETEKTÕL MENTES A SMINKED? ~HAMAROSAN KREDIT NYEREMÉNY! TERMÉKTESZTEK!~FBLOG~ÚJRA NYITVA!    *****    Astropapa-iskolája mindenkit szeretettel vár és INGYENES TANÁCSOT AD minden kedves érdeklõdõnek!    *****    Supernatural - ODaát - 13. ÉVad - Extrák - Infók - ÉRdekességek - ODaát - Supernatural - 13.ÉVad - Supernatural - ODaát    *****    A csillagjövõ oldalon,nem csak alacsonyak az árak, hanem a tanácsadás, teljesen ingyenes. Szeretettel várlak minden nap    *****    Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!