A magyar államadósság és privatizáció
összefüggései a rendszerváltás tükrében
                      (elemző tanulmány) 

Írta: 
          Czike László
              közgazdász-író 

Vác, 2002. június 30.

                              Tartalomjegyzék   

1.  A fogalomkör meghatározása 

1.  1. Gazdasági és politikai rendszerváltás
1.  2. A társadalmi tulajdon, mint „gordiuszi csomó”
1.  3. Magyarország globalizációs eladósítása
 
2.  Az államadósság növekedése

2.  1. A fogalmak, adatok és információk értelmezési problémái
2.  2. Külső és belső államadósság, valamint tőkeadósság
2.  3. Külföldi tőkebefektetések és a valutatartalék
2.  4. Bruttó és nettó külső államadósság; a nemzetgazdaság adóssága
2.  5. Az adósság növekedésének okai és trendje
 
3.  A privatizáció fajtái, módszerei és története

3.  1. Kezelői jog, tulajdonjog, vállalati tanács, vagyonjegyek
3.  2. A törvények és a spontán (menedzsment-) privatizáció
3.  3. Az „állami” vagyon privatizációja, - az ÁVÜ és az ÁPV Rt. 
3.  4. Külföldi tanácsadók és privatizációs technikák
3.  5. A privatizációs versenypályázatok feltételrendszere
    3.  6. Népi részvény, vagyonjegy, M.R.P. és M.B.O.
    3.  7. Vagyonkezelés, E-hitel és privatizációs lízing
    3.  8. Titkos adatok, eltűnt akták, kétes gazdasági eredmények
    3.  9. Körkörös bank-konszolidációk
    3.10. Költségvetési és önkormányzati privatizáció 
 
4. Tájkép privatizáció után
   
    4.  1. Hová lett a privatizációs bevétel (ellentmondások)?
    4.  2. Fokozódó kamatterhek, a kamatrabszolgaság lényege
    4.  3. Marginalizálódó állam - túlterhelt költségvetéssel
    4.  4. A nemzetállam végnapjai

1. A fogalomkör meghatározása 

1.1. Gazdasági és politikai rendszerváltás 

A tárgyban készített első (ezt megelőző) tanulmányom (2002. május 20.)   „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” címet viseli, vagyis tágabb, kiterjedtebb, kvázi-gazdaságtörténeti témakört ölel fel, mint ez a mostani tanulmány, amely már konkrétebben, a magyar államadósság és a privatizáció összefüggéseire hívja fel a figyelmet, oly értelemben, hogy a kettő - mint ok és okozat között - „a megoldást” a politikai rendszerváltás adja. Előző, átfogó tanulmányomban történeti összefüggésében tárgyaltam azokat az eseményeket, amelyek végül is a rendszerváltáshoz vezettek, - a jelen tanulmányomban azt igyekszem bemutatni, hogy mi változott meg, miért, milyen mértékben, és mi is történt (velünk) valójában...
Az előző tanulmányomban a gazdasági, a politikai - a történelmi - kereteket határoztam meg, amelyek között Magyarország legújabb kori (1988-1990.) „felszabadítása” végbement; ebben a tanulmányban pedig megvizsgáljuk: miért, és miért éppen így történt mindaz, amit rendszerváltásnak nevezünk.  
Tekintettel arra, hogy a jelentősebb fogalmi és egyéb meghatározásokat az előző elemzésben már elvégeztük; lehetőségünk nyílik az ok-okozati összefüggések részletesebb kifejtésére, közelebbi megvilágítására is. Ez azt is jelenti - mivel alapfogalmakat már nem kell taglalnunk -, hogy sokkal szabadabb, kötetlenebb formában tárhatjuk fel a valóságot, mert már csak a lényegre kell koncentrálnunk, a részletkérdések kifejtése helyett. Ezáltal kifejezetten arra törekszem, hogy ez az elemzésem még olvasmányosabb legyen; ami persze feltételezi, hogy olvasóim az előtanulmányt is ismerjék... Drámai korszakot éltünk és élünk át; és a cselekménynek két párhuzamos vonulata van: egy látszólagos, és egy valódi. Az a határozott véleményem, hogy ez a kettősség egyre kevésbé tartható fenn, - az elmúlt 12 évet egész másként élte meg az ún. „rendszerváltó elit”, mint a széles néptömegek.
Magyarország jövője épp attól függ, hogy milyen gyorsan, milyen léptékben sikerül a társadalom „tudathasadását” felszámolni, és a nemzet maradék erőit egyesítve, koncentráltan a valódi megoldások keresésére fordítani.
Ehhez azonban meg kell értenünk a múltat, amely a jelenért felelős.
Ha sosem akarunk felnőtté, felnőtt nemzetté válni; ne csodálkozzunk azon, ha továbbra is gyermekként kezelnek bennünket, mert akkor a jövőnket is - mint eddig mindig - helyettünk fogják eldönteni, s a jövőnk sem lesz a miénk.
Vágjunk a közepébe!
Kezdetben vala az államadósság...
Pozsgay Imre, a rendszerváltás egyik legkarizmatikusabb alakja, aki a Kádár János halála utáni belpolitikai „zűrzavarban” (természetesen ez csak a csúcson volt érzékelhető, a nép nyugalomban végezte a mindennapi munkáját) külföldről nem átallotta a Pártnak hazaüzenni, hogy: „1956-ban népfelkelés történt!”; Pozsgay Imre, aki korábban a Hazafias Népfront elnöke volt, majd az 1980-as évek végefelé az MDF megalakulásakor annak egyik alapító tagja volt; Pozsgay Imre, aki a rendszerváltásban szerzett érdemei alapján méltán lehetett volna a Magyar Köztársaság elnöke is; Pozsgay Imre, aki ma politológiát és politikát oktat, mint egyetemi tanár, - a rendszerváltó Pozsgay Imre néhány nappal ezelőtt egy közszolgálati televíziós interjújában azt találta mondani, hogy: „Nem volt helyes állami döntés az, miszerint a kommunizmus időszakában felgyülemlett külső államadósságot a társadalmi tulajdon privatizációjával akarták visszafizetni.” 
Senki semmilyen kommentárt nem fűzött ehhez a kijelentéshez!
Márpedig ebben a mondatban a valós gondolkodás szállt szembe azzal a képmutató látszattal, az erőszakkal befestett világgal, amelyben ma élünk... 

Pozsgay Imrének a rendszerváltásra vonatkozó idézett kritikájában ugyan-az az őszinte igazmondás, a lényeg egymondatos kimondása nyilvánul meg, mint az 1956-ra vonatkozó kitételben. Gondoljuk csak végig! Ha 1956-ban népfelkelés volt, akkor a Párt igen súlyos „hibát” követett el a forradalom idegen erőkkel kollaboráló leverésével, hiszen magával a néppel szállt szembe, a nép akaratát verte le, majd a népen követte el a megtorlást is.  Vagyis ami történt, az a demokrácia lábbal tiprása; hiszen a népfelkelés vérbefojtásából, a nép leveréséből, a megtorlás (a bosszú) talaján sehogy nem születhet „népi demokrácia” a későbbiek (1960-1989.) folyamán sem. De a Rendszerváltó Pártállam is (újból) igen nagy hibát követett el, amikor (1988.) eldöntötte, hogy a kezelésében „őrzött” társadalmi tulajdont állítja a kiegyenlítés forrásaként szembe az új gazdasági mechanizmus kezdetétől (1968.) egészen a rendszerváltásig (1990.) felhalmozott államadóssággal, vagyis feláldozza a nép vagyonát, hogy kifizethesse a lejárt hiteleit!
Ez a hiba különösen abban a tekintetben esik „visszaeső jellege miatt” igen súlyos megítélés alá, mivel ismét csak tetten érhető a külfölddel folytatott kollaboráció. Sőt, a két időpont - 1956. és 1990. - történései között komoly hasonlóságok fedezhetők fel, ami analógiák felállítását is lehetővé teszi.
Ennek részletesebb kifejtése előtt rövid elméleti kitérőt kell tennünk!
A marxizmus azt állította, hogy a történelem osztályharcok története, mert a termelőerők, a termelőeszközök, a technika és a technológia fejlődése az idők során mintegy kikényszeríti az idejétmúlt termelési viszonyok ugrás-szerű megváltozását, - ami mindig erőszakos úton, forradalommal történik, mert a feltörekvő „új osztály” (pl. a polgárság a kapitalizmusért) harcba viszi a legszélesebb néptömegeket a társadalmi rend megváltoztatására. Ennek a folyamatos és diszkrét szakaszokból (evolúció - revolúció) álló fejlődési trendnek a filozófiai alapja a hegeli dialektika egyik fő törvénye, miszerint a mennyiségi változások egy ponton minőségi változásba csapnak át. A tétel szerint a forradalmak spontán törnek ki - fizikai példát véve alapul: ha a benzin-levegő (oxigén) keveréket (a gyúelegyet) meghatározott mértéken túl komprimáljuk; felrobban, ami a robbanómotor működésének alapelve -, vagyis a nép fegyvert ragad az aktuális hatalom megdöntésére, ámde csak akkor, amikor már nem tud a régi módon élni, a regnáló hatalom pedig már nem tud a régi módon kormányozni. Ezt a kritikus, a forradalmat közvetlenül megelőző közállapotot a marxista terminológia gazdasági, politikai és társadalmi válságnak nevezte, amelynek egyetlen megoldása mindig - a forradalom... Hangsúlyozni szeretném, hogy jómagam 1977-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem diplomát, ám hogy mégsem váltam megrögzött marxistává, annak egyrészt ez a mechanikus társadalom-felfogás volt az oka, másrészt az a tarthatatlanul voluntarista és apologetikus áltudományosság, amely épp Marx Károly tanaival igyekezett megalapozni a létező szocializmus tudománytalan diktatórikus rendszerét. Más kérdés, hogy Marx a kapitalizmus politikai gazdaságtanát mélyreható „gyakorlati” (apja nagytőkés volt) tapasztalatok elemzésével alkotta meg, és nem lehet elvitatni, hogy az a történelemfelfogás, amelyet Engels Frigyessel együtt történelmi materializmus elnevezéssel (ennek része a fent említett forradalmi elmélet is) hívtak életre; tetszetős eszme-rendszer, amelynek az „egyetlen” (de perdöntő) súlyos tévedése, amikor el akarja hitetni az emberekkel, hogy a forradalmak spontán, mintegy „önmaguktól”, tömegnyomásra jönnek létre. A marxizmus „gyengéje”, hogy sohasem tudott igazán mit kezdeni az ún. nagy történelmi személyiségek történelem-formáló tevékenységével, hiszen ha elismeri a befolyásukat, akkor a saját dugájába dőlt, s a visszájára fordulhatott volna az egész elmélet. Ugyanis a spontán keletkező forradalom teóriája nem egyszerű tévedés, hanem olyan tendenciózus hazugság, amely éppen a spontán tömeg-akarat látszatát volt hivatott kelteni mindazokban az esetekben, amikor elit-klikkek (pl. „bolsevikok”) döntöttek a nép feje felett a nép sorsáról, de a nép-felségre, a demokráciára való hivatkozással, a nép demonstratív és harcos tömeg-erejének szükség szerinti felhasználásával...
Forradalmak ugyanis önmaguktól soha nem keletkeznek, nem törnek ki. A forradalmakat - mint bármi más társadalmi jelenséget is - emberek, emberi érdekcsoportok szervezik meg, előre kitervelt célokért, az eszközök tudatos megválasztásával. De a legcinikusabb - talán nem is árt egy kicsit előbbre szaladni! - retorikára vall, kvázi számon kérni a népet: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” (Antall József), amikor ha valaki, hát a köztársaság első rendszerváltó miniszterelnöke pontosan tudta, hogy a rendszerváltást, a nép feje felett döntve a sorsáról, ellentétes érdekcsoportok kiegyezéseképpen hajtották végre, s csak azért vér nélkül, mert a nép fellázítása most senkinek nem állt érdekében, nem úgy, mint 1956-ban. Akkor az állampárt liberális szárnya szinte belekergette a népieket és a népet az öngyilkos szabadságharcba, mert érdekében állt volna, hogy kikaparják a számára a gesztenyét, a Szovjetúniótól való elszakadást, mert hiszen a függetlenség kivívása azonnal a liberális Nyugathoz való csatlakozást jelentette volna. A rendszerváltáskor nem volt értelme „spontán népfelkelést szervezni”, ez semmilyen érdekcsoportnak nem állt érdekében; ismeretes, hogy a szovjet hadsereg nem sokkal a rendszerváltás után magától kivonult az országból. De a népfelkelés ezúttal nemcsak ezért maradt el; külön „kontraindikációja” is volt! Tudniillik az, hogy amennyiben a nép még idejében feleszmél, vagy még idejében felvilágosítják; holtbiztosan „gondoskodott” volna az évtizedek alatt felépített társadalmi tulajdona maradéktalan megőrzéséről... 
Folytatva az analógiát: 1956-ban a magyar nép önrendelkezési jogot, vagyis politikai függetlenséget akart, amelynek a kivívását a Nyugat „még korainak” tartotta - mellesleg „éppen közbejött” a szuezi válság, ahol szintén fennállt a veszélye, hogy az USA és a Szovjetúnió szembekerülnek egymással -, ezért eleinte látszólag még buzdította a magyar népfelkelést, majd amikor már az oroszokkal való katonai konfrontáció lett a tét; magára hagyta a forradalmat, s hagyta, hogy az orosz hadigépezet leverje, tehát visszaterelje „az átmenetileg elbitangolt” Magyarországot a kommunista karámba. 1990-ben a magyar nép polgárosodást, vagyoni s jövedelmi függetlenséget akart (volna); amennyiben bárki egyáltalán megkérdezi a népet, mit is akart (volna) valójában a 45 éves kommunizmus és szovjet megszállás után, illetve helyett. A rendszerváltás - 34 év késéssel ugyan, de - megteremtette a politikai függetlenséget, amely kivívásának a reményét a magyar nép 1956-ban már elveszítette; ám helyette (cserében?) elvette a nép társadalmi tulajdonát, a felhalmozott külső államadósság kvázi-jelzálog fedezeteként... Mindenünket tehát nem kaphatjuk vissza - egyszerre!
A létező szocializmus 1960. és 1990. között szerény megélhetést, de anyagi biztonságot adott a legtöbb magyar családnak, amiért viszont le kellett  mondanunk a politikai függetlenségről, - a rendszerváltás 1990-ben visszaadta az önálló, szabad gondolkodás lehetőségét és a politikai függetlenségünket, azonban elvette egyetlen felhalmozott vagyonunkat, a társadalmi tulajdont, miáltal megszűnt a létbiztonság.
Talán erre célzott idézett megállapításával Pozsgay Imre, talán nem.
Mindenesetre így történt.

Említettem azt is, hogy a történelmi analógia sajátos fintorát a kollaboráció megítélésében látom. Orbán Viktor, a magyar köztársaság most leköszönt miniszterelnöke - akkor még csak mint a Fidesz elnöke - mondta valamikor 1996-1997. körül az uralkodó (első) MSZP-SZDSZ koalíciós kormányról: „A kormányt a kádári megtorlások szellemisége tartja egyben.” (Ezt egy korábbi mondása vezette be: „Ami összetartozik, most összenő.” Kétségtelen tény, hogy 1956-ban a Párt népi szárnya harcolt a liberális szárny ellen (amely azután belehajszolta a népet a szabadságharcba), de amikor eljött az igazság pillanata, a Nagy Imre miniszterelnököt befolyásoló liberálisok elárulták őt, s vele a forradalmat is. Az a tény, hogy Kádárral se’ a népiek jutottak hatalomra, - megmutatja, hogy a megtorlást nagyjából azok vezényelték, akik „behívták” a szovjet csapatokat, vagyis elárulták a népet. A kádári megtorlások szellemisége tehát nyilvánvalóan egybeforrott azzal a kollaborációval, amely egy nagy tál lencséért eladta a függetlenségünket...
A rendszerváltás történelmi mozzanatában (1990.), illetve annak fontosabb motívumaiban is rendre tetten érhető „a rendszerváltó elit” kollaborációja; csak hát kicsit bonyolultabb mechanizmusok formájában... Említettem, hogy a történelmi materializmus gazdasági, politikai és társadalmi válsághoz kötötte a forradalmak kirobbanását, - mármint „a spontán-forradalmi” elmélet keretében. Tekintettel arra, hogy 1989-1990-ben a magyar népnek nem tetszett forradalmat csinálni, - az elit inkább rendszerváltást csinált..., a nép nélkül, a nép feje felett; sok tekintetben a nép akarata ellenére. (Ha ugyanis a magyar nép tudta volna előre, hogy a rendszerváltás a társadalmi tulajdon és a létbiztonság elveszítését hozza, továbbá tartós szegénységet az ország lakosságának legalább a fele számára, - akkor szinte bizonyosan továbbra is inkább a politikai függetlenség hiányát választotta volna, s nem az életszínvonal drasztikus, 30-40 %-os visszaesését, vagyis a nyomort.) A népet megfosztani a társadalmi tulajdonától csakis egy grandiózus kísérlet révén és keretében lehetett, - egy, ismét a Nyugat által sugalmazott „ötlet”, a vér nélküli, polgárok nélküli polgári forradalom, a rendszerváltás által...
Magyarországon 1989-ben egyáltalán nem volt forradalmi helyzet; az ún. „válság” is leginkább csak az uralkodó reform-kommunista elitet jellemezte, tudniillik nem tudtak már a korábbi, megszokott módszerekkel tovább uralkodni. A nép akkoriban még „viszonylag jól” élt, - sem rendszerváltást, sem privatizációt nem követeltek széles néptömegek, tüntetések az utcán. Amennyiben pl. népszavazás keretében megkérdezték volna a népet, akar-e általános privatizációt, hogy elveszíthesse a társadalmi tulajdonát; akarja-e a multinacionális cégek túlsúlyát és uralmát a reklámokban, mindenfajta szponzorációban, a piaci árak felhajtásában, a televíziós műsorokban és általában a médiában, továbbá a teljes munkaerő-piacon, s Magyarország gazdasági növekedésében, gazdaságpolitikájában, sőt, a politikában is (!); akarja-e a rendszerváltást, hogy szabad legyen, de ne legyen semmije; és akarja-e a szocializmus helyett a monopolisztikus vadkapitalizmust, - akkor a többség egyértelmű nemmel válaszolt volna. Ezért nem volt népszavazás!

Nem mondom, hogy a marxizmusnak igaza volt, amikor bármely forradalom kitörését általános válság-helyzethez kötötte. Azt viszont mondom, hogy a rendszer átalakítását lényegesen nehezebb lehet megvalósítani forradalom nélkül, mint forradalom útján. De a legnehezebb egy teljes rendszerváltást levezényelni, - általános válsághelyzet, forradalom és nép nélkül...
Ez csak és kizárólag a rendszerváltó elit és a külföld kollaborációja révén valósulhatott meg. Egy nagy tál lencséért most a társadalmi tulajdont adták el. „Ráadásként” egy időre visszakaphattuk a nemzeti függetlenségünket.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt 12 év politikai történetén, s az elemzés során körültekintően feltárjuk a legfontosabb tendenciákat, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a történet is a népiek teljes vereségével, sőt, a politikai hatalomból való „végső” (netán végleges) kiszorításáról szól. Jól megfigyelhető, hogy fokozatosan megszűnt a rendszerváltó MDF néppárt-jellege; mindamellett, hogy már Antall József pártelnök (1990.) is inkább nemzeti-liberális politikus volt, mintsem néppárti... De mára sorban eltűntek a Parlamentből az összes „néppártszerű” pártok: a Keresztény-demokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Néppárt, a Független Kisgazda-párt és a Magyar Igazság és Élet Pártja is. (A MIÉP 1992-ben, miután az MDF alelnökét, Csurka Istvánt kizárták a pártból, - tulajdonképpen „népies pártot ütött” az inkább liberális „anyapárton”.) Az 1990. évi rendszerváltás „nagy népi politikusai” egytől-egyig - ilyen vagy olyan okból, de - megváltak a Parlamenttől, hol vannak ma már Für Lajos, Raffay Ernő, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Csurka István, Pozsgay Imre, Giczy György formátumú, „népies beállítódású” politikusok?! A mai országgyűlésben egy sincsen...! Az elmúlt 12 év tulajdonképpen a liberálisok, a liberalizmus nagy győzelmi menetelése; nemcsak hogy ma is, változatlanul bent ülnek a Parlamentben, hanem kivívták a tisztelt házban a liberális világ-, nemzet-és életfelfogás egyedüli uralmát. A 2002. évi Országgyűlésben már szinte kizárólag csak ilyen vagy olyan (nemzeti vagy kozmopolita) liberálisok ülnek.
A parlamenti hatalmat négy liberális párt (az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz és az MDF) gyakorolja, - hívassák bár magukat szocialistának, szabadnak, polgárinak vagy demokratának, ez a lényegen mit sem változtat. Az első nemzeti liberális miniszterelnök, Antall József híres mondása - „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van értelme!” - éppúgy idejét múlta, mint a „népiesség”, hiszen a kereszténység és a liberalizmus sehogy sem férnek össze... A liberalizmus lényege a kozmopolita világpolgárság - szemben a keresztény „népnemzetiséggel” -, az, hogy minden eladható...
Előbb a nemzeti függetlenség (1956.), majd a nemzeti működőtőke (1990.: privatizáció), s végül a magyar termőföld (?). Hiába mondta Orbán Viktor - még mint miniszterelnök -, hogy „Brüsszel nem Moszkva!”; sajnos az, még ha „nyugati irányban” fekszik is Magyarországtól, mert a komprádor burzsoáziánk (a liberális rendszerváltó elit) kiárusító viselkedése az irány-váltástól mit sem változott. Teljesen mindegy a számukra, hogy a KGST-ből már az Európai Únióba tartunk, - csak legyen még értékesíthető portfolió...
Mostanában Orbán Viktor - már csak mint a Polgári Öntevékeny Csoportok (lásd még: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) önjelölt vezetője - azt nyilatkozta, hogy Magyarország már nem más, mint részvénytársaság!
Büszkén állíthatom, ezt elsőnek írtam, - 2001. június 29-ikén kelt kiadatlan cikkemben, amelynek a címe: „Magyar Köztársaság Rt.”. Igen, így lettünk: Népköztársaságból - Köztársaság; majd Magyar Köztársaság Rt.
Nép nélküli rendszerváltás, majd minden magyar vagyon privatizációja után.           

1.2.  A társadalmi tulajdon, mint „gordiuszi csomó”  

Az átlagember ma is azt hiszi, hogy a történelem spontán események és véletlenszerű folyamatok egymásutánja, összessége - minden tudatosság, vagy pláne tudatos tervezés nélkül. Lehetséges - bár korántsem biztos -, hogy ez hosszú-hosszú évszázadokon át így volt; viszont biztos, hogy cca. 200 éve, de legfőképpen a II. világháború vége óta nincs így. Az emberiség - miután benépesítette - túlnépesítette a Földet; felvilágosodott, öntudatára ébredt és szinte rögtön ökológiai és ökonómiai szükségszerűségekkel, kényszerekkel találta szemben magát. A közeledő világkatasztrófától való ösztönös félelem mintegy kikényszerítette a politika tudatos tervezését is. Felmerülhet a kérdés: miért jó, s kinek hasznos, amikor a hatalom foggal- körömmel igyekszik a „spontán történés-elmélet” érvényességét igazolni, vagy legalább a látszatát fenntartani? Két lehetséges válasz van: (1) Gyáva a hatalom; fél beismerni és nyilvánosságra hozni az igazságot, fél a pánik erejétől, a spontán forradalom veszélyétől, ami valójában indokolatlan, mert - mint tudjuk - ad hoc forradalmak, népfelkelések nincsenek. (2) Ostoba a hatalom, mert az egyetlen igazán nagy veszély a széles néptömegek félrevezetése, dezinformálása, tudatlanságban tartása, megfosztása a valóság,  az igazság megismerésétől, - hiszen minden esetben az ismeretek hiánya, a hosszabb időn át fennálló tudatlanság a létező legnagyobb kockázat. Egy bizonyos időtartam elteltével már szinte lehetetlenné válhat a felvilágosítás, és a társadalom végképp kettészakadhat: a bennfentesek és a profánok természetes alapon szembenálló táborára, ami önmagában végveszély...
Miről is van szó? Arról, hogy legalábbis az elmúlt 20 év magyar történelme - gazdasági és politikai történelme - olyannyira „tendenciózusnak” látszik, amiért is alapos okkal feltételezhetjük az események tudatos alakítását. No persze nem a tudatlan néptömegek, hanem egy aktív politikai elit részéről...
Észre kell vennünk - elég erősnek kell lennünk, hogy vegyük a bátorságot ehhez! -, hogy Magyarországot kb. 1982. óta, tehát 20 éve ugyanaz a „reform-kommunista elit” (pénzügyi, sőt, bankár-elit) irányítja, még azokban a (rövid) szakaszokban is, amikor nem a politikai hatalom első soraiból, hanem „a háttérből”, a pénzhatalom útján teszik ezt. Épp azóta, amióta az állam rohamos eladósodása elkezdődött!
Név szerint is felsorolhatnánk, kik azok, akik 20 éve folyamatosan, néhány nüansznyi eltéréstől eltekintve, változatlanul ugyanazt a gazdaságpolitikát valósítják meg; függetlenül attól, hogy ki, és milyen rendszer kormányoz, - de ez, gondolom, felesleges. A lényeg nem a személyekben van; a jelenség a fontos! Hangsúlyozom, hogy a figyelmünket a tárgyi gazdaságpolitika és a közgazdasági valóság lényegi elemeire kell összpontosítanunk, vagyis hát most el kell vonatkoztatnunk holmi „figyelem-elterelő” részletkérdésektől!
Kizárt dolog, hogyha valami 20 éven át stabilan nem működik, s mégis végig tovább erőltetik, - az ösztönös tévedés legyen, ennyi időn át!
A lényegi, változatlan elemek a következők:
 Állami költségvetési túlköltekezés, növekvő halmozott deficit
 Fiskális (kézi vezérléses) gazdaságirányítás és monetáris restrikció
 A külkereskedelmi és a fizetési mérleg halmozódó hiánya
 A mindenfajta hiányok külföldi hitelekkel történő kitöltése
 Az államadósság értelemszerűen halmozódó növekedése 
 Az adósságszolgálat (törlesztés + kamatok) elviselhetetlen mértéke
 Az állami terhek „átterhelése” a népre, növekvő adók formájában
 A külföldi tőke becsalogatása a fizetési mérleghiány ellentételezésére
 Növekvő kamatszolgálat + bérmunkás bedolgozás = kamatrabszolgaság
 Legvégső megoldásként a társadalmi tulajdon gyorsított privatizációja
 S mindez zárt (bűvös) körben folyik tovább, amíg minden elfogy.

Láthatjuk, hogy a szisztéma lényege átível a létező kommunizmusból a még „nem egészen kiforrott” kapitalizmusba, - a rendszerváltáson keresztül mai napjainkig. Hogy közben (1990-től) „létrejött az ún. demokratikus intézmény-rendszer”, hogy megvalósultak és ciklikusan (4 évenként) megtörténnek a demokratikus parlamenti és helyhatósági választások, hogy vetésforgóként hol a régi kommunisták, hol pedig demokratikusnak álcázott, ám egyre kevésbé népnemzeti, de egyre liberálisabb pártok regnálnak; ki figyel oda: az államadósság nő, az adóterhek egyre elviselhetetlenebbek, jelentős vagyonnal pedig kizárólag csak a komprádor burzsoáziánk képviselői rendelkeznek, mintha csak jutalékot kapnának szolgálataikért. Hozzá kell tenni, hogy a magyar nép életszínvonal, polgárosodás, illetve az általános életkilátások (életminőség, vagyonszerzés, nyugellátás, életkor, stb.) tekintetében rosszabb helyzetben van, mint az első (keletről érkezett) felszabadításunk (1945.) óta valaha. A második (immár nyugatról érkezett) felszabadításunk (1990.) a politikai és gazdasági rendszerváltás lehetett volna; már tudniillik azért, hogy ne csak az átmeneti szovjet megszállás alól, hanem a reform-kommunizmus áldásaitól is fel-, illetve megszabadítson mindannyiunkat. Nem így történt! Nyilvánvalónak látszik, hogy az 1982-ben megkezdett reform-kommunista gazdasági és politikai folyamatok minden más demokratikus átalakulásnál erősebbnek bizonyultak, amennyiben ma is sokkal mélyrehatóbban meghatározzák mindennapi életünket, mint a 12 éve lezajlott rendszerváltás bármilyen demokratikus átalakulása, változása. Ne tévesszen meg bennünket semmilyen látszat, - a folyamatosság erősebb...
Említettem, szinte teljesen kizárható, hogy egy 20 éve tartó folyamat, amely legfontosabb, meghatározó momentumait a fenti pontokban mintegy ok-okozati összefüggés-láncba fűztem, - fatális véletlen műve legyen! Sokkal valószínűbb ennél, hogy a folyamatot tudatosan eltervezték, folyamatosan alakítják és irányítják; ugyanazok, akik 20 éve a pénzfolyamatok stabil őrei. Ha van merszünk élni ezzel a munkahipotézissel; mindjárt egyszerűvé válik a „20 éve fokozódó valóság” megértése, sokkal egyszerűbbé, mintha még tovább ragaszkodnánk a történet véletlenszerűségéhez, ami nonszensz... 
A világegyetem nem magától alakult ki, az élet megjelenése sem a véletlen műve, az ember sem magától született a majomtól; s az emberi társadalom sem vakvéletlenek folytán fejlődik, halad semmiből a végtelenbe. Az ember tudatos lény, s mint ilyen - ha teheti -, igyekszik maga irányítani a sorsát.
De ha nem teheti, akkor mások fogják irányítani - helyette.
Ha végig elemezzük a fentebb felvázolt ok-okozati összefüggés-lánc főbb motívumait és vonzatait; láthatjuk, hogy az elmúlt 20 év során a népünknek egyetlen olyan sorsdöntő, „legitim pillanata” sem akadt, amikor ténylegesen a saját kezébe vehette volna gazdasági és politikai élete irányítását!

A kapitalizmus a XIX. században megteremtette az egyetemes részvény-tulajdon jogintézményét, ami biztosítja egyrészt a tőketulajdon polgári demokratikus (!) centralizációját, másrészt a pénzhatalom személy-telenségét. Kollektív tőketulajdon + hatalmi centralizáció = kommunizmus. Napnál világosabb, hogy az egyetemes részvénytulajdon világuralma szem-pontjából a kommunizmus zsákutca volt, - mert egyfelől nem biztosította a pénzhatalom személytelenségét, másfelől a kommunista országok tőke-tulajdonát „kivonta” a világpiac és a világtőzsde elvileg szabad forgalmából, vagyis egyfajta lebonthatatlan vagyoni tömb (értsd: kommunista tábor) létét konzerválta, ami önmagában növekvő veszélyt jelentett a tőkés világ, más szóval a Nyugat számára. A politikai és katonai veszélyt az USA vezette NATO az 1980-as években drasztikus huszárvágással, csillagháborús fenyegetéssel és fegyverkezéssel úgy számolta fel, hogy a Szovjetúniót olymértékű katonai kiadásokba hajszolta bele, amitől az önkényuralmi rend gazdasága lényegében magától összeroskadt. Tekintve, hogy a mentorát veszített keleti tömb (a KGST, a Varsói Szerződés) többi országa sem volt sokkal jobb gazdasági helyzetben (a legtöbbjüket már növekvő eladósodás fenyegette), - a kommunista blokk mind gazdasági, mind politikai „erejét” elveszítve alkotó elemeire esett szét. Ám ettől még nem lett kapitalista...

A kommunizmus lebontásában a világtőke számára a legnagyobb gyakorlati problémát az jelentette, hogy ezekben a keleti országokban deklarálták a termelőeszközök, a nemzeti működőtőke kollektív, társadalmi tulajdonát, - ami az egyetemes, személytelen részvénytulajdonon alapuló, a tőzsdén már régóta a pénz derivatíváival spekuláló, a részvény-és valutaárfolyamokat manipuláló szupranacionális pénztőke terjeszkedését, koncentrációját és centralizációját effektíve akadályozta. A volt keleti tömb országainak eltérő gazdasági, politikai viszonyai nagy körültekintést, s persze minden esetben egyedi, speciális megoldások alkalmazását tették szükségessé; mégis volt két olyan alapvető szempont, amelynek mindenütt egyformán érvényesülnie kellett: (1) A változás semmiképpen nem történhetett „véres forradalmak” útján, mert egyrészt minél „spontánabb” egy forradalom, egy népfelkelés, - a végeredmény annál kiszámíthatatlanabb (lásd: az erre irányuló „kísérlet” teljes kudarcát Romániában, ahol a Ceausescu-rezsim eltörlése még nem járhatott együtt az azonnali kapitalizációval, s különösen nem az ország nemzetközi integrációjával. Igaz: Romániának nem volt államadóssága!), - másrészt: (2) A rendszerváltásnak a politikai rendszer megváltoztatása mellett minden országban „egy füst alatt” rendeznie kellett azt a problémát is, hogy tudniillik: miként lesz a nép társadalmi tulajdonából a világtőke számára könnyedén és olcsón megszerezhető egyetemes részvény-tulajdon?! A társadalmi tulajdon a tőke számára „gordiuszi csomó” volt...
Ennek kapcsán tennem kell még egy rövid, magyarázó kitételt is, ami aztán messzemenő következményekkel, következtetésekkel jár majd, a további, részletes mondanivalóm kifejtése szempontjából is. A kapitalista és az ún. szocialista nemzetgazdaságok között az alapvető termelőeszközök eltérő tulajdonlása csak az egyik döntő különbség, - a másik a piac, az árképzés (a profit) mechanizmusában rejlik. Míg a szocializmusban az árak, illetve az árakban foglalt „nyereség” csupán a kereskedelmi árucsere, a forgalom lebonyolításának, továbbá az állami preferencia-rendszer működtetésének egyszerű eszköze volt, - addig a kapitalizmusban a piac a tőkés verseny, a konkurencia-harc valóságos küzdőtere, ahol minden a profitért történik. Ez az a lényegi különbség, ami a szocializmusban rendkívül olcsóvá tette (más szóval a világpiachoz képest leértékelte!) mind a termelőeszközök, a föld, a termelési tényezők, - mind a termékek, áruk, szolgáltatások, stb. árait; hiszen a gazdasági tevékenység, a termelés alapvető célja itt nem a profit, hanem az effektív szükségletek mind teljesebb kielégítése volt. Ez az oka annak, hogy a világtőke elsősorban nem is a társadalmi tulajdon, a nemzeti működőtőke megszerzéséért „integrálta” (értsd: a vagyonok kampányszerű privatizációja révén) a volt szocialista gazdaságokat, hanem legfőképpen azért, hogy a 100 %-ban állami megrendelésekből felépülő belső piacokat meghódítsa! Mert a piac a profit forrása, és a sáskahadként érkező tőkés befektetők pontosan tudták, hogy a piac hosszú távon többszörösen többet ér, mint maga a portfolió, melynek a „megvásárlása” szükséges előfeltétele a piacok megszerzésének. Ez megpecsételte a volt szocialista országok nemzetgazdaságainak sorsát, hisz nem egyenértékek cseréltek gazdát...
A legrosszabbul természetesen azok az országok jártak, amelyekben az államadósság abszolút és relatív mértékben is - a legnagyobb volt.
Mindezek miatt Magyarország járt a legrosszabbul, - mert a privatizáció az eredeti bekerülési tőkeértékek átlag 20 %-os árbevételét hozta; ami pedig a valóságos piaci értékarányokat (ti.: az elérhető tőkésített hozadék alapján mérve) illeti: a kapott ár az adott ellenértékek csupán elenyésző, tört része.
Ami mármost az alapprobléma „rendezését” - a nemzeti működőtőke, a társadalmi tulajdon egyetemes részvénytulajdonná alakítását - illeti; sajátos módszerrel történt meg „a gordiuszi csomó” átvágása...
Mint mondottam, Magyarországon (is) az alapvető termelőeszközök 1990-ig hivatalosan deklaráltan össznépi, társadalmi tulajdonban voltak, hiszen a kollektív tulajdonlás elve és gyakorlata volt a szocializmus fundamentuma. Ez egyrészt azt jelentette, hogy minden dolgozó alapvetően alacsonyabb munkabért kapott, s így alacsonyabb életszínvonalon élt, mint amekkora a munkájáért valójában megillette volna - s mint amennyit azonos munkáért a kapitalista országokban fizettek! -, hiszen mindenki „kollektív feladatként” a társadalmi tulajdon építésén, gyarapításán dolgozott, hogy minél előbb utolérhessük a legfejlettebb kapitalista országokat. Másrészt azt, hogy az egyszerűbb és takarékosabb gazdálkodás lehetőségének a megteremtéséért a dolgozó nép társadalmi tulajdonát képező alapvető termelőeszközöket a szocialista állam kezelte. Tehát kezelési joga volt, s nem tulajdonjoga...              
Említettem már, hogy az 1990-ben lezajlott gazdasági és politikai rendszerváltás valójában többoldalú egyezség (kompromisszum) volt, - a nép feje felett, illetve a nép nélkül. Tekintve, hogy a volt szocialista tábor széthullása megindította „a szűzföldek” (a szűz-országok) egyfajta globalizációs újrafelosztását is, - az egyezkedő „erők” a következők lehettek:    
 Az Atlanti Szövetség (NATO), az Európai Únió, illetve a szupranacionális társaságok politikai és civil szervezetei (azok tanácsai és ajánlásai);
  A hazai reform-kommunista „rendszerváltók”, a nómenklatúra tagjai;
 A rendszerváltás tényét utóbb „saját rendszerváltoztató tevékenységük” eredményeként feltüntető „új” pártok (MDF, SZDSZ, FIDESZ, KDNP, FKgP) képviselői, az Ellenzéki Kerekasztal, tagjai, stb. Ezek a pártok önhatalmúlag képviselték az egész „népet”, valódi legitimáció nélkül.
A kommunista blokk gazdasági, politikai, katonai és társadalmi fellazítása, majd végül ellehetetlenítése és kvázi feloszlatása nyilvánvalóan a NATO, az USA, az Európai Únió, a vezető tőkés országok (euro-atlanti hatalmak) effektív politikai, gazdasági és egyéb tevékenységének „érdeme” volt; ebbe beleértve a legkülönbözőbb multinacionális, transznacionális és szupranacionális társaságok politikai, gazdasági, és kultúrális tevékenységét is.
A fellazítás „aknamunkáján” gazdasági értelemben mindenekelőtt a hitel-nyújtások révén elért eladósítást értjük, melyről a következő fejezetben lesz szó. A politikai demoralizálás tulajdonképpen „mindvégig” működött, de az 1980-as években - parallel a hitelnyújtással - olymértékben felerősödött, ami politikai, szellemi és kultúrális téren egyaránt gyorsan megteremtette a rendszerváltás ideológiai alaptónusát, közhangulatát. Mint már említettem, - a végső lökést a kommunizmus egyidejű összeomlásához a csillagháborús fegyverkezés miatti általános gazdasági csőd adta.
Teljességgel érthető, ha a vezető tőkés nagyhatalmak és azok különféle nemzetközi szervezetei „részt kértek” a magyar rendszerváltás alapvető körülményeinek, feltételeinek a meghatározásában, - amiben elsősorban gazdasági, pénzügyi, politikai és katonai stratégiai érdekeik játszhattak döntő szerepet. Nyilvánvalóan ajánlásokat, feltételeket fogalmaztak meg, amelyeket a magyar rendszerváltó erők respektáltak, olyannyira, hogy fel-vállalták azok képviseletét is. Ilyen ajánlások lehettek: békés (vérmentes) rendszerváltás, a külföldi államadósság-szolgálat jogfolytonos fel-vállalása, az 1989. előtti hitelekkel (szerintük) „eljelzálogosított” társadalmi tulajdonunk (!) multinacionális privatizációja, plurális-liberális parlamentáris demokrácia gyors bevezetése, csatlakozási kérelem benyújtása a NATO-hoz, majd az Európai Únióhoz, stb.
Mivel a rendszerváltás nem forradalom vagy népfelkelés útján ment végbe - ami önmagában a váltás természetes legitimációját adhatta volna -, hanem külső, nemzetközi nyomásra, illetve sajátos belpolitikai egyeztetések (lásd: Ellenzéki Kerekasztal tárgyalások) „eredményeként”; nyilvánvaló, hogy két ellentétes érdekű fél közötti kompromisszum születéséről volt szó...
A hatalom birtokosa 1989-ben formálisan még az MSZMP volt, az egyetlen olyan párt, amelyik - sok évtizedes egypárti, állampárti jellegéből adódóan - rendkívül széles körű társadalmi beágyazottsággal, sokszázezres pártoló tagsággal, s az egész országra kiterjedő infrastruktúrával rendelkezett. Az állam összes funkciói, a döntések mechanizmusai - még közvetlenül a rendszerváltást megelőzően is - szinte szétválaszthatatlanul összefonódtak az állampárt működésével, apparátusával, korifeusainak tevékenységével. Az MSZMP-t persze a nemzetközi erők elvárásai „kötelezték” a hatalom önként történő „átadására” - ez a rendszerváltás politikai alapfeltétele volt -, de ahhoz, hogy ez gördülékenyen menjen (mindkét fél pontosan tudta, hogy sem az átadó, sem az átvevő „szervezet”, sem az átadás-átvétel módja nem felel meg a szigorú értelemben vett népfelség elve szerinti legitimitás feltételeinek!), teljesíteni kellett az MSZMP által támasztott feltételeket is...
Ilyen feltételek lehettek: a hatalom korábbi birtokosai megtarthatják minden vagyonukat, s felelősségre vonástól sem kell tartaniuk; a nómenklatúra kiemelkedő tagjai, személyiségei résztvehetnek az ún. „spontán privatizációban”, ami afféle elő-osztozkodás a társadalmi tulajdonból, a rendszerváltás előtt, 1988-ban megkezdett folyamatok szerves folytatásaként, szintén a felelősségrevonás veszélye nélkül.
Az ún. „rendszerváltó elitnek” - effektív rendszerváltó tevékenysége során -   mind a külpolitikai, mind a belpolitikai követelményekhez igazodnia kellett, hogy beteljesítse „küldetését”. Csak a népfelséget nem képviselte senki...
Könnyen megérthető - még utólag is -, hogy megkerülhetetlenül jelentkezett az alapprobléma: valamilyen módszerrel át kellett hidalni azt a szakadékot, ami az 1989. előtt felvett, nem legitim kommunista államadósság és a „jelzálog-fedezetéül kiszemelt” társadalmi (össznépi) tulajdon között tátongott, - hogy minden külső és belső „fizetési kötelezettségnek” eleget lehessen tenni. Mert a társadalmi tulajdon állami kezelésben volt ugyan, mégsem volt az állam tulajdona, tehát semmiképpen nem felelhetett meg a személytelen (de mégis magán-) egyetemes részvénytulajdon nemzetközi követelményeinek. Az egész rendszerváltásnak ez a látszólag „jogelméleti” pont a leghomályosabb pontja, ahol igazán tetten érhető a külföld befolyása és a rendszerváltó elit (beleértve most az „új pártok” és az MSZMP-ből lett utódpárt, az MSZP közötti „együttműködést” is!) kifelé és befelé egyaránt megnyilvánult kollaborációja. Ugyanis megengedhetetlen dolog történt!
A rendszerváltók - nyilván a külföldi tanácsadók sugallatára - úgy tettek; úgy döntöttek és úgy cselekedtek, mintha az előző 45 év úgy, ahogy volt, nem-csakhogy nem lett volna legitim (demokratikus értelemben nem is volt az), de meg sem történt volna; állami tulajdonná államosították az össznépi társadalmi tulajdont, tehát elvették a néptől a tulajdonát, miközben ráterhelték a nem legitim rendszer összes külföldi hiteltartozását!
Az állam kezelői jogából tulajdonjogot „keletkeztettek”, - minden alap nélkül...
Lássuk tisztán az ellentmondást, a maga teljességében!
Egyértelmű, hogy a demokratikus parlament (mint a népképviselet legfőbb fóruma) nem elsősorban piszlicsáré ügyek megtárgyalását, megvitatását szolgálja - mint amilyen például a képviselők illetményének rendszeres fel-emelése -, hanem az egész ország érdeklődésére számot tartó, a nép alapvető érdekeit kifejező kérdések eldöntését. Már pedig sem az előző, sem a rendszerváltás utáni, megválasztott új parlament soha nem döntött az alábbi, eminens érdekeinket kifejező, főbenjáró kérdésekben:
 Átvállaljuk-e a bukott rezsim államadósságának jogfolytonos szolgálatát?
 Tulajdonjogra váltjuk-e a letűnt állam kezelői jogát?
 Elfogadjuk-e a társadalmi tulajdonunk államosítását?
 Elfogadjuk-e a külföldi hitelezők kvázi „jelzálog-igényét”?
 Szembeállítjuk-e a népvagyont a kommunista államadóssággal?
 Akarjuk-e az össznépi tulajdon kampányszerű privatizációját?
 Elfogadjuk-e legitimnek a spontán privatizációt?
 Akarjuk-e, hogy a nemzeti működőtőke multinacionális cégeké legyen?
A legdurvább jogi hiba volt, amikor a rendszerváltó állam felvállalta a nem legitim államadósság jogfolytonos visszafizetését. Erre nem rendelkezett legitimitással; s mivel az új országgyűléssel a kérdést meg sem szavaztatta, felmerül „a rosszhiszeműség”, a kollaboráció gyanúja. Kényszerhelyzet ide, kényszerhelyzet oda; még durvább hiba volt a társadalmi tulajdon állami tulajdonkénti „kezelése”, ami lényegében a nemzeti működőtőke teljes körű „államosítását” jelentette, - ismét csak legitim államosítási aktus nélkül. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar nép kedden még álomra hajtotta a fejét, mint a társadalmi tulajdon egyenrangú (és egyenlő résznyi) tulajdonosa, - de szerdán már arra ébredt, hogy semminek nem a tulajdonosa; minden vagyon az új, „polgári” államé, anélkül, hogy ezt bárki bejelentette volna...
Az a koncepció pedig - származzon is akárkitől, belföldi vagy külföldi, jogi vagy természetes személytől -, amelyik célul tűzte ki, hogy a társadalmi tulajdonunk államosítás nélküli, de multinacionális cégek számára történő „átjátszásával” (a nép kisemmizésével) fogja visszafizetni a diktatúra által, a saját „meghosszabbított” létfenntartása érdekében felvett kölcsönöket; az nem egyszerűen hibás, vagy téves, hanem tudva és akarva - bűnös...!
És ami egészen átlátszó, jogtalan és a rendszerváltó elit külfölddel folytatott kollaborációjának egyértelmű bizonyítéka az az, hogy a legitimáció, vagyis a népfelség elve szerinti jogi felhatalmazás teljes hiányát a rendszerváltás tényével, a régi rendszer letűnése és az új rendszer felállítása közötti időbeli hézaggal és jogi interregnummal, sőt, „a lázas sietséggel” igyekeztek igazolni. Ilyen amatőrség nem létezik; vagy ha igen, az már profizmus...