czl
czl
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Könyvek
 
Publicisztikák
 
Versek
 
Magyar privatizáció
Magyar privatizáció : Magyarország privatizációja VII.

Magyarország privatizációja VII.

  2005.03.01. 18:00



1.3.  Magyarország globalizációs eladósítása  

Dr. Drábik János a következőket írja a „Leleplező” könyvújság 2002. IV/3. számában, a 173. oldalon. „Az érdemi demokrácia hiányát jelzi az is hazánkban, hogy a mai napig nem magyarázták meg a magyaroknak, miként lehet az, hogy az ország az 1973. és 1989. között felvett 1 Mrd USD nyugati kölcsönért 11 Mrd USD kamatot kellett, hogy 1989-ig visszafizessen. Ugyanakkor a magyar társadalom egészét terhelő külső adósság 20 Mrd USD-ra növekedett. (V.ö.: Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon - MNB Műhelytanulmányok II. - 1993. 02. /56 p.) Nem magyarázták meg azt sem, hogy miután a rendszerváltó kormányok eladták a nemzeti vagyon 90 %-át, s a befolyt ellenértéket kizárólag adósságtörlesztésre fordították, mégis miért haladja meg a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - 2002-ben a 80 milliárd eurót? A magyar társadalomnak ezen összeg adósságterheit (8 milliárd eurót) kell évről-évre kitermelnie és átadnia a nemzetközi pénzvilágnak minden ellenszolgáltatás nélkül. A magyar demokratúra nagyobb dicsőségére az integrált hatalmi elit a mai napig nem számolt el a magyar népnek a munkája eredményeként létrejött és 1989. után el-adott vagyonával. A hivatalba lépett kormánynak sürgősen pótolnia kellene ezt a mulasztást. Meg kellene végre mondani a népnek, hogy kinek és mennyiért adták el a közös vagyonát, s mire fordították a kapott ellenértéket? És ha csak adósságcsökkentésre fordították, akkor miért nőtt mégis négyszeresére a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás?”      
Mit lehet hozzátenni ehhez?!
Talán nem kell túl nagy merészség hozzá, hogy azt állítsuk; amennyiben a magyar rendszerváltó elit - az előző pontban leírtak szerint - mint afféle leendő komprádor burzsoázia, kollaboránsként követte el az elképesztő „jogi tévedéseit” (adósság-átvállalás, kezelői és tulajdonjog összekeverése, privatizáció államosítás és legitimáció nélkül, stb.), akkor nyilván külföldi „tanácsadók” ajánlásai vagy sugalmazásai hatására cselekedett, azokra a multinacionális tanácsadókra hallgatott, akik már 1988-tól itt kószáltak, „a magyar kertek alatt”, privatizációs prédára kiéhezve. Ettől a feltételezéstől már igazán csak egyetlen lépés annak az ok-okozati logikai láncnak a felállítása, miszerint az egész rendszerváltás - mint egy grandiózus politikai performansz - azt a „gazdasági-pénzügyi trükköt” volt hivatott fedezni, hogy a demokrácia hajnalának leple alatt egyetemes, multinacionális részvénytulajdonná lehessen konvertálni a magyar nép társadalmi tulajdonát, de legfőképpen a magyar nemzetgazdaság komplett belföldi piacát! A békés rendszerváltás, a demokrácia véres forradalom nélküli, „adminisztratív” be-vezetése leplezte, fedezte a valódi célt, a magyar társadalmi tulajdon el-privatizálását. Ez volt a huszárvágás, mellyel átvágták „a gordiuszi csomót”! Így már végképp nem állunk messze a feltételezéstől, hogy Magyarország 1982-től fokozódó (és még ma is folytatódó) eladósodása nem egyszerűen a regnáló kommunista rendszer mohóságának, önzésének, pazarlásának, dilettáns gazdálkodásának, gazdaságirányításának a következménye volt, hanem sokkal inkább egy külföldről, globális stratégiai érdekek által vezérelt és a belső kollaboráns elit „felhasználásával” véghezvitt tudatos folyamat, amelynek a neve: Magyarország eladósítása...
A liberális közgazdászok - tudom! - ezen a ponton felkiáltanak, hogy „Lám csak, megint eljutottunk a jó öreg összeesküvés-elmélethez!”, hiszen elveik szerint a társadalomban, miként a természetben - minden történés spontán, véletlenszerű folyamatok eredménye, amelyeket emberi ésszel utólag még át lehet látni; de nem lehet azokat előre megtervezni, s főleg irányítani. Ez a „strucc-politikus” nézetrendszer, amely a liberális demokrácia világméretű győzelmébe, tökéletességébe, spontaneitásába és tévedhetetlenségébe vetett idealisztikus vakhit csupán, - akkor is tévedés, amennyiben őszinte naivitáson alapul; ha pedig szándékos elhallgatás és félrevezetés a célja, akkor a széles néptömegek, a nemzetek ellen elkövetett legnagyobb bűn. A világ és a történelem ugyanis egyáltalán nem spontán fejlődés eredménye; különösen azóta nem, amióta - a francia felvilágosodás és a Nagy Francia Forradalom után - megtörtént az egyház és az állam különválasztása, és az ember elhitette magával, hogy istenként már minden csodára képes, tehát a kezébe vette saját sorsa és az emberi történelem tudatos irányítását. A mindennapok, a hétköznapok tapasztalatai - szemben a liberális „kényszer-képzetekkel” - éppen azt mutatják, hogy a világ az egyre tudatosabb, tervszerűbb cselekvés felé halad; olyannyira, hogy apránként az élet legkisebb mozzanataiból is szinte teljesen „sikerült kiiktatni” a véletlen szerepét...  Ha ezentúl minden tudatos, tervszerű, összehangolt és ésszerű cselekvésről feltételeznénk, hogy az „összeesküvés”, - szimplán őrültek házává kellene nyilvánítani a Földet; egyszerre „kiderülne”: a világ egy nagy összeesküvés! Természetesen nincs szó erről; viszont számot kell adnunk arról, meg kell magyaráznunk, hogy mi is a globalizmus?! A globalizmus, ellentétben a naív idealista liberális szemlélettel, - nem természeti kataklizmaszerű, spontán világméretű folyamat, hanem a multinacionális nagytőke olymértékű, újszerű koncentrációja és centralizációja, ami minőségi változást jelent a korábbi állapotokhoz képest. Az már legalább 20 éve ismeretes, hogy a nagytőke a legfejlettebb országokban a kezében tartja, ellenőrzi és irányítja a kormány politikáját; tekintve, hogy ma már minden szabad választás mindenekelőtt pénz, reklám és politikai marketing kérdése. A tőke önszerveződése nem állt meg az országhatároknál; a fejlett világ elmúlt 15-20 éves története épp arról szól, hogy a multinacionális tőke ún. „szupranacionális” tőkévé, nemzetek fölötti erővé, globális pénzhatalommá fejlődött, amelynek ugyan semmi köze nincsen semmilyen „világ-összeesküvéshez”, viszont túllépve az országhatárokon - és így a nemzetállamok külön érdekein -, beleszól a világpolitikába, sőt, globális világpolitikát hoz létre, alakít ki, és érvényesít, ami 1985. előtt ismeretlen jelenség volt. Magyarország abban a speciális helyzetben van (volt), hogy a rendszer-váltás után még ki sem alakult a belpolitika belföldi nagytőkétől függése; azonnal a globális-integrációs függés alakult ki, - ami nem független attól, hogy Magyarországon a privatizáció során a nemzeti működőtőke 80 %-a szinte azonnal multinacionális részvénytulajdonná vált. Kérdés, - melyik volt az ok, s melyik az okozat? A függés miatt jött létre a jelzett „privatizációs végeredmény”, - vagy a szupranacionális tulajdonlástól váltunk függővé?!
Amennyiben a globalizáció nem vak folyamat, hanem a tőkés pénzhatalom világméretű terjeszkedésének tudatos, tervszerű és újszerű, már nemzetek felett is átívelő formája, - akkor ne féljünk kimondani: a globalizáció a kor adekvát „gyarmatosítási” formája, módszere, ami a világ egységessé válásának egyetlen útja, s ami ellen nem tiltakozni, küzdeni, és nem elhallgatni kell, hanem felvilágosítani a nemzeteket a valóságról, és megteremteni azokat az egyezményes feltételeket, amelyek mellett a globális integráció zökkenőmentesen és igazságosan megtörténhet. Magyarország ennek a folyamatnak a rendszerváltás során azért vált az „áldozatává”, mert a rendszerváltó elit nem a népfelség elvét, hanem csak a saját önző érdekeit képviselte és érvényesítette, s emiatt indokolatlanul nagy árat fizettünk mindenért, - a társadalmi tulajdonunk pedig igen olcsón, és mindenfajta ésszerű szelekció nélkül került multinacionális kézbe.
A rendszerváltó elit viszont minden mértéken felül meggazdagodott.
Ma, amikor néhány hete csak, hogy az ún. „polgári kormány” leköszönt, és átadta a hatalmat a „szociál-liberális” kormányzatnak, - jól láthatjuk, hogy a rendszerváltó elit „A” és „B” csapata a lényeges kérdésekben egymásra mutogat, megkérdőjelezi a másik deklarált identitását. Orbán Viktor például kijelentette, hogy a Medgyessy-kormány nem szocialista elkötelezettségű, hanem a nemzetközi nagytőke kormánya, - miközben nyilvánvaló, hogy az ún. polgári kormány sem sokat tett a multinacionális tőke hazai túlsúlyának csökkentéséért; jobban támogatta a multikat, mint a kisvállalkozásokat...
Csak ismételni lehet: Magyarországon 20 éve ugyanaz a pénzügyi (bankár) elit irányítja a globális gazdasági és politikai folyamatokat, s az eredmény, amelynek ma a szemtanúi, és a szenvedő alanyai vagyunk, a gátlástalan kollaboráció következménye, amely nélkül a rendszerváltás és annak minden folyománya egészen másként is alakulhatott volna.
Amiről beszélünk, az a legitim népképviselet és a szolgálat hiánya.
Nem a globalizáció, és nem a nemzetközi pénztőke és pénzhatalom, s nem is valamiféle „összeesküvés” felelős Magyarország sanyarú viszonyaiért, hanem a maroknyi újburzsoázia megmagyarázhatatlan felelőtlensége.
Azt kell megérteni, hogy a globalizáció során lassanként a világ mindegyik nemzetállama a globális pénzhatalom „újgyarmatává” válik - ezzé lett mára Magyarország is -, de hogy milyen feltételek mellett, milyen kondíciókkal, az a nemzetállam szellemi erőinek, politikai vezetőinek bölcsességétől függ.
Korábban kellett volna kialakítani a megfelelő alkupozíciókat...

Ott tartottunk, hogy Magyarország eladósítása - amely végül is a rendszer-váltáshoz, a nemzeti működőtőkénk privatizációs elveszítéséhez vezetett - tervszerű és tudatos folyamat volt; de kinek a részéről? A nemzetközi tőke és a pénzhatalom globalizációja 1980-1982. körül folyamatában „még nem tartott ott”, hogy „kitervelte volna” Magyarország gyarmatosítását. Végül is ez történt; de teljesen valószínűtlen, hogy a mai állapotot 20-25 évvel ezelőtt Brüsszelben vagy New Yorkban eszelték volna ki.
Sokkal valószínűbb, hogy volt Magyarországon egy reform-kommunista elit, egy önmagát kiválasztottnak hívő réteg, amely egyrészt beavatott volt, tehát előre látta a majdan bekövetkező globális pénzügyi és politikai globalizációs tendenciákat, másrészt úgy döntött, hogy exkluzív pozíció-előnyét a maga javára aknázza ki. Az ok-okozati lánc mentén a történet visszamenőleg fel-göngyölíthető, a 10. oldalon feltárt lényegi, változatlan elemek alapján:
 Magyarország eladósítása 20 éves öngerjesztő folyamat, ami addig tart, ameddig a termőföldet is kiszervezik alólunk, vagyis mindenünk elfogy.
 Az adós mindig „zsarolható”; a fokozódóan adós növekvő mértékben, - gyakorlatilag a végtelenségig. Ha nincs a minden „ésszerű” határon túli eladósodás; nem lett volna „szükséges” a minden józan mértéket túllépő, kampányszerű privatizáció sem. A társadalmi tulajdon ma is meglenne.
 Mivel a nemzeti működőtőke gyakorlatilag minden fontos eleme (80 %-a) multinacionális társaságok kezébe került; a magyar nemzet számára az egyetlen „megélhetési” lehetőségként a bérmunkás bedolgozás maradt. A növekvő kamatszolgálat öngerjesztően tovább fokozza az eladósodást és annak terheit; egyrészt rögzíti a status quo-t (továbbra is bedolgozók maradunk, multinacionális uralom alatt!), másrészt lehetetlenné teszi azt, hogy valaha is újra a saját kezünkbe vehessük sorsunk irányítását. Az igazi „cserearány-romlást” (ami messze meghaladja az 1970-1980-as években elszenvedett külkereskedelmi veszteségeket) az jelenti, hogy miközben a magyar munkavállalók európai színvonalú munkát végeznek, 1/5-nyi reálbérért, - a nemzetgazdaság növekvő adóssága 10 %-ának megfelelő összegű euro vagy USD minden évben elhagyja az országot, ami kb. 10 év óta a 4-5-szöröse a beáramló külföldi tőkének. Mivel már nincsen privatizálható „állami” vagyon, könnyen belátható: a tőkeimport rohamosan csökkeni fog, lassanként minimálisra csökken, - az elvonás pedig tovább fokozódik. Végül már nem lesz miből kiegyenlíteni!
 Nem kellene (nem kellett volna) a multinacionális tőkét rendkívüli mértékű adókedvezményekkel becsalogatni, és szinte a teljes nemzeti működő-tőkét (a társadalmi tulajdont) - válogatás nélkül - a részükre értékesíteni. Az, hogy a szocialista állam (mint a társadalmi tulajdon kezelője) 45 évig rossz tőketulajdonosnak bizonyult, nem jelent(h)ette azt, hogy kizárólag a külföldiek, a multinacionális tőkebefektetők képesek a magyar tőkét kellő hatékonysággal működtetni. Amíg a létező szocializmus időszakában a fizetési mérleg hiánya (és így a növekvő eladósodás) nagyobb részben a termelés alacsony hatékonyságából származott, - addig a rendszerváltás óta már épp az okozza a mérleghiányt, hogy csak bedolgozók vagyunk, s így a késztermék-értékesítés és a privatizált működőtőkénk minden profitját, hozadékát a multik „aratják le”; ami a privatizáció öröksége. Az 1980-as évektől nem azon kellett volna „a pénzügyi lobbynak” dolgoznia, hogy a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba belépve mindig újabb, növekvő kölcsönöket kaphassunk, már a felvett adósság kamatainak a rendezésére; hanem azon, hogy a magyar működőtőke hatékonysága megnövekedjék, s elérje a fejlett nyugati országok színvonalát, - ha kell, akár részleges privatizáció útján is, belföldi tőkésréteg megteremtésével.
 A magyar nép már akkor is szinte az adóterhelés lehetséges maximumán élt, amikor 1988-ban - a későbbi eurokompatibilitás céljából - Medgyessy Péter, Békesi László és Kupa Mihály vezetésével bevezették a meglévő „albán” bérrendszer mellé a „svéd” adórendszert. A helyzet azóta sokat romlott; a rendszerváltáskor 30-40 %-ot zuhant a GDP, a reálbér pedig az 1969-es szintre esett vissza. Az elmúlt 1-2 évben sikerült újra visszakapaszkodnunk az 1989-es szintre, - ám ez az átlag már egyáltalán nem az akkori „bér-egyenlősdi” talaján, hanem egy szélvész-gyorsasággal le-zajlott, rendkívül szélsőséges mértékű jövedelmi és vagyoni polarizáció után és révén alakult ki. Az adóterhelés is évről-évre csak fokozódott; s ez annak a következménye, hogy az állam tovább növeli a jövedelem-elvonás és az állami koncentráció mértékét, mert a túlköltekezését és a növekvő kamatterhek (ma már a költségvetés 40 %-a) finanszírozását ezzel igyekszik kompenzálni, biztosítani.
 Mindez a növekvő teher nem lenne (nem kellene az adó-koncentrációt is folyamatosan növelni), amennyiben nincs örökölt adósság, amely még a négyszeresére is nőtt a rendszerváltás (1990.) óta; annak ellenére, hogy a társadalmi tulajdonunk szinte teljes egészében multi tulajdonba ment át.
 Az államadósság azért nő, mert az eredendően reform-kommunista elit, a pénzügyi lobby már 1982. óta folyamatosan arra rendezkedett be, hogy az állami költségvetés deficitjét s a fizetési mérleg hiányát kizárólag újabb és újabb külföldi és belföldi bankhitelek felvételével egyenlítse ki. Ezzel a „tarthatatlan módszerrel” tulajdonképpen már 20 évvel ezelőtt - és azóta is újra meg újra - mintegy belekódolták a magyar gazdaság fejlődésébe a folyamatos elfogyás, az önsorvasztás, az önfelélés és az önfelszámolás kényszerét. Már akkor kiszámítható lett volna (volt) a folyamat vége.
 Az 1970-1980-as években - mint már említettem - döntő mértékben abból eredt a külkereskedelmi és a fizetési mérleg halmozódó hiánya, hogy a külkereskedelmi cserearányaink folyamatosan romlottak, ami mögött a nem megfelelő mértékben javuló, illetve az 1980-as évektől a csökkenő termelékenység, az abszolút és relatív értelemben is romló hatékonyság húzódott meg. Az öngerjesztő problémák alapvetően abból eredtek, hogy a szocialista állam a nyugati - főként a világbanki - hiteleket deklaráltan a gazdaság technikai modernizálása céljából vette fel, s nem arra költötte.
 A fentiekben felsoroltak mellett van még egy rendkívül árulkodó tényező, ami szintén kb. 20 éve működik, és tulajdonképpen 1982. óta napjainkig teljesen irracionális fékező hatást fejt ki. Mintha a magyar gazdaságba szándékosan beépítettek volna egy mesterséges féket, ami korlátozza a mindig megújulni igyekvő növekedést, mert a reform-kommunizmus kőbe vésett dogmává szilárdította, hogy Magyarország nemzetgazdasága az export-bevételre épül, amelynek a túlzott növekedése gyorsabb import-növekedéssel párosul, ami miatt a fizetési mérleg előbb-utóbb, újra meg újra „szükségszerűen” felborul. Ez vulgáris megfogalmazásban valami olyasmit jelent, hogy amennyiben a reform-kommunistáknak nem sikerült (már pedig nem sikerült) megfelelő hatékonysággal működtetni a nemzeti vagyont, akkor az másnak sem sikerülhet; vagyis vigyázó szemekkel még akkor is óvni kell a nemzetgazdaságot a „túlzott” növekedéstől, amikor a működőtőke 80 %-a már multinacinális tulajdonban van, mert a „gyors” növekedés „beteges” folyamatokat indukál. Ezek a reform-kommunista reflexek még ma is élnek és működnek; az állam fiskális kézi vezérléssel igyekszik „irányítani” a nemzetgazdaság azon részét, amelyre még képes hatást gyakorolni. A Magyar Nemzeti Bank pedig zavartalanul folytatja a monetáris restrikció, a pénzkivonás politikáját; akkor is, ha az állam épp a gazdaság, a konjunktúra élénkítésén munkálkodik. A magyar gazdaság már régóta nem a túl sok, hanem a túl kevés pénztől, a krónikus pénz-hiánytól szenved. Ami „plusz” keletkezik, azt rögvest kivonják...
Az állam 20 év óta „vígan” túlköltekezik, növekvő halmozott deficitet termel; és mivel a hiányzó pénzeszközöket már nem képes a túladóztatott, mégis - ennek ellenére - mesterségesen lefojtott gazdaságból kipasszírozni, ezért a hiányok pótlására mindig újabb kölcsönöket vesz fel, amelyekért növekvő adósságszolgálatot fizet, s fel sem merül a gazdaságpolitika alakítóiban, hogy a nemzetgazdaság önfinanszírozóvá tételén dolgozzanak! Ki érti ezt?
Mindez csak úgy „érthető”, ha éppen az eladósítás (volt) a végső cél...       
 2. Az államadósság növekedése   

2.1.  A fogalmak, adatok és információk értelmezési problémái  

Az államadósság legfontosabb összevont adatai a rendszerváltás óta már publikusak ugyan, csakhogy egy rendkívül sajátos „módszertan” szerint. Az állam rendszertelen időpontokban, valamelyik nyomtatott sajtóorgánumban „közli” azt az adatot - általában a nettó külső államadósságot, és/vagy az eltelt időszakban beáramlott tőkebefektetések-, vagy a valutatartalékok összegét -, amelyik a politikai marketing szempontjai alapján a számára a legkedvezőbb propaganda. A mindenkori parlamenti ellenzéki pártok viszont többnyire a bruttó külső és belső államadósság növekményét emlegetik fel; tekintve, hogy minden folyó kiadásként megjelenő kamatot a bruttó adósság összegei után kell fizetni, ami a kormánypárt számára terhelő.
Aki mélyebb pénzügyi és közgazdasági elemzés céljából kutatni akarja az államadósság összefüggéseit, az az 1990. előtti időszak adatait tekintve szinte reménytelen (teljesíthetetlen) feladatra vállalkozik. Az 1990., tehát a rendszerváltás utáni információk már többségében maradéktalanul hozzá-férhetők, - a Magyar Nemzeti Bank havi gyorsjelentéseiből, a költségvetési és zárszámadási dokumentációkból, valamint a KSH kiadványaiból a tények jobbára feltárhatók, bár nem minden számszerű ellentmondástól mentesen.
Hozzá kell tennem mindazonáltal, hogy legalábbis magas rangú állami-hivatali (PM, MNB, APEH, stb.), pénzügyi alkalmazottnak, ország-gyűlési képviselőnek, „bennfentes” pártszakértőnek, tanácsadónak kell lenni ahhoz, hogy valaki a szükséges dokumentumokhoz hozzá-férhessen. Megjegyzem, hogy ezen a szinten „az apologetikus viselkedés” teljes mértékben kötelező; szinte kizárt, hogy aki munkaanyagként dolgozik ezekkel a kiadványokkal, az ne legyen lojális a beszámolókban foglaltakhoz.
Jómagam is ezekből az anyagokból vettem az adatokat elemzéseimhez.
Talán nem okozok túl nagy meglepetést, ha megemlítem, hogy a maximális lojalitás a beszámolókra olymértékben jellemző, hogy az MNB kiadványai mindig a Nemzeti Bank monetáris; az állami költségvetés kiadványai a Pénzügyminisztérium fiskális tevékenységének eredményességét mérik, méltatják, - nem olvastam még olyan beszámolót, amely akár az állam, akár a bank bármelyik tranzakcióját kritika tárgyává tette volna; olyasmi viszont sűrűn előfordul, hogy az állam a bankot, a bank az államot okolja valamilyen „hibáért”, tévedésért. A másik probléma, hogy minden a tárggyal foglalkozó beszámoló vagy fiskális, vagy monetáris szemléletet tükröz; nem készül olyan integrált beszámoló, amely egységes és kritikus szemlélettel, politikai és állami függéstől mentesen elemezné a központi állami gazdaságpolitika, illetve a legkülönfélébb (költségvetési és banki) pénzfolyamatok egymásra hatását, illetve együttes, közös végeredményét.
Mint említettem; sűrűn előfordulnak adat-értelmezési és fogalmi problémák, amelyek egyfelől a mindenkori kormánypártok és a mindenkori ellenzék el-térő, gyakran homlokegyenest ellentétes álláspontjából, szemléletmódjából erednek, - másfelől viszont abból, hogy a fiskális és a monetáris szaknyelv még ma is, változatlanul a reform-kommunizmusból ránk maradt exkluzív, elitista zsargont használja, amelynek terminológiája alapvetően az apológiát és a ködösítést szolgálta, ami a mai megértést is jelentősen megnehezíti.

Az Új Magyarország napilap - akkor éppen se nem kormánypárti, se nem egyértelműen ellenzéki (ezért bukott meg, számolták fel, illetve „alakították át” Napi Magyarországgá!) - 1997-ben interjút közölt Plenter Jánossal, a közgazdaságtudományok kandidátusával, Németh Zsolt újságíró tollából.                     
A cikk arról szól; miért tér el egymástól gyökeresen a pénzügyek értékelése a kormányzati és jegybanki elemzésekben az ellenzéki közgazdászok meg-állapításaitól, - illetve vajon jó megoldásokat alkalmaz-e az ország pénzügyi vezetése az állandósult fizetésimérleg-hiány kezelésére? A továbbiakban idézek a „Gondűző illúziókat kelt a pénzügyi politika” című, illetve „Magyar elmeszülemény a nettó adósság” alcímű igen jelentős írásból, majd közben megjegyzéseket és magyarázatokat is fűzök egyes fontosabb kitételeihez:
„A Nemzetközi Valutaalap hivatalos kiadványa nem ismeri a bruttó-nettó külföldi adósság-megkülönböztetést. Ez valójában egy magyar találmány, minek célja az lehet, hogy elterelje a figyelmet a tényleges adósságtömegről. A Magyar Nemzeti Bank meghatározása szerint a nettó külföldi adósság a külföldi bruttó tartozásokból levont hazai követeléseket jelenti. (?!) (Ország-adósságon a kormány, az MNB, a bankrendszer és az itteni vállalatok összadósságát kell érteni.) Ez azt sugallja, hogy az eladósodás nem veszedelmes, hiszen csökkenő mértéket mutat. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ország-adósságról beszélünk, amibe beletartozik a vállalatok hitelfelvétele is, ami ma már 30 százalékot tesz ki. Természetesen Magyarországon működő külföldi vállalatról is szó lehet, amelynek a külföldön felvett hitele is a hazai (!!) fizetési mérleget terheli.” Csak helyesbítésként említem meg, hogy: (1) A nettó államadósság „helyesen” a tartozások és a követelések különbsége. (2) Mint láthatjuk, - a Magyarországon működő multinacionális részvénytársaságok külföldi hitelfelvételei is fokozhatják eladósodásunkat... „A különböző hivatalos pénzügyi jelentésekből az tűnik ki, hogy ez a nettó adósságállomány (?!) többé-kevésbé megegyezik a deviza-tartalékokkal. (Megjegyzésem: az előbbi értelmezési hiba - folytatódik. A magyar „találmánynak” éppen az a „terminológiai furcsasága”, hogy nettó adósság-összegként a bruttó adósság és a deviza-tartalékok különbségét értelmezi, illetve tartja nyilván. Ez a módszer - részletesebben majd később! - nyilvánvalóan sajátos „konyhaszabály”, amolyan pénzügyi nonszensz. Ez az oka mellesleg annak is, hogy a mindenkori kormányok mindenekfelett a külföldi tőkebeáramlás növelését szorgalmazzák, ami a deviza-tartalékok növekedését is eredményezi, s ez „csökkenti” a nettó államadósságot.)
„S most jutottunk el a leglényegesebb kérdéshez: vajon a tartalékok miből állnak? Amennyiben ezek az összegek az ország növekedését szolgáló aktívák, terhelések nélkül, - akkor ez valóban pozitív kép. Félő, hogy nem ez a helyzet. Legalábbis erre következtethetünk, hiszen az MNB még soha nem hozta nyilvánosságra a tartalékok összetételét. Így viszont a bruttó-nettó szójáték könnyen veszélyes lehet.” (Megjegyzésem: tekintve, hogy az ország fizetési mérlege már év-tizedek óta tartósan passzív - s az államadósság a halmozódó hitelek miatt folyamatosan nő -, aligha rendelkezhetünk „valóságosan” saját tulajdonú, szabad rendelkezésű deviza-felesleggel. Sokkal valószínűbb, hogy ez egy olyan „vegyes könyvelési tétel”, ami túlnyomó részben a külföldről beáramló készpénz-befektetésekből és a felvett kölcsönökből származik.) 
„Valószínű, hogy megkérdőjelezhető a pénzügyi biztonság. A deviza-tartalékoknak négy-öt lényeges összetevője mutatható ki a nemzet-közi pénzügyi gyakorlatban. Az egyik a beáramló működőtőke, ami devizában érkezik be az országba; ezt forintra váltva használják fel, s ezért általában nem támasztanak további devizaigényt az országgal szemben. A következő elem a magánszektor külföldön felvett hitele. Az előbbihez hasonló módon ez a deviza is tartalék lesz, de egy idő múltán ezt vissza kell fizetni. Ez már jövőbeni terhet jelent. A tartalék következő összetevője a jegybank által felvett külföldi hitelek összessége. Ismeretes, hitelfelvételhez gyakran folyamodik az MNB; ez is jövőbeni tehertétel. A tartalékok közé kell sorolni az ún. csúszó forintleértékelés előnyeit élvező spekulatív tőke beáramlását is. Ez általában fél évre jön be, távozik, ismét megjelenik, évente egy-, más-fél milliárd dollárt mozgat meg. Végezetül, átmenetileg, de jelentős szerepet játszik a privatizációs bevétel. Valójában (csak) ez lehetne az igazi tartalék, mert nem jár semmi kötöttséggel. Természetesen ez a forrás véges: 1995. óta csökken, és hamarosan meg is szűnik. Mint látható, a tartalékok összetevői közül a három leglényegesebb - a magánszektor s az MNB által felvett hitel, és a spekulatív tőke - valójában hitel. Tehát a tartalékok mintegy 70-80 %-a az. Amikor a pénz-ügyi vezetés azzal dicsekszik, hogy nyolc-tíz milliárd dollár deviza-tartalékkal rendelkezünk, ezen valójában jórészt hitelt kell érteni, ami után ráadásul kamatot fizetünk. Mikor tehát 1996-ban arról beszéltek, hogy a nettó adósság 16 milliárd dollár volt, ehhez hozzá kell adni még további 7-8 milliárd dollárt az ún. tartalékból, ami után szintén kamatot kell fizetni. Összességében az állapítható meg, hogy mindig a bruttó adósságállományból kell kiindulni, amiből 1-2 milliárd dollár levonható a működőtőke, illetve a privatizációs bevétel jelenléteként, de a kamatterheink alapja mindenképpen a bruttó adósság.”
Megállapíthatjuk tehát, hogy „a bruttó-nettó” államadósság csak szójáték, lényegileg nem egyéb nyelvi bűvészmutatványnál, mint erre már utaltam a reform-kommunista „pénzügyi tolvajnyelv”, a ködösítő zsargon említésekor. Sajnálatos, hogy a rendszerváltás utáni (polgári) kormányok és a pénzügyi menedzsment változatlan formában átvette ezt a nyelvezetet, ám ez is arra utal, hogy a nép felvilágosítása helyett továbbra is a ködösítés, a lényeges információk elhallgatása, a valós tények elkenése a főcél. Adósság-ügyben mintha mindegyik kormány fején egyformán vaj lenne, jobbnak látják a bevált dezinformációs taktika folytatólagos alkalmazását, - pedig hát a probléma gyökere, az eredeti (máig tovagörgetett) adósság 1990. előtt keletkezett...
Mellesleg szólván: ez is - mármint a társadalom dezinformálása adósság-ügyben - ugyanarról a tőről fakad, mint a társadalmi tulajdon elprivatizálása körüli általános ködösítés; az a cél, hogy semmilyen módon ne lehessen ezeket az adatokat összesíteni, összevetni, egymásnak megfeleltetni, beazonosítani, elemzésre kész állapotba hozni, - ki tudja, mit hoz a jövő...?!
Az a tény, hogy az államadóssággal és a privatizációval (és különösen a kettő összevetésével) kapcsolatosan a polgári és a szocialista kormányok tömegtájékoztatása semmiben nem különbözik egymástól, de együtt sem különböznek a reform-kommunista felfogástól; szintén kollaborációra utal.
„Minthogy a tartalékok zöme adósság, csak tűzoltó munkával lehet egyfajta egyensúlyt fenntartani. Ennek egyik jele, hogy az MNB nem tesz mást, mint újabb hitelekkel tömi be a lyukakat. Lejár egy hitel, gyorsan felveszi a következőt. Hasonlóan jár el e kormány a költség-vetési hitelek esetében. Ennek az a veszélye, hogy ha a magyar gazdaság külföldi megítélése romlik, az MNB nem kap, vagy csak nehezebben kaphat újabb hitelt. Ezek az összegek 3-4 hónap alatt eltűnhetnek, és pótlásuk elakadása miatt a forint külföldön össze-omolhat. A thaiföldi események szomorúan példázzák, hogy szembe kell nézni bizonyos veszélyekkel. Az ottani pénz összeomlott, egész pontosan húsz százalékot veszített értékéből, annak ellenére, hogy hivatalos deviza-tartalékként az ottani jegybank 50 milliárd dollárt jelölt meg. Elemzők ezt a nagyságrendet kétségbe vonták, különös tekintettel előre megkötött határidős swap-ügyletekre. Ez bonyolult pénzügyi tranzakciót jelent; a mi szempontukból a lényeg az, hogy a magyar deviza-tartalékok nyújtotta biztonság ebben az értelemben szintén megkérdőjelezhető.” (A helyzet máig semmit nem változott.)
„Érdekes, hogy az állítólagosan egyre csak javuló ‘nettó-eladósodás’ ellenére a fizetésimérleg-hiány érdemben nem csökken. Sőt, az el-adósodás mértéke minden egyes év deficitjével értelemszerűen nő. Ha a fizetési mérleg hiányának megszüntetésére nem találunk meg-oldást, a bruttó adósság mindig növekedni fog. Ne felejtsük el, hogy hazánk az egy főre jutó adósságban a világ ‘élvonalába’ tartozik! A krónikus fizetésimérleg-hiány ideiglenes kezelésére találták ki a kül-földi spekulatív tőke behozását az országba. Ehhez a kamatlábat magasan kell tartani, úgy, hogy a nyugati kamatszínvonalhoz és az árfolyamkülönbséghez képest további 4 százalékkal (!!) magasabb hozamot biztosítsanak. Ez nagyon vonzó nyereség a spekulatív tőke számára! Az MNB ezért szán kulcsszerepet a csúszó-árfolyamnak, mert ideiglenes megoldással így jut forráshoz. Valójában olyanhoz, mely a bruttó adósságot tovább növeli. Bár nem a jegybank feladata, de mindenkinek minden eszközzel azon kellene lennie, hogy a kül-kereskedelmi mérleget javítsa. De ehhez már velejéig új gazdaság-politikára van szükség, aminek megalkotására a jelenlegi kormány-koalíció nem képes.” (Az Orbán-kormány 1998-tól valóban több olyan rész-intézkedést is hozott, ami ideig-óráig az „új gazdaságpolitika” látszatát kelltette. Az MNB például megszüntette a forint csúszó leértékelését...)

2.2.  Külső és belső államadósság, valamint tőkeadósság  

Vulgáris megközelítésben a magyar állam adóssága, eladósodása abból keletkezett, hogy az állam rendszeresen többet költött, mint amennyi pénz (forint vagy valuta) a különféle pénzforrásai alapján a rendelkezésére állt. A keletkezés forrása, a visszafizetés feltételei szempontjából belső, külső és tőkeadósságot különböztetünk meg. 

2.2.1.  Belső államadósság   

Az állam belső eladósodásának klasszikus módszere, példája, amikor az állami költségvetés rendszeresen túlköltekezik; többet költ, mint amennyit a bevételei lehetővé tennének, s emiatt deficittel zárja a költségvetési évet, - a hiányt pedig belföldi vagy külföldi hitelek felvételével, praktikusan állam-kötvények kibocsátásával pótolja. Magyarországon a rendszerváltás után az államnak még nem volt jelentős összegű felhalmozott belső adóssága, - a belső eladósodás folyamata az 1990-es években bontakozott ki. Miután a költségvetést immár tizenkét éve, minden évben tervszerűen, eleve hiányra apellálva állítják össze; nem csodálható, amennyiben öngerjesztő folyamat indult be: az eladósodó állam a felvett, halmozódó kölcsönök után növekvő összegű éves kamatszolgálatot teljesít, ami a folyó kiadások egyre nagyobb hányadát emészti fel. Sok év elteltével kialakult az a „megalapozott” praxis, miszerint a büdzsét „már csak az adósságszolgálat kamat-kiadásai miatt is” növekvő hiányra tervezik. A dolog még magyarázható lenne, ha az állam a túladóztatás elkerülése érdekében, elkerülhetetlen szociális, vagy egyéb, népjóléti kiadások fedezete céljából költekezne rendszeresen túl, - de nem így áll a helyzet. A magyar lakosság 1990. óta növekvő mértékben, túlzott arányban fizet adót; a költségvetés jövedelem-elvonó, koncentráló igénye egyfolytában fokozódik, mégis a bevételeit meghaladó kiadásokat eszközöl minden évben. Ennek alapvetően az államapparátus abszolút és relatív túlméretezettsége az oka, illetve az, hogy a letűnt társadalmi rendszertől örökölt bizonyos „nagy elosztási rendszerek” (pl. egészségügy, társadalom-biztosítás, szociális rendszer, stb.) reformja a mai napig nem valósult meg. Az állam funkciói nem eléggé hatékonyak; a túlszervezettség mellett egyes területeken (lásd: a zárójelben) kifejezett szervezetlenség uralkodik. Mivel az állam „nemigen tudja eldönteni”, hogy mely területeket tekintse stratégiai távlatban „a saját portfoliójának”; egyes viszonylatokban feleslegesen kézi-vezérel, máshol viszont kifejezetten „elhanyagolja” a feladatait. Mindezek a körülmények jelentős többlet-kiadásokat tesznek látszólag „szükségessé”; évről-évre növekvő mértékben. A túlköltekezés, a hiány rossz beidegződés. Az állandósult deficitet az állam karcsúsításával, működésének racionális alapokra helyezésével szükséges lenne felszámolni, mert az adóterhelés tovább már nem fokozható, - csupán a multinacionális cégek irányában.
A vonatkozó nemzetközi normák (EU, Világbank, IMF, stb.) megtiltják, hogy a Magyar Nemzeti Bank, az ország jegybankja - amely deklaráltan független a mindenkori kormánytól - bármilyen formában finanszírozza a költségvetés hiányát, rendszeres túlköltekezését. Így az állam - főként kötvények révén - a gazdaság szinte minden más szereplőjének eladósodott, ami igen sokba kerül. Talán épp az állam reménytelen eladósodása a szabályok fő célja...
Az állam belső adóssága 2002-ben meghaladta a 9 ezer milliárd forintot.

2.2.2.  Külső államadósság    

A magyar állam külső adóssága - 1970. és 1989. között, tehát még a bukott rendszer időszakában - úgy keletkezett, hogy a Magyar Nemzeti Bank külföldi kölcsönöket vett fel; USA-dollárban, a magyar állam nevében. A hitelek eredeti ideológiája, célja a magyar gazdaság technikai modernizálása volt. Az 1970-es években (a IV. és az V. ötéves tervidőszakban) addig soha nem látott mértékű, összegű beruházásokra, gépbeszerzésekre került sor;  mindenekelőtt az infrastruktúra (pl. a hírközlés, a távközlés, stb.) területén. A beruházások mindenekelőtt a kommunista állampárt-hatalom erősítését, stabilizációját és önvédelmét szolgálták; így az előkészítés során csupán csak másodlagos szerepet kapott a gazdaságosság, a jövedelmezőség, a megtérülés követelménye, - jelentős volt az improduktív építések aránya is. Az 1970-es években felvett (IMF és világbanki) hiteleket az MNB (az állam) nem tudta visszafizetni; sőt, a kamatok fizetésére sem volt önerőből képes. Erre részben a felvett hitelek rendkívül hátrányos kondíciói, részben pedig a külkereskedelmi mérlegünk, a cserearányok tragikus romlása (v.ö.: olajár-robbanás) ad magyarázatot. Az állam arra kényszerült, hogy már 1982-től a kamatok fizethetősége érdekében vegyen fel egyre újabb hiteleket. Ezzel beindult az ún. „adósság-spirál”, amelynek a mai napig nincsen vége. A magyar gazdaság csekély, és egyre csökkenő teljesítőképessége folytán az 1980-as évek végére a külső adósság 20 milliárd USA-dollár fölé nőtt...

Közvetlenül a rendszerváltást (1990.) megelőzően Németh Miklós, utolsó reform-kommunista kormányfő nyilvánosságra hozta, hogy a magyar állam bruttó külföldi adóssága 20,5 Mrd USD, - ami döbbenetes meglepetés volt, hiszen az államadósság-adatok mindaddig titkosak voltak, másrészt a valós összegről „senki nem tudott”; legalábbis úgy tett, mintha nem tudna róla...
A rendszerváltó magyar állam (nevében az Antall-kormány) jogfolytonosan átvállalta a külső államadósság folytatólagos szolgálatát. Tette ezt annak ellenére, hogy egyfelől a nemzetgazdaság állapota 1990-1991-ben zuhant a mélypontra, - másfelől viszont „más körülmény” nem kényszerítette erre.
Fenn akarták tartani az ország hitelképességét - így szólt a magyarázat...
A korszak tényeivel, eseményeivel ennél részletesebben „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” című, megelőző tanulmányomban írtam.

Az ország hitelképességét „természetesen” csak úgy sikerült változatlanul fenntartani, hogy - a fizetésimérleg-hiányunk kiegyenlítése, a kamatok fizetése, az aktuális adósságszolgálat teljesíthetősége érdekében - újabb, sok milliárd dolláros hiteleket vettünk fel; annak ellenére, hogy az „állami” vagyon kampányszerű privatizációja már 1990-1991-ben is nagy összegű bevételeket hozott. Mindezek eredőjeként a bruttó külső adósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t; miközben a forint USA-dollárhoz viszonyított paritása a vágtató infláció miatti sorozatos leértékelések következtében évi 15-20 %-kal romlott.
A Horn-kormány időszakában, 1994-1996-ban a külgazdasági mérleg mély válságot mutatott; a fizetési mérleg hiánya az 1993. évi 3,5 milliárd USD-ről 1994-ben 3,9 Mrd USD-re szökött fel, majd 1995-ben 2,5 Mrd USD-re mérséklődött. (A mérleghiány 1991-1992-ben csak 0,3 Mrd Usd volt.) Az infláció ezekben az években - 25-30 %-os maximummal - tetőzött.
Mindezek következményeként a bruttó külső államadósság 1995-1996-ban  megközelítette, majd meghaladta a 33-35 milliárd USA-dollárt. Történt ez mindannak ellenére, hogy a privatizáció nagy lendülettel folyt, és jelentős deviza-bevételeket is produkált. A Horn-kormány az ország fizető-és hitel-képességének megőrzése céljából alapvető feladatának tekintette az állam-adósság csökkentését, ezért rendkívüli privatizációs intézkedéseket hozott.
A komplett energia-szektor nagy sietséggel végrehajtott értékesítése közel 4 milliárd dolláros extra-bevételt eredményezett, miáltal mind a bruttó, - mind a nettó külső államadósságot sikerült komoly mértékben mérsékelni.
A nettó adósság 1991. és 1993. között 14-15 Mrd USD között mozgott, a tetőpontját 1994-ben érte el, 19 milliárd dolláros csúccsal, - azóta pedig folyamatosan, fokozatosan „csökken”. A csökkenés egyrészt az említett rendkívüli privatizációs értékesítés (1996-1997.) „diszkrét” következménye; másrészt az Orbán-kormány időszakában, 1998. és 2002. között sikerült - különböző konverziókkal - „megállítani” a bruttó államadósság növekedését, miközben a devizatartalékok a külföldi tőke beáramlása révén folyamatosan növekedtek, s így „a nettó adósság csökkenését” eredményezték...
Az Orbán-kormány 1998-ban 23 Mrd USD bruttó külső államadósságot (a nemzetgazdaság adóssága ennél nagyobb, 31 Mrd USD volt) „örökölt” a Horn-kormánytól; majd már 2002-ben 25 Mrd USD-vel (a nemzetgazdaság adóssága 33 Mrd USD) „adta át a stafétabotot” a Medgyessy-kormánynak.
Az állam „nettó” adóssága 2002. elején 2,1; a nemzetgazdaságé pedig 9,5 Mrd USD volt. A deviza-tartalék összege mintegy 23 milliárd USA-dollár.

2.2.3. Tőkeadósság             

Államadósság azonban nem csupán külső vagy belső, effektív készpénz (hitel-) tartozások formájában értelmezhető (amelyért „kamat-szolgálatot” kell fizetni), hanem ún. „tőkeadósság” képében is (ennek költsége a „profit-szolgálat”). Előre bocsátom, hogy ebben a tekintetben nagymértékben saját becsléseimre vagyok utalva, - hiszen sem a privatizáció összevont deviza-bevételi adataival, sem a deviza-tartalék valós összetételének ismeretével nem rendelkezem. Ilyen statisztikai összesítések vagy nem készülnek, vagy nem publikusak. (Esetleg azért nem készülnek, mert nem publikusak.) Arról van szó, hogy a mai Magyarországon, a magyar állam földrajzi és államjogi területén működő, az egyetemes részvénytulajdon fogalmi keretébe tartozó portfolió (működőtőke) mintegy 80 %-a multinacionális tulajdon; ami csak „helyileg” termeli nálunk a profitot, - a valós tulajdonjoga sem értékben, sem természetben (naturáliában) nem a miénk. A tárgyi működőtőke a magyar nemzetgazdaság szerves része; sőt, az ország gazdasági növekedésének fundamentuma. Munkahelyet, megélhetést biztosít több millió munkavállaló számára; akik pedig adó-és járulékbefizetéseket teljesítenek az állam felé, amelyekből az állami költségvetés működik. Magyarán: a nemzetgazdaság; az állam és a lakosság olyan tőketulajdonnak „köszönheti” a puszta létét is, amely nem az övé, - személytelen, egyetemes részvénytulajdont képez...
A külföldi multinacionális tőketulajdon kizárólag azért van Magyarországon, hogy a világ átlagprofitrátájának megfelelő mértékű profitot termeljen, és azt szabad rendelkezésre (felhasználásra) kivigye az országból. Az átlagprofit - a tőke általános tulajdonságaiból fakadóan - tendenciájában megegyezik a kamattal, ami a banki kölcsöntőke (mint befektetés) profitja, hozadéka. Ez azt is jelenti, hogy az országban működő mindenfajta hitel vagy befektetés teljesen egyformán viselkedik, - idegen tulajdon, portfolió, mely profitra vár. Így tehát nem csak az effektív hitelállomány állami (vagy nemzeti) adósság, hanem minden idegen részvénytulajdon is, ami az országban működik.
„Adósság” minden olyan külső tőke, amely a magyar munkából gazdagodik, hiszen ahhoz, hogy „megváltsuk profittartozásunkat”, - meg kellene venni...

      
(1) Külföldi tőkebefektetések                 
Plenter János közgazdász már idézett interjújának - amelyhez hasonló nép-felvilágosító, ismeretterjesztő (és mégis közérthető) előadást a tárgyban azóta sem olvastam - nyomdokain haladva alapos okkal feltételezhető, hogy a devizatartalék már említett „titokzatos” tartalma döntő hányadában a külföldi tőkebefektetéseket, méghozzá azok rendszerváltás óta felhalmozott összegét tartalmazza. Még az is lehet, hogy ez a könyvelési tétel egyfajta „garanciális tartalékot” takar, - nem várt politikai események esetére... Arról van szó, hogy a magára valamit is adó külföldi tőke természetesen csupán akkor fektet be Magyarországon, ha állami garanciákat kap - a kormánytól. A garanciák arra vonatkozhatnak, hogy vis major esetén az állam köteles a befektetésnek megfelelő eredeti devizanemben visszafizetni „tartozását” a külföldi befektetőnek. A befektetett pénzösszeget pedig - legalábbis papíron - „tartalékban tartják” (könyvelik) mindaddig, amíg a befektetés fennáll. Vis major lehet pl.: a „forradalmi” lázadás, a politikai anarchia, a katonai puccs, a totális államcsőd, „rendszer-visszaváltás” vagy vissza-államosítás. Ezen esetekben a befektetés „visszajár”, amire garanciális tartalékot képeznek...
Tekintve - s most Orbán Viktornak arra, a már hivatkozott tanulmányomban részletezett „teóriájára” gondolok, amely szerint „elég, ha évente átlagosan akkora összegű külföldi tőkebefektetés áramlik be, amennyi átlagosan a fizetési mérleg hiánya” -, hogy a fizetési mérleg a rendszerváltás (1990.) óta kb. ugyanannyi hiányt halmozott fel, mint amennyi ma a deviza-tartalék kimutatott összege (23,2 Mrd USD); indirekt módon ez a fentiek igazolása. (Nem lehet véletlen az sem, hogy a devizatartalékokat nem részletezik.)
Ez a halmozott befektetési összeg „profit-köteles”, tehát - tőkeadósság... 

(2) Privatizációs befektetések       
Mint mondottam, - ismeretlen a privatizációs deviza-bevételek (1990-2000.) halmozott valós összege. Ehhez csak nagyvonalú becslések, következtetés útján juthatunk el. „A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana” című tanulmányomban is említettem, hogy a kampányszerű privatizáció előtt kb. 60-100 Mrd USD-re volt becsülhető a nemzeti működőtőke összértéke. Ennek a hivatalosan soha fel nem értékelt működőtőkének mintegy 80 %-a került multinacionális tulajdonba 1990. és 2000. között a privatizáció során. Ez a (cca. 64 Mrd USD értékű) vagyon a külföldiek részére történt eladás során átlagosan 20 %-os áron kelt el, ami azt jelenti, hogy a privatizációs deviza-bevétel mindösszesen szerény 13 milliárd dollárra tehető. Ez is tőkeadósság, hiszen a vásárolt portfolió profit-követelmény szempontjából ugyanúgy viselkedik, mint a befektetés útján szerzett portfolió, - de nem ám a megvásárlási (privatizációs) árán számítva, hanem eredeti (64 Mrd USD) értékén! A sikeres alkuból származó haszon ugyanis a tőkés privatizátorok „árfolyam-nyeresége” volt, - bennünket azonban a portfolió valós értékének tőkeadóssága terhel... 
Az elmondottak alapján úgy vélem, hogy Magyarország tőkeadóssága - amely után tőke-, illetve éves profit-garanciális „kötelezettségünk” áll fenn - 23 + 64 = 87 milliárd dollár, ami az effektív hiteltartozáson túl jelentkezik.     

 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal